Épp az egyik megbízásomból tartottam vissza a munkaadóhoz, mikor az úthoz közeli bokroknál mozgásra lettem figyelmes. Mintha valaki elbújt volna oda, ahogy hallotta a közeledtem. Ahogy az érintett részhez értem, egyértelművé vált a helyzet: két rabszolga bujkált ott, de elég szarul ment nekik. Valószínűleg attól szöktek meg, akinek a feje itt volt mellettem egy zsákban, felerősítve a nyeregre. Nem csak ő lett fejetlen, de elég nagy fejetlenség is uralkodott a halála után, mikor leléptem. Biztos akkor léptek le.

Megálltam mellettük, de nem szálltam le a tarka lovamról, majd megszólaltam:

– Így hamar el fognak kapni titeket. Ne a főutak mentén haladjatok, bármerre is mentek, ha nem akartok újra visszakerülni oda.

Hallottam, ahogy megtorpannak a félelemtől, de nem foglalkoztam velük, és lassan tovább lovagoltam.

Nem állt módomban segíteni nekik, bármennyire is szerettem volna. Sem elég erőforrással, sem elég befolyással nem rendelkeztem hozzá. A fizikai és a mágikus erőmmel sokra nem mentem, akárcsak a harctudásommal sem, ha emberek életben tartásáról volt szó, pláne, ha azok rabszolgák is voltak. Előbb-utóbb elfogják és újra eladják őket. És hiába tartom alapvetőnek a szabadságot, nem tudok értük semmit sem tenni. Annyit azért nem kerestem, hogy megvegyek legalább egyet, és szolgának – nem rabszolgának – tartsam magam mellett.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha „feltalálnék" vagy elterjesztenék olyan dolgokat, amik nekem régen alapok voltak, de itt még nem léteztek, hogy azzal több pénzt keressek, viszont nem volt ahogy. Nem voltam mérnök, orvos, vagy bármi hasonló. Nem volt meg a konkrét tudásom, ami szükséges lett volna például egy működő villanykörtéhez. Amikről meg igen, azok nem ilyen kézzel fogható tárgyak voltak.

Na de mindegy, még nem kell olyan sok, s változnak itt is az idők a technológia, a társadalmi normák és a törvények tekintetében is.

ᔓဂᔕ

Európában nagyon szerettem a katakombákat a városok alatt, de Amerika teljesen híján volt belőlük. Egy vámpírnak elég hasznosak tudtak lenni. A kanyargós járatok és a szinte végtelen sötétség egyfajta otthonosságot nyújtottak a magunkfajtáknak. Ezek a földalatti labirintusok biztonságos menedéket jelentenek a napfény elől, és könnyűszerrel el lehet bennük rejtőzni.

Az értelmetlen traccsolás mindig is lefárasztott és jobban szerettem a csendes és nyugodt helyeket, mint azokat, ahol non-stop pezsgett az élet és nem tudtam csak úgy elszabadulni, ha elegem lett belőle. A városokat inkább a kényelmességük miatt szerettem, mintsem a lakosaik miatt. Komfortos környezetet biztosítottak számomra, ahol nagyobb biztonságban éreztem magam, mint az erdőben egy random vékony kis sátorban.

Igyekeztem a lehetőségekhez mérten úgy megoldani a fekhelyemet, hogy ha még valami baja is esik a fényvédelmemnek, azért a természetes árnyékok védjenek, de egy kiépített alagút akkor is jobb volt mindennél. Pláne, hogy azok voltak akkorák, hogy ne kezdjek el lassan anaerob módon lélegezni bennük, mint egy hatezerszer bebiztosított sátorban. Ráadásul sokszor olyan kényelmetlenre sikerült a fekhelyem, hogy néha komolyan elgondolkodtam azon, hogy csinálok szerény személyemről egy vudu babát, hogy adhassak magamnak egy rendes hátmasszázst, hogy kicsit ellazuljanak az izmaim.

Az az iránti vágyam ráadásul még a régi emlékeimet is a felszínre hozta. Az első pasim néha megmaszírozott lefekvés előtt, Viola kifejezetten szerette az ujjait táncoltatni rajtam minden formában, és párszor még Willt is sikerült rábírnom hasonlóra.

De jelenleg nem vagyok kapcsolatban, és itt még hivatalos masszőri szakma sem létezik...

Mikor hosszabb időt szándékoztam egy helyen tölteni, néha csináltam egy rendes – bár nagyon kicsi – föld alatti házikót. A probléma csak az volt, hogy nem ment valami jól.

A különböző őslakosok kultúrákban évezredek óta léteztek földel fedett otthonok. Ezeket aprólékos gondossággal készítették, hogy menedéket és védelmet nyújtsanak a szélsőséges időjárási viszonyoktól, és példát mutassanak a kivételes tervezési találékonyságról, olyan funkciókkal, mint a füstelvezetők és a tárolóhelyek a funkcionalitás és a fenntarthatóság fokozása érdekében. Egy idő után már elég jól ment az, hogy összehozzak egy vámpírkompatibilesebb verziót, viszont eléggé nehezen szántam rá magam arra, hogy építsek egyet. És minél többet csináltam, annál kevésbé volt kedvem nekikezdeni egy újnak valahol máshol.

Egyre kevésbé vagyok hajlandó valamit többször megcsinálni...

Más opciónak meg maradtak a fizetett szállások vagy a barlangok. Előbbihez viszont pénz kellett, utóbbiból meg nem volt minden sarkon egy, és azért vigyázni is kellett velük.

Ha az emlékeim nem csaltak, és nagyságrendileg azonos a népességi adatokra számíthattam, mint amik otthon voltak, akkor az emberek teljes lélekszáma nem érte még el az egymilliárdot világszinten. Vámpír ennél sokkal kevesebb volt mindig is, de Európán kívül csaknem elhanyagolható volt a számunk. Míg az öreg kontinensen vándoroltam, mint egy fecske, szinte minden évben megesett, hogy hosszabb-rövidebb időre hozzácsapódtam egy csapat nomádhoz. Egyszerűen beléjük futottam. Néha csak pár napra, néha pár hónapra, de azért nem éltem éveken át társas kapcsolatok nélkül. Még olyan is erőfordult, hogy többször találkoztam ugyanazokkal. A romantikus kapcsolataim azokban az időkben mindig nagyon hamar zátonyra futottak, és igaz barátokat sem szereztem, de valahogy sosem éreztem magamat igazán egyedül. Talán mert gyakran találkoztam hozzám hasonlókkal, talán mert volt, ahova visszatérjek.

Itt viszont mindkettő csak a múlt.

Annyit emlegettek Anita Blood néven, hogy végül félig hivatalosan vezetéknévnek is felvettem, átvéve a nyugati névsorrendet. Rá is szolgáltam a nevemre, viszonylag tisztán dolgoztam, de azért kellőképp véresen végeztem a munkámat, ha a helyzet úgy kívánta, és a ruhámra is mindig jutott belőle nem kevés még úgy is, hogy csak a konkrét célpontot öltem meg, a családját vagy a szolgáit soha. A kezdeti tombolásom már rég alábbhagyott, és inkább csak egy munkaként fogtam fel az egészet. Nem a legpéldamutatóbb módja volt a pénzkeresésnek, de jól ment, és a fizettség is megfelt. Tudtam, hogy nem csinálhatom ezt örökké, de amíg igen, addig nem akartam csak úgy abbahagyni. Más megélhetési módot amúgy sem nagyon tudtam volna túl könnyen keríteni.

Olyan gondolataim még emberként sem voltak, hogy a munkahelyemen új kihívásokat meg hasonló hülyeségeket keressek. Én tökéletesen fel voltam arra készülve, hogy szépen bemegyek dolgozni, csinálom a megszokott munkámat, majd délután hazamegyek, és élem a kis életemet. Másnap meg ismétlődött volna ugyanez. Egyetemen is minden probléma nélkül megcsináltam a monoton feladatokat mint például kérdőívek bevezetése papírról SPSS-be, és egy fikarcnyit sem éreztem késztetést arra, hogy azért a pénzért inkább valami olyat csináljak, amin túl sokat kell gondolkodni, nagyon változatos, és kihívást jelent. Jobb szerettem a jól bevált és megszokott dolgokat, mintsem az újdonságokat. Ez meg szinte mindenre igaz volt.

Még az indiánok között elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha Will halálhírét követően nem megyek világgá, és megpróbálok Barbadoson megélni – akár később Christopher társaságában –, mert így visszatekintve ebből a szempontból mindenképp jobban jártam volna. Viszont akkor érzelmi alapon meghoztam egy döntést, amit már nem tudok visszafordítani. A munkám lehet, hogy eléggé sablonos volt, de az életem többi része nem. Kezdve azzal, hogy néha azt sem tudtam, hogy hol húzzam meg magamat nappal, és akkor meg főleg nem, mikor szakadt is az eső.

Az aktuális borús időnek örültem is meg nem is. Tetszett, hogy a felhők pajzsként védtek, az viszont nem, hogy olyan nagy cseppekben hullott a víz, hogy már a lovamat is elkezdtem sajnálni.

Egy idő után inkább megálltam vele egy öreg tölgyfa alatt, remélve, hogy a lomb koronája nyújt némi menedéket, és gyalogosan térképeztem fel a környéket. Elvileg kellett itt lennie valahol egy tágas barlangnak. A helyiek beszámolói alapján, ha minden igaz, volt akkora, hogy meghúzhassam magam ott egy kicsit lovastól. És még különböző állatok sem lakták.

Amikor már másodjára jártam körbe azt az úthoz közel eső részt, ahol a bejáratnak kellett volna lennie, rájöttem, hogy miért nem találtam: mert egy kisebb tónak néztem. Én valahogy olyan barlangra gondoltam, aminek a bejárata kicsit olyan, mint egy pincének, ez viszont tulajdonképp csak egy lyuk volt a földben. Ráadásul a zuhogó eső miatt a száját a víz is ellepte közel teljesen. Szárazabb időben tényleg pofás kis kuckó lehetett, és ha ne legyen hátasom én akár még részben így is tudtam volna használni, de így nagyon hamar felejtőssé vált.

Más bejárata vajon nincs? Egy olyan, ami nem fekszik ilyen alacsonyan.

Körbejártam a fél hegyet, de nem találtam semmi mást, csak még több kövekkel és gyökerekkel borított lejtőt. Már visszaértem a lovamhoz, mikor távolról egy alakot pillantottam meg a vízzel ellepett bejáratnál. Egy alakot, aki a barlangból jött ki.

Az eső hangja hirtelen elhalkult a fülemben, mintha a világ egy pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét. Azonnal elindultam felé, és megkérdeztem:

– Jól vagy? Mi történt?

– Még vannak... Még vannak bent – felelte.

Minden felesleges cuccot ledobtam magamról, mielőtt irtózatos sebességgel átcsaptam volna barlangi búvárba. Biztos még akkor mentek be, hogy ilyen irdatlanul elkezdett volna esni. Ha a barlang szája sokkal alacsonyabban van, mint a többi része, jó darabig tudatában sem lehettek, hogy mekkora bajba is keveredtek. Amikor meg ez már tudatosult bennük, már késő volt. Reméltem, hogy bent elég levegővel teli kamra segített nekik, és kihúzzák még egy kicsit. Ha ő kiért ide, a többi sem lehetett olyan messze.

A lovamról levettem két kötelet, összebogoztam őket, majd az egyik felét a derekamra, a másikat meg a nyeregre kötöttem, hogy gyorsabban találjak ki.

– Ha nem jönnék vissza hosszú ideig, értem ne aggódj, nem tudok megfulladni, és még a kötél nélkül is előbb vagy utóbb visszatalálok. Hányan vannak még? – kérdeztem a férfitól.

– Hárman.

Tovább nem húztam az időt, és alá is merültem. A barlang szájánál még élvezhettem kicsit a fény adta előnyöket, de beljebb már jóformán teljesen vakon keresgéltem. Lehet, hogy szuperül láttunk a sötétben, de nem a víz alatt. Ha lett volna nálam valami erős infra lámpa, azzal talán jobban ment volna a tájékozódás, de ha már külső fényforrást kellett volna választani, akkor inkább egy erős, kis méretű reflektorra voksoltam volna. Ha lett volna egy kis vékony levegőcsík a plafonnál, ott talán tüzet gyújthattam volna, hogy lássak is valamit, de ez nem egy olyan barlang volt. A kivetített képeim meg bár rendelkeztek egy enyhe kis fénnyel, de az túl gyengék voltak ahhoz, hogy valamit megvilágítsak velük.

A legjobb, amit tehettem, hogy próbáltam a kezeimmel és a lábaimmal a bajba jutottak után kutatni, miközben mint képpel, mint hanggal próbáltam minél jobban felhívni az ők figyelmüket rám. Éreztem, hogy az idő mennyire szorított, és nem tudtam, mennyi ideig bírhatják még odabent, ha egyáltalán még éltek, de jobb ötletem nem akadt. A sötétség szinte tapintható volt, és minden érzékszervem feszülten dolgozott, hogy valami jelet találjak.

Sok mellékjárata volt a barlangnak, de egyik sem szolgált túl sok levegővel, inkább csak kisebb-nagyobb üregek voltak, amik szépen, lassan kezdtek vízzel megtelni. Ezek környékén próbáltam úszni, mert ha volt egy kis eszük, bepréselték magukat néhány ilyenbe, és – részben – igazam is lett. Egy erőtlen kéz egyszercsak megfogta a bokámat. Nem csak úgy tett, mintha az élete függöt volna tőle, hanem tudta, hogy tényleg konkrétan az élete függött. Úgy öt méterrel elvitt jobbra, fel egészen egy nagyon kis üregbe, majd a kötelem mentén elkezdett kiúszni.

Ott az az ujjaim hirtelen valami keménybe ütköztek. Egy test volt, hideg és nehéz. A szívem a torkomban dobogott, miközben megragadtam és megpróbáltam magamhoz húzni. Reméltem, hogy még él, de az azonnal feltűnt, hogy nagyon gyenge vagy nincs is benne életjel.

Kicsivel feljebb, egy levegősebb részen valaki más is volt ott, de addigra már ő is elveszítette az eszméletét. Lehet, hogy ránézésre még nem fogyhatott el a levegője, de annyira felgyűlt ott a szén-dioxid, hogy egyszerűen nem bírta már tovább.

Mindkettőt kézben vittem ki.

– Valamelyikőtök segítsen nekem – mondtam a két férfinak, ahogy kiemelkedtem a vízből, és biztonságos helyre helyeztem a két eszméletlen nőt. Valószínűleg két újraélesztést is kellett volna csináljak párhuzamosan, ami egyedül nem volt kivitelezhető.

– Majd én! – szólalt az, amelyik megmutatta, hogy hol voltak.

– Fogd meg azt a csajt, fektesd így hátra, mint ahogy ezzel csinálom, és nézd meg, lélegzik-e meg hogy van-e pulzusa.

Pár másodperc néma csend telepedett ránk, majd megszólalt:

– Nem és nincs.

– Ennél sem – feleltem – szóval most pontosan azt fogod csinálni, amit én.

– Rendben.

– Helyezd az egyik tenyered a mellkasának közepére, a szegycsont alsó felére, mint én. A másik kezed meg tedd az alsóra, majd kulcsold össze az ujjaidat. És kezd el olyan ütemben nyomogatni, mint én teszem. A lenyomások mélysége nagyjából két hüvelyk legyen.

Az ilyen alkalmakkor azért mégiscsak örültem, hogy nem történész szakra mentem egyetemen, de azért egy rendes orvosi lehet, hogy mégis jobb lett volna. Heimlich-manővert még viszonylag gyakran kellett alkalmazzak Alexander fogadójában, újraélesztést viszont nemigazán kellett csináljak. Ennek örültem is, mert nem voltam teljesen biztos benne. Abban tisztában voltam, hogy a lenyomások üteme 100-120/perc legyen, a mélységük meg felnőtteknél öt-hat centi, de ezt a gyakorlatban már akkor sem tudtam eltalálni, mikor tanultam, és a bábura csatlakoztatott telefonon néha lecsekkoltam, hogy jól csináltam-e. A Bee Gees témába vágó Stayin' Alive dalának ritmusa valamelyest segített, és még azzal sem voltam teljesen biztos magamban.

– Most a fejét hajtsd hátra, az orrát fogd be, majd egy normál légvételnyi levegőt fújj a szájába – szólaltam meg harminc lenyomás után.

– Igenis – felelte, ahogy elkezdte velem egyszerre csinálni a szájból szájba történő lélegeztetést.

– Jó, most folytassuk a mellkasi lenyomások, az után meg újra jön a lélegeztetés.

– Meddig csináljátok? – kérdezte a másik.

– Ameddig kell – feleltem a gondolat kivetítésemmel, mert a mellkaskompresszió közbeni ütemes légzésembe nem akartam bezavarni. – Ha ő elfárad, váltsd majd fel.

Az a nő, akivel én foglalkoztam rosszabb állapotban volt, mint a másik. Már teljesen el volt kékülve az ajka, az arca és a karmai is. Talán a társa után akart indulni, de már egész egyszerűen nem bírta, az oxigénhiány meg egy bizonyos pont után reflexes levegővételt eredményezett nála, és letüdőzött nem kevés vizet még bőven az előtt, hogy rájuk akadtam volna.

Embereknél a szívleállást követő első négy-öt percben még agykárosodás nélkül újból megindítható a vérkeringés. A tizedik percig még van esély az újjáélesztésre, ám ekkor már valószínűleg elkerülhetetlen az agy visszafordíthatatlan károsodása, a tizedik perc után pedig már sajnos minimális az életben maradás esélye.

Az oxigénhiány okozta idegkárosodástól, és az azt követő maradandó agykárosodástól nem féltettem egyiket sem. Vámpírok voltak mind, ami már akkor feltűnt, mikor a legelsővel beszéltem, de így közelről nézve már teljesen egyértelművé vált. Ez meg azt jelentette, hogy ha sikerül őket valahogy visszahozni az életbe, akkor előbb vagy utóbb fel tudnak épülni majd teljesen. Nem csak a sérüléseink gyógyultak be bőven a felett a szint felett, ami az emberektől elvárható lett volna, hanem minden károsodás helyrejött. A testhőmérsékletünk és a hideg víz még kifejezetten segítette is őket a minél biztosabb túlélésben, mert alacsony hőmérséklet mellett csökken a sejtek, és ezzel a szervezet oxigénigénye, ami mérsékli az oxigénhiány káros következményeit.

Csak lenne már pulzusuk, baszki.

Percekig csináltuk az újraélesztést, amire válaszul a másik végre magához is tért. Felnyögött, és a mellkasa apró, szaggatott mozgásba kezdett. Gyenge, de egyértelmű jelét adta annak, hogy újra életben volt.

A kezem még mindig az előttem levő mellkasát pumpálta, akinek a bőre dermesztően hideggé vált már ekkorra. Ő nagyon nem úgy nézett ki, mint aki annyira magához akarna térni.

– Ez az, Cassandra! – ujjongott, aki újraélesztette.

Az állapota stabilnak látszott, így nem is foglalkoztam vele. A tüdőn keresztül bekerülő víz a szervezetbe felszívódva a kimentés után jelentkező légzőrendszeri, keringési és veseproblémákhoz vezethet, de ez egyrészt alapból kérdéses volt az alany vámpírvolta miatt, másrészt meg fontosabb dolgom is akadt.

A percek csak teltek.

És teltek.

És teltek.

A másik viszont továbbra sem mutatott életjelet.

– Miért álltál meg? – szólalt meg az egyikük mögöttem számonkérően.

– Mert más meghalt.

Én meg ezzel a mondatommal eszméltem rá, hogy milyen rég történt olyan, hogy a saját fajtámnak segítettem csak így random. Többnyire mindig is inkább az embereket istápoltam. Igen, inkább nekik is volt szükségük a segítségre, nem a vámpíroknak, de akkor is. A sajátjaimat elhanyagolom, miközben azokat védem, akik szinte minden problémánk forrásai... Lehet, hogy az általánosítás sosem volt jó, mert ahogy a vámpírok sem mindig elvadult szörnyetegek, úgy az emberek sem ön- és közveszélyes meg korlátolt ökrök, de azért ez a felismerés egy kicsit fájt.

– Nem, nem, az nem lehet igaz. Ha Cassandrát sikerült feltámasztani a segítségeddel, Gerbergát is fel lehet!

– Ez nem feltámasztás, hanem újraélesztés. És vannak határai. Ezt a határ meg sajnos elértük.

A szavaim keményen koppantak a vízcseppek mellett. Egy pár pillanatra megdermedve bámult, majd odasietett és társához, és folytatta azt, amit abbahagytam, de én tudtam, hogy hiába teszi.

A BLS csak javította a túlélési esélyeket, nem pedig garantálta a megmenekülést. Ha meg a sürgősségi ellátás belátható időn belül nem érkezett meg, valószínűsíthető volt, hogy az újraélesztés sem vezet eredményre.

Végül három órán keresztül folytatta egyedül, fáradtságot nem ismerve a szakadó esőben, amíg végül ő is feladta, és elfogadta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni.

ᔓဂᔕ

Estére, amikor már végre az eső is elállt, rájöttem még egy érdekes dologra, ami a fajtársaimhoz fűző kapcsolataimat illette. Arra, hogy vámpírtemetésen még sosem vettem részt. Tudtam, hogy milyen, de élőben még sosem láttam egyet sem. Ez így kimondva egy pozitív dolognak tűnhetett, de az oka ennél összetettebb volt. Egész egyszerűen túl keveset éltem a saját fajtám közt.

– Meggyújthatom? – kérdeztem a három túlélőtől.

Robert bólintott. Ő volt az, akit inkább kötöttek mély érzelmek az elhunythoz. Láttam a szemében, hogy a veszteség szinte elviselhetetlen volt számára, és át is éreztem.

A kezem körül táncoló lila lángnyelvek misztikus, másvilági fényükkel megvilágították a mozdulatlan testet a máglyán. Ahogy elérték a faágakat, és már nem a mágiám táplálta őket, lassan átváltottak a megszokott narancssárga és vörös árnyalatokba.

A máglya ropogni kezdett, és a füst felfelé kúszott a sötét égbolt irányába. Mindhárman némán figyeltük, ahogy Gerberga teste lassan a lángok martaléka lett. Robert mereven állt mellettem, kezei ökölbe szorultak, és a fájdalom, amit érzett, könnyek formájában tört ki belőle. Zokozni kezdett.

– Egy igazi férfi nem sír – vettette oda Henry egy éles hangon.

– Egy igazi férfi nem fél felvállalni az érzelmeit, és nem egy olyan érzéketlen pöcs, mint te! – vágtam rá.

A szemei egy pillanatra elkerekedtek, mintha nem várt volna ekkora kirohanásra, de az indulatos válaszomat inkább nem vitatta tovább. A megvető pillantás, amit előbb még Robert felé küldött, most lassan elhalványult, és inkább elfordult, mintsem válaszoljon.

Én Will holttestét sosem láttam, így meg elég sokáig tudtam magam abban a hitben ringatni, hogy talán még élt. Ez itt viszont nem volt így. Itt egyértelmű volt a helyzet.

Nemigazán kérdezgettem őket arról, hogy milyen viszonyt ápoltak egymással, mert tudtam, hogy ennek nem volt helye egy ilyen esemény után, de azt már az elején feltűnt, hogy ismerték egymást már egy ideje. Sőt, Robertet tutibiztos, hogy szerelmi szálak is fűzték ahhoz, aki előttünk szépen lassan hamuvá vált. Ráadásul inkább volt jó viszonyban a fiatalabb – vagyis fiatalabbnak kinéző – csajjal is, mint másik. Alapvetően Henrytől vártam volna a segítséget, mert ő egyrészt jobb állapotban is volt, másrészt meg pihenni is tudott, míg minket várt. Neki nem éppen csak hogy sikerült élve megúsznia a barlang áradását, de mégis eléggé érdektelen maradt a többiek sorsát illetően.

Cassandra leginkább csak sokkos állapotban volt az újraélesztését követően még egy jó darabig, de nem mutatott olyan jeleket, amiért aggódnom kellett volna. Úgy felpréselte magát egy kis lyukba a sziklák közé, hogy első próbálkozásra nem is sikerült kihúznom onnan. A teste meg továbbra is feszült maradt, mintha még mindig valami láthatatlan veszéllyel küzdött volna, és a szemei üvegesen meredtek a semmibe.

Nem is akarok belegondolni, hogy min mehetett át, hogy mire gondolhatott, míg próbált minden erejével nem megfulladni úgy, hogy tudta, hogy lassan közeleg számára az elkerülhetetlen vég.

Ha ne botoljak véletlenül beléjük, Robert még talán a kötél nélkül is kitalált volna, és túléli, de ő biztos nem. A halál gondolata meg talán pont nálunk vámpíroknál volt a legrémisztőbb.

Félrehúzódott egy kicsit, és csak mereven ült az egyik fa tövében. Az esőtől még nedves és sáros volt a föld, de ez nem érdekelte.

– Minden rendben van – mondtam neki, ahogy mellé ültem. – Most már biztonságban vagy. Vége van.

Lassan, szinte gépiesen bólintott, ahogy a semmibe meredve bámult. Olyan volt, mintha csak fizikailag lenne jelen, de lelkileg és érzelmileg valahol egészen máshol járt volna. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy egy ideig még velük maradok. Nem hagyhattam őket magukra ebben az állapotukban. Hármójuk közül az egyik még egész jól viselte a tragédiájukat, egy gyászolt, egy meg talán egy életre szóló traumát szerzett magának.

Amíg ott ültem mellette, hallgattam a szél halk suhogását, ami lassan elfedte a máglya utolsó pattogásait. A tűz már szinte teljesen leégett, csak egy kis parázs maradt meg, amely mostanra alig adott fényt. Ahogy próbáltam valahogy lelki támaszt nyújtani a lánynak, egy idő után elszenderedett mellettem, miután rám hajtotta a fejét, de ezt jól is tette. A másik kettő elkezdett veszekedni a tisztás ellentétes felén, ami Henry azon kijelentésével fejeződött be, hogy „Jobban jártunk volna, ha inkább a csitri hal meg".

ᔓ ♡ ᔕ