– Mennyi ideig voltam kiütve? – kérdeztem egy nőtől, ahogy kinyitottam a szemeimet, és lassan felültem a fekhelyemen. Kicsit reménykedtem, hogy csak álmodtam az egészet, de sajnos nem. Elég volt csak magamra nézni.

– Kevesebb, mint egy fél napig. Most reggel van – hangzott a felelet.

– Akkor jó. A kardom hol van? És a gyűrűm a jobb kezemről? Valamelyikőtök remélem, hogy leszedte róla, mert eléggé a szívemhez nőtt.

– Itt van mindkettő, mindjárt adom.

– Egyelőre elég csak a gyűrűt. És ha megkérhetlek, húzd is fel a megmaradt kezemre.

Az ébredésemre mások is szépen lassan elkezdtek felfigyelni, és rendes kis nézősereg gyűlt körém. Volt is mit csodálni: ahhoz képest, hogy pár órája kvázi levágták az egyik kezemet, elég jól viseltem a helyzetet.

– Jobban érzed magad? – kérdezte az a vénasszony, aki eddig a legtöbbször megszólított engem.

– Már igen.

– Nem zavar annyira a hiánya, mint ami az elvárható lenne.

– Ennyire feltűnő? Amúgy már szépen besebesedett, és már nem is fáj úgy. Ha bebőrösödik még ennyire sem fogom érezni, és majd elkezd visszanőni. Az meg csak idő vagy vér kérdése.

Egyszerű oka volt annak, hogy nem rázott meg egy ilyen végtagvesztés: tudtam, hogy nem lesz maradandó, mert vissza fog nőni. Máson láttam már nem egyszer, míg a törököket aprítottuk.

– Inkább az időé. A kannibalizmust semmilyen formában sem támogatjuk vagy engedjük.

– Akkor lenne kannibalizmus, ha ember lennék, de nem vagyok az. Hányszor kelljen még elmondjam? Amúgy meg ilyen szempontból akkor az is kannibalizmus, ha orrvérzéskor visszanyeltek egy kis vért. És ne féljetek, tudom, mennyit kell igyak ahhoz, hogy a véradó ne haljon bele. Sokszor csináltam már ilyet.

– Lehet, de akkor sem.

– Ezzel háláljátok meg azt, amit értetek tettem? – keltem ki magamból.

– Te is tudod, hogy alapvetően magadért tetted. A faluban viszont szívesen látunk, míg teljesen rendbe nem jössz. A hálánk jeléül.

Ha annyi vért kapjak, mint amennyit a testem igényel, a gyógyulásom várható befejezése nagyjából egy hét múlva lett volna esedékes. De így akár egy év is lehetett, vagy több, ami már kevésbé tetszett nekem. Viszont csak úgy lelépni sem tudtam tőlük, hogy máshol keressek emberi vért. Az európai telepesek a sűrűn lakott városaikkal meglehetősen messze voltak, nappali kuckót meg nem tudtam fél kézzel csinálni magamnak. Ráadásul így könnyebb célpont voltam én is. Ha ne a domináns kezemet veszítsem el, nem éreztem volna magam ennyire kiszolgáltatottnak, de pont azt sikerült.

Gondoltam a savas erejű vámpírra, mert bár az ő vére közel sem lett volna olyan jó, mint az emberi, de azért jól jött volna, de mire felébredtem, elhantolták a holttestét, és eszük ágában sem volt kiásni nekem. Én meg nem mehettem csak úgy érte, mert időközben kisütött a nap, és fél kézzel ásni sem tudtam volna valami eredményesen. Amit mondtak, az rá is érvényes volt, csak állatit ihattam, mint ahogy ők az állatok húsát ették. A vérét ennyi idő elteltével mondjuk valószínűleg úgy sem tudtam volna csak úgy meginni, hogy olyan cseszett erősen tudunk szívni, amit egy rendes szivattyú is megirigyelne, de azért megpróbáltam volna.

Ez a helyzet annyira hiányzott, mint üvegesnek a hasraesés...

Vagy az a baj, hogy nem számítok az emberek szemében embernek, s ezért kitaszítottként kezelnek, vagy az, hogy teljesen embernek vesznek, és minden hülyeségüket rám erőltetik.

ᔓဂᔕ

Az indiánokról valahogy mindig a sátorban lakás és a bölényvadászatok jutottak eszembe. Erre fel mit csináltak az irokézek? Úgynevezett hosszúházakból álló falvakban laktak, melyeket főként kukoricával beültetett tisztások vettek körül. Indiános hangulat majdhogynem nulla volt.

Az Európában alapvető patriarchális társadalom után viszont valahogy jól esett az társadalmuk matrilineáris rokonsági rendszere és a nők ezzel kapcsolatos hatalma. Ilyesmit inkább csak a kifejezetten mágiaérzékeny emberi közösségekben tapasztaltam. Ott meg szerintem pont azért alakult ki, mert a nők esetében valószínűbb volt, hogy öröklik valamilyen formában a vérvonalra jellemző mágikus erőt. Talán az X kromoszómához volt valamilyen köze, de ezt a témát inkább már nem boncolgattam. Úgy sem jutottam vele semmi kézzel foghatóra, és csak a fejem fájdult meg tőle.

A keresztények mágia ellenessége – vagyis az ők nézőpontjuk szerint inkább pogányellenessége, mert a vízszentelés is mágia volt – szépen megmutatkozott ezen. Nem hiába lehettek az egyházi vezetők mind csak férfiak, és még a papi hivatást sem gyakorolhatták nők.

Az elmúlt évszázadokban fokozatosan zsugorodott a nők szerepe a vallásban, legalábbis ami a kereszténységet és annak vezetőségét illette. A nők szép lassan ki lettek szorítva mindenhonnan, ahol fontos, vezető szerepet tölthettek volna be, és ez alól a spiritualitás sem volt kivétel. Ez azonban nem volt mindig így. Az ókorban nem csak rengeteg istennő volt, de kifejezetten nagy hatalommal bírtak az őket szolgáló papnők is. Artemisz temploma konkrétan csak a méretei miatt is bekerült az ókori világ hét csodája közé, a sumér Inanna, az egyiptomi Isis vagy az ír Morrígan pedig nem csak a termékenység, hanem a háború és a bölcsesség védelmezői is voltak. Évezredeken át senkiben fel se merült, hogy a nőket ki kellene zárni a spirituális hatalomból, és még a régi világomban is egyes antropológiai régészeti kutatások arra utaltak, hogy az őskorban kifejezetten a nők feladata lehetett gondoskodni a közösség spirituális jólétéről.

Bár a Bibliát az elmúlt századokban sokszor és alaposan megnyirbálták, hogy kigyomlálják belőle a nőket, női jogokat támogató részeket, még így is egyértelműen benne van, hogy Isten fiát anyagilag is támogatták a női hívei – Lukács 8:3 –, a követői között is voltak nők – Máté 27.55 – és tudatos döntése volt az, hogy feltámadása után először nők előtt jelent meg – János 20.16 –, ahogyan arra is van bizonyíték, hogy a kora-kereszténységben létezett női apostol – Róm. 16.1 –, és voltak női papok is – ApCsel 18.26. – Sőt, olyan idézetet is lehet találni, ami egyértelműen leszögezi, hogy férfiak és nők egyenlőnek születtek – Gal. 3.28. – Az, hogy nem ezeket az idézeteket választották ki, hogy a templomokban idézzék, szintén egy tudatos döntés következménye, aminek az volt a célja, hogy a nőket alárendelt szerepbe kényszerítéséhez megadja az ideológiai hátteret.

Persze ez is csak az elmélet volt, a gyakorlatban hallottam hírét egy női pápának, aki a nyolcszázas években uralkodott, ha minden igaz. Bár ő is férfinak adta ki magát és akkor lepleződött le, mikor az egyik körmeneten gyermeket szült, így tulajdonképp ugyanott voltunk, mert nőként nem lehetett volna pápa. Persze csak ha nem egy nagyon elterjedt pletyka volt csupán az egész.

ᔓဂᔕ

A fantomvégtag jelensége nem volt számomra ismeretlen. Az amputáción átesett személyek több mint felénél jelentkezett, leggyakrabban fantomfájdalomként. És nem csak a végtagok eltávolítása után jelentkezett, hanem a mell amputálása, foghúzás – képzeletbeli fogfájdalomként – vagy egy szem eltávolítása után is. Ráadásul olyan ember is érezhette ezt, aki végtaghiányosan született vagy lebénult. Viszont megtapasztalni már teljesen más volt.

Gesztikulálni tudatosan használtam az elveszített kezemet már a kezdetektől, de mindig kiegészítettem a gondolat kivetítéses erőmmel, hogy a beszélgetőpartnerek lássanak is valamit. Megfogni a semmivel csak az első hetekben próbáltam meg valamit, és minden esetben nagyon hamar leesett, hogy „aha, ez így most nem fog menni". Kicsit úgy tekintettem erre, mint mikor a Nemzetközi Űrállomásról visszatért egyik asztronauta a levegőben hagyott egy ceruzát, mert megszokta, hogy ott marad. Kereste a legutolsó ismert helyén egy darabig, de aztán rájött, hogy a gravitációval ez nem volt kompatibilis. Tudtam, hogy elvesztettem, de néha mégis úgy éreztem, mintha még meg lett volna az által, hogy bizsergett a jobb kezem.

– Akadna itt valaki, aki befonná a hajamat? – kérdeztem egyik hajnalban, ahogy bementem abba a hosszúházba, ahol engem is elszállásoltak. – Szemmel látható okokból kifolyólag én nem tudok sokat kezdeni vele, és egyre jobban zavar, amikor a szemembe lóg.

– Olyan frizurát nem tudok csinálni, mint ami a nektek van, de olyat csinálhatok, mint nekünk – felelte egy fiatalabb lány.

– A kettő között kevesebb a különbség, mint hinnéd – mondtam, ahogy helyet foglaltam mellette.

– Ezt hogy érted? – kérdezte az egyik klánanya.

– Mint ahogy nálatok is több törzs létezik, amelyek szokásaik nem teljesen fedik egymást, úgy az európaiak sem egy homogén tömböt alkotnak. Azok a fehérek, akikkel ti leginkább találkoztatok francia vagy angol származásúak voltak, az a három jómadár holland volt, én meg magyar vagyok – magyaráztam, hogy egy szép kis térképen kivetítettem, hogy földrajzilag mire gondoljanak.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy ember. Akkor meg miért veszed egy fedél alá magad velük?

– Ember tényleg nem vagyok, de arról egy szót sem szóltam eddig, hogy mi voltam. Minden vámpír eredetileg embernek született. Csak az után volt egy újjászületésünk is. Közületek is magamhoz hasonlóvá tehetek bárkit, de már most letisztázom, hogy akkor sem tenném, ha megkérnétek. Ezek után biztos nem. – Egy kicsit elgondolkodtam, majd folytattam a monológomat. – Vagy tudjátok mit? Nem akar itt valaki mindenkinél erősebb harcos lenni? Csak a napfénytől és pár egyéb apróságtól kell félni érte.

– Mire véljük, hogy ilyen gyorsan meggondoltad magad?

– Hogy első lépésben kell igyak a jelentkezőből, hogy maga mögött hagyhassa a halandó létét, ami nekem jelenleg pont jól jönne...

A nézésüket egyszerűen nem tudtam volna leírni. Egyrészt azt kicsit értékelték, hogy ilyen jó megoldásokat tudok arra, ami nem csak nekem volt jó, másrészt meg megint csak azért tettem volna velük jót, mert az nekem is a hasznomra vált volna. Így jobban belegondolva, talán mindig is elsősorban csak magam miatt segítettem az embereknek. Ők csak másodlagosak voltak. Egyértelműen elvetették az ötletet, így folytattam:

– Inkább térjünk vissza a frizurákhoz. Egy időben szinte mindig kétoldalra font hajjal jártam. Mondjuk akkor nem volt olyan hosszú, mint most. Csak magamnak akkor sem tudom megcsinálni, ha megvan mindkét kezem, aki meg folyamatosan befonta, meghalt már egy jó ideje. Az óta inkább csak megkötöm vagy felkontyolom. De ha nem csinálok olyan tevékenységet, amikor zavarna, egyszerűen csak kieresztve hagyom. Az ilyen kétoldalt fonott haj meg még a férfiaknál is néha-néha divatba jött ott, ahonnan én származok.

– Ezt is biztos csak azért mondod, hogy elkezdjünk rokonszenvet érezni az irányodba...

– Nem. Azért mondom, mert ez az igazság. De ha nem hiszitek, képi bizonyítékom is van rá. – Ami mondjuk pusztán a képzeletem is lehet, de na...

A férfi hajviselet Európában szerintem még mindig nem volt olyan egyoldalú, mint mikor először láttam meg a napvilágot emberként. Az inkább az 1848-as szabadságharccal és az az utáni katonáskodásokkal vette fel a modernebb formáját. A hosszú hajat a parasztság a kereszténység felvétele óta más hajviseletekkel felváltva, illetve párhuzamosan hordta. Körben leengedve, az előhajat választék nélkül hátrafésülve, de leggyakrabban a női hajhoz hasonlóan választva, sodorva, fonva, feltűzve viselték még a férfiak is. Néhol a homlok feletti tincset – az üstököt – több ágú fonatban hátravetették, vagy az elválasztott előhajat megsodorva vagy fonva a fül mellett vagy a homlok felett csimbókot, gombot csináltak, de csüngve hagyott sodrékba és fonatba, illetve kákóba, varkocsba fogva is hordták. Ezeket a szavakat mondjuk inkább meg sem próbálom lefordítani nekik. A pontos megfelelőket nem ismerem, szenvedni meg nem akarok vele indokolatlanul sokat.

– Hm, érdekes – felelte az egyik öregebb férfi. – A kezed egyébként hogy nő vissza? Kicsit azért hihetetlen erre a témára vonatkozó állításod. Öröké eltartani meg nem fogunk ingyen.

– Ugyanúgy, ahogy a ti sebeitek gyógyulnak. Csak kicsit jobban. Bár a köldök többnyire eléggé lehetetlenül szokott gyógyulni. De pár hónap elteltével a változások már mindenképp szemmel láthatóak lesznek. Pont, hogy miattatok nem olyan látványos ez a folyamat, mint ahogy szeretném.

Hasonlóra nem csak mi voltunk képesek a természetfeletti lények közül, és a nem természetfelettiekből sem hiányzott teljesen. A magzati fejlődés során az embereknél megmaradnak kis számban olyan nem-specializálódott őssejtek, melyekből aztán később bármi lehetett. A születéskor a köldökzsinórból nyert vér is tartalmaz ilyeneket, amelyek később felhasználhatóak a károsodott sejtek, szövetek pótlására, regenerálására.

Arra már rájöttek az emberek, hogy különbség van a mágiás meg az anélküli repülés között, mivel míg egy madár vagy rovar sérült vagy hiányzó szárnnyal nem tudott repülni, egy szárnyas lónak vagy egy sárkánynak már ment – bár eléggé ügyetlenül, mert nem tudott kormányozni –, de a hegesedés elmaradását, és a testrész újranövését nem tudták hova tenni. Így meg az axolotokat a regenerációjuk miatt szerették természetfeletti lénynek bélyegezni, mint a viziborjúkat, pedig a végtag visszanövesztés az én világomban is ment nekik mindenféle mágia nélkül. Esetükben a sérülés közelében lévő bőr-, csont-, izom- és idegsejtek visszaalakultak egyfajta őssejté, ezekből pedig az osztódásuk során olyan sejtek jöttek létre, amilyenekre az új végtag létrehozásához szükség van. Hogy a sérülés melletti szövetek miként értesültek a levágott szomszédos sejtek tragédiájáról, és hogy mi indította el a regenerációs folyamatot, jó kérdés volt, mert a magzati őssejtek közvetlen befecskendezése után valamilyen jelre van szükség ahhoz, hogy éppen a megfelelő típusú sejtekké differenciálódjanak, és ne például tumorsejtekké, de a példájuk bizonyította, hogy nem kellett semmi hókusz-pókusz hozzá.

A viziborjúknál még számomra is egyértelmű volt, hogy ezen túl közrejátszott valami, ami túlmutatott az egyszerű biológiai folyamatokon már csak a szükséges idő szempontjából is, és olyan sérüléseket is túléltek, amikbe egész egyszerűen bele kellett volna haljanak, de az alap szerintem ez volt. És bár mi nem voltunk gőték vagy akármik, amiket ezen túlmenően párhuzamba lehetett volna hozni velük, de szerintem a mi testünkben is alapvetően az axolotokéhoz hasonló folyamatok mentek végbe. Csak a minket átjáró mágia felgyorsította az egészet.

– Kicsit jobban? De hiszen nem csak begyógyul valami, hanem egy teljesen új részed nő! – hurrogott le.

– Gondolj erre úgy, mint mikor napégés után lehámlik a bőröd, de alatta ott az új. Vagy mikor leesik a körmöd, mert valami baj érte, de utána nő más helyette. Vagy a fejedet borító hajszálak is folyamatosan hullanak és termelődnek újra. Naponta az egészséges hajvesztés száz szál, mégsem kopaszodsz csak úgy meg.

– Hm, majd meglátjuk. Egyébként csak új tud képződni? Az nem lett volna opció, hogy a karodat visszacsatold a testedhez? Végül is csak egy nagy vágás van rajta, ami teljesen átérte a végtagot.

– A kihúzott fog a helyére visszatéve még menthető, ha amúgy egészséges, de általában nem bajlódunk vele, mert végtelenszer képes új nőni. De ez amúgy rátok is igaz, csak perceken belül kell cselekedni, utána rögzíteni is kell, és még így sem minden esetben menthető a helyzet. A karomnál viszont maximum úgy lehetett volna ez megoldható, ha minden eret valaki összevarr. Vérkeringés kell a gyógyulásunkhoz. Ezért is nem engedtem, hogy leszorítsátok a csonkot. Ha úgy ájulok el a vérnyomáscsökkenés miatt, nem áll el a vérzés, mert nem tud megfelelően gyógyulni, és még elvérzek.

– Összevarrni az ereket? Érdekes gondolataid vannak neked – mondta, miután kicsit felnevetett.

Ha tudnák, hogy ez nem is olyan lehetetlen dolog, és még karátültetés is létezett az én koromban. Jópár órába beletelik, de megoldható.

– Néha azért hátrányokkal is jár ez a nagyon erős gyógyulás – jegyeztem meg.

– Mégis milyen hátránya lehet a gyógyulásnak?

– Ez a két lyuk a fülemen még az emberi létemből maradt meg. Bár fülbevalót nem hordok azért minden percben, de többször is voltak olyan korszakaim, amikor betettem volna kettőnél többet is. Egy időben a jobb fülemben nem egy, hanem négy fülbevaló volt, de az egyre jobban elkezdett zavarni, hogy tulajdonképpen mindig volt néhány begyógyulni képtelen seb ott. Azon az oldalamon nehezen is aludtam tőlük. – A helix piercing elméleti gyógyulási ideje három-hat hónap, de ha vámpír vagy, akkor vagy végtelen, vagy pedig pár perc. S ha gyógyul, akkor sem úgy gyógyul, hogy jó legyen, nem marad meg a lyuk, hanem teljesen eltűnik minden. – Hasonló a helyzet a tetoválással is. Mindig belülről kifelé gyógyulunk, és a tintát kilöki a bőrünk. Az ilyen típusú testdíszítések így meg kiesnek nekünk.

– Tetovált európait még nem láttunk.

– Pedig az évezredekkel ezelőtt – az őskorban – még nálunk is élt ez a szokás. A keresztény missziók következtében meg majd itt is hanyatlani fog. A Bibliában a tetoválás a 3Móz 19:28 jelölésű rész szerint egyértelműen tiltva van.

– Azok teljesen úgy élik az életüket, mint ahogy ott elő van írva nekik? Mert ezt valahogy sosem bírtam megérteni. És te fejből tudod azt a könyvet, hogy ilyen pontosan mondod ezt?

– Nagyon szeretnek szelektíven olvasni. Ezt például elítélik, és azt is, hogy ha egy férfival férfival hál. Pontos idézetet nem tudok mondani, nem tanultam meg azt a könyvet egy nyelven sem, csak az ilyen információk helyét tudom, de ez utóbbi például 3Móz 18:22 alatt olvasható. Viszont a 3Móz 19:19-ben az van leírva, hogy tilos a mezőt kétféle maggal bevetni, kétfajta állatot párosítani és kétféle anyagból szőtt ruhát hordani, amit meg már ők is kezdenek lassan röhejesnek találni.

És mi lesz ebből majd a jövőben? Az ezredforduló után már a legmélyebben vallásgyakorló sem gondolná azt, hogy a férfi magömlést követően estig tisztátalan, az asszony meg vérzéskor hét napig. Azt meg főleg nem, hogy a nőknél tisztátalan lesz minden tárgy is, amin ültek vagy feküdtek. Pedig 3Móz 15:16-24 alatt tisztán olvasható.

– Szóval azt tartják be, amit akarnak, de mégis valami felettük állóra hivatkoznak, nem pedig saját magukra, mert azt nem érzik elfogadható indoknak.

– Pontosan. Idő közben meg még egy jobb példa is az eszembe jutott. A nyúl, a disznó és minden olyan vízi állat, aminek nincs uszonya és pikkelye, tisztátalan állat, és nem szabad enni belőle 3Móz 11:6-11 szerint. A vándorsáska és pár egyéb sáska viszont nem, és belőlük már lehet enni a 3Móz 11:22 jelölésű rész alapján. Kettőt találhattok, hogy mi az egyik legnagyobb ünnepük jelképe.

– Inkább mondjad. Szeretjük a történeteidet, néha meglehetősen tanulságos dolgokról beszélsz, de azt nem, mikor célozgatsz vagy gyereknek nézel.

– A húsvéti nyúl. A 16. század óta – feleltem. – De ezen semmi meglepő sincs. Az emberekre jellemző, hogy túlértékelik és magasztalják a saját kultúrájukat meg értékrendjüket, miközben elítélik és gyűlölik a másét. Aztán jövünk mi a tényekkel, hogy ezer-kétezer éve az őseik ugyanígy savazták a másét és dicsőítettek a sajátjukat, mint ők. Csak az új generációk hagyományai már jobban hasonlítanak az akkori csúnya rossz idegenekére, mint az igazán régi felmenőkére. Sok más mellett szerintem ez az oka annak is, hogy az éjjeli világ lényei körül az egyház minket üldöz a legjobban. Igazán idős vámpír már nagyon kevés él. Élő történelem vagyunk, és pontosan tudjuk, hogy mit csináltak ők régen, mert közöttük éltünk, és ezt nem szeretik.

– Kezd egyre világosabbá válni, hogy miért jártad inkább egyedül az erdőt. Mi a misszionáriusokat nem szeretjük. Egyszer volt itt egy, aki arról hadovált, hogy a közösülésre csak egy póz természetes, és minden egyéb testhelyzet helytelen viselkedés. Azt gondolom nem kell mondjam, hogy nem tűrtük meg túl sokáig.

Én sem hittem volna, hogy a misszionárius póz nevének az eredetére így kapok magyarázatot...

– Kérlek, ne is mond. Az csak egy kis része ennek. Olyan szigorú szabályozásuk van arra, hogy mikor, hol és hogyan hálhatnak egymással az emberek, hogy szinte olyan, mintha minden ilyesfajta cselekedet tiltott lenne. Az igazi vallásgyakorlók, akik az egyház minden szabályát betartsák, nem szexelnek szerdán, pénteken, vasárnap, böjt idején, adventkor, pünkösdkor, a nagyobb ünnepek előtt, amikor a nő menstruált, a szülés előtti utolsó hónapokban, a szülés után egy hónapig, amíg a nő szoptat, áldozás előtt három napon át, nappal és teljesen meztelenül. És természetesen csak házas felek között jöhet egyáltalán szóba a téma.

– Volt olyan időszak, mikor ezeket te is tartottad? Vagy legalább részben?

– Nem. Hülyeség az egész. És bár alapvetően vallásos nevelést kaptam még gyerekként, de már akkor is csak egy mesének gondoltam az egészet. – Bár azért a 21. században már nem tűzzel és vassal próbálták ezt lenyomni az emberek torkán. – De az olyan természeti vallásokról is pont ugyanez a véleményem, mint amit ti gyakoroltok. Egyik sem jobb a másiknál. A vámpírok ehhez a témához meg még nálatok is lazábban állnak. Sokkal.

– És gondolom ez neked meglehetősen tetszik.

– Eléggé... Bár nem kifejezetten ez, hanem hogy nálunk kicsit mások a társadalmi elvárások és a szabályok, mint az embereknél. – És vámpírként fényévekkel könnyebb volt legalább részben úgy éljek, mint régen.

– Értem. Egyébként, ha lehetne tetoválásod, akkor milyen lenne? Pusztán kíváncsiságból.

– Ez jó kérdés. Mikor gyerek voltam, szerettem volna, hogy rovásírással írja a derekamnál, hogy „szabadság". Tetszett azt az írásrendszer, de szöveget már szerintem semmilyen formában nem tetováltatnék magamra. Mikor kicsit idősebb lettem, egy olyan rajzban gondolkodtam, ami egy démonszárnyat meg egy angyalszárnyat ábrázolt, de az meg pont valami olyasmihez köthető jelkép lenne, amit nagyon nem szeretek. A teljesen nonfiguratív mintákat nem tudnék elképzelni magamon, rendes rajznál meg nincs olyan, amit szívesen hordanék örökké. Vagyis lenne, csak éppen túl sok lenne. De mivel úgysem maradna meg egyik sem, nem is gondolkodtam ezen mélyebben. A bal bokámnál van egy sötétebb folt, ami oldalról nézve egy kicsit furcsa cápának tűnik. Megelégszek azzal.

Máson jóformán szinte az összes tetoválás tetszett mindig is, de a saját bőrömmel kicsit más volt a helyzet. Nem is amiatt aggódtam inkább, hogy az adott tetoválás később nem is fog majd tetszeni és megbánom, hanem többnyire attól féltem, hogy egy idő után inkább valami mást szeretnék a helyére.

A tetoválásokhoz való hozzáállásomat teljes mértékben a régi életem befolyásolta itt is. Még ennyi évtized után sem felejtettem el, mikor az internetre felszabadult boomerek a hírműsort vezető arctetoválást viselő maori újságírónős poszt alatt osztották az agyukat, hogy „hova korcsult a világ", meg hogy „a gyönyörű arcát így elcsúfította". A kommenteket olvasva elképedtem, hogy mennyi elképesztően buta és korlátolt ember él a világon. Mintha örömüket lelték volna abban, hogy baszogathatnak márt, és mintha ők attól érezték volna jobban magukat, ha a másik esetleg miattuk rosszul érzi magát. Olyan is volt, aki azt is megírta, hogy hagyomány ide vagy oda, azért híradóban nem egy kartell tag kinézetű bemondót szeretne látni, egy másik szerint meg csak feltűnési viszketegsége volt, és mellékelt egy hányós emojit.

Szerintem inkább ez a viselkedés érdemelne hányós emojit, és ennél már csak az a jobb, mikor a hatosikres AI generált képek alatti gratulálgatók elküldenek a francba, ha meg mered írni, hogy nem valós a kép. Lehet, hogy a szavazati jog azért mégsem kellene járjon alanyi jogon...

ᔓဂᔕ

Teltek múltak a napok, a hetek és a hónapok. Lassan egy éve vártam már, hogy végre tovább állhassak.

– Mit csinálsz? – kérdezte az egyik klánanya. Még nappal volt, de olyan vastag felhőréteg pihent az égen, hogy beültem egy fa tövébe a falu határában. Az egyik nappali ruhámat a biztonság kedvéért magammal vittem, de attól nem féltem, hogy hirtelen kiderül az idő.

– Még nem nőtt vissza teljesen a kezem, és bár elég bizarr látványt nyújt jelenleg, de fogni már tudok vele. Alkotni meg szeretek. És kicsit kiélvezem, hogy végre képes is vagyok rá.

– És miért pont egy álomcsapdát csinálsz? Meg egyáltalán ki tanított meg rá, hogy hogyan kell?

– Az aranytollas fülbevalóimhoz járt egy nyaklánc is, csak már jóval az előtt elszakítottam, hogy megismertelek volna titeket. Mindig úgy voltam vele, hogy majd megjavíttatom, de sosem került erre sor. A kis tollacskák rajta viszont tökéletesek egy másik nyaklánchoz, amihez a ti álomcsapdátok ihletet adott.

– Arra még mindig nem válaszoltál, hogy ki tanított meg arra, hogy hogyan kell.

– Röviden: senki. – Vagyis inkább az internet... – Gyerekként csináltam hasonlókat más alapanyagokból. A mátyásmadár kékes tollaival például nagyon szépek tudnak lenni. Mondjuk első alkalomkor a tudtomon kívül sikerült egy pentagramot beleszőni a közepébe, de a rendes mintában nincs semmi nagy dolog. De miért ilyen fontos ez neked? Csak egy dísz.

– Nem csak egy dísz, hanem egy mágikus tárgy. És minél inkább átjárja a készítőjét a mágia, annál erősebb maga az álomcsapda is. A te esetedben meg...

– Áh, így már értem. Akkor szerintem maradjunk annyiban, hogy ezek szerint nem kell féljek a rossz álmoktól az elkövetkezőkben. De a tudást nem fogom kiszivárogtatni, ha ettől tartasz.

– A konkrét vágyad is bele kell sződd, hogy pontosan milyen álmoktól szeretnél megszabadulni. Csak akkor fog működni – felelte, miközben kíváncsi szemekkel nézett, majd otthagyott engem.

Hogy pontosan milyen álmoktól szeretnék megszabadulni? Hm. Jó kérdés. De szerintem megvan.

Will halála óta eltelt már szinte két évtized, és úgy éreztem, hogy végre sikerült végérvényesen el is engednem, de az emléke azért kísértett. Nem akartam minden vele kapcsolatos álomtól megszabadulni, hanem csak azoktól, amik miatt újra elkezdett hiányozni. Amik egy rövid időre elhitették velem azt, hogy még ott volt velem, és amik miatt néha könnyezve ébredtem fel.

Mire éppen végeztem volna, visszatért a nő, és hozott egy kis ajándékot.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Egy gyöngy.

– Jó... Az én is látom, de van valamilyen speciális tulajdonsága is, hogy nekem adod?

– Nincs, de ha már olyan nyakláncot csinálsz, ami a népem kultúrájából merít, akkor legyen is benne valami, ami tőlünk származik. A színe meg passzol a szemedhez, ha te inkább csak az ékszert látod benne.

– Köszönöm – válaszoltam. – Azt véletlenül nem tudod, hogy pontosan milyen ásvány? Még nagyon régen volt egy hasonló kinézetű fülbevalóm, aminek az alapanyagját én találtam, és a szikrázó erőmmel én formáltam megfelelő alakúra, de az óta sem sikerült rájönnöm, hogy szodalit vagy azurit vagy mi volt.

– Ebben a témában sajnos nem szolgálhatok válaszokkal. Viszont lenne nekem egy kérdésem.

– Hm?

– Miért van az, hogy alapvetően velünk a mi nyelvünkön beszélsz, de néha belevegyítesz a mondandódba olyan szavakat, amik nem léteznek? Meg egyáltalán hány nyelvet ismersz?

– Annyi nyelvet ismerek, amennyire szükségem van. A vámpírokra jellemző, hogy egy idő után unalmukban nyelveket tanulnak, a ti jelnyelvetek elsajátításába is emiatt vágtam bele, de a beszélt nyelveket mágiával tanulom, és konkrétan pillanatok alatt. A kiejtésekkel néha problémáim vannak, de alapvetően olyan nyelven tudok válaszolni, amilyenen kérdeznek. Az ismeretlen szavakkal meg az a helyzet, hogy míg például a testrészek megnevezése minden nyelven eléggé egységes, addig ez nincs minden szóval így. Az inuitoknak például rengeteg szavuk van a hóra, vagy az izlandiaknak a szélre, amit én egycsapásra meg is tanultam, de a köztük levő különbséget nem értettem addig, míg valaki el nem magyarázta. Nem rosszul használt, hanem teljesen ismeretlen szó meg akkor szokott előfordulni, mikor én tudom, hogy mit mondanék, de az adott nyelven az a szó teljesen hiányzik. Írásban ilyet nem csinálok, mert ott jobban átgondolom a mondandómat, de beszéd közben néha megesik, hogy nyelvet újítok. – Amiért szerintem még Kazinczy is megirigyelne.

– Érdekes lehet így hozzáállni a nyelvekhez.

– Nem érdekesebb, mint mikor még halandóként, mindenféle mágikus többnyelvűség nélkül próbáltam meg lefordítani egy szöveget angolról magyarra, és a lánytestvér megnevezésével egy csomót szenvedtem. Az angolok csak azt mondják rá, hogy „sister", magyarban viszont lehet „húg" és „nővér" is annak függvényében, hogy ki az idősebb. Egyik nyelvről a másikra fordítani sosem könnyű. Gondolkodni meg csak az anyanyelvemen tudok.

ᔓဂᔕ

Még egy év eltelt, mire indulásra készen álltam, de ők egyre inkább csak marasztalni próbáltak. Kívülről szemlélve tulajdonképp ingyen kaptam a palatetőt a fejem fölé, de igazából vehessük úgy is, hogy fizettem a szállásért. Csak épp nem pénzben, edényekben vagy fizikai javakban tettem, hanem tudásban. Szinte egycsapásra megoldottam több problémájukat is, és kértek volna még ebből. Szerettek volna a jövőben is az én tanácsaimra támaszkodni, ami csak akkor volt kivitelezhető, ha ott éltem velük.

Az egyik ilyen problémájukat a folyamatosan csak sokasodó számuk jelentette pont abban az időben, mikor kezdtek kifogyni a földterületből. Ez számomra viszont nem volt újdonság. Az állandó falvak megjelenésével és az élelmiszerkészlet felduzzadásával a népesség mindig növekedésnek indul. A probléma csak az, hogy egy öngerjesztő folyamat. Minél több élelem lett, annál több gyerek született, így csak több éhes szájat kellett etetni, ami vagy még több terület bevetéséhez vagy éhínséghez vezetett. Az, hogy a csecsemőket kásával is lehetett etetni, az ők szemükben csak egy segítség volt, mert így korán elválaszthatták őket, mert az anyáknak dolgozni kellett a földeken. Csak azt nem tudták, hogy a folyamatos szoptatás jelentősen csökkenti a teherbe esés esélyét. Nem akadályozza meg teljesen, de azért nem volt mindegy, hogy közel évente született egy-egy gyerek a családokban, vagy volt pár év köz kettő között.

A gyerekek immunrendszere is gyengébb lett a várhatónál, ha kásával etették őket anyatej helyett, így meg nem csak a behurcolt fertőző betegségekkel gyűlt meg a bajuk évről évre egyre jobban, hanem a sajátjaikkal is. Bár ez túlnépesedés szempontjából mondjuk jó...

Azt sem látták előre, hogy ha csak egyféle élelemforrásra hagyatkoznak – mert könnyebb mindig ugyanazzal a növénnyel foglalkozni –, azzal sokkal inkább kiteszik magukat az aszály tizedelésének.

Mire a jobb karom olyan lett, mint amilyennek lennie kellett, olyan szárazság ütötte fel a fejét, hogy a halak két hónaposan tanultak meg úszni, de hála nekem ez már nem volt olyan arcon csapás nekik, mint régen. A tippjeim miatt csecsemő vagy nagyon kis gyerek épp alig akadt addigra, ami nagyon sokat segített, és silány kukoricaterméssel is úgy voltak, hogy „jólvan, akkor idén mást eszünk". Nem maradtak hoppon, ha valami nem úgy jött össze, ahogy akarták, és szerették volna, ha a biztos támaszuk továbbra is segítsen nekik.

Én viszont még így is bőven többet tettem értük pusztán jópofiságból, mint amit akartam. Mindig megfogadom, hogy többet nem segítek csak úgy valakinek, mert előbb vagy utóbb én szívom meg, de a betartásával gondjaim vannak. Az meg őrültség tünete, hogy mindig ugyanazt csináljuk, de más eredményre számítunk, nem? Szerettem volna hinni, hogy valahol talán össze tudnám hozni azt a kis élettervemet, hogy nyugisan élek az emberek között, de a megvalósítást illetően nem volt annál jobb ötletem, mint amiket a múltban csináltam. Azok meg vagy így vagy úgy, de mindig oda vezettek, hogy akkor kellett tovább állnom, amikor nem akartam. Ezt megelőzendő viszont inkább akkor mentem el, mikor úgy éreztem, hogy el is akarok menni.

Ráadásul kicsit kényelmetlenül is éreztem magam közöttük. A főzés és a tüzek égésterméke csak a mennyezeten lévő kis lyukakon keresztül tudott távozni a hosszúházakból, és a pipát sem vetették meg jópáran, így meg néha vágni lehetett a bent terjengő füstöt. Tüdőrákos nem lehettem, attól nem féltem, de a cigifüst már emberként is zavart, a kiélesedett szaglásom miatt meg csak még jobban bosszantott. Nem hiába mondták, hogy aki emberként nem pipázott közülünk, az már az új életében sem kezdte el. Én a sima cigit, a vízipipát és még a „manórúdat" is kipróbáltam anno, és arra a következtetésre jutottam, hogy bár az ízesített folyadékokat eléggé szeretem, az ízes és szagos gázokat egyáltalán nem.

Ezen túlmenően meg valahogy egyre kevésbé akartam alkalmazkodni a körülöttem levőkhöz. Több mint száz év alatt egyre jobban kikristályosodott bennem, hogy hogyan szeretnék élni, hogy hogyan tudok élni, meg hogy mi ennek a két halmaznak a metszete. Ami meg jól bevált számomra, abból nem akartam engedni. Teljesen nappali életvitelre például szívem szerint nem szoktam volna újra át, de közöttük nem tudtam úgy beosztani ezt, mint ahogy szerettem volna, mert az általuk keltett zajokra többször is felébredtem.

Egy percig sem gondoltam arra, hogy többet maradjak közöttük, mint ami feltétlenül szükséges. Ahogy működtek a dolgok, az tetszett. A nyugis életet is szerettem. Éppen csak tisztában a voltam az elkövetkezőkkel. Azok meg hosszú távon nem ígértek semmi jót sem. Ha ne tudjam, hogy mit hoz a jövő, talán még el is gondolkoztam volna azon, hogy megérné-e nekem, hogy egyáltalán ne igyak emberi vért, de cserébe ott éljek, ahol ezen túl azt csinálok, amit akarok, de tudtam, hogy ezt hiába kezdem el, nem fog örökké így maradni, mert az itt várható történések túlmutatnak egy vámpír hatókörén. Még úgy is, ha az a vámpír történetesen már elég sok problémát megoldott.

Az európai telepesek sosem voltak igazán jó viszonyban az őslakos népességgel. Az angolok aranyat és más nemesfémeket, valamint a „magasabb rendű" keresztény eszmék befogadására kész „vadakat" vártak az új kontinenstől.

Ez száz éve is így volt, és száz év múlva is így lesz. Ha meg maradok, csak jobban megszívom, mintha külső szemlélő lennék. Akkor már semmiképp sem akarok közöttük élni, mikor majd a 19. század vége felé az átnevelő bentlakásos iskolákba viszik a gyerekeket, ahol sokan meg is halnak. Nem mintha addig semmi problémába sem futhatnék itt, de jobb szeretem inkább megelőzni azt, hogy olyan helyzetbe kerüljek, amiben nem szeretnék lenni.

Bár nem éreztem az emberek közé valónak magam, de túl könnyen a szívemhez tudtak nőni. Főleg a gyerekek, és főleg akkor, mikor láttam őket lassan felnőni. A vikingek óta próbáltam a lehetőségek szerint távolságot tartani tőlük, de könnyebb volt ezt elhatározni, mint a gyakorlatban kivitelezni. Még a kis vérfarkasgyerek is a szívemhez nőtt kilenc év alatt. Mi lesz akkor, mikor nem csak egyvalakit, hanem konkrét generációkat látok egymás után? A természetes halállal magam körül már úgy éreztem, hogy megbirkóztam volna, azt viszont tudtam, hogy ez még a kisebb bajom lenne itt.

És legalább azokat a csalódásokat el akartam kerülni, amik bekövetkeztében biztos voltam.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ