Borús nyári nap volt, én meg egy fogadóban időztem. Épp nem akadt semmi meló, de ez nem is volt akkora baj. Volt annyi tartalékom, hogy akár egy évet is kihúzzak, mindenféle jövedelem nélkül, ha a szükség úgy hozza. Főleg, hogy ezúttal nem törődtem olyan formaságokkal sem, mint hogy egyek szilárd ételt, mikor az nem kellett. A fogadóst nem érdekelte, hogy mi a helyzet velem, amíg fizettem. Amúgy sem a főépületben voltam, hanem attól jóval távolabb. Tulajdonképp volt egy saját kis kuckóm.

Korábban felébredtem a kelleténél, és beültem ide a bárhoz, míg kint világos volt. A berúgástól kicsit féltem, ha nem volt senki sem velem, aki vigyázzon rám, mert túl sebezhetővé tett, de az édes bor az egyike volt annak a három vörös nedűnek, amit szerettem.

Így meg itt bort kortyolgatva figyeltem az embereket. Szerettem ezt csinálni: megfigyelni az arcokat, a testbeszédet, a kimondott és kimondatlan szavak mögötti történeteket. Az emberek különös lények voltak számomra, olykor szórakoztatóak, máskor bosszantóak, de mindig érdekesek. Pultos nem lettem volna újra, mint régen, mert egyre inkább lefárasztott a panaszkodásuk hallgatása, de szerettem úgy figyelni őket, hogy tudtam, hogy már nem tartozok közéjük.

Mindenhol életek zajlottak, történetek fonódtak, és én mindegyikből egy szeletet loptam magamnak. Az italom lassan fogyott, de nem siettem. Minden kortyot kiélveztem, ahogy a bor édes íze szétáradt a számban.

Egy fiatal pár lépett be az ajtón. Egyikük sem tűnt idősebbnek annál, mint aminek én kinéztem. A csaj lehet, hogy még tizenéves volt, de már bőven a harmadik trimeszterben járt. Nemsokára aktuális lesz számára a szülés. Nagyon szenvedtek az angollal, így inkább oda mentem hozzájuk segíteni.

– Ha gondoljátok, beszéljetek csak egy olyan nyelven, ami nektek kényelmesebb. Én valószínűleg fogom ismerni. Majd fordítok.

– Nagyon köszönjük. Csak pár hete érkeztünk az Újvilágba. Egy szobát szeretnénk. Sürgősen – hangzott a válasz csehül.

Nem ekkor „tanultam" meg ezt a nyelvet, de a tudás felfrissítése sosem ártott.

A fogadós sajnálattal közölte, de az összes szabad szobája elfogyott – nem hiába voltam én is egy melléképületben, ami eredetileg a lovászfiúnak lett volna a lakrésze –, így felajánlottam, hogy erre az estére maradjanak nálam.

Jobb volt, ha a nő terhesen inkább nem erőltette magát, és gyanakodni kezdtem arra, hogy miért volt olyan sürgős ez nekik. A végére akartam ennek járni.

ᔓဂᔕ

– Nem akarok visszaélni a jóindulatoddal, de a te érdekedben is jó lenne, ha nem maradnál itt erre az éjszakára – mondta Štěpán, amikor már hármasban voltunk. – Azt mondtad amúgy sem használnád most ezt a szobát.

– Valami nyomós okod is van arra, hogy ezt mond? – kérdeztem.

– Azt sajnos nem árulhatom el, de életveszélyes.

– Életveszélyes? Ugyan már... Az csak legenda, hogy egy vérfarkas harapása megöl egy vámpírt. Itt életveszélyben maximum ti lennétek. De nyugi. Nem harapok. Akkorát. Inkább felügyelném a feleségedet, hogy nehogy meginduljon a szülés, mi meg ne vegyük észre. Még úgy is, hogy ma este telihold van.

Štěpán és Berenika egymásra néztek, majd vissza rám. Láttam a szemükben a bizalmatlanság és a kíváncsiság keverékét, ahogy kidülledt szemekkel figyeltek.

– Honnan? – kérdezte Berenika.

– A szagodról – feleltem. – Nincs olyan erőteljes ázott kutya szagod, mint mikor átváltozol, de még így is kivehető közelebbről. Számomra legalábbis. A férjeden megy ugyanígy érzem azt, hogy ember. A kis titkod mégis tudja. Ez azért nem mindennapi.

Egy pillanatnyi csend telepedett ránk, majd Berenika zokogni kezdett.

– Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. – Nem bántásnak szántam, egyszerűen csak tényleg olyan. Ráadásul tudom, hogy egymás közt néha ti is így mondjátok.

Egyfajta szleng volt ez, de a reakciójából ítélve, lehet, hogy csak volt. Rég nem jártam Európában és rég nem találkoztam vérfarkassal.

– Nem voltam mindig ilyen, és nem is akarok lenni – felelte, miközben még mindig folytak a könnyei.

– Ezt meg hogy érted?

– Régen normális voltam.

– Nekem most is normális vérfarkasnak tűnsz.

– De régen ember voltam!

– Ezt azért te sem gondolhatod komolyan.

– Dehogy nem! – ordította, mintha ezt már-már tényleg sértésnek is vette volna.

– Jó, tételezzük fel, hogy régen ember voltál, de fejtsd ki ezt kicsit bővebben is.

Találkoztam már életemben nem egyszer vérfarkassal. Legkésőbb a nemi érés kezdetére mindegyik túl volt a legelső teljes átváltozásán. A nőknél ez legkésőbb konkrétan az első menstruációjuk utáni holdtöltén mindenképp megtörtént. És már az előtt is jópár évvel voltak részleges átváltozásaik a holdtölte körüli éjjeleken.

Az elmondása alapján a szülei tényleg rendesen vérfarkasok voltak, akárcsak a testvérei. Ő a legfiatalabb gyerek volt, de a többiekkel ellentétben sosem mutatta annak jelét, hogy mi is. Ez az apjának több mint gyanús lett, így többször is megvádolta az anyját, hogy a legkisebb igazából nem is tőle fogant. Hogy valahogy biztos egy ember az apja.

Emberrel viszont csak mi vámpírok tudunk szaporodni, ez holtbiztos.

A faluban elterjedt ennek a vádaskodásnak a híre, de a konkrét okot sosem mondta el másnak, míg erővel ki nem szedték belőle később.

Egészen odáig fajult ez, míg jó ötletnek nem gondolta, hogy feldúlt állapotában kettesben sétáljon egyet a feleségével egy olyan éjjelen. Azt akarta, hogy ne legyenek tanúk, és főleg, hogy azok ne a saját gyerekei legyenek, mert ők még meg is tudták volna állítani. Arra, hogy emberként gyilkolja meg a vélt vagy valós sérelmei miatt, már nem volt elég mersze, de tudta, hogy farkasként már nem fogja érdekelni ez, ha az elhatározás már ott lapult benne. Sőt, emlékezni sem fog arra, hogy pontosan mi történt, mert a vérfarkasok sosem tudták pontosan, hogy mit csináltak farkasként. A szellemi szintjük visszafejlődött, és nem is voltak tudatuknál olyankor. Inkább érzésekre emlékeznek, mintsem konkrét eseményekre.

Két dologgal nem számolt csak. Az első, hogy a szomszéd látta, ahogy együtt mentek el, így meg ő lett az első számú gyanúsított. A második meg, hogy a foga közé szorult pár gyapjúszál, amik nagyon szemet szúrtak.

Bezárták, bármennyire is ellenkezett, és következő telihold után, mikor már mindenki számára egyértelművé vált a helyzet, és be is ismert mindent, megölték.

Berenika testvérei akkora már rég elmenekültek. Tudták, hogy mi várna rájuk is, hiába, hogy ők nem csináltak semmi rosszat. Eszük ágában sem volt meggyilkolni valakit, pláne egy családtagjukat, de ezt az emberek úgy sem hitték volna el.

Lehet, hogy az apja kikötözte az anyját még mielőtt átváltoztak volna, hogy biztos ne tudjon védekezni, és farkasként is ölte meg, de pár nap múlva a szétszaggatot ruháit megtaláltak az erdőben a falusiak, hiába, hogy a maradványokat a vadállatok széthordták addigra. Így meg úgy tekintettek az apjára, mint egy szörnyetegre, aki egy fához kötözött, majd megölt egy embert. Hiába próbálta azzal védeni magát, hogy ehhez a nappali világnak semmi köze sincs.

Egyedül Berenika maradt ott a családból. Mivel nála sosem jelentkeztek a „tünetek", őt nem avatták be, és nem is árultak el semmit sem neki. A farkas lánya volt, de mégsem. Önként engedte, hogy bezárják, de mivel esetében semmi említésre méltó dolog nem történt, elkönyvelték annak, hogy tényleg csak egy egyszerű, házasságon kívüli gyerek volt.

Jól is mentek a dolgok, mindenki csaknem elfelejtette ezt az egészet, de jött a feketeleves.

A vásárból tartottak haza, mikor egy farok nélküli farkas – egy vérfarkas – megtámadta őket az úton. Több embert is kiszemelt magának, megharapta és próbálta megölni őket. Mikor konkrétan feléjük vette az irányt, Štěpán egy méretes kővel pofán dobta, de vérző szájjal talán csak még agresszívabb lett, és sikerült rávetnie magát Berenikára. Időközben a segítségükre siettek, és sikerült elüldözni. Halálos vagy maradandó sérülést senki sem szerzett, de ez a helyzeten már nem segített.

A következő teliholdkor egy szörnyeteg lemészárolt pár embert az éj leple alatt. Először azt hitték, hogy a múltkori bestia műve volt, egészen addig, míg meg nem találták a csajt hajnalban véresen, ruha nélkül az egyik csűrben.

Úgy néz ki, mégsem kereszteződött egymással két, egymástól eléggé távoli faj.

A többi megharapott embernél semmi változás nem történt, egyedül csak nála, így ezzel a történettel én úgy néz ki, magyarázatot kaptam arra, hogy miért volt az, hogy vérfarkasnak alapvetően születni kellett, de néha-néha voltak szóbeszédek olyanokról, akik azzá váltak.

A vérfarkasok egy kis része elszórva élt az emberek közt. Az év legtöbb napján tulajdonképp szinte embernek is számítottak, de amikor nem, azt a legnagyobb szigorral titkolták. Civilizált alakjukban is megtartották az éles hallásukat, és a szaglásukat. Szag alapján fel is ismerték egymást, illetve az érzékenyebb orrú lényeknek közelről nagyon feltűnőek voltak. Az egyetlen testi változásuk annyiból állt, hogy egy pár centis farokcsökevénnyel „emberként" rendelkeznek már a születésüktől fogva, és volt egy tipikus – emberekre kevésbé jellemző – arcberendezésük a fokozottabb szőrösség mellett. Ezek Berenikára és az egész családjára is igazak voltak az elmondásai alapján. A farkat titkoltatták is vele a szülei, de több figyelmet nem fordítottak rá.

De hiába, hogy kinézetre eléggé emberiek tűntek, nem egyezett annyira a genetika, hogy egy embernek és egy vérfarkasnak közös gyereke születhessen. Emiatt, bár azért néha voltak vegyes házasságok, meg szeretői viszonyok – amiben az emberi fél rendre nem tudta, hogy a nagy szerelme nem is ember –, de ezekből gyerek sosem lett.

Prikulicsokkal tudtak keveredni, még ha ritkán is tették, mert a létrejövő hibridek bár szinte teljesen az anyára ütöttek, a fiú utódok minden esetben terméketlenek voltak, és a lányok is csak egy „csoda" folytán estek teherbe, miután elérték azt a kor, amikor már kellett volna.

Biztos nem passzol valami a kromoszómaszámokkal, mint az öszvérnél. Az öszvércsődör is mindig terméketlen, és az öszvérkancánál is csak nagyon ritkán fordul elő az, hogy egy ló- vagy szamárcsődörtől megtermékenyül.

Viszont, ha előfordulhatott az, hogy két vérfarkas gyereke tulajdonképp részben mágia nélküli legyen, akkor feltehetőleg nem ez volt az első eset. Az alakváltáson kívül hozta ő is egy vérfarkas minden tulajdonságát már gyerekként is, és én valahogy valószínűbbnek tartom ezt a lehetőséget, mint azt, hogy az anyja megcsalta az apját egy emberrel, és úgy lett ő.

Csak mivel nem volt olyan mindennapi az ilyen gyilkosság, az ilyesmire eddig nem derült fény csak úgy. Vagy akár még szégyelhették is magukat a szülők, hogy milyen gyereket csináltak, és egyszerűen csak elhagyták, mikor a tinikorba lépett, mielőtt még más falkák is rájöttek erre. Szerencsétlen meg úgy élte le az egész életét, hogy az hitte, hogy ember, míg be nem ütött a gebasz.

Bár a mágikus képességek az embereket és a vámpírokat leszámítva egységesek voltak minden fajon belül, enyhre változatok néha előfordultak. Vagy tulajdonképpen az embereknél a közelebbi rokonoknak azért kisebb vagy nagyobb mértékben egymáshoz hasonlító képességük volt, és nem is örökölte minden gyerek sem a szülő képességét. Így meg megeshetett akár olyan is, hogy Berenika részben híján legyen annak, és emiatt embernek higgye magát. Illetve az is lehetséges volt, hogy egy kis – vérfarkasvéres – harapás beindítson egy valamiért soha végbe nem menő folyamatot, mikor az egyén amúgy hajlamos lett volna rá elvileg.

A mágia van ilyen WTF...

Ezt így tőlem hallották először lehetséges magyarázatként, és én is voltam az első, aki nem akadt ki már magán a helyzeten is. A falusiakat, de még a barátaikat sem érdekelte, hogy a dolgok mögé lássanak. Nekik csak egy dolog számított: megint van köztük egy embereket gyilkoló bestia – egy vlkodlak –, amit meg kell ölni.

Egyedül Štěpán fogta a pártját, mert szerette, és mikor látta, hogy szép szóval semmit sem ér, megszöktette. Eredetileg nem szerepelt a terveik között, hogy ide jöjjenek, de nem volt semmijük. Ráadásul Berenikának kimaradt a menstruációja is egy idő után.

Úgy gondolták, hogy ha a hajóutat átvészelik nyugalomban, miközben Berenika be van zárva egy kabinba, itt kaphatnak földet, és tiszta lappal indulhatnak. Ez meg eddig viszonylag elég szépen össze is jött.

– Ugye tudjátok, hogy a gyerek is vérfarkas lesz? – kérdeztem tőlük.

– Igen – felelték mindketten.

– S azt is tudjátok, hogy ez miért baj?

– Mert ő is vérengző bestia lesz havi rendszerességgel? – kérdezte Berenika.

– Nem. Azért, mert még annyi normális szocializációt sem kap, mint általános körülmények közt kapna. Egy vérfarkas falka mindig egymáshoz még viszonylag közel élő családtagokból áll. Ez emberek közé vegyültek esetében legtöbbször a két szülőt, és a még ki nem repült gyerekeiket jelenti, de azoknál akik a saját közöségekben élnek, akár ötven személyről is lehet szó. Igen, voltaképp bestiának is lehetne nevezni őket azokon az éjjeleken, de még akkor is vigyáznak egymásra, és tanult rutinjuk van. A felségterületüket, ami minden esetben az erdő egy szelete, nem hagyják el akkor nyomós ok nélkül. Maximum csak a pásztorok állatállományát tizedelik, de ez is csak másodlagos a vadállomány után. És igen, ez még teljesen normális. Alapvetően ritkán támadnak emberre. Általános körülmények között nem is nagyon kerülnek olyan helyzetbe, hogy lehetőségük legyen rá. Ráadásul nem is ölnek többet, mint amire szükségük van. A jóllakott vérfarkassal nincsen baj, míg nem érzi veszélyben magát.

– Nekem a megcsalásos történet az anyámról valahogy jobban tetszett, mert akkor nem lenne nálunk megcsalásos a történet... Akkor legalább azt is tudnám, hogy ember lesz, míg egy bestia meg nem harapja...

– Sajnálom, de erre sok esélyt nem látok. Főleg úgy, hogy pont akkor lettél terhes, miután egy teliholdkor elszöktél, miközben már jóval az előtt is szexeltetek nem egyszer. Vérfarkasként mindig újhold környékén menstruálsz és telihold környékén van a legtermékenyebb időszakod. Pont abban az öt napban, amikor éjszakánként átváltozol. Szerintem abban az ismeretlen erdőben teherbe ejtetted magad, mikor nem voltál tudatodnál.

Vártam Štěpán reakcióját, mert ez tulajdonképp azt jelentette, hogy a gyerek nem tőle volt, miközben eddig mindketten azt hitték, hogy igen. Szívből szerették egymást, és ez látszott is rajtuk.

– Nem érdekel – szólalt meg. – Családot akarok vele. Mindig is akartam. Ha te tévedtél, és ember lesz, akkor nem fog változni amúgy sem semmi, de ha igaz, amiket mondtál, akkor közös gyerekünk nem is lehet kettőnknek, amivel ez az álom teljesen szertefoszlana. Én nem érzem megcsalva magam. Ugyanúgy fogom szeretni a gyereket, mintha a sajátom lenne, mert az anyját is szeretem.

Míg ezt mondta, már láttam, hogy valami nagyon nem jó. Jobban mondva két valami. Az egyik, hogy lassan kezdett feljönni a Hold, és Berenika szépen kezdett át is változni. A másik meg hogy ezzel párhuzamosan eléggé elkezdődtek a fájásai.

Tényleg teliholdkor fog szülni, baszki.

Štěpán erősködött, hogy csak zárjuk be a szobába, és várjunk kint reggelig, többször csinált már ilyet, de nem hagyhattam csak úgy itt. Minimális szocializáció hiányában, akár még az újszülöttre is rátámadhatott, hiába, hogy a saját gyereke volt. Semmiben sem lehettünk elég biztosak ebben a helyzetben.

Én bent maradtam, az ablakokat elreteszeltük, az ajtót bezártam, őt meg elküldtem élelemért, mert mint kisült, a kismama a fogadóba tartó úton nemigazán evett, az időt meg elbeszélgettük itt. A legjobb az élő állat lett volna, ha az akár csak egy tyúk is, de ha talál valamennyi húst, az is jó volt.

Egy elég masszív ágyon aludtam, és az egyik szekrényt is rátettem. Az összsúlyuk elégnek bizonyult ahhoz, hogy ha kikötöttem hozzá, nagyjából egy helyben tartsa. Ezt a funkcióját szépen el is látta, nem tudott messzire menni, engem sem ért el, de helyette elkezdett idegesen ugrálni és fel-alá járkálni azon az egy méternyi szabad helyen, amit hagytam neki, így inkább jobbnak láttam lefogni. Ha nagy zajt csap, túl feltűnő lesz.

A lábaimmal és az egyik kezemmel körülöleltem hátulról, a fennmaradt kezemmel, meg befogtam a pofáját. Nem úgy vonyítottak, mint a farkasok, és jobban jártunk, ha csendben marad. Nem esett nehezemre tartani, erőben bőven felette jártam, inkább csak kényelmetlen volt. Minél előbb le kellene nyugtatni. Ráadásul az sem jó, ha kifárassza magát, míg szabadulni próbál innen. Az erejét jobb, ha másra tartogatja.

Így vártunk Štěpán érkezéséig, ami után kicsit fellélegezhettem. Konkrétan egy két hónapos malacot hozott. Nem tudtam, hogy honnan szerezte ilyen gyorsan ezekben a késői órákban, de a célnak tökéletesen megfelelt. A száját bekötöttük, hogy ne visítozzon, és mint egy nagyon könnyű prédát, oda adtam Berenikának. Látszott rajta, hogy még sosem ejtett el élő állatot, egyszerűen nem tudta, hogy mit kell kezdeni vele. Engem – talán a méretem miatt – potenciális veszélyforrásnak nézett, amitől meg akart szabadulni, de ez az alig tizenöt kilós malac esetében nem állt fennt. Így végül én öltem meg a vacsoráját, de miután belakmározott belőle, megnyugodott, és a kilométer hiány sem jött rá. Teli hassal mondjuk kényelmetlen is ugrálni. Bár már időben is ott tartottunk, hogy inkább kényelmes testhelyzetet keresett magának. Még az után is szúrós szemekkel figyelt engem, és nem békült ki a jelenlétemmel, hogy szinte a kezemből evett, de próbálta inkább a szülését helyezni az előtérbe. Bár még így is biztosabb volt, ha Štěpán a lehetőségek szerint kint várt.

Nagyon örültem, hogy a szobám csak egy kis melléképület egy részét képezte. Mellettünk csak raktár volt, így meg senkinek sem tűnt fel, hogy mi folyt itt.

Még csak azt kellene, hogy az emberek észrevegyék ebben a helyzetben.

Reménykedtem, hogy a tágulási szakasz tart majd addig, hogy kihúzzuk legalább reggelig. Ezt a reményt akkor engedtem el, mikor a magzatburok megrepedt, és elfolyt a magzatvíz, miközben úgy tűnt, hogy a szülési fájdalmai egyre gyakrabban jelentkeztek. Egy-három percesre rövidültek a szakaszok.

Nem tudom, miért az embereknél fennálló szülés menetét vettem eddig alapul, de jobb ötletem nem akadt. Azt legalább – leginkább Lena miatt – már nagyjából ismertem. Hasonlított is, de minden gyorsabban ment végbe. Konkrétan annyira gyorsan, hogy kettőt pislogtam, s már megszületett a gyerek, ahogy a feje végre nagy nehézségek árán kibújt.

Farkasként született.

Ez viszonylag ritka. Még ha a családi hátterét nem is számoljuk. Vagy talán épp amiatt van? Mindegy, ez most nem fontos, jobb dolgom is van, minthogy ezen gondolkodjak.

Berenika ekkora már annyira elfáradt, hogy a fejét is alig tudta emelni, így a csöppséget oda vittem hozzá. Enyhén nyalogatni kezdte, de nem volt túl jó benne, ha a tisztítás volt a célja. Vékony, rövid és szőke bundával született a csöppség. Az „apjának" is ilyen színű volt a haja, így azért ennyiben legalább hasonlított rá, és valószínűleg neki is megmarad majd ez hajszínnek. Esetleg ahogy idősödik, egy kicsit sötétülhet.

– Mi történt? – kérdezte kintről Štěpán.

– Megszületett. Olyan, mint jelenleg az anyja, de ép és egészséges.

Rövid szünet következett, míg felfogta a hallottakat, majd megkérdezte:

– Fiú vagy lány?

– Nem tudom, de elérünk még megnézni, ahogy a köldökzsinórt is elérek elvágni, majd mikor megállt benne a vérkeringés.

Ez az aranyóra ideje. Inkább nem avatkoztam bele a dolgok alakulásába, ha nem volt szükséges, mert a bőrkontaktus és a szívdobogás hallgatása megnyugtatja az ujjszülöttet, és a tejtermelést is serkenti. Ahogy a méhlepény épen kilökődött, tulajdonképp nem is volt más dolgom.

Mire visszaváltoztak, már az első szoptatás is megtörtént. Bár lehet, hogy a kicsinek inkább az volt az átváltozás.

Kívülről nézve azért az kicsit még nekem is bizarr lett volna, ha embernek néz ki a gyerek, mint ami inkább elvárható lett volna, és úgy teszem oda egy tulajdonképpeni farkashoz szopni. Mint Romulus és Remus, baszki...

Reggelre hívattunk egy bábát, aki tulajdonképp csak leokézta a szülést, megfürdette a gyereket, és ellátta a köldökcsonkját, mert az nekem már nem ment biztosra, és nem akartam vele kísérletezgetni.

– Most mi lesz? – kérdezte az újdonsült anyuka, ahogy a bába elment.

– Most első körben az lesz, hogy kitaláljuk, hogy hol fogtok lakni. Az esetetekben kiemelten fontos, hogy véletlenül nehogy egy wendigo területén próbáljatok letelepedni.

– Egy minek a területén? – kérdezte Štěpán.

– Wendigo. Vagy wittikka, atchen, chenoo, kewok. Ahogy neked jobban tetszik. Vagy negyven névvariációjuk létezik. Bár nagyjából tudnak beszélni, vagy arra utaló hangokat kiadni, de leginkább csak sziszegnek vagy üvöltenek. Érdemben kommunikálni velük lehetetlen. – Fél-intelligensek. – Betegesen sovány, szikkadt bőrű mágikus lények, és nagyon védik a területüket. Erőben meg egy vérfarkas felett állnak.

– Mágikusak? Mit tudnak?

– Tüzet lehelhetnek, és képesek járni a vízen. Abszolút nincs rajtuk zsírszövet, és fizikailag képtelenek hízni, és energiát raktározni. Az algonkin indiánok hagyományaiban emiatt a falánkság és a kapzsiság megtestesülései. Mondjuk nem is csodálkozok. Bármennyit esznek, az sosem elég, rögtön új áldozat után kutattak. Ez az áldozat meg szó szerint bármi lehet. Nem egyszer támadtak meg még engem is, mikor az erdő mélyén bolyongtam.

– Jobban tettük volna ezek szerint, ha erre felé sem jövünk...

– Nyugi, segítek elkerülni őket, és nincs más olyan a környéken, amitől félnetek kellene. Illetve segítek földet venni és házat építeni. Ha kell, még kölcsön is adok, amit elértek visszafizetni. Olyan hely lenne a legjobb, ami egy erdő határán van.

– Miért teszed meg ezt mind értünk? Két, vagyis már három idegenért.

Mély levegőt vettem, és válaszoltam:

– Mert nekem is volt valakim, egy ember, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Aki előtt nem kellet megjátszanom magam, és nem is kellett titkolóznom sem. Már rég felhagytam azzal, hogy mindenkinek csak úgy segítsek, de úgy érzem, hogy az ő emlékére ennyit tehetek értetek. – Meg kicsit jól is esik az, hogy a szemükben nem én vagyok a legnagyobb elképzelhető szörnyeteg. Pár barátra meg úgy érzem, hogy kicsit szükségem lenne. – Semmi sem köt ide, én is veletek tartok. Az első jópár telihold alkalmára mindenképp.

– Hogy fogunk ezzel megbirkózni, ha ő is ilyen, ráadásul ilyen fiatalon...? – tört ki zokogva Berenika.

– Nehezen, de segítek. Nem ő az első, akinek már csecsemőként megvolt az első izgalmas teliholdja, és az utolsó sem ő lesz. A lényeg, hogy sose éhesen változzatok át, mert az üres gyomor képes becsalni a lakott területekre, és a lehetőségek szerint legyen a közelben pár levadászható állat, ha mégis kell. Akár vihettek is magatokkal egy tyúkot például, amit kiköttök egy fához, mielőtt feljönne a hold. Az is járható út, hogy lezáratjátok magatokat a pincébe, de ezt inkább nem javaslom. Ha mégis kiszabadultok, bármi megtörténhet, akármennyire nem akarjátok. De ezt gondolom nem kell részletezzem.

ᔓဂᔕ

Berenikára úgy tűnt, nagy hatással volt az, hogy a szüléskor ott voltam, és segítettem neki, hogy elérhesse a csöppségét. A következő alkalommal már nem volt olyan ellenséges velem, és egy fél éven belül még azt is engedte teliholdkor, hogy hozzáérjek a kisfiához, vagy hogy ölbe vegyem.

Mondjuk sok cipelésre nem szorult. „Emberként" is gyorsabban fejlődött, mint ami egy embertől elvárható lett volna, de egy hónap múlva farkasként már konkrétan szaladt is az anyja után, ha kellett. Én legtöbbször csak tisztes távolságból vigyáztam rájuk, hogy ne találkozzanak senkivel, és hogy ne tévedjenek el az ismeretlen terepen, miközben próbáltam valami szokást kialakítani az életükben.

Kilenc évet maradtam a közelükben, ami végére már tulajdonképp munkát sem találtam. Akit meg kellett ölni, azt megöltem, amit el kellett lopni, azt meg elloptam...

Belül talán maradtam volna egy kicsivel többet is, de nem hiányzott nekik, hogy híre menjen, hogy egy vámpír néha látogatja őket, akivel jó barátságot ápolnak. És hasonlóan voltam ezzel én is. Štěpán felajánlotta, hogy lakjak velük, de ez pont hogy többszörösen problémás volt ebből a szempontból. Ráadásul nem is tudott volna még pluszba eltartani engem is. Lehet, hogy nem kellett etetni, de azért voltak igényeim, amikre pénz kellett. Ők meg tulajdonképp a semmiről indultak, és nem akartam még azt a keveset is elszedni tőlük, amijük volt.

ᔓ ♡ ᔕ