Will az idővel néha párhuzamos volt már a kezdetektől fogva, és nem egyszer történt olyan is, hogy kicsit megkésett. Ezt sosem vertem nagy dobra, mert a haladási sebessége egy vitorlásnak a légáramlatoktól függött. Ha jó irányból kapta a szelet, akkor csak úgy hasított a vízen, de ha nem, akkor nehézkes volt a haladása.

Egy hétnél többet viszont sosem késett, most meg már egy hónap is eltelt.

Nappalok teltek el úgy, hogy nem tudtam elaludni, és még ha sikerült is álomra hajtani a fejemet, sokszor felébredtem. Az éjjelek is hosszúra nyúltak, miközben az idő egyre nehezebben telt. Mintha minden óra minimum kétszer olyan hosszú lett volna a várakozás miatt. Ahogy Einstein is mondta: „Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás." Sosem éreztem még ennyire erősen az idő relatív voltát, és lassacskán egy kis nyugtalanság is kezdett elhatalmasodni rajtam, amitől sehogy sem tudtam szabadulni.

A bizonytalanság és a tudás hiánya zavart a legjobban. Hogy gőzöm sem volt arról, hogy merre lehetett, vagy hogy mi történhetett az úton, aminek ez lett a végkifejlete.

Egyáltalán még menet vagy jövet jött közbe valami előre nem látható?

Elképzeltem, ahogy eltévedt valahol, mert az áramlatok nagyon elsodorták egy vihar alkalmával, azt is, hogy egy távoli kikötőben rekedt a bürokrácia miatt, az is, hogy talán a hajónak lett baja, és a javítás tartott ilyen hosszú ideig, de még azt is, hogy egy rövid időre lecsukták, mert egy kocsmában beverte valami idióta orrát.

Megpróbáltam elképzelni sorban a legvalószínűbb forgatókönyveket, de az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt fogódzóm.

A legrosszabb forgatókönyvre meg inkább nem mertem gondolni.

A modern technológiát egész vámpírlétem alatt csak és kizárólag kényelmi okok miatt hiányoltam. A nem vibráló lámpafény, a végtelen film, könyv és játék, a könnyel elérhető tudás mind csak egyszerűbbé és otthonosabbá tették volna az életemet. De minden egyes eltelt nappal egyre inkább úgy éreztem, hogy egyenesen szükségem lenne rá. Ha a modern időkben történjen ilyen, egyszerűen csak felhívom vagy ráírok. Vagy ha nem elérhető, akkor sorba venném a barátait, majd még a cégnél is megérdeklődném, hogy mi a helyzet. Vagy akár még non-stop látnám is az aktuális helyzetét, mert kinézem magunkból, hogy mindketten használatba vegyük a Google Helyzetmegosztás funkcióját. Viszont ilyen lehetőségek hiányában teljesen információk nélkül maradtam, és mivel tulajdonképp a még gyerekcipőben járó hivatali szerveknek sem léteztem, egyszerűen nem volt, ahonnan válaszokat reméljek vagy ahova forduljak.

Még azon is elgondolkodtam, hogy talán útra kellene kelnem, hogy legalább megpróbáljam kideríteni, hogy merre lehet. De ahhoz többre lett volna szükségem a puszta elhatározáson túl, és attól is féltem, hogy elkerüljük egymást.

Így továbbra is csak vártam, miközben reménykedtem benne, hogy minél hamarabb betoppan a küszöbön.

ᔓဂᔕ

Hónapok teltek el így, mire egy olyan személy szolgált magyarázatokkal számomra, akitől ezt sosem vártam volna: a testvére küldött egy levelet, amit kifejezetten nekem címzett.

Alapvetően nem keresett fel engem sosem semmilyen formában, főleg akkor nem, mikor az öccse úton volt, de úgy érezte, hogy ennyit azért megérdemlek.

Egyszerre nyitottam fel azt a levelet boldogan és félve. A gondolatok úgy cikáztak az agyamban, hogy szinte elszakítottam, ahogy megpróbáltam kivenni a borítékból. A szívem egyre hevesebben dobogott, és már attól is elkezdtem félni, hogy a mágikus erőmmel még véletlenül felgyújtom az idegességtől, miközben kihúztam a papírt.

Talán egybekötötte ezt az utolsó útját a testvére meglátogatásával, és azért késik? De akkor miért John írta a levelet? Talán megbetegedett nála valamiben, és olyan rossz az állapota, hogy csak feküdni tud az ágyban?

Egyik teóriám sem volt igaz, helyettük meg pont az vált a kegyetlen valósággá, amitől a legjobban tartottam. Az, aminek már csak a gondolatát is elhessegettem a fejemből már az elején. Az, amitől eddigre már félig összetörtem volna, ha mélyebben belegondolok.

Willt a legénységével és a hajójával együtt eltűntnek nyilvánították. Karolina partjait még a tervek szerint rendben elhagyta, de a Bahama-szigetek környékén vagy az odáig vezető úton nyoma veszett. A szigetcsoportnál útja során ki kellett volna kössön, de erre már nem került sor. A körülményeket figyelembe véve valószínűleg meghalt a tengeren.

Fájt a szavakat olvasni, de többször is végigfutottam a szövegen, hogy nehogy valamit félreértsek. Bár szerettem volna az egészet félreérteni.

Miközben az ujjaim között tartottam a papírlapot, a szemem újra és újra ugyanazokra a szavakra tévedt: „valószínűleg meghalt". A szívem szerintem kihagyott pár ütemet, mintha minden remény és fény eltűnt volna belőle, akár Will a végtelen vizeken. Olyan közel voltunk a szép, boldog élethez. Úgy éltünk volna, mint a mesékben, de ez az álom teljesen szertefoszlott egyik pillanatról a másikra.

Mérges voltam rá, hogy elment, mérges voltam magamra, hogy engedtem, és mérges voltam a tengerre, hogy elvette tőlem.

ᔓဂᔕ

Az elvesztés fájdalma napok alatt átalakul dühbe és keserűségbe. Nem akartam elfogadni, felfogni, hogy miért kellett pont így történnie.

Egy kicsit még azon is elmerengtem, hogy lehet, hogy igazából csak elhagyott, és megrendezte a halálát, mert nem is akart vámpír lenni. Valahogy jobban viseltem volna azt, hogy mégsem ő volt az igazi, mint hogy igen, és mégis ilyen véget ért ez a történet. Még akkor is, hogy ez tulajdonképp azt jelentette volna, hogy elárult engem. Szép emlékek kötöttek hozzá, boldog éveket szerzett nekem, ezt meg már senki sem vehette el tőlem. Egy percig sem bántam, hogy az életem része lett, és a gondolat, hogy többet sohasem fogom látni, lassan felemésztett.

Aki a nyílt óceánon – és főleg az Ördög háromszögében – eltűnt, az nem valószínűleg volt halott, hanem biztosra. Akármennyire is próbáltam az ellenkezőjével áltatni magamat, nem sikerült. A Karib-tenger vagy a Mexikói-öböl még biztonságosak voltak a tengeri szörnyek szempontjából, de az Atlanti-óceán már nem. A tengerészek is próbáltak inkább a partvonal és a szigetek környékén közlekedni, ha nem volt elég nagy és felkészült hajójuk. Will ezt a saját bőrén is megtapasztalta, mikor engem kicsit átverve kihajózott a nyílt óceánra. Akkor heteken át hazudott az aktuális helyzetünkről, én meg még mivel nem voltam a topon a tengeri tájékozódásban, hittem neki. Direkt azért csinálta azt, hogy megmutassa, hogy igenis meg lehet csinálni, de miután belefutottunk a bridgibe, nagyon hamar megváltozott a vélekedése erről a témáról. Akkor sem ismételte volna meg, ha a maják összes kincsét neki ígérik.

A szigetcsoport kisebbjei még messze nem voltak annyira lakottak vagy a turisták számára kiépítettek, mint az én koromban, de egy csapat hajótöröttet mégis csak megtaláltak volna. Főleg, hogy a hajó rakománya minden volt, csak értéktelen nem. Will szinte kizárólag csak teát szállított. Az meg az angolok sosem hagyták csak úgy veszni hagyni.

Még arra is képes voltam, hogy a hajón szolgáló egyik matróz feleségét megkeressem, mert tudtam, hogy minimum egyikük hozzánk hasonlóan Barbadoson kezdte el építeni az életét. Viszont John nem hazudott, és ott is csak azt hallottam, amit a levélben olvastam. Éppen csak bővebben.

Az előtt még voltak olyan gondolataim, hogy átkutatok minden lakott vagy lakatlan szigetet a térségben, hogy ha volt egy cseppnyi esély arra, hogy nem a nyílt óceánon történt valami baj, és életben maradt, megtaláljam, de ezek után már nem volt ehhez lelki erőm.

ᔓဂᔕ

Ahogy teltek a hetek, a bánat és a düh egyre inkább elviselhetetlen teherként nehezedett rám. Az emlékek, amiket együtt gyűjtöttünk, egyszerre váltak vigasztalóvá és fájdalmassá. Minden egyes hely, ahol együtt jártunk, minden egyes tárgy, ami szerepet játszott a közös életünkben, mind-mind a szívem sebét mélyítette.

Próbáltam magam elfoglalni olyan tevékenységekkel, amik elvonták a figyelmemet, de mindig visszatértem ugyanahhoz a gondolathoz: mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha megelégelem a halasztgatását, és nem engedem el? Mi lett volna, ha ezen az utolsó alkalmon megpróbáljuk összehozni azt, hogy én is vele menjek, mint ahogy azt néha régebb megcsináltuk? Mi lett volna, ha... Kicsivel könnyebb volt az a gondolat, hogy valamit elrontottam, mint az, hogy mindig is tehetetlen voltam, és sehogy sem tudtam volna hatást gyakorolni az eseményekre.

Nem elég, hogy gőzöm sincs, hogy mi lett az eredeti világommal, a családommal meg a pasimmal, miután vámpírként ébredtem, de itt folyamatosan csak elveszítem azokat, akik fontosak nekem. Ráadásul bizonyítottan és ismétlődve.

Ettől a felismeréstől meg jobban összetörtem, mint valaha.

Lehet, hogy ez a fantasy dolog nem is nekem való, és inkább azt kívánnám, hogy ez ne a valóság legyen, hanem csak álmodjam az egészet. Hogy ez csak egy rossz álom legyen, amiből végül felébredek, és folytatom a megszokott életemet, ahol abbahagytam. Már ha egyáltalán tudnám, hogy pontosan hol hagytam abba, mert még erre sem emlékszek...

Szerettem ebben a világban élni, élveztem, de egyre inkább úgy éreztem, hogy ez túl sok nekem. Hogy folyton folyvást elölről kellett kezdjek mindent, és mindig csak meghaltak mások körülöttem.

Ez volt a leghosszabb időszak az életemben, amikor még enni sem ettem abszolút semmit. Kicsivel több, mint másfél évig...

ᔓဂᔕ

Bár a vámpírok nem követték azt a vallást, amibe még emberként beleszülettek, de valamilyen túlvilágban a többség azért még hitt. Hinni valamiben mindig reményt ad, hiába, hogy a helyzeten nem segít. Mi nem a boldog örök életre vágytunk benne, hanem arra, hogy találkozhatunk olyanokkal, akiket elvesztettünk, és már nem kísérhettek el az utunkon.

Nem egy olyan történetet hallottam már, hogy miután egy pár egyik tagja hirtelen meghalt – a legtöbb esetben megölte egy éjvadász vagy az egyház –, a másik vagy megnézte a napfelkeltét, vagy nemes egyszerűséggel halálra éheztette magát bánatában, hogy majd vele legyen.

Számomra is vonzó elképzelés volt az egy jó ideig, hogy a túlvilágon majd találkozhatok mindazokkal, akiket elvesztettem, de aztán eszembe jutott az, hogy miért voltam már emberként is ateista.

Valahogy mindig is mulatságosnak találtam azt az „érvelést" a vallások mellett, hogy ha hiszünk és mégse létezik Isten, nem történik semmi, de ha nem hiszünk és létezik, elkárhozunk, vagy mit tudom én. De melyik Istenben kellett hinni? Vagy úgy volt a legjobb, ha követtük Géza fejedelem hozzáállását és két Istent szolgáltunk? Bár a kettő még mindig messze nem jelentette az összeset, akkor sem, ha a politeista vallásokból csak a főisteneket vettük. Vagy mi volt az animizmusban hívőkkel? Ők úgy gondolták, hogy minden állat, növény, tárgy és természeti jelenség lélekkel, spirituális lényeggel bírt.

Végül viszont pont egy hasonló gondolatmenet mentén szedtem össze egy kicsit magam.

Annyi mágia volt ebben a világban, hogy talán még én is hittem volna valami hasonlóban, de elkezdtem félni attól, hogy tévedek. Ha igazából az egész mágia csak – az ókor kezdetével, és az írás megjelenésével – feledésbe merült tudomány vagy technológia volt csupán. Elképzelhetőnek tartottam, hogy egy akkor élt valaki ugyanolyan mulatságosnak találta volna ezt a túlvilágos felvetést, mint ahogy én is mulatságosnak találnám, ha megtennének a villámok istennőjének a saját világom múltjában, miközben csak egy elektromos sokkólóval hadonászok. Régen biztosabb és erősebb volt az akár mindennapi élet során használt mágia is, ez tuti. Épp elég még működő és használható ereklye maradt ránk. Tudomásomra jutott például egypár olyan máig fennmaradt medál, ami mindig védett a teherbeesés ellen, ha a nő minden menzesze elején pár csepp menstruációs vért rácsepegtet. Néhány ilyen tárgy elkészítésének ismeretével még az ókor végén is rendelkeztek páran, és a ráolvasási szövegek is részben ennek a lenyomatai voltak, de a konkrét tudás már rég a feledésbe merült az óta. Már senki sem tudta, hogy mi miért működött vagy miért nem, egyszerűen csak megérzés alapján csinálták az ilyesmit. Na meg nem kevés szerencsével sokszor.

Én mágiával keltem és mágiával feküdtem, de még így sem találkoztam semmi bizonyítékkal sem ezekre a légből kapott, túlvilágos állításokra. A halálközeli élmények a halál előtt voltak. Egy oxigénhiánnyal küzdő agy semmivel sem tudott többet a halál utáni helyzetről, mint egy normálisan működő. Ennyi erővel abban is elkezdhettem volna hinni, hogy igazából csak elcsapott egy autó egyetemre menet, épp kómában feküdtem, és csak álmodtam ezt az egészet. Ha meg itt elengedem az életet, akkor az agyhalál is teljesen beáll, és lekapcsolnak a gépekről. Ez legalább azt is megmagyarázta volna, hogy miért voltak olyan homályosak az utolsó otthoni napom emlékei.

De mégis ugye, jó hinni valamiben. És minél jobban szenved valaki a létben, annál jobban vágyik rá, hogy legyen valami jobb az élet után. Vagy legalább megszűnjön a fájdalma.

De végül nem engedtem a csábításnak, és nem szakadtam el teljesen attól a valóságtól, amit itt megéltem, hanem inkább az élet mellett döntöttem. Bármit is hozzon még számomra.

A könyvgyűjteményemet és még pár használati tárgyamat elajándékoztam a párducos csajnak. Nem kevés jövedelemkiegészítést jelentett a családjának az az összeg, amit a lassú eladásukkal kereshettek, nekem meg nem volt kedvem velük vesződni. Én csak a házunkat adtam el, de azt szinte teljesen úgy, ahogy volt. Nem tudtam ott maradni, egyszerűen minden rá emlékeztetett, és a mellette hullámzó tenger csak felbőszített. Régen szerettem nézni a habokat, szerettem úszni bennük, főleg miután kikísérleteztem, hogy mikor váltottam át a sima tüdős légzésről a vízalattira, de ez már mind a múlté volt.

Sokat úsztunk a habokban Willel. Mindketten szerettük a hullámzó tengert, és mivel én fizikailag képtelen voltam megfulladni, ez nem csak nekem, hanem neki is biztonságot jelentett. Az áramlatokkal és a fáradással alapból nem volt bajom vámpírként, de az újonnan felfedezett erőmmel attól sem kellet tartsak, hogy ha a segítségére sietek, mikor valami nem úgy jött össze, mint tervezte, a pánik közepedte úgy belém kapaszkodik, hogy mindketten megfulladunk. A túlzottan veszélyes alkalmakat azért próbáltam kerülni, de még így is megesett párszor, hogy akkor mártóztunk meg kettesben, amikor piros zászló lengedezett volna a szélben, ha egy modern strandon legyünk.

Csináltunk neki idővel búvárpipát és búvárharangot is. Nekem nem volt szükségem ilyen segédeszközökre. Ha a szám megtelt vízzel, és úgy akartam levegőt venni, a garatomnál egy lebeny elzárta a víz útját, mint egy krokodilnál, a fülem mögött meg kinyílt egy-egy kis kopoltyúra emlékeztető nyílás. Azokkal kaptam „levegőt" a mélyben. Kicsit bizarrnak találtam őket, főleg ahogy visszahúzódtak, és a bőr elnyelte őket, ahogy nem kellettek, de hasznosak voltak. A méretükből kiindulva viszont enyhe mágiát sejtettem a működésükben is, mert szerintem nem lettek volna sima kopoltyúként elegek ahhoz, hogy elég oxigént kapjak. Túl kicsik voltak.

Ha az időjárási viszonyok engedték, amíg távol volt, sokszor csak órákon át mozdulatlanul néztem a halakat, ahogy kecsesen úsztak mellettem, és élveztem az életet.

De ennek már vége van. Már nem tudok úgy tekinteni erre a hatalmas víztömegre, mint régen. A tenger, amely a szabadságot és a lehetőségeket jelentette, mostanra egy sötét, fenyegető erővé vált, ami elrabolta az álmokat és a vágyakat.

Abban már viszont biztos voltam, hogy nem engedem, hogy ez újra megtörténjen, és jobban fogok vigyázni ezentúl a körülöttem levőkre és kiváltképp azokra, akiket szeretek és ők is viszont szeretnek. Sokkal jobban, mert nem akartam, hogy újra itt hagyjanak.

Lehet, hogy a történelem azt mutatja, hogy az emberek sosem tanulnak a történelemből, de én egyrészt már rég nem vagyok ember, másrészt meg ezentúl aktívan tenni is fogok azért, hogy többet ne kerüljek ilyen helyzetbe. Kerüljön szó szerint bármibe.

ᔓဂᔕ

A kontinens északi része felé vettem az irányt. Elegem volt a tengerpartból és mindenből, ami hozzá kapcsolódott. Will halála valahogy sokkal jobban megviselt, mint mikor elveszítettem Etét és Violát. Talán azért, mert konkrét terveink is voltak nekünk a jövőre nézve, talán azért, mert ezúttal nem kellett az életben maradásra összpontosítsak, vagy talán azért, mert csak ketten voltunk. Nem tudtam eldönteni. Vele rendes, hagyományos kapcsolatban voltam, és fájt, hogy ennek vége szakadt.

A negatív érzelmektől viszont érdekesen próbáltam megszabadulni: bérgyilkosnak vagy valami hasonlónak álltam. Néha még fejvadászkodtam is, ha a sors úgy hozta. A lényeg, hogy többnyire mások mocskos ügyeit intéztem el, legyen szó bármiről. Általában tényleg megölni kellett valakit, de sima bérelt tolvajlásokat és egyebeket is vállaltam. Azt csináltam, amire más nem lett volna képes, vagy inkább nem kockáztatta volna meg a kudarcot és vele együtt az életét.

Bár nem egy vámpír szelte át a tengert, és telepedett le az Újvilágban, és itt is el kezdtünk szaporodni, de nagyon ritka volt közöttünk a nomád. Ez talán amiatt volt így, mert Európa déli feléhez hasonlóan itt is eléggé magas volt a napsütéses órák száma éves szinten. A legtöbb vámpír inkább valamilyen nagybirtokos vagy más pénzes alak volt. Ez egyrészt nekem csak jót jelentett, mert fizetőképes ügyfelekből mindig minél több kellett, másrészt viszont nem örültem neki, mert alig találtam olyanokat, akikkel egy rétegbe való lennék.

Már a lengyeleknél kezdtem kiábrándulni a túltolt úriaskodásból, de itteniek után már végképp elfogyott a türelmem. Christopher felszínes nyájassága hozzájuk képest semmiség volt, pedig részben ezen tulajdonsága miatt sem ápoltam vele mélyebb barátságot.

Az európai nemesek világában már hozzászoktam a néha felbukkanó felesleges formaságokhoz és az üres, udvariaskodó gesztusokhoz, de itt mindez új szintre emelkedett. Mintha mindenki egy végtelen színjáték szereplője lett volna, ahol a mosolyok mögött rejtett szándékok lapultak.

Azt a szokást még érthetőnek és már-már tiszteltnek találtam, hogy ha egy gazdagabb vámpír meghalt, a vagyonára igényt tartottak mások egy bizonyos sorrendben, mint egy rendes öröklésnél, hogy ne kerülhessen az emberek kezére, de itt jócskán túlestek a ló másik oldalára. Az okot nem egyszer felcserélték az okozattal. Néha már nem arról volt szó, hogy adott volt egy elhunyt, akinek a vagyonára pályáztak egypáran, és nagy nehézségek árán lerendezték egymás között, hanem előbb kinézték a megszerzendő javakat, és az után tettek róla, hogy a régi tulajdonos halott legyen. Volt, hogy nyíltan, valamilyen mondvacsinált okkal megölték, és elhitették a többiekkel, hogy jobb ez így, mert kezdett már megőrülni, volt, hogy mérgeztek, vagy volt, hogy valakit felfogadtak a cél elérése érdekében. A legkézenfekvőbb az lett volna, ha rászabadítsanak egy csapat éjvadászt, de a feléjük tanúsított gyűlölet azért ezt megakadályozta. Így meg maradtak az olyanok, mint én. Európában ilyet azért egyáltalán nem tapasztaltam, pedig ott nagyságrendekkel több vámpír élt.

Bár a munkáim nagy részét nem más vámpírok adták, hanem inkább az indiánok vagy a telepesek. Előbbieknek az utóbbiakkal volt bajuk, utóbbiaknak meg leginkább egymással. Hozzájuk képest meg azért mi még mindig kevésbé áskálódtunk egymás ellen.

Csak egy saját szabályt tartottam be, amiből sosem engedtem: nem öltem az emberek kedvéért értelmes mágikus lényt. Nem mintha olyan sokan lettek volna, akik pont egy vámpírral akartak volna megöletni egy másik vámpírt, de egyebekkel – törpékkel, tündérekkel – azért bepróbálkoztak nálam.

Lehet, hogy kezdett egy kicsit ellenszenvem lenni a saját fajtám egy része iránt is, de az emberek azért még vitték a prímet, ami a megvetést illette. Sokat változtak, de valahogy mégsem változtak szemernyit sem. Adták a szépet és a jót, úgy tettek, mintha minden rendben lett volna, aztán meg egymás háta mögött áskálódtak, hazudtak, és kétszínűsködtek, mintha ez lett volna az életük természetes rendje. Nem magát a problémát oldották meg, hanem ilyen-olyan tüneti kezeléseket találtak ki mindenre.

Talán épp ezért is volt ennyivel másabb a társadalmunk ezen a kontinensen. Mivel nagyon kevés vámpír élt itt, így az itt élők jóval ritkábban is találkozgattak másokkal, és még ritkább volt az az eset, amikor nagyobb közösségeket alkottak. Így meg nem beszélhettünk igazi társadalomról, aminek visszatartó ereje lehetett volna. Sok itt vámpírrá lett generáció alatt meg eléggé megritkultak azok az új szokások is, amiket Európában azért tudat alatt átvettünk a többiektől. Ezzel együtt meg a dolgokhoz való hozzáállás is nagyrészt megmaradt az emberinek, vagy akár még a kreátor is visszavehette a sarjától az emberi szokásokat.

De ilyen szempontból a kedvencemmel – a válások körüli felhajtással, és azzal, hogy miket csináltak helyettük – legalább már azért itt sem volt baj a sajátjaim között. A szexuális vágyak annál azért erősebbek... Hogy két felnőtt, felelősségteljes ember felbontsa a házasságát, és külön utakon folytassák, túl erkölcstelennek és megbotránkoztatónak tartották az emberek. És mit tettek ez ellen? Természetesen lehetetlenné tették a válást, vagy mélységesen elítélték, hogy az egyik fél majd kínjában megölje vagy megölesse a másikat, ha nem akart egész életében boldogtalanul élni. Lehet, hogy a vámpírokat valamilyen szinten mindenhol erkölcstelennek tartották, ahol csak ismerték őket, de ilyen típusú munkára csak emberek kértek fel. És mivel én már alapból szörny voltam a szemükben, nekik nem kellett azzá válniuk...

Ebből a szempontból olyan voltam a keleti parton, mint a Szeged környéki tanyavilágban Pipás Pista vagy az olaszoknál Giulia Tofana. Csak én nem öltöztem férfinak, és nem mérgekkel tettem el másokat az útból, hanem kicsit vámpírosan véresebb módszerekkel. Anyósteát egyszer csináltam még régebb valaki kérésére hasonló célból, de itt nem tudtam csak úgy elugrani egy kis tőzegrozmaringért, arzénnal meg inkább nem szórakoztam.

Ha egy természetfeletti lény megölt egy embert, akkor senki sem gyanakodott más emberekre. Ha meg igen is: semmi bizonyíték sem volt arra, hogy pénzért öltem volna valaki kérésére. Maximum csak akkor lett volna, ha elkapnak, és valahogy vallomásra bírnak, de ettől nem féltem.

A saját életemet már valahogy nem féltettem annyira, mint előtte. Meghalni nem akartam, de nem voltam rágörcsölve a témára, és nem csak a minél hosszabb életem fenntartása köré építettem fel mindent.

Akit a remény már teljesen magára hagyott, már nem fél semmitől sem.

Tanultam a gyász fázisairól egyetemen: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Halványan még derengtek is, de nem tudtam, hogy ezt melyikbe sorolhattam volna. Pedig az első hónapokba egész jól felelevenítettem azokat az emlékeimet, hogy kapaszkodót találjak a kaotikus érzelmi állapotomban. Mikor teljesen tudatosult bennem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt, ürességet és céltalanságot éreztem, mintha az agyamra köd borult volna. El se tudtam képzelni, hogy hogyan tovább. Az egész életem az Újvilágban valamilyen módon Will köré épült. Nem volt konkrét tervem, mikor egy hajón a kontinensre jöttem, és az után sem lett, hogy elveszítettem.

Inkább csak tombolni akartam. Éppen csak megválogattam azt, hogy kit öltem meg, és nem rendeztem indokolatlanul mészárlást. Lehet, hogy csak a bosszúvágy vezérelt, de a tengeren nem tudtam bosszút állni, de az is megeshetett, hogy Will halálával a maradék emberség is elkezdett kihalni belőlem végleg.

Miután megismert, és konstatálta, hogy mennyivel más vagyok, mint ahogy lennem kellene, mindig is azt hangsúlyozta nekem, hogy a vámpírok is tudnak jók lenni. Bármit is jelentsen ez. De ez nem igaz. A vámpírok is ugyanolyanok, mint bárki más. Ugyanúgy tele vagyunk hibákkal, félelmekkel és leginkább vágyakkal, amelyeket sosem tudunk teljesen kielégíteni.

Újra csak a vidéket jártam éveken át, annyi cuccal, amennyit magammal tudtam vinni, viszont volt egy kis változás. A hétmérföldes csizmám nem bírta a tengeri levegőt, bárhogy próbáltam rá vigyázni, így a földhöz ragadtabb közlekedési megoldásokra voltam utalva. Viszont, ha a helyzet már így hozta, szereztem magamnak egy lovat. Gyerekkoromban volt egy fekete lipicaink, amin néha lovagoltam is otthon. Sokat nem csináltam, mert csak vezették, míg ültem rajta, de Białystokban megtanultam rendesen is lovagolni. Páran – néhány Indiából származó „cigány" vámpír nyomán – játszottak egy, a lovaspólóhoz hasonló játékot, és bár azokból inkább kimaradtam, de lóháton természetet járni néha-néha azért szerettem. Annyi évtized után nagyon furcsa volt újra nyeregbe ülni, és az elején inkább csak mellette sétáltam, és teherhordásra használtam, de idővel belejöttem.

Idővel mindenbe belejövök...

A másik változás is részben az akkori életemhez köthető volt. Azt már a lengyelországi tartózkodásom során is megtudtam, hogy egyes fátylak képesek voltak úgy szűrni a napfényt – mágia miatt –, hogy nem égetett át rajtuk, de mégis ki lehetett látni alóluk, viszont túl drágák voltak, és túl nagy újdonságnak számítottak, hogy csak úgy vehessek egyek. Kapcsolatok kellettek volna, amik nekem nem voltak. Az óta viszont eltelt közel ötven év, ez alatt meg elterjedtek annyira, hogy pár év gyűjtés után a kezemben foghassak egy kisebbet.

Nem úgy használtam, mint a nagy úrnők és nemesek – a méretéből adódóan nem is tudtam volna – hanem bevarrtam a csuklyámba belül az egyik felét. Ha nem kellet, simán csak besimítottam a fejemre, viszont ha sütött a nap, leengedtem a szemem elé, és az arcomat eltakaró kendővel rögzítettem, hogy ne lebbenjen fel. Kicsit talán úgy néztem ki az immár teljes testet takaró szerkómban, mint egy vívó, de így már fel tudtam nézi. Nem kellett a tekintetemet alacsonyan tartanom. De azért néha a hideg futkosott még a hátamon a tudattól, hogy a napon voltam.

Az UV sugárzás létének felfedezése még váratott magára, és azt a mágikus kezelési módot sem kifejezetten arra szánták, hogy nekünk jót tegyenek vele, de azért annak örültem, hogy valaki rájött, hogy tökéletes fényvédelem szempontjából.

Akkor lesz majd érdekes az élet, mikor az emberek felfedezik, hogy nem csak simán a napfény éget minket, hanem ez egyik mesterségesen is előállítható összetevője. Cseszett sok faktoros naptejre és speciális napszemügre lesz akkor majd szükségünk non-stop, ha el akarjuk kerülni a meglepetéseket.

Emberként jártam úgy, hogy tópatron az árnyékban leégtem. Pedig direkt még háttal is ültem a napnak. Csak akkor még nem tudtam, hogy az ultraibolya sugárzás visszatükröződik a hóról, a jégről, a homokról és a vízről. Egy része meg az egyszerű nyári ruhán is átmegy.

Igazi problémánk a nappal csak akkor volt, mikor a fényét úgy kaptuk, hogy látszott tőle az árnyékunk, mert akkor gyorsabban károsodtak a sejtjeink, mint ahogy gyógyulni tudtunk volna. A gyengített fény is kisebb-nagyobb mértékben sebzett minket, de az még elviselhető volt, sokszor meg észre sem vettük. A szemünk viszont nagyon könnyen sérült akár csak egy pillanat alatt is. Magányos nomádként meg nem volt szerencsés előre nem látható időre vaknak lenni. Akkor meg főleg nem, amikor az életmódomból kifolyólag bármikor összefuthattam egy vagy több éjvadásszal vagy a keresztény egyházzal. Még Európában vándoroltam, sikeresen elkerültem őket, mert mértékkel ittam emberi vért, és nem is öltem. Itt viszont más volt a helyzet, és a megváltozott életstílusomnak hála jobban magamra vontam azok figyelmét, akikét inkább nem akartam, mint ahogy azt szerettem volna. Ennek okán az idő múlásával inkább már többnyire egyszerű bandita támadásnak vagy rablásnak álcáztam az egészet, ha vér is folyt közben.

Viszont lehet, hogy azért, mert annyi éven keresztül teljesen vagy részben megvontam magam az emberi vértől Will kedvéért, a hiányával kialakult egy rossz szokásom ezzel kapcsolatban. Az összes halandót megkóstoltam, akit megöltem. Ha éppen olyan helyzetben voltam, hogy jobban jártam, hogy nem találtak olyan hullát a környéken, akinek a nyakán volt két kis véres pont, akkor is. Bár mindig lecseszett azért anyám, ha lenyaltam a kést, a tőrjeimmel vagy a kardommal tökéletesen megoldottam ezt. A nyelvemet egyszer sem vágtam el.

ᔓ ♡ ᔕ