– Csak én érzem úgy, hogy kezdesz kicsit féltékeny típus lenni, vagy tényleg így van? – kérdeztem egyik este Willtől. – Mintha egyre kevésbé néznéd jó szemmel azt, hogy ennyi férfi közt vagyok itt egyedüli nőként.

– Talán... Ha mással látnálak, az összetörné a szívem, itt meg túl sok erre a lehetőség.

– Akkor csukd be a szemed – feleltem.

– Tudod jól, hogy nem így értettem. És azt is, hogy nem szeretem, mikor ezt csinálod. Főleg, mikor velem.

– Jólvan na, ismerem a monogámia működését, és emberként még gyakoroltam is. Ha úgy akarod, nem lesz az életemben más férfi, csak te. Megígérem.

– És nő sem – vágta rá.

– Óh, pedig reméltem, hogy szavadon foghatlak.

– Nem gondolod, hogy ez kicsit kicseszés lett volna velem szemben?

– Nem, az lett volna a kicseszés, hogy amikor egy pálfordulás keretein belül belemész a hármas szexbe, egy olyan pasit hoznék, aki szívesen seggbe rakna.

– Biztos vámpír vagy te? Mintha azt mondtad volna, hogy a tündérfélék szoktak ilyen alattomosan lovagolni a szavakon.

– Hm, szerintem nem, de ha gondolod megbizonyosodhatunk róla. A tündérek nem isznak vért. Főleg nem szex közben.

– Nem, nem, ezt még mindig nem engedem.

– Kár...

– Te a házasságba nem akarsz belemenni, én a harapdálásba.

– Csak az embereknek kell szerződés, hogy szerethessék egymást. Meg szerinted ki adna össze minket? Egy pap? Úgy őszintén...

– Nem azt mesélted egyszer, hogy valami régi vámpírkirály kétszer is megházasodott vámpírként? Mikor magyaráztad, hogy az uralkodói vagy nemesi családokat milyen viszonyok fűzik néha hozzátok. A második felesége a magyar király unokatestvére volt, nem?

– De, de ő egyrészt egy fejedelem volt, másrészt meg akkoriban az emberek még annyira sem voltak képben, hogy mi fán teremnek a vámpírok, mint manapság. Pont hogy ő volt az egyik kulcsfigura ebben. Mindkét házasságakor azt hitték róla, hogy ember.

– Akkor miért nem adod ki te is magad teljesen embernek? Részlegesen elég jól megy neked. Kezdhetnéd például azzal, hogy leszoksz az embervérről teljesen.

– Már az is nagy dolog, hogy csak akkor szívok szárazra egy embert, amikor valami másért amúgyis megölném. Vagy hogy néha tulajdonképp nekiállok vért koldulni a koldusoktól némi fizetségért cserébe.

– Az lehet, ezt tisztelem is benned, de túl lazán gyilkolsz.

– Talán tényleg így van. Gondolom létünk velejárója. Rengetegen csupán jószágokként tekintenek az emberekre egy idő után.

– Te nem vagy olyan, mint a többiek. Vagy legalábbis szeretsz úgy tenni, mintha nem lennél. Nem is értem, miért próbálsz ebbe a közhelyes sorsba beletörődni.

– Inkább ez a pár mondat volt nagyon közhelyes, nem gondolod? Ráadásul miért is tenném? Túl romantikus elképzeléseid vannak olyan dolgokról, amikhez abszolút nem értesz.

– Csak megszoktad, hogy ez az élet, de lehetne másképp is. Úgy már hozzám jönnél, ha akkor kérném meg a kezed, amikor már én is hozzád hasonló vagyok? Hidd el, el tudnám intézni még úgy is. Megmutatom, hogy meg lehet csinálni. Hogy meg tudjuk csinálni. Ha kell, a világ tudtára adjuk, hogy a vámpírok lehetnek jók is – magyarázta, ahogy láttam a szemében, hogy halálkomolyan is gondolta ezt. A nagy álmok kergetését valahogy sosem nőtte már ki.

– Talán.

– Ez most a talán igen, vagy a talán nem?

– A talán igen. De lehetőleg azért ne az első években gondolj a megvalósítására. Semmi kedvem sincs arra, hogy majd kihúzzalak a csávából, ha a helyzet úgy hozza. Előbb tanulj meg vigyázni magadra.

– Kihívás elfogadva. De...

– Hm?

– Az emberi vér ivásos dolgot nem gondolod azért át addig?

– Ha nem innék abszolút emberit, túl lassan gyógyulnék. Tudod, hogy mi történt a bátyád hajóján. Vagy az után még egypárszor. Ilyen életvitellel az egyszerűen nem opció.

– És ha hagynánk ezt az életvitelt?

– Nocsak, nocsak, jól hallottam? A nagy William Smith kapitány, aki főállású bajkeverő is egyben, fogná magát, és végleg partra szállna? – kérdeztem gúnyosan.

– Nemigazán így értettem, de részben igen.

– Akkor hogy értetted?

– Csak ezt a kalandos életet adnánk fel. Nem kifizetődő. Elismerem már én is. Az aztékoktól, majáktól, más helyi népektől lopott kincsekben csak úgy dúskált a környék, de nem biztos bevételi forrás egyik sem. Én hajókapitány lennék kicsit a bátyámhoz hasonlóan, te meg maradnál otthon.

– Azt akarod, hogy tulajdonképp menjek át háziasszonyba?

– Csak egy rövidebb időre. Neked ez úgyis semmiség lenne. Vennék egy kis házat, közel a tengerparthoz és távol a városok zajától, ahol nem kell majd mások hülyeségeivel sem foglalkoznod. Tökéletes lenne kettőnknek. Utána majd meglátjuk.

– És mit csinálnék én ott nap mint nap, míg te a tengeren vagy? Kötögetnék?

– Jól le tudod foglalni magad. Ismerlek már annyira – súgta a fülembe, ahogy rám nézett. – Csak ne nagyon járkálj el. Egy hűséges nő nem ül be valahova egyedül meginni egy pohár bort, míg a férje a Karib-tengert járja.

– Egy hűséges nő hűséges marad, bárhol is legyen. Épp most sikerült megígértetned velem, hogy ne csaljalak meg senkivel sem. Lehet, hogy szeretem a kiskapukat keresgélni, és ki is használom őket, de ha valamit megígértem, azt be is tartom.

Ennek hallatán egy csókot is adott nekem, és teljesen átölelt. Lehet, hogy inkább a hagyományosabb párkapcsolati modell felé húzott – velem ellentétben –, de azért azt sem vetette meg, ha ezek a hagyományosabb szerepek egy kicsit felcserélődtek. Nem egyszer fordult elő velem, hogy a romantikus vagy hancúrkodós partneremet kifejezetten a magasságom és az erőm fogta meg, de ő valahogy azért másképp tekintett erre az egészre. Nem csak egy erős és veszélyes hegyomlás voltam a szemében, hanem egy gyöngédségre vágyó nő is egyben. Ez meg jól esett.

Emberként az alig több, mint másfél méteremmel akaratlanul a „kis cuki" kategória voltam, azt meg nagyon nem szerettem. A két méterrel viszont már a „furcsa és félelmetes" kategóriába sorolnak sokszor. Ez egy jó darabig tetszett, és még mindig inkább élveztem, mint a másikat, de rá kellett jönnöm, hogy egyik véglet sem a legjobb.

De ez csak addig volt probléma, míg meg nem találtam az igazit. Ennyi év – vagyis inkább évtized – után mondjuk ideje is volt. Valahogy úgy éreztem, hogy mintha ő tényleg látott volna engem. Az egy dolog, hogy a babonákban nem hitt sohasem, de volt benne valami megmagyarázhatatlan intuíció, ami mindig a megfelelő irányba terelte a dolgokat. Mindenféle előretervezés nélkül sikerült elérnünk az egyensúlyt a vad erő és a finom gyengédség között. Tudta, hogy mikor hogy kellett közelednie hozzám.

Ha erős belső késztetést érez arra, hogy kitalálja, hogy másnak épp mire van szüksége, talán ebből aztán valami mágikus képesség is lesz majd. Az mindkettőnknek tetszene.

– Jó... De azért nem tudnál mégis inkább otthon maradni? Ha lehet. Minél többet tartózkodsz emberek közt, annál nagyobb az esélye, hogy valaki rájön, hogy te nem vagy az, nem?

– Egyszer arról beszélsz, hogy akár élhetnék emberként is, ha akarnék, máskor meg arról, hogy inkább ne tegyem, mert lebukok. Döntsd már el végre.

– Nem úgy mondom, ne érts félre, de sosem vágytál arra, hogy úgy élj, mint mindenki más?

– Nem mondom, hogy soha, de alapvetően nem úgy akarok élni, mint mindenki más, hanem ahogy nekem jó. Ha kitűnök ezzel mások közül, akkor legyen úgy, már nem érdekel. Kulturális normákhoz amúgy sem kötődök. De azt meg kell hagyni, emiatt a háziasszonyos téma miatt eszembe jutott valami, amit már rég meg akartam csinálni. Kicsit szakácskodok szerintem első körben. A többit meg majd kitalálom. Csak ne egy hangyafasznyi kis falu mellett akarj letelepedni velem.

– Hm, ez a szakácskodás jól hangzik. Képes lennél csak értem megtanulni rendesen főzni?

– Igen. Bár inkább rajtad keresztül tanulok meg szerintem rendesen főzni. Mint ahogy a hajvágást is a te hajaddal gyakoroltam be. De ezt most igyekszek nem annyira elcseszni az elején, mint azt.

– Mi lenne, ha inkább valaki tapasztaltabbtól tanulnád?

– A te érdekedben ez lehet jobb lenne, de az elsőnél startból kiesik, az a baj.

– Milyen egzotikus ételt akarsz nekem felszolgálni, hogy kétséges, hogy találsz olyat, aki meg tud tanítani az elkészítésére?

– Egy tradicionálisan magyar ételt: a véreshurkát. Mondjuk különböző változatai léteznek más népeknél is, de én a magyart szeretném. Neked sima disznóvéres változatot csinálok, magamnak inkább egy embervéreset. Csak kellene hozzá egy rendes recept valahogy, mert fejből nemigazán tudom, hogy kell csinálni.

– Ne ne, ezt azért már tényleg ne. Nem tehetsz róla, hogy hogy viszonyulnak hozzátok az emberek, de tehetsz ellene. Ennek az első lépcsőfoka meg az, hogy nem iszod a vérüket.

– Nem iszom, eszem.

– Akkor se...

– Ünneprontó – duzzogtam. – Pedig már úgy beleéltem magam.

ᔓဂᔕ

Az első távolléteit eléggé nehezen viseltem. Megszoktam, hogy akivel együtt voltam valamilyen formában, az szinte mindig készen is állt bármire. Annak örültem, hogy az a hajó kicsi volt ahhoz, hogy túl hosszú útra induljon vele, de az a pár hét vagy hónap, míg egy huzamban nem láttam, kicsit azért megviselt. Főleg, mikor vele álmodtam, aminek hatására nedvesen és kancásan ébredtem.

Két dolgot hiányoltam nagyon: a netes pornót és a laza párkapcsolatot. Az internet mondjuk más miatt is hiányzott, és főleg más miatt, de azért na. Olvasással jól elütöttem az időt, de azért a magányomban szükségem lett volna rá. Gondolkodtunk azon, hogy szerzünk valamilyen „videóchat" tükrököt vagy kristályokat, hogy beszélni azért még tudjunk, de túl drágák voltak a mi pénztárcánkhoz. Csak ő keresett kettőnk közül. Ráadásul a tükrös verzióra nagyon kellett vigyázni, mert törékenyek voltak, ez meg nem volt az erőssége.

De sem Messenger, sem WhatsApp, sem rule34, sem Pornhub nem lesz még egy jó ideig... El vagyok én a masztival is és a fantáziámmal, de azért néha jó lenne valami más is. De legalább ez nem tart majd örökké, és neki is nyugis tervei vannak, ami a jövőt illeti.

Szerencsémre ahogy a spanyol befolyás csökkent, a britek egyre nagyobb teret hódítottak a Karibi-térségben, és magukkal hozták a könyveiket is. Barbadoson találtam is valakit, aki nagy könyvtárral rendelkezett mindenféle könyvekből mindenféle témával, így ott is telepedtünk le. Még 1690-ben beválasztották az angliai Oxfordi Egyetem egyik alkotó főiskolájába. Az értelmiségi kör tagjaként meg lelkes könyvgyűjtő lett.

Alapvetően nem lehetett könyvet elhozni tőle, a kis gyűjteménye egy magánkönyvtár volt, de kötöttem vele egy jó kis alkut. Azt vihettem el, amit csak akartam – feltéve persze, ha belátható időn belül vissza is vittem –, de minden könyv, ami nálam járt, tűzállóan és vízállóan tért vissza. A patkányrágástól ugyanúgy kellett félteni őket, mint azelőtt – pláne, amelyeken nem volt elég vastag a margó –, de ez azért egy nagy dolognak számított.

Egy Thomas Bray nevű anglikán lelkész elkezdte szorgalmazni a könyvtárak létrehozását a brit gyarmatokon. Arra sürgette a telepeseket, hogy indítsanak ingyenes körkönyvtárakat az ott élő nemesek és különösen a lelkészek számára, amiből sokan profitáltak is, de ebből halmozottan ki akartam maradni. Christopher kis gyűjteménye bőven elég volt nekem, és legalább nem tett fel kérdéseket, mert ugyanúgy az éjszaka gyermeke volt, mint én.

Barbadoson született, és örökölte az egyik legnagyobb cukorültetvényt a telepen. A 1689-ben Európába utazott, és részt vett a pfalzi örökösödési háborúban, ahonnan vámpírként tért már vissza. Soha nem nősült meg, bár egy fekete nőtől volt egy vegyes rasszú – mulatt – fia. A fattyát még emberként nemzette, és többet nem akart, a szigeten meg nem lakott rajtunk kívül más vámpír, így meg nem egyszer próbált engem felszedni.

De ha megígértem valamit, akkor be is tartom már.

Willel sosem találkozott, aminek a legfőbb oka az volt, hogy azt hazudtam neki, hogy már egy ideje vámpírá tettem őt. Hét éve együtt vagyunk, és még mindig nem az. Ezt nem mondhatom csak úgy el valakinek. Ez bőven sok volt már ahhoz, amit akármelyik másik vámpír jó szemmel nézett volna, mert max pár hónapig szokott tartani egy ember-vámpír kapcsolat. Az után az ember vagy halhatatlan lett, vagy pedig vacsi. Vagy esetleg valami házikedvenc, de az még mindig részben a vacsi kategóriába tartozott.

Mikor eljöttem tőle, mindig úgy éreztem magam, mint mikor könyvvásáron voltam egyetemistaként. Egyszerre jártam tulajdonképp könyvtárba és könyvesboltba is, mert bár az egyezségünk csak arról szólt, hogy mágiával strapabíróbbá teszem szépen lassan a gyűjteményét, nem csak erre használtam a tudásom.

Az általam lejegyzett tárgy dublikálási varázslattal alapvetően két probléma akadt. Az első, hogy csak olyan dolgot lehetett sokszorozni vele, amit kézzel könnyen lehetett mozgatni, mert az egész azon alapult, hogy a ráolvasást mondó húzogatta jobbra-balra maga előtt az asztalon a sokszorozandó tárgyat, a szöveg végére meg egyszerre maradt a régi helyén, és húzódott át az újra is. A másik probléma meg az volt, hogy egész egyszerűen néha működött, máskor meg nem.

Arra rájöttem, hogy egy összefüggő egységet kellett az egész alkosson – egy láncot például csak láncszemenként lehetett volna –, de ezen túl semmi logika nem volt benne. Egy sima pohárral minden probléma nélkül működött, akárcsak egy villával. De volt olyan gyűrű, amiből simán kettő lett, másból meg sehogy sem.

Nem mintha meg lehetett volna gazdagodni az így sokszorozott ékszerekből, mert a másolaton egyértelműen látszott, hogy csak egy másolat volt, és pusztán tulajdonságaiban hasonlított az eredetire, nem pedig olyan anyagból is készült, de ez akkor is felettébb bosszantott.

Viszont hosszas próbálgatás után végre rájöttem az okokra, amik az anyagok voltak. Egy pohárral azért nem volt semmi baj, mert az csak üvegből készült. Gyűrűből viszont volt olyan, ami csak aranyból készült, míg egy másikban már volt valamilyen drágakő is. Eredetileg különböző atomokban gondoltam, míg eszembe nem jutott, hogy akkor az üveg sem csak simán üveg lett volna, mert szilícium-dioxid, és a fémötvözeteken túl egy papírlappal is simán működött a dolog, de végülis mégis csak sikerült megfejtenem.

Nem tudom, ki találta ki ezt a ráolvasást, de nagyon nyakatekertre sikeredett ilyen szempontból.

Egy ideig csak simán elfogadtam a kis felfedezésemet, és csupán arra használtam, hogy ne kezdjek bele abba a „versikébe" hiába, de utána folytattam a kísérletezgetést.

A megoldás hihetetlenül egyszerű volt: többször kellet egymás után elmondani a szöveget. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első tizennyolc sort annyiszor kellet ismételni, ahány féle anyagból készült az adott tárgy, az utolsót meg csak a végén – a szétválasztáskor – kellett odabiggyeszteni. Egy könyvet fogott annyira össze a ragasztó és a varrás, hogy egy lánccal ellentétben egy tárgynak számítson, ezzel nem volt baj. A problémát inkább az időigényesség jelentette. De legalább nem cifrították meg a dolgot olyasmikkel, hogy a ráolvasás közben nem szabadott lélegzetet venni, mint egy csuklást elmulasztónál például.

Nem tíz, ha kilenc,

nem kilenc, ha nyolc,

nem nyolc, ha hét,

nem hét, ha hat,

nem hat, ha öt,

nem öt, ha négy,

nem négy, ha három,

nem három, ha kettő,

nem kettő, ha egy,

nem egy, ha kettő,

nem kettő, ha három,

nem három, ha négy,

nem négy, ha öt,

nem öt, ha hat,

nem hat, ha hét,

nem hét, ha nyolc,

nem nyolc, ha kilenc,

nem kilenc, ha tíz,

pü, pü, pü.[1]

ᔓဂᔕ

– Elnézést – szólított meg egy fiatal lány. Úgy elvoltam a gondolataimmal, ahogy az új szerzeményeimmel tartottam haza, hogy valószínűleg nem ez volt az első próbálkozása, hogy felhívja magára a figyelmemet.

– Mit akarsz?

– Szeretnék valamit kérdezni.

– És mi lenne az?

– Azokat a könyveket honnan hozod mindig?

– Egy barátomtól.

– De pontosan honnan?

– Hidd el, jobban jársz, ha nem mész még csak arra felé sem.

Ismerem a kis barátomat annyira, hogy jogosan féltsek tőle egy fiatal lányt. Kinézem belőle azt, hogy nem engedné élve távozni, ha egyszer betenné a házába a lábát. És az szép és jó, hogy a szexuális erőszakot elítéljük társadalmi szinten, de leginkább csak akkor, ha egy vámpír az elszenvedője. Vagy úgy is lehet erre gondolni, hogy az emberek annyira emberszámba vannak véve, hogy ezzel pont nem jelentenek sokkal többet az állatoknál. Vámpírszámba azért nem vesszük őket.

– Akkor is tudni akarom.

– Miért ilyen fontos ez neked?

– Hát... Csak szeretek olvasni. Vagyis szeretnék olvasni!

– Abban az esetben mit szólnál az én magánkönyvtáramhoz? Nem olyan nagy mint az, de tartalmaz jópár kötetet.

Éreztem a hangján, hogy hazudott, de annak a vámpírnak semmiképp sem akartam a közelébe engedni. Így első ránézésre nem tűnt többnek tizenöt évesnél, az meg pont az a korcsoport volt, ami még nagyon nem tudta, hogy mikor kell futni, de már épp dugható.

Szerencséjére nem laktam olyan hű de messze a várostól, így hazakísért engem. Valamit egyértelműen keresett a könyvek között, nem csak nézelődött, de amikor megkérdeztem, hogy segíthetek-e, csak megköszönte, és folytatta a keresést.

– Nagyra értékelem a segítséget, de azt hiszem, most hazamegyek. Amit kerestem, nem volt itt – mondta szomorúan.

– Áh, szóval mégsem csak simán olvasni szeretsz, hanem konkrétan kerestél is valamit. Mi volt az?

– Én... Én... Nem fontos!

– Nekem viszont úgy tűnik, hogy nagyon is az. Gyerünk, mond már el. Nem mondom tovább senkinek.

– Azt nem tehetem!

Biztos a könyv témájával van valami, amit ennyire titkol.

– Akkor mit szólná hozzá, ha nem engednélek ki azon az ajtón, amíg el nem mondod? A férjem nem mostanság fog hazaérni, így meg lenne, aki elszórakoztat. Meg szerintem házimunkára is befognálak...

– Jó... De csak ha nem kérdezgetsz többet utána, hogy miért kell.

– Rendben – feleltem, ahogy egyet bólintottam a fejemmel.

– Olyan könyv kell, ami az éjjeli világgal foglalkozik.

Szinte rávágtam zsigerből, hogy „mire?". Inkább valamilyen romantikus vagy szex témájú könyvre gondoltam. Vagy egy olyanra, ami szerepelt a vatikáni tiltott könyvek jegyzékében az úgynevezett Index librorum prohibitorum listán. Ez azon könyvek listája volt, amelyeknek olvasásához és birtoklásához a római katolikus egyház nem adta hozzájárulását, és hívei számára kifejezetten tiltotta. Ha meg mélyen hívő családból származott, akkor ezt joggal is titkolhatta. De hogy pont valami hozzám kapcsolatos kelljen neki...

– Olyan sajnos itt nincs – feleltem, miközben láttam a szemében a lehangoltságot –, de ha szépen megkérsz, elérem, hogy legyen.

– Azt hogy?

– Van két kézírásos kötetem, amelyek jórészt az éjjeli világ lényeiről szólnak. Nem olyan nyelven íródtak, amit értenél, de lefordíthatom angolna.

– Nagyra értékelem a szándékot, de a kis kíváncsiskodásom nem ér meg ennyit. Pénzem sem lenne, hogy egy ilyen nagy munkát kifizessek.

– Nem kérnék érte pénzt, és nem is kifejezetten érted csinálnám. Úgy sem érdekelne? Csak várnod kell rá pár hónapot. Egyre elérkezettebnek látom annak az idejét, hogy egy kicsit rendszerezzem, mert egy nagy káosz az egész. Éppen csak átírnám neked magyarról angolra. Nekem mindegy, milyen nyelven van, mindkettőt tökéletesen értem.

Először megszólalni sem tudott a boldogságtól, de utána nem győzött hálálkodni, még úgy is, hogy ezt az egészet nem miatta csináltam alapvetően. Már kezdtem kifogyni Christopher kis magánkönyvtárából, ami a jobb könyveket illette. Ráadásul kicsit rámjött az alkothatnék is. Az emberi életemben többnyire rajzolgattam, amit kisebb megszakításokkal itt is folytattam a faragás mellett, de szívesen csináltam volna valami mást is. Mivel meg a sziget nem volt valami nagy, és mágikus lények terén is elég szegényesen állt, mióta a portugál hódítók a legyőzött karibokat elvitték, és rabszolgamunkásként alkalmazták a saját ültetvényeiken, nem volt olyan új dolog, amit leírjak. Így meg maradt a szerkesztgetés.

Jól elfoglaltam vele magam, és legalább hasznosan töltöttem az időmet. Kicsit más is volt úgy szenvedni a szöveggel, hogy tudtam, hogy valakinek kell az eredmény, hogy valaki várja, hogy elkészüljek. Talán épp ez miatt is, de hamarabb befejeztem, mint gondoltam volna.

Azt nem engedtem meg neki, hogy elvigye a kész könyvet, és le sem másoltam neki, mert valahogy nem szerettem volna, hogy más is birtokolja a nehezen összeírt kis munkámat, de nem bánta azt, hogy csak nálam olvashatta. Konkrétan napok alatt befejezte.

– Na, megtaláltad azt, amit kerestél? – kérdeztem tőle, ahogy visszatette a polcra és indulni készült. Jobban igyekezett, mint máskor.

– Nem, mást viszont igen. De most inkább mennék.

– Van köze ennek a nagy sietségnek az utolsó fejezethez?

– Kicsit – fogta rövidre a válaszát.

– Meg kell mondjam, elég nagy dilemmában voltam az átíráskor, ami a sorrendet illette. Eredetileg úgy írtam mindent, ahogy jött az információ, és abszolút nem rendszereztem vagy csoportosítottam. Most szívem szerint a vámpírokkal kezdtem volna az egészet, de az több szempontból is problémás lett volna. Arra is gondoltam, hogy kihagyom azt a részt, és csak akkor írom bele, ha már elolvastad – mint ahogy a ráolvasásokkal meg a többi okossággal akartam –, az viszont már azért túl felnűnő lett volna, ismerjük el. Így meg az egész végére tettem magunkat.

Pontosan tudtam, hogy ebből ez lesz, nem ért váratlanul. Direkt nem írtam bele az átiratba olyan dolgokat, amiket az emberek nagyon nem tudtak, és esetleg fel tudnák használni ellenünk, így meg a részletekbe sem mentem bele, de még így is tartalmazott épp elég olyan információt, ami alapján egyértelművé vált a helyzet. Nappal többnyire aludtam, a ház mindig le volt sötétítve, enni sosem látott, a fényt meg egyértelműen kerültem. Plusz ugyebár ott voltak a testi különbségek, amelyeket nem tudtam csak úgy rejtegetni valaki olyan előtt, aki sokszor csak egy karnyújtásnyira ült tőlem.

– Nem azért csaltalak be ide, hogy ártsak neked, de azt letisztáznám, hogy ha bárkinek megemlíted ezt a kis infót, megbánod – folytattam. – Kezdésképp ott az ok, amiért ide jöttél. Szerintem nem lenne jó, ha mások megtudnák, hogy milyen témák iránt érdeklődsz. Főleg, hogy valamit célirányosan kerestél abban a könyven.

Bántani nem akartam, és Willnek is megígértem, hogy békén hagyom az embereket. Ő ezt nem tudta – ahogy azt sem, hogy igazából nem is volt konkrétan a férjem, meg hogy nem szándékoztunk ezen a szigeten maradni túl sokat, mert Will is kezdte lassan kínosnak érezni, hogy ennyire megváratott –, de próbáltam úgy csinálni, mintha szívességet tennék neki azzal, hogy ezek után csak így elmehet.

– Te írtad azt a könyvet? Mármint az eredetit? – kérdezte félénken.

– Igen. És nem csak gyűjtöttem az információkat, hanem első kézből jutottam hozzájuk. Mondjuk az számomra azért lényegesen könnyebb volt, mint neked lett volna. Az viszont kíváncsivá tett, hogy miért írtál ki minden macskaszerű és jópár vízi lényt. Szóval?

– Ilyen nem történt, ha meg el akarsz engedni, akkor engedj el! Különben is, azt mondtad, hogy nem kérdezel arról, hogy miért kellett egy ilyen témájú könyv.

– Ne próbálj meg hazudni nekem, láttam, hogy mit csináltál. És a szoba másik feléből is simán kiolvasom az írott szöveget. És nem azt kérdezem, hogy miért kellett az a könyv hanem, hogy miért jegyzeteltél. Tudod, nem hóbortból nem engedtem, hogy elvidd az írásom, hanem azért, mert nem szeretném, hogy csak úgy elkezdenének terjedni a benne írtak. Szóval?

– Találtam egy kiscicát...

– Egy kiscicának nem sok köze van a természetfeletti lényekhez.

– Először egyszerű kóbor cicának hittem, de néhol pikkelyes a teste, és tőrszerű tüskék futnak végig a hátán és a farkán, mintha hátúszúja lenne. Míg kisebb volt, azok nem voltak annyira markánsak, de ahogy nőtt, egyre kifejezőbbek lettek. És már rég nagyobb, mint amekkora egy házimacska kellene legyen. Még szarvai is kezdtek nőni, míg erre a könyvre vártam...

Végül addig sikerült vallatnom, hogy nem csak elmesélt mindent az új házikedvencéről, hanem konkrétan el is hozta hozzám. Tudni akarta, hogy micsoda, hogy mekkorára nőhet, mástól meg ebben abszolút nem számíthatott segítségre. Leginkább egy párducra hasonlított és nagyon szeretett a víz alatt időzni, így közös megegyezés alapján elneveztük víz alatti párducnak. Kivételesen hosszú farokkal rendelkezett, és meglehetősen védelmező volt. Védte a kis gazdáját, ami azért engem megnyugtatott.

A vadállatok háziállatként való tartásával az volt mindig is a legfőbb baj, hogy utóbbiak viselkedése a generációkon átívelő szelektív tenyésztés eredménye miatt lett olyan amilyen. Mindig a legnyugodtabbakat és legproblémamentesebbeket tartották meg és hagyták szaporodni. Emberhez lehetett szoktatni egy vadállatot is egy generáció alatt, de az attól még vadállat marad, és ha épp olyanja volt, akkor támadt. Ez meg olyan állatok esetében, amik sokkal erősebbek, mint a gazdájuk, és játszi könnyedséggel halálos veszélyt jelenthetnek rájuk nézve, elég nagy problémát jelentett. De ez ennél a lénynél a viselkedését figyelembe véve nemigazán állt fenn. Kétségkívül ragadozónak számított, a nevéhez hűen meg végül akkorára is nőtt, mint egy párduc, de meglehetősen nyugodt természetű maradt. Még akkor is, mikor először látott engem.

Hm, a hópárducok az emberrel szemben nem agresszívak, és soha nem is volt igazolt hópárduc támadás ember ellen. A hó meg fagyott víz, amit ez nagyon szeret. Tuti nem őshozos itt, hanem egy hajón került ide, ha meg olyan helyről jött, akkor simán ugrálhatott is a hóban télen. Bár ez valószínűleg csak egy erőltetett belemagyarázás.

Néha ott is meglátom az összefüggést, ahol nincs is.

ᔓဂᔕ

– Kicsit ide engedsz magad mellé? – kérdezte Will egyik délután, ahogy látta, hogy már felébredtem.

– Ezt még mindig meg kell kérdezni? Tudod jól, hogy milyen bújós tudok lenni. Meg hogy azzal sincs bajom, hogy néha csak arra használsz, hogy lehűtsd magad, ha meleged van.

– Áh, most nem azért jövök.

– Hanem?

– Elég csak rád nézni, ahogy azzal a kócos hajaddal fekszel itt, és máris elkezdek a kisebb fejemmel gondolkodni... Bár az kicsit szerintem furcsa lesz, hogy miután vámpírrá teszel, melegnek foglak érezni – felelte, miközben átölelt.

– Pontosan mikor akarod végre rászánni magad amúgy? Lassan már kezd kínos lenni, hogy a szigeten élő egyetlen másik vámpír azt hiszi, hogy mindketten hozzá hasonlóak vagyunk, e miatt meg folyamatosan le kell rázzam, amikor meg akar ismerni téged. Főleg mióta valami csoda folytán kinevezték a Szélcsendes-szigetek kormányzójává. Szerintem ez a szakáll dolog már nem fog változni. Ilyet örököltél. Az álladon van, de rendesen az arcod fele haladva egyre ritkább és hiányosabb.

Már harmincnégy volt, de még mindig ember.

Nem vagyok egy türelmetlen típus, de ez azért már szerintem is egy kicsit sok. Már engem is kezd zavarni, hogy nagy a korkülönbség és még nagyobb a fajkülönbség közöttünk.

– A következő utam végén – hangzott a felelet.

– De az még minimum egy hónap...

– A századforduló előtt még pont visszaérek. Ne búsulj ezen. A levest az öreg tyúk és a fiatal sárgarépa teszi jobbá, és ebből még nem futottunk ki – poénkodott. – Sokkal öregebb vagy mint én, ennyi idő semmiség neked. Én viszont rendesen magam mögött akarom hagyni ezt az életem. A bátyámmal is szeretnék majd előtte egy kicsit még utoljára halandóként beszélni.

– Idősebb vagyok, nem öregebb. Azért nem mindegy. Ahogy huszonnégy éves lettél, te lettél az öregebb. Én testileg csak huszonhárom vagyok – feleltem, ahogy minél szexibben próbáltam hátradobni a hajamat.

– És néha még fejben is – jegyezte meg csípősen.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy néha gyerekesnek tűnök? – kérdeztem egy huncut mosollyal. – De legalább szórakoztató vagyok, nem?

– Vagy túl szórakoztató vagy, vagy pedig túl komoly. Lehetnél akár a végletek vámpírja is. Ezt a vámpír dolgot is úgy adtad nekem elő az elején, mintha valami egetrengető nagy döntés lenne, miközben jóformán, ha nem süt kint a nap, tulajdonképp úgy funkcionálsz, mint egy ember. Mondjuk neked egy kis smink talán nem ártana... Olyan fehér vagy, mint egy hóember.

– Nem csak az élet minőségén van a hangsúly, hanem a mennyiségén is. Jópár értelmes mágikus lény születéskor várható átlagos élettartama meghaladja az emberét. Van amelyiknek ötven évvel, van amelyiknek kétszázzal, de ők is meghalnak előbb-utóbb. Még az általam ismert rekorder tündérek is legtöbb nyolcszáz-ezer évig húzzák. Egy vámpír viszont ahogy megcsodálta a világot az új színében – szó szerint is értve –, tulajdonképp fizikailag képtelen öregségben meghalni. Megölni meg lehet minket. Ha egy karddal szíven szúrsz, azt mi sem köszönjük meg, de magunktól egyszerűen nem tudunk meghalni, ha folyamatosan vérhez jutunk. Van fogalmad arról, hogy mit jelent örökké élni?

– Nagyon sok időt.

– Igen, nagyon sokat. Fel sem fogod, hogy mennyit.

– Próbáld akkor megértetni velem. Már ha a te alig több mint száz éveddel sikerül. Egy ősi vámpírhoz képest neked is csak halvány elképzeléseid vannak arról, hogy milyen lehet igazán sokáig élni.

– Rendben. Képzelj el egy gyémánt hegyet.

– Mekkorát? – vágott közbe.

– Nagyot. Akkorát, amelyiknek a tetejét az év minden napján hó fedi, és a felhők fölé nyúl. Megvan?

– Igen.

– Akkor képzelj el egy kis énekesmaradat is.

– Cinegét vagy poszátát? Vagy milyent?

– Az mindegy. És ne szakíts folyton félbe!

– Úh, egyre mérgesebb a vámpírnő. Most veszélyben vagyok? – kérdezte kéjes hangon.

– Igen, és én vagyok Veszély.

– Óh, annak nem lennék ellenére. Legalább kapnál egy kis búcsúajándékot is. De ha már azt mondtad, hogy képzeljem el, akkor gondoltam jó, ha pontos vagyok, mint ahogy te is szeretsz mindig az lenni. Vagy miért nem mutatod inkább meg, ahogy szoktad?

– Mert ezt elképzelni kell. Akkor üt igazán. De a lényeg: megvan a gyémánthegy és a madárka. Ez az énekesmadár minden száz évben megélezi a csőrét ezen a gyémánthegyen. Amikor az egész hegy lekopik a csőrének súrolásától, akkor telt el az örökkévalóság első másodperce. Most már érted?

– És hány másodperc az örökkévalóság? Vagy ezt még te sem tudod kiszámolni?

– Kurva sok, plusz kettő – vetettem oda lazán. – De a lényeg, hogy egy vámpír megélhetné akár az örökkévalóság végét is.

– Megélhetné. Ha nem hal éhen, nem ölik meg, nem vet véget magának saját kezűleg, vagy nem pusztul el más módon.

– Igen, igen, ez a két élű kard másik fele, de a lehetőség adott. Én meg ezt a lehetőséget szívesen használnám ki a te társaságodban.

– Én is, csak nehéz a kezdet. De ígérem, többet már nem fogom halogatni. Már lassan nekem is kényelmetlen.

Nekem nem volt itt családom, amitől elszakadjak, de neki igen. És még ha nem is folyton vándorló, helyünket nem találó nomádok lennénk, akkor sem valószínű, hogy túl sokat találkozna majd utána a testvérével.

A rövid és hosszú távú terveink között az állt, hogy amint túl lesz az első rizikósabb hat héten, elhajózunk a holdlementébe és a hajóján fogunk lakni kettesben. Kicsit érdekes lesz kétfős legénységgel meglenni, de mindkettőnknek volt már elég tapasztalatunk benne. Csak az új ágyunkat be kell valahogy ügyeskedjük a kapitányi kabinba, mert úgy forgok álmomban, mint sült csirke a tűz fölött, és még lerúgom őt, mint párszor régen, ha nincs elég helyem.

Én az elmúlt öt évben csak állati vért ittam az ő kérésére, és ő sem tervezte ezt másképp. Egyedül azt sikerült csak kikönyörögjem, hogy legyen minimum egy alkalom, amikor majd mindketten kölcsönösen iszunk egymáséból, ha már ennyi év alatt egyszer sem engedte, hogy legalább egy kicsit megharapjam.

Makacs volt, makacsabb, mint én, és végül még egyszer útnak indult. Én meg újra csak vártam, hogy visszatérjen. 

Csak vártam.

És vártam.

És vártam.

És nem jött...

Végjegyzet:

1 [Pócs Éva (szerk.): Magyar ráolvasások I. (1985), részlet.]

ᔓ ♡ ᔕ

Az említett víz alatti párduc (mishipeshu):

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A hópárduc a legmagasabban élő macskaféle. Nyáron felhúzódik a 3500–6000 m körüli fennsíkokra és sziklás magashegyekre, télire 2000 m környékére költözik le. Rejtőzködő életmódot folytat, kerüli az embert. Leginkább ez is annak az oka (a mérete mellett), hogy soha nem volt még igazolt hópárduc támadás ember ellen.

III. Vlad havasalföldi fejedelem második felesége a magyar Szilágyi családból származó Jusztina (Ilona) (1455-1497), Mátyás király unokatestvére lett. A feljegyzések alapján, Corvinus feleségül adta „húgát" Vladnak, akivel tíz évig éltek együtt.

A Thomas Bray nevű anglikán lelkész (1656/1658 – 1730) és Christopher Codrington (1668 – 1710) sem a képzeletem szüleményei voltak. Utóbbi 16 000 font értékű könyveket hagyott a halála után. A köteteket tartalmaző könyvtár 2020-ig a „Codrington Library" nevet viselte, amikor átnevezték „All Souls College Library"-re az eredeti névadó rabszolgatartó tevékenysége miatt.

A pfalzi örökösödési háború (1688–1697), más neveken az augsburgi liga háborúja, a Nagy Szövetség háborúja vagy kilencéves háború 1688-ban robbant ki, amikor XIV. Lajos francia király magának követelte elhunyt sógora, II. Károly pfalzi választófejedelem örökségét, és csapatokat küldött a Pfalzi Választófejedelemségbe. Anglia 1689-ben csatlakozott.

Az Index librorum prohibitorum (latin, jelentése: tiltott könyvek jegyzéke) vagy röviden csak index azon könyvek listája volt, amelyeknek olvasásához és birtoklásához a római katolikus egyház nem adta hozzájárulását és hívei számára ezt kifejezetten tiltotta. A kánoni értelemben a legfőbb egyházi tekintély megbízása folytán összeállított és kihirdetett tiltott könyvek jegyzékének az volt a célja, hogy az egyház megakadályozza a teológiailag helytelen, a katolikus hit és erkölcs szempontjából veszedelmes tanok terjedését a hívei között. A könyvtilalom a reformáció térnyerésével lett egyre nagyobb. 1535-ben I. François francia király parancsára a Sorbonne teológusai összeállították a tiltott könyvek jegyzékét. Az ilyen könyvek kiadásáért, terjesztéséért és olvasásáért az egyházból való kiközösítés, börtönbüntetés, sőt máglya járt. A formális Index létrejöttét Carafa bíboros 1543-as rendelete könnyítette meg, amely szerint csak olyan könyvet lehet kinyomtatni, amely rendelkezik az inkvizíció előzetes engedélyével. Három, betűrendben szerkesztett osztálya létezett: azon íróknak nevei, akiknek minden művét tiltottak; egyes tilos művek, a szerzők megnevezésével; névtelen szerzők. Ez a jegyzék tartalmazta továbbá a tilos bibliakiadásokat, valamint azon könyvkiadók neveit, amelyek „eretnek" könyveket nyomtattak.

A Brazíliába tartó portugálok voltak az első európaiak, akik Barbadosra érkeztek. A bennszülött lakosság egy részét elvitték rabszolgának máshova, a megmaradtam meg más szigetekre menekültek. Az első angol hajó, amely 1625-ben érkezett meg a szigetre, az első betelepítés meg 1627-ben kezdődött meg.

A mishipeshu eredeti ábrázolása (Underwater Panther, George Gustav Heye Center, National Museum of the American Indian):