– Nem szeretem azt hangoztatni, hogy én megmondtam, de én megmondtam, hogy nem jó ötlet elhagyni a karibi térséget, és kijönni ide a nyílt tengerre – zsörtölődtem Willnek. – Közel s távol nincs egy szárazföld sem, és a hajó is léket kapott. Alig győzzük merni a vizet.

A szemében aggodalom tükröződött, de nem szólt egy szót sem. Az utóbbi órákban alig beszéltünk. Mindkettőnket túlságosan lefoglalt a nem elsüllyedésért folytatott küzdelem.

– Nincs esetleg valami vizes erőd is, amiről eddig nem tudtunk? – kérdezte. – Most elkellene az a szokásod, hogy mindig akkor fedezel fel valamit, amikor szükséged van rá. Ha megfelelően ki tudnánk szárítani az alsó szinteket, meg lehetne javítani a hajót.

– Képzeld el, olyan pont nincs. Legfeljebb elpárologtatni tudom a vizet, de azt a sok gőzt a hajó sem köszönné meg. Aki meg az intelmeim ellenére is jó ötletnek tartotta, hogy egy ilyen fiszem-faszom vitorlással oda hajózzon, ahol a nagyobb vízi szörnyek élnek, ne kifejezetten tőlem várja a megoldást. Ha egy kráken kerül az utunkba, és nem csak egy bridgi, az úgy ahogy van, lehúz egy ekkora hajót a mélybe. Itt csak olyan óceánjárókkal lehet biztonságosan közlekedni, mint ami a bátyádnak van.

Az egy, hogy nincs vihar mentes párkapcsolat, csak vihar álló létezik, de ő sosem a párkapcsolati problémákkal tudott kiakasztani engem a legjobban, hanem az ilyenekkel.

– Jólvan, értettem... De messziről vitorlásnak tűnt az a cápa.

– Igen, mert mágiával olyan illúziót idéz maga köré, amitől úgy néz ki, mint a kiszemelt prédája. Az oké, hogy az állatok nemigazán szokták magukat felismerni a tükörben, még az emberek sem egyből ezzel a képességgel születnek, de az hogy nem tűnt fel neked, hogy az a hajó pontosan olyan, mint ez? Nem volt gyanús vagy valami? Ha időben felébresztetek, meg tudtam volna előzni, hogy ekkora kárt okozzon.

– Szárazföld! – kiáltotta az árbóc tetején levő matróz, amivel kiszakított a bosszúságomból.

Már egyre bátrabban járkáltam a hajón teljes testemet fedő ruha nélkül, mikor csak simán felhős volt az ég. Ez ezúttal sem volt máshogy, így egy kis széllel lazán feldobtam magam az árbóckosárba, hogy megbizonyosodjak a jó hírről a saját szememmel is. Addig sem kellett Will kifogásait hallgatnom.

A vámpíroknak volt olyan éles látásuk, hogy ne szoruljunk rá egy távcsőre, amikor egy embernek már nagyon szüksége volt rá. Max látásjavításra használtuk néha, de olyan szintű éles látásra csak nagyon ritkán volt szükség. Én is mindenféle segédezköz nélkül kezdtem el pásztázni a látóhatárt a magasból. A távolban egy homokos sziget körvonalai bontakoztak ki. A parton kisebb cserjék ringatóztak a szélben.

Végre valami jó hír.

A hajó orra lassan a sziget felé fordult, a matrózok a köteleket szorosra húzták, és mindenki reménykedett, hogy az épségben elérjük a partot.

Térkép szerint itt messze nem kellett volna semmilyen szárazföldnek lennie, de a szigetképződés egy végtelen folyamat, így ezen nem is lepődtem meg. Nem vulkanikusnak nézett ki a kis megmentőnk, de fiatal szigetről lehetett még szó, mert nagyon kevés volt rajta a vegetáció.

A dagály és apály váltakozását kihasználva szándékoztuk olyan helyre vinni a hajót, ahol használható állapotba tudjuk hozni. Az apály idején látható alacsonyabb homok és korallzátonyok, csupán pár óra múlva, a dagály idején már akár el is tűnhettek a habok alatt. Ezt már egy jó ideje nem lepte be a víz teljesen, de nem emelkedett és süllyedt annyira hozzá képest a vízszint, mint ami elvárható lett volna. Viszont mivel a határában nagyon hamar kezdett mélyülni a tengerszint, mégis sikerrel jártunk.

ᔓဂᔕ

– Ti mind ennyit tudtok a különböző mágikus lényekről? – kérdezte a párom az esti tábortűznél. – Mivel hogy nyakig benne vagytok az egész éjjeli világban. Nekem biztos nem menne ennyi mindent megjegyezni, hiába, hogy akkor az ilyen helyzeteket akár nélküled is el tudnám kerülni.

– Akkor hogy vagy képes megjegyezni, hogy a tigris csíkos, a szamárnak meg nagy a füle? Vagy hogy milyen aktuális parókadivat van az európai nemeseknél? – kérdeztem vissza.

– Azok nem olyanok. Az éjjeli világhoz egyiknek sincs köze.

– Dehogy nem olyanok. Az első mindkét esetben fizikai leírás, a másik meg viselkedésbeli. Ez a két dolog változatlan, függetlenül attól, hogy az éjjeli vagy a nappali világ lényeiről van szó.

– Akkor úgy kérdezem, hogy miért érdekel ez annyira, hogy ennyit foglalkozz vele?

– Már emberként is érdekelt.

– Ez nem válasz.

– Dehogy nem, csak nem olyan válasz, ami tetszik neked, és amit vártál volna.

Már egy jó ideje vaciláltam azon, hogy megosszam-e vele a régi életem történetét, de mindig arra jutottam, hogy „még nem". Valahogy szerettem volna elmondani valakinek, hogy bár 1595-ben lettem vámpír huszonhárom évesen, nem 1572-ben születtem, hanem 2001-ben, de féltem attól, hogy ennek milyen következményei lehettek.

Hm, még arról sem mertem másnak beszélni, hogy ha átfestenének emberszínűre, azzal még mindig nagyon távol lennénk attól, ahogy akkor kinéztem, nemhogy erről...

Amíg csak én tudtam ezeket, addig titok maradt mindkettő. Ha valaki más is megtudta volna, akkor bizalmas információkká váltak volna. De ha tovább mondja, akkor már pletykává alakulnak.

Alapvetően bíztam Willben, de sosem tudta, hogy mikor kell inkább hallgatni, meg hogy egyes elejtett szavak milyen következményekkel járhatnak.

Arról is alig sikerült leszoktatnom, hogy közölje azt néha a legénységével, hogy nem vagyok ember, ahogy kiértünk a nyílt tengerre. Bár én elég jól tudtam emberként viselkedni úgy is, hogy nem figyeltem rá kifejezetten, de Will élvezte a meglepett arcokat nézni, mikor tudatosult bennük, hogy egy vérszívóval vannak összezárva egy hajóra, míg rá nem jöttek, hogy nem akarom átharapni a torkukat. Egy kicsit talán én is hasonlóan élveztem azokat a helyzeteket, de nem mindenki így reagált. Olyan is volt, aki félelmében esztelenül beleugrott a tengerbe, és a hullámok szinte elnyelték. Nagyon sok embert kellett kihalásszak onnan, de ezeken túl a legénység is elég gyakran cserélődött emiatt. Az új matrózok mindig nem kevés fenntartással kezelték a helyzetet. Nemigazán volt olyan, aki pár hétnél vagy hónapnál többet maradt. A mostaniaknak is inkább azt hazudtuk, hogy valamiféle varázslónő vagyok.

Talán, ha majd magamhoz hasonlóvá teszem, elmondom neki.

Bár nem mintha olyan sokat számítana... Elértem egy olyan szintre, hogy már valószínűleg akkor sem mennék haza, ha lenne rá lehetőségem. Néha még hiányzik a régi életem, ahogy eszembe jut néhány emlék, de már teljes mértékben elégedett vagyok az újjal is.

Will és ez a világ is teljesen elcsábított, és boldogságra leltem itt. Nem kellett féljek az anyagiak miatt, lett egy pasim, és úgy éreztem, ki is tudok teljesedni a szívem választottja mellett, miközben mindennek sosem lesz vége, mert én halhatatlan vagyok, és ő is az lesz pár éven belül. Mi kellhet még?

– Kapitány! El sem hiszi, mit találtunk! – jött oda hozzánk két ember.

– Mi lenne az? Mondjátok.

– Ezt látni kell. Kicsit beljebb van egy kis mélyedés. Oliver egy kapával le akart ásni, hogy hátha vizet talál, de valami másba futott.

Az nem nagy dolog, hogy egy ekkorka szigeten nemigazán volt forrás, vagy bármi ahhoz hasonló, de nagyon felkeltette az én kíváncsiságomat is, hogy akkor mi lehetett az. Egy vödör volt a kezükben, azt adták oda a Willnek. Ő belenyúlt, és csak ennyit szólt:

– Ez meg mi?

– Mi sem tudjuk, de még leástunk más helyeken is, és minden tele van vele. Olyan, mint egy agyagréteg a földben, de nem agyag.

– Nagyon nem, tapintásra kicsit olyan, mint a zsír.

Mint a zsír.

A felismerés fájdalmasan hasított belém. Ha ne legyen ilyen fehér a bőröm már alapból, rendesen el is sápadtam volna.

– Jól vagy? – kérdezte Will.

– Még igen – mondtam idegesen. – A hajó hogy áll?

– Nagyjából kész, miért? Csak nem akarsz máris elmenni egy ilyen felfedezés után? Nem érdekel, hogy mi lehet ez? Talán még pénzt is tudunk csinálni belőle.

– Én tudom, hogy mi az. Nem olyan, mint a zsír, hanem konkrétan zsír. Ez meg nem egy sziget, hanem vagy egy zaratan vagy pedig egy jasconius, és kibaszottul gyorsan el kell tűnnünk innen, mielőtt úgy gondolja, hogy jó lenne alámerülni! – kiáltottam – Hány helyen sértettétek fel a bőrét?

– Úgy öt. Mindenhol ezt találtuk – hangzott a felelet.

Öt helyen belevágtak, és még nem fogta menekülőre. Ez eddig jó jel. De ha mindenhol ilyen zsírt találtak, akkor ez egy jasconius bálna, azok meg általában nagyon kényesek.

Homokkal eloltottam a tüzet, ahogy a legénység tagjai közül néhánynak a kezébe nyomtam egy lámpást, majd elindultunk futótempóval a hajó irányába.

Ha egy óriásteknősbe botoljunk bele, azzal ilyen baj nem lett volna. A páncéljukat áttörni jóformán lehetetlen kihívást jelentett, rés rajta meg csak akkor volt, ha fiatal korukban érte őket valami sérülés, ami nem gyógyult meg megfelelően. Akár fel is lehetett gyújtani rajtuk a növényzetet teljesen, akkor is csak párzáskor merültek le teljesen, máskor soha. Addig mindig a felszín közelében úsznak, miközben a hátuk ki is lógott a vízből. A jasconiusok viszont egy egyszerű tábortűztől is képesek voltak megijedni, és teljesen lebukni a habok alá, ha kevés föld gyűlt össze rajtuk. Ezek meg tulajdonképp meglékelték több helyen is, ahol ez a földréteg vékonyabb volt.

Már az is csoda, hogy eddig megtűrt minket a hátán.

A félelmeim irdatlan sebességgel látszottak beigazolódni. Föld vagy sós víz mehetett a sebekbe, mert megmozdult alattunk a „talaj".

– Mozgás, mindenki a hajóra! – ordítottam, miközben teljes erőből rohanni kezdtem. Már konkrétan Willt is felkaptam, és átdobtam a vállamon, mert sokkal gyorsabban futottam, mint ahogy ő tudott volna. A többiek azonnal reagáltak, láttam a szemükben a pánikot és az értetlenséget, de egy pillanatig sem haboztak.

A föld alatti remegés egyre erősebbé vált, és a „sziget" lassan billenni kezdett, ahogy a hatalmas test alatta mocorgott. Minden lépésnél egyre jobban éreztem, hogy lehet, hogy nem lesz elég időnk, így néhányan itt fogják hagyni a fogukat, de szerencsére mindenki elérte a hajót, mire a hatalmas teremtmény összeszedte az erejét, és lemerült a mélybe.

ᔓဂᔕ

– Engem azért kicsit megnyugtat az a tény, hogy néha te is benézel dolgokat. Emberibbé tesz – súgta Will a fülembe, ahogy odafeküdt mellém az ágyba.

– Azt sajnálom.

– Nincs amit sajnálnod – válaszolta egy határozott, mégis megértő hangon. Az ujjai lágyan végigsiklottak a karomon, mintha próbálta volna levenni rólam a bűntudat súlyát.

– Dehogy nincs. Gyanús kellett volna legyen, de annyira megörültem, hogy végre találtunk egy darabka szárazföldet, hogy a kis részleteket figyelmen kívül hagytam. Pedig ezen hatalmas lények létével tisztában voltam.

– Az lehet, de ez nem baj.

– Dehogy nem baj! Akár meg is halhattunk volna.

– Az lehet, de ez végül nem történt meg. Ne edd magad ezért. És ne kelljen többször elmondjam, hogy nem kell minden téren tévedhetetlen és tökéletes legyél. Elég, ha számomra tökéletes vagy. Számomra meg így vagy tökéletes.

– Édes vagy, de azért kicsit rosszul esik, hogy pont én szoktam olyan dolgokat mondani, hogy „nem elég tisztában lenni valamivel, használni is tudni kell", és mégis elcsúszok ilyen kis apróságokon.

– Nem kellene ennyire túlgondolj mindent. Hibáztál, vége van, kész. Megy az élet tovább. Gondolj csak rám: ha ennyire kilennék minden kis hibámtól, mint te, már rég magamba roskadtam volna.

Lehet, hogy igaza van, túlságosan szeretek minden helyzetet uralni, de azért rosszul esik, ami történt.

Nem sokat foglalkozhattam más témába illő gondolatokkal, mert egy egészen másfajta feszültségoldásba is belekezdett. Teljesen odabújt hozzám, rátette a fejét a vállamra a kezével meg megfogta az egyik mellemet. Nem csinált mást, csak fogta, és nagyon lassan simogatta, de már az is hihetetlenül jól esett. Nem csak maga az érintése, hanem a közelsége.

– Mellesleg... – szólalt meg.

– Hm?

– Azért, ha lehet, ne dobigálj csak úgy át a válladon, jó? Szinte lehánytalak. Ráadásul egy kicsit megalázó volt a legénységem előtt, hogy egy nő csak úgy elszaladt velem.

– Oké. Nem foglak csak úgy átdobni a vállamon, hanem csak akkor teszem, ha szükségét érzem.

– Ha ilyen szőrszálhasogató vagy, nem foglak ma boldoggá és gondtalanná nyalni – jegyezte meg huncutul.

– Dehogy nem. Látom rajtad, hogy alig várod, hogy végre puncit kaphass. Nincs értelme tagadnod. Ha képes lennél rá, a szemeiddel is levetkőztetnél.

– Na, ebben már teljes mértékben tévedhetetlen vagy...

A csókjai finoman cirógatni kezdték a testem, a kezei meg felfedező útra indultak a combjaimon. És nem kellett a szemeivel levetkőztessen, mert elkezdtem levetkőzni magamtól is.

– Van valamilyen speciális igényed? Póz? Akármi? – kérdeztem. – Nem kell feltétlenül nyalnod.

– Lenne, de most a te igényeid fontosabbak. Csak ne karmolj le újra!

– Azt nem direkt csinálom, hanem a hév ragad magával, tudod jól. Csak beléd akarok kapaszkodni, és akkor akaratlanul is hosszúra nyújtom őket.

– Olyan vagy, mint egy rossz macska...

– Rossz macska? Szerintem jó kiscica vagyok. És a te kiscicád.

– Esetleg a szexi kiscicám. Főleg így elterülve a fehér lepedőn. Több ezer láb van a világon, de én csak a tieid közt akarok lenni. És ha megengeded, kicsit beszorítom most magam közéjük. Azt te is szoktad szeretni.

Alig fejezte be, meg is fogta mindkét lábam, és teljesen egyenesre nyújtva az egyik válla felé húzta őket, miközben letolta a nadrágját.

Ebben igaza van, azt tényleg szeretem, ami ez után szokott jönni.

Ő is minimum annyira élvezte a kis cirógatásomat, mint én, mert nem kellet még külön kérlelni a farkát, hogy felálljon. Ott térdelt előttem, a lábaimat a jobb karjával a mellkasához és a vállához szorította, a farkát meg begdugta a combjaim közé. A teste forró volt és magabiztos, minden mozdulatából áradt a vágy. Éreztem, ahogy a férfiassága egyre közelebb került a legérzékenyebb pontomhoz, ahogy a teste ritmikusan mozgott.

– Csak kívülről simogatod vele a puncimat, vagy be is dugod? – kérdeztem tőle egy kis idő múltán.

– Nem is tudom... – felelte játékosan, miközben egy pillanatra megállt.

Még egy kicsit játszadozott, a farkával finoman simogatta a puncimat, éppen annyira ingerelve, hogy az egész testemet átjárja a bizsergés. Láttam rajta, hogy élvezi a hatalmat, amit a helyzet felett gyakorolt, és figyelte minden apró rezdülésemet.

Amikor végre belém hatolt, az érzés egyszerre volt robbanásszerű és megnyugtató. A szívem ezúttal nem dübörgött olyan vadul, mint az együttléteink nagyobbik részében, de ez nem is volt baj. Néha nyugis szex is kell.

Minden egyes mozdulata finoman simogatott belülről. A csendesebb, lassabb ritmus egy teljesen másfajta élvezetet hozott.

– Abba ne merd hagyni – suttogtam halkan.

– Nem is állt szándékomban.

Az örökkévalóságig el tudtam volna viselni a lassú kis lökéseit, de mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb egyikünk el fog veszni a pillanatban. Minden egyes mozdulata egyre inkább közelebb vitt ahhoz a határhoz, amit már alig tudtam visszatartani. Éreztem, hogy az élvezet lassan, de biztosan egyre magasabbra emelkedik bennem.

– Ajj, de szorítasz – szűrte ki a fogai között.

– Még... Egy... Kicsit... – suttogtam, szinte könyörögve, miközben az élvezet hullámai lassan kezdtek átcsapni rajtam. A testem egy pillanatra önkéntelenül megfeszült, és csak a gyönyör volt, ami teljesen kitöltött, mintha minden más megszűnt volna létezni.

Ahogy az orgazmusom lassan alábbhagyott, éreztem, hogy a testem újra megnyugodott, és a világ újra visszatért körém. Még mindig bennem volt, és mindketten csendben maradtunk, élvezve a pillanat utóhatását, ami egyfajta mély, bensőséges nyugalmat hozott magával.

Will láthatóan még nem ment el. Valahogy úgy éreztem magam, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy ezek után még kezdeni is tudjak vele valamit. Legszívesebben csak feküdtem volna, de nem akartam csak úgy ott hagyni álló farokkal.

– Mit szólnál, ha összekötnénk a kellemeset a hasznossal? – kérdeztem.

– Ezt hogy érted?

– Gyere, feküdj ide mellém a hátadra, és megmutatom.

Úgy is tett, ahogy mondtam, én meg egyből ráültem, mintha meg akartam volna lovagolni. De ezúttal csak megcsókoltam, és rátelepedtem a mellkasára. Hallottam a szívverését és éreztem a testének melegét. A légzése egyre nyugodtabb lett neki is.

– Most vegyük úgy, hogy betakartalak. Nem csak a farkadot óvom a hidegtől, hanem a tested többi részét is. Mit szólsz hozzá?

– Hm, egész jó. Bár egy rendes takaró azért lehet nem ártana, ha sokáig akarsz így maradni. Kicsit hideg van, a lábaim kilógnak, és te sem sugározol magadból túl sok meleget.

Felültem, és az ágy végéből magunkra húztam egy pokrócot, majd visszafeküdtem. A kis mozgástól ő is megmozdult bennem, de elfogadta, hogy ma csak ennyire telt tőlem.

Ahogy visszahelyeztem a testsúlyomat rá, a karjaival átölelt. Ujjaival lassan végigsimított a hátamon, mintha ki akarta volna élvezni minden egyes érintés finomságát, és a simogatás lassan átalakult gyengéd masszírozássá. A keze puha és ügyes volt, ahogy a feszültséget oldotta a vállaimban és a hátamban. Az apró, gondoskodó mozdulatok egyfajta megnyugtató biztonságot adtak, mintha ezzel is azt jelezte volna, hogy itt van velem, figyel rám, és most már semmi más nem számít. Ha engedtem volna a harapdálási vágyamnak ez lett volna ez a pont, amikor egy kicsit ittam volna a véréből, de mivel ezt még mindig nem hagyta jóvá, csak apró csókokat nyomtam a nyakára.

Amint a hold fénye lassan betöltötte a szobát, éreztem, hogy ezek a kis és első ránézésre talán jelentéktelennek tűnő pillanatok örökké bennünk élnek majd. A csendes, békés éjszakában egymásba fonódva feküdtünk, és tudtam, hogy az a hely, ahol mindig is lenni szeretnék mellette van mindörökké.

ᔓ ♡ ᔕ