Johnnak nagyon nem tetszett, hogy a vámpír, akit tulajdonképp szinte ő fogadott fel, hogy védje az öccsét, összejött vele. Bár voltaképp a kettő nem zárta ki egymást, és azt nem kötötte ki senki sem, hogy munkatárssal tilos összejönni.

Alapvetően nemigazán békélt meg a helyzettel – és velem –, bár az legalább egy kicsit javított a dolgok állásán, hogy elég ritkán találkoztam vele, és hogy néha adtam pár tippet neki, amit ő még jobban is tudott hasznosítani mint mi.

A skorbut megelőzése és kezelése ahonnan és amikorról én jöttem, már rég nem volt probléma, de itt még messze nem ismerték a C-vitamin fogalmát. Én sem ismertettem meg velük a miérteket, és széles közönséghez sem jutott el tőlem az információ – orvosi Nobel-díjat meg pláne nem kaptam a C-vitamin biológiai hatásainak a tanulmányozásaiért, mint Szent-Györgyi Albert –, de az már szép kis eredmény volt, hogy minimum két hajónyi ember elkerülte a „tengeri pestist" pusztán azzal, hogy célzottan annyi nyers gyümölcsöt és zöldséget evett, amennyit csak tudott. Csúnya egy betegség ez, és még jó, hogy a vámpírokat nem érinti annak ellenére sem, hogy nem a zöldség- és gyümölcsszeretetünkről vagyunk híresek. Én néha ettem ezt-azt, de ezt a tevékenységemet csak az ételek ízéért műveltem, és nem csináltam túl gyakran.

A C-vitamin alapvetően elengedhetetlen a szervezetnek, hiánya bőr alatti és ízületi vérzést, véraláfutást okoz. Később egyéb vérzések, gyulladások is kialakulnak, majd elsorvadnak a porcok, az ínszalagok, az inak, a csontok, a bőr, az íny, illetve meglazulnak és kiesnek a fogak. A szervezet fokozatosan leépül, és a beteg iszonyatos fájdalmak közepette meghal.

Miközben mi úgy élünk a teljesen vérből álló, egyoldalú diétánkkal, hogy semmi bajunk sincs, sőt...

Időközben teljesen átköltöztem a kapitány kabinjába, a legénységet ez viszont nemigazán zavarta. Amelyik babonásabb volt, az már azon kiakadt, hogy egy nő volt a hajón, a többieket meg alapból nem érdekelte a nemem vagy hogy mit csináltam ott. Úgy kezeltek, mintha csak Will felesége lettem volna.

A számításaim végül bejöttek, és Willnek nem szegte a kedvét az, hogy nem jött be az első kis kincskeresésünk. Sőt, csak még inkább kedvet kapott hozzá. Egy bizonyos fajta aranylázban égett még bőven a 19. századi amerikai aranyláz előtt.

Pár év múlva a kapcsolatunk elért egy olyan szintre, hogy megszoktuk egymást, vágytunk a másikra, és nem csak szexuális értelemben. A pasimmal összebújni a régi életemben is szerettem, de úgy, hogy én voltam a magasabb és az erősebb, jobban élveztem, mint bármikor. Neki is a kedvére való volt, hogy néha csak úgy odabújtam hozzá, mintha egy hétköznapi pár lettünk volna, máskor meg egyszerűen magamra húztam, miközben háton feküdtem, és a melleim csak úgy körbeölelték a fejét. Megvoltak a saját szokásai, a saját hülyeségei, a saját hozzáállása a világhoz – akárcsak nekem –, de nem ragaszkodott foggal-körömmel hozzájuk. Kész volt engedni belőlük, ha én is hasonlóan tettem. Elég szépen sikerült megtalálnunk azt a bizonyos aranyközéputat, ha problémába ütköztünk.

Semmi játszmázás nem volt sosem közöttünk, csak humoros csipkelődések és utalgatások. Az is egész jól ment neki, hogy a beszólogatásaival vagy a rám aggatott becenevekkel kizökkentsen a haragomból, és lenyugtasson, ha valaki felcseszett.

A vámpíroknál viszonylag ritkának számítottak az igazán hosszútávú – többszázéves – párkapcsolatok. Az „örökké" azért ismerjük el, túl hosszú idő ahhoz, hogy csak egyvalakivel éljük le. Hiába, hogy még így tartósabb volt a legtöbb kapcsolat, mint az embereknél – már csak a születéskor várható átlagos éllettartamuk miatt is –, de előbb-utóbb mindig lett egy olyan veszekedés vagy valami, ami betett neki.

Remélem, ez nálunk minél később fog bekövetkezni. Vagy talán sohasem. Találtam valakit, aki nem csak a jót látja bennem, hanem a rosszat is, és mégis engem akar. Ez meg felbecsülhetetlen, főleg az én helyzetemben.

Belement abba, hogy magamhoz hasonlóvá tegyem, de majd csak később. Egyszer akart kicsit férfiasodni, ahhoz meg idő kellett, mivel eléggé későn érő típus volt, de ezt teljesen megértettem. Ha lehetősége van rá, hogy kiválassza, hogy milyen kinézettel éljen a továbbiakban, akkor használja ki.

Tudta, hogy ha egyszer átváltozik, az örökre szól. Meg akarta várni, amíg a teste eléri azt a pontot, ahol már elégedett lehet önmagával. Ez meg időt igényelt, de én türelmes voltam. Tudtam, hogy a végeredmény mindkettőnk számára kielégítő lesz, mert még alig serkent ki a szakálla, és ha vámpír lesz, akkor már nem is fog rendesen.

Az szép és jó, hogy nőt a hajunk meg a többi testszőrzetünk – kicsit szar is lenne, hogy ha valaki leborotválná a szakállát és a haját, az után örökké babaarcú és kopasz maradna –, de csak akkor állt ez fenn, ha a vámpírrá váláskor már elkezdett nőni. Új dolog nem jelent meg rajtunk, és a testünk sem volt képes fejlődni, ahogy azt egy emberé tette. Csak az folytatta a növekedést, és pontosan úgy, ami még emberi életünkben is elkezdte.

Azért is nem változtattunk át sosem gyerekeket, mert örökké gyerekek maradnának, hiába, hogy a szellemi szintjük egy kicsit árnyalódna azért a tapasztalatok miatt. Abban a pár ritka megtörtént esetben meg mindig öngyilkosság lett a mese vége legtöbb tizenöt éven belül, mert vágytak valamire, ami másnak természetes volt, ők viszont sosem kaphatták meg.

ᔓဂᔕ

Valahogy le kéne már szokjak arról, hogy mindig mások megmentésére sietek, de hiába határozom el ezt többször is, sosem sikerül egy idő után betartanom.

Ez történt a mai nap is.

Konfrontációba kerültünk egy hajónyi spanyollal, akik meg mellettünk konfrontációba kerültek egy potyautas duendével is.

Jó ötletnek tűnt átugrani a másik hajóra.

Jó ötletnek tűnt kicsit ráijeszteni a spanyolokra.

És jó ötletnek tűnt csak úgy megfogni azt a törpét és elvinni onnan.

Majd valahol egyszerűen csak kitettük volna a szárazföldön. Azzal, hogy borsot tört a spanyolok orra alá – ez így mondjuk kicsit vicces, mert technikailag ő is spanyol volt, hiába, hogy már itt született –, a szememben kiérdemelte ezt az ajándékot.

De úgy, hogy itt hánykolódtunk mindketten a tengeren egy jobb napokat is látott csónakban, miközben éreztem, hogy nemsokára felkel a nap, az ég meg derűsebb volt, mint kellett volna legyen, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész.

– Hej, ébredj! – szóltam oda neki.

– Miért? Mit akarsz már megint? – kérdezte Barros.

– Felfordítom a csónakot. Az árnyéka engem fog védeni a napfénytől, te meg majd fogsz tudni a másik oldalán üldögélni.

Alig fejeztem be, már be is ugrottam a vízbe. Nappali ruha nem volt nálam, így ha nem akartam megsülni, jobb választásom nem volt. De legalább, ha sikerül megfelelően rögzítsem magam, akár még aludhatok is egy kicsit a víz alatt. Még kész szerencse, hogy nem tudok megfulladni. Hogy ő mit csinált a víztükör felett, valahogy érdekelt is meg nem is.

Sem vizünk, sem élelmünk nem volt. Ez engem nemigazán zavart, mindkettő nélkül elvoltam egy jó darabig, és ráadásul a nap sem szívta ki a testemben maradt nedvességet, de ő nem volt ilyen szerencsés. Nagyon hamar ki fog száradni, ha nem érünk valahol partot, vagy ha Will nem talál ránk nemsokára. És előbb fog ő meghalni a kiszáradástól, mint hogy nekem szükségem legyen a vérére, az tuti. Hiába, hogy eléggé fél attól, hogy a vacsim lesz előbb vagy utóbb.

De legalább az olyan tippjeimet megfogadta, hogy ne igyon a sós tengervízből, meg hogy ne akarjon mindenáron halat fogni, amit majd megehet. Az emésztés is vizet igényel, a vízhiánytól meg sokkal hamarabb meghal, mint a táplálékhiánytól. Egy ember élelmiszer nélkül négy hetet is kibír, víz nélkül viszont csupán néhány napig marad életben.

Az mondjuk jó kérdés, hogy egy feleakkora törpe meddig bírná...

Szerencséjére – nameg az én szerencsémre is – napnyugtára megközelített a szánnivaló kis csónakunk egy trópusi szigetet. Épp jó irányba sodortak az áramlatok.

Amint partot értünk, az első dolgom volt a ruháim megszárítása után, hogy felmásztam egy pálmafára, és felnyitottam egypár kókuszt. Hihetetlenül jól esett a kókusztej, ami elverte a szám sós ízét. A friss, édes nedű lecsillapította a torkomat, és egy pillanatra elfeledtette velem az út minden fáradalmát.

Ahogy lenéztem a pálma tetejéről, a távolban sehol sem láttam a hajónkat, amely csendesen ringatózott volna a hullámokon. A nap már bőven lement, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit felfedezem a szigetet.

– Hova mész? – kérdezte Barros, ahogy neki is a kezébe nyomtam egy kókuszt, és útnak indultam.

– Kicsit szétnézni. Első körben, hogy milyen víz és élelem lehetőségek állnak rendelkezésre, ha esetleg túl sokat kellene itt maradjunk, és hogy hova tudnék magamnak minél jobb nappali búvóhelyet csinálni.

– Sehol sem láttad azt a vámpírhajót onnan fentről? Vagy egy másikat?

– Az nem vámpírhajó. Az egy emberi hajó, az egyetlen vámpír meg én vagyok rajta. De nem, nem láttam.

Ennek hallatán szinte megnyuvadt, úgy félrenyelt.

– Hej, ha eddig kibírtad, nehogy most múlj ki itt nekem!

– Könnyű ezt mondani, de ez is miattad van!

– Ez is? A helyzetünk inkább a te hibád. Ha szépen nyugton maradsz, nem visz el minket az áramlat. Az emberek sokkal kiszámíthatóbbak...

– Nem vagyok ember. Soha nem is voltam. Ne várd el, hogy úgy viselkedjek! Én megoldottam volna a „segítséged" nélkül is!

– Jobb lett volna, ha hagyom, hogy a vízbe dobjanak a Karib-tenger közepén? Még úgy is, hogy úgy úszol, mint a nyeletlen fejsze?

– Talán. Inkább, mint hogy egy vérszopóval kelljen egy szigeten összezárva éljek. A kókusztej után engem is meg akarsz majd kóstolni?

– Csak ha nagyon elviselhetetlen leszel– ezzel otthagytam.

Semmi kedvem sem volt hegyibeszédet tartani neki, és az időm sem engedte. A csónakkal és levelekkel fényvédetté tettem a part mellett egy kis részt, és nyugovóra hajtottam a fejemet idővel. Vizet találtam, és még egypár más gyümölcsöt is a kókusz mellett, így ezekkel nem volt baj. Nem is kellett értelmetlenül spóroljunk rajtuk.

ᔓဂᔕ

– Barros! Merre vagy? – kiáltottam egyik nap.

Az árnyékomból nem tudtam kimenni, ezt meg ő eléggé ki is használta, és ha lehetett, tartotta tőlem a távolságot. Bár az eljutott a kis agyáig, hogy sosem állt szándékomban megölni, jobb szeretett inkább egyedül lenni.

– Mi az? A nagy vámpírnak csak nincs szüksége rám valamiért? Kigurult a kókuszod a napfényre vagy mi a baj?

– Nem. Adni akarok valamit – feleltem, és át is nyújtottam a kis ajándékomat.

– Ez meg mi?

– Mivel már több napja a szigetem poshadunk, én unalmamban elkezdtem cápafogakat gyűjteni a környező sekélyebb vizekben, mikor az alkony vagy a hajnal megengedte, ha már úgysem tudok megfulladni. Utána meg nyakláncot csináltam belőlük. Nekem csak ez kell, ami itt a nyakamon. Ezt neked adom.

– Nem fogadhatom el.

– Miért nem?

– Mert nincs okod megajándékozni, és mert nem érdemlem meg.

– Az ajándékoknak pont az a lényegük, hogy nem kell okot adni rájuk, hanem csak úgy kapjuk őket. Szóval nesze, tessék egy cápafogas füzér – válaszoltam, ahogy lazán oda dobtam neki.

– Öhm, köszönöm.

Ezzel elhallgatott egy időre. A hullámok csendesen morajlottak a távolban, és a nap perzselően sütött, mintha csak próbára akarta volna tenni a kis kuckóm ellenállóságát.

Felettünk egy olyan magas és széles magenta oszlop virított, amekkorát csak tudtam csinálni. A lehetőségekhez mértem megpróbáltam ezzel a kis jelzőfénnyel a pasim tudtára adni, hogy hol vagyunk. Ami a méreteket illette, eléggé be voltam korlátozva a gondolat kivetítésemmel, de szerencsémre minél egyszerűbb volt a megjelenő kép, annál nagyobb lehetett anélkül, hogy szinte az észrevehetetlenségig halványuljon. A kis fényem vége is szép lassan eltűnt, ahogy közeledett az ég felé, de azért még egész szépen mutatta, hogy a szigeten volt valami. Csak sajnos nem tudtam fenntartani, ha aludtam közben, meg Barros ezen túl is párszor megjegyezte, hogy néha úgy belefeledkeztem más gondolataimba, hogy egyszerűen csak eltűnt.

Szerintem Will nélküle is megtalálna előbb vagy utóbb, de inkább találjon meg előbb.

– Mit csinálsz te azon a hajón? – kérdezte egy kis idő múltán, ahogy a nyakláncot nézegette.

– Leginkább vigyázok a kapitányra.

– Miért?

– Mert szeretem.

– Egy embert? Nem csak a vérüket szoktátok szeretni?

– Minden vámpír eredetileg embernek született, és csak később vált azzá, ami jelenleg. Ő sem fog örökre ember maradni. Arról gondoskodok. Csak még nem jött el az ideje, így jelenleg várok.

– De miért épp ő?

– Mármint, hogy miért épp őt szeretem? Egyszerű: mert őt szeretem. Nem voltál te még szerelmes? A szeretetet nem kell megmagyarázni.

– Nekem azt tanították rólatok, hogy szadista fenevadak vagytok, akiknek csak vér és egyéb élvezetek kellenek.

– Azt is tanították, hogy a kígyóknak halálos mérgük van, így jobb, ha félsz tőlük?

– Igen, de ez hogy jön ide?

– Úgy, hogy nem minden kígyónak van mérge. Vagy ha van is, nem feltétlenül jelent halált az, ha megmar.

Kezdtem egyre jobban belefáradni ebbe a „nem minden vámpír velejéig gonosz" dologba. Épp elég volt nekem a matrózok – leginkább sikertelen – győzködése az elmúlt pár évben. Will kedvéért még abba is belementem, hogy csak akkor ittam emberi vért, ha nagyritkán hagyta, hogy megöljek valakit valami teljesen más miatt, de még ez sem volt elég nekik. Pedig ilyen életstílussal azért többre lett volna szükségem. Állatival eléldegéltem, de minél régebb ittam emberit, annál nehezebben gyógyultam, és a reflexeim is lassabbak lettek.

Mire lehet képes egy vámpír a szerelemért? Vagy mire lehetek én képes a szerelmemért?

Áh, mindegy, az ilyeneket úgysem nagyon érdekli ez. Nem egyszer találkoztam már értelmes mágikus lényekkel életem során. Nem félnek tőlünk úgy, mint az emberek, és nem is akarnak kiírtani. Viszont a lehetőségekhez mérten azért kerülnek.

ᔓဂᔕ

Úgy hozta a sors, hogy nem is kellett még túl sokat nézzük egymás ábrázatát, mert Will a nyomunkra bukkant. Barros vele valahogy jobban ki is jött, mint velem. Érdekelték egy hajókapitány meséi, mert ő is nagy álmokat üldözött, és ő is mondott neki egypárat, amit a szüleitől és a nagyszüleitől hallott. Mindig is szerette a történeteket, legyenek azok igazak vagy kitaláltak.

Csak arra nem számított, hogy mennyi olyan történetet hitt valósnak, amik amúgy vagy nem voltak azok, vagy csupán a valóság elferdítései voltak.

Elkezdte lassan érdekelni a kontextus is, amelyekben ezek születtek. Hogy miért pont így maradtak fenn, és hogy miért pont ezek. Nem csak a történetek lettek fontosak a szemében, hanem a mesélő is, meg a korszak, amiben létrejöttek. Még tőlem is szívesen meghallgatott egypár sztorit, amikor rájött, hogy amúgy közel sem annyi idős voltam, mint aminek kinéztem. Az alapján, hogy egy emberrel éltem együtt, akit előbb vagy utóbb vámpírrá akartam tenni, valamiért arra következtetett, hogy én is csak nem olyan rég lettem az, és hogy csupán pár év különbség van a valós korom és a kinézetem között, de ezt nagyon benézte.

Nagyon bántam, hogy még nem léteztek fényképezőgépek, mert azt az arckifejezését meg kellett volna örökíteni az utókornak, amit a felismeréskor vágott. Én emlékezek rá, de meddig?

De ezeknek a történeteknek hála, idővel már én sem csak egy morcos, furcsa vámpír voltam a szemében, hanem sikerült jó emlékké tegyem az közösen eltöltött időnket.

ᔓဂᔕ

– Csendesebben vígadjatok! Ha ennyit röhögcséltek, nem tudok aludni tőletek – mondtam, ahogy Willhez vágtam a kicsipárnámat. – Menjetek ki a fedélzetre vagy mit tudom én.

Mint az elmúlt hetekben párszor, ekkor is épp az asztalnál beszélgettek, ezzel meg felkeltettek engem, mert egy légtérben tartózkodtak velem.

– Ha nem nappal aludnál, nem lenne ez probléma. Próbálj meg ne foglalkozni velünk. Ne legyen olyan jó a hallásod mindig – felelte a duende. – Kint most esik, itt bent meg kényelmesebb, mint bárhol máshol a hajón.

– Nem jókedvemben alszok valamikora világos órákban, hanem mert nekem úgy a természetes. Lehet, hogy annak ellenére, hogy a sötétben ti is láttok, azért nappal vagytok aktívak, és azt a képességet inkább csak barlangokban és bányákban használjátok, de én nem. Az alvásminőségre és az alvási időmre meg nagyon érzékeny vagyok, szóval duguljatokmár el! Egyszer-kétszer még elnéztem, de kezd elegem lenni ebből.

– Miért ilyen érzékeny rá? – súgta oda Will fülébe, de sajnos azt is kristálytisztán hallottam.

– Még az emberi életében volt valami. Pontosan nem tudom, konkrétumokat sosem mesélt, de több családtagja is horkolt. Azzal még megbékélt volna, hogy többször felébred egy éjszaka alatt, de ébren is idegesítik a szabályosan ismétlődő zajok és az emberektől származó hangok.

– De én törpe vagyok, nem pedig ember.

– Az lehet, de a beszédhang attól nem változik.

Lassan kikecmeregtem az ágyból és meghúztam egy kis, vörös nedűvel megtöltött üveget.

– Te az ágy melletti szekrényben tartod a vért? – nézett tágra nyílt szemekkel a törpe.

– Nem. Vagyis most nem, régebb azért néha előfordult. De ez bor. Részegen tompábban érzékelem a külvilágot. Hátha titeket is. Mondjuk ahhoz lehet, hogy ez a mennyiség kicsit kevés.

Pár szem altatónak örültem volna, de ez még nem az a kor volt, így ilyen módszerekkel kellett megoldjam.

– Biztos ez? Nem tudom, hány fokos, de szerintem én már a felétől is kidőlnék.

– Az alkohol hatásainál nem a mennyiség, hanem az arányok számítanak. A véralkohol szint a fontos. Nekem meg jóval több vérem van, mint neked.

– Azt nem tagadom. Egyébként ha olyan véréből iszol, aki részeg, akkor is berúgnál?

– Nem, ahhoz túl kevés. A piák alkoholszintjét százalékban szoktuk mérni, a vérét inkább ezrelékben lehetne. Olyan véralkoholszinttel amit megéreznék, a másik már rég halott lenne.

Ennek kapcsán olyan szívesen megmutattam volna a „Az alkohol hatása az emberi szervezetre" YouTube videót[1] – vagyis inkább egy 1690-el kompatibilis, csak nagy vonalakban rá hasonlító verzióját –, de ahhoz olyan pontos információkat kellett volna mondjak, amiket egyszerűen nem kellett volna tudjak, így inkább hanyagoltam.

Odamentem melléjük, és a kis üvegemet is vittem.

– Egy hegyméretű óriásnak mennyi alkohol kellene? – folytatta.– Vagy egy trollnak?

– A trollok valamennyivel kisebbek, és bár arcra is mások, a tipikus ismertető jelük inkább az, hogy fényérzékenyek, és napfényre kövesednek. Persze nem pillanatok alatt, így a felkelő nap sugarai nem is feltétlenül adnak biztonságot, de most nem is ez a lényeg.

– Hanem mi?

– Az, hogy a méretükkel kapcsolatos állítások többnyire erős túlzások. A trollokból például sosem lesz „egetverő sziklakupac". Az óriások magassága ilyen 8 lábtól kezdődik, és maximum 11 láb 5 hüvelykig tart – 240 és 350 cm között mozog – átlagban attól függően, hogy pontosan milyenről van szó. Ha ennél nagyobb, akkor az a sajátjai közt is nagynak számít, mint például én a vámpírok közt. Az ilyen mesebeli hegyméretűeket felejtsd el. Nem lehetnek irreálisan nagyok, mert a szervezetük egyszerűen nem bírná. A magasság növekedésével nem egyenesen arányos a súly növekedése. Testfelépítésileg bár humanoidok, nem olyanok az arányaik, mint nekünk. Nagyon vastag a lábuk, a lábfejük meg olyan, mint az elefántoknak. Ez meg nem véletlen.

– Akkor ezért olyan vastagok neked is a combjaid, hogy bírjanak el... – jegyezte meg Will, amire válaszul az ölébe ültem.

– Nem, azért olyanok az arányaim, amilyenek, hogy ne nyomjon a csontos fenekem téged. És nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy a mi testünk talán rendes arányokkal is megbírná azt a megnövekedett súlyt.

Én sunyin mosolyogtam, Barros nevetett, Will meg ahogy néztem, azon gondolkodott, hogy miként közölje azt, hogy jobban szereti, ha máshogy vagyok rajta, így inkább leültem egy székre melléjük, miután egy csókot nyomtam a homlokára.

– Amúgy egy kis érdekesség: embereknél néha előfordul óriásnövés és törpenövés, sőt, mindkettőből van több típus is. Arányos törpenövéssel egy ember lehet akkora, mint egy igazi törpe, gigantizmussal meg akkora, mint egy kisebb óriás. Ez meg a vámpírokra is igaz, mert az átváltozás nem érinti a méreteket – általános esetben...

– Te is ebbe az utóbbi kategóriába tartozol? – kérdezte Barros.

– Nem, én csak simán nagy vagyok.

Lehet, hogy ennél azért összetettebb a dolog, de ez a pletykálkodásra hajlamos kis törpe lesz szerintem az utolsó, akinek ezt elmondom.

– Akkor honnan tudod te ezeket, ha nem vagy érintett?

– Mindig is érdekelt a téma. – Nameg részben ebből volt egyszer bemutatóm egészségszociológián is. – Az emberek amúgy szeretnek egyszerű betegségeket is mágiával magyarázni. Vagyis inkább félremagyarázni. Így meg egy bizonyos szinten még fontos is a téma számomra.

– Erre tudsz példát mondani? Mármint a félremagyarázásokra.

– Természetesen. Európában sok helyen elterjedt az a hiedelem, hogy az ujjszülött gyereket ellophatják és kicserélhetik saját porontyukra az ártó szándékú, démonikus lények. Pláne a kereszteletleneket. Magyar nyelvterületen ezt például az ördögöknek, a szépasszonyoknak vagy a boszorkányoknak tulajdonítják. Máshol csak a tündéreknek, megint máshol valami másnak, de most nem is ez a lényeg.

– Hanem mi?

– Az, hogy az embercsecsemők elrablása, pláne a saját gyerek emberek közt hagyása egyszerűen nem létezik. Vagy te szívesen hagynád a gyereked az emberek között, és gondoskodnál inkább az övékről?

– Nincs még gyerekem, tudod jól.

– Akkor csak gondolj bele, hogy csinálnál-e ilyet.

– Természetesen nem!

– Na látod, ezzel a meggyanusítottak is így vannak.

– Akkor honnan jött ez?

– Onnan, hogy a vízfejűségben szenvedők teljesen normálisan születnek, de idővel az a folyadék, amiben az agy úszkál, túlságosan megszaporodik, és nyomni kezdi a koponyát. És abnormálisan nagy méretűre nyomja egy idő után. Ezen kívül persze más egészségügyi károkat is okoz, de ez a legszembetűnőbb. Ráadásul visszafordíthatatlan.

– Kezelni sehogy sem lehet?

– Lehetne. Ha még az elején elvezetnék onnan azt a többletfolyadékot. De amíg kegyhelyekre és kolostorokba járkálnak velük a szülők, ez nem fog megtörténni.

– Eddig sem nagyon szerettem az embereket az egyházaikkal együtt, de most valahogy még annyira sem szeretem...

– Ezzel én is így vagyok. Pláne, hogy rájuk még az is jellemző, hogy egy egyszerű ajakhasadásos esetet is borzalmas szörnyszülött megjelenésére nagyítanak fel.

– Csak halkan megjegyezném, hogy most is egy emberi hajón vagytok – szólt közbe Will.

– Tudom, de egy olyan emberi hajón, aminek a kapitánya nem hisz minden hülyeségben. Ez meg azért sokat számít.

Ez után megcsókoltam a kis szerelmemet, és elhagytam a kabint. Túlságosan felébredtem ahhoz a beszélgetésünk alatt, hogy csak úgy visszaaludjak. Főleg, hogy ők sem úgy néztek ki, mint akik abba akarták hagyni egymás szórakoztatását.

Nem volt nagy vihar odakinn, a hűvös eső meg jól esett. Akárcsak az, hogy egy kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal. Már megszoktam, hogy kellett figyeljek arra, hogy ne mondjak vagy mutassak olyat, amit az ebben a korban élők nagyon nem értenének, de azért nem szerettem ezt a fajta titkolózást. Olyan is történt, hogy direkt próbára tettem itt párakat néhány modernebb szóval, ha felmerült annak a gyanúja, hogy hozzám hasonlóan nem innen származtak, de minden ilyen próbálkozás vakvágányra futott.

Kicsit élveztem, hogy az érdeklődési köröm miatt és mert egy teljesen más szintű oktatásban részesültem, néha eléggé okosnak tűntem másokhoz képest, de sokszor egyben zavart is. Vagy nem értették, hogy miről hadováltam, vagy nem hittek nekem, vagy nem akartak hinni, vagy eretneknek kiáltottak, és a többi. Hasznom sem lett ebből a tudásomból.

Mondjuk sokra nem is mennék itt az olyan típusú tudással, hogy az izolált zsugorodás miatt a bolygónk valaha volt legnagyobb tavában élt ötmillió évvel ezelőtt a valaha volt legkisebb bálna, a Cetotherium. Emiatt meg azért nagyon sok minden startból kiesik.

Persze, még az sem volt biztos, hogy minden úgy történt itt is, mint otthon. A Kaszpi-tenger és az Aral-tó valamennyivel még mindig nagyobbak voltak, mint lenniük kellett volna, de ez még nem jelentett semmire sem biztos bizonyítékot. És mivel elég erős földrajzi különbségeket még mindig meg lehetett figyelni, ilyenek tuti voltak régebb is, amik meg befolyásoló erővel bírtak. Ausztrália és Új-Zéland emberek általi benépesítése és a megafaunájának a kiírtása például itt tuti nem úgy zajlott le, mint otthon, főleg, hogy már ki kellett volna haljon az összes moaféle a maori „őslakosok" jóvoltából, de ha lehetett hinni a tengerészek beszámolóinak, még elég sok óriásmadár élt arrafelé. Nagyobb volt a sziget, ahol elterjedtek, magasabb volt a számuk, így nem is haltak ki röpke kétszár év alatt, ahogy megjelentek ott az emberek, és elkezdték vadászni őket.

Vagy ott volt például Koreai-félsziget. Vagyis pont hogy nem volt ott. A Sárga-tenger egyszerűen nem létezett, így meg egy annyira különálló népcsoport sem tudott kialakulni a térségben, mint a koreai.

Még szerencse, hogy nem vagyok K-pop fan...

Végjegyzet:

1 [Az eredeti videó a kukker.ro erdélyi videómegosztó oldal csatornájáról származik, ami már nem létezik. Készítette: Jakab-Benke Nándor. (Fun fact: ha minden igaz, ő is Sapientiás diák volt.)]

https://youtu.be/whbOR_TqLz8

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A skorbutot már az ókorban ismerték; az Ószövetség is említi. Először Hippokratész (Kr. e. 460 – kb. 380) írta le. Megfigyelték, hogy elsősorban tél végén és tavasz elején szedi áldozatait: a betegek fáradtságról, vérzékenységről panaszkodtak, testükön fekélyek keletkeztek, végtagjaik felduzzadtak. A nagy földrajzi felfedezések korában a „tengeri pestis"-nek nevezett kór tömegesen irtotta a hajók legénységét. Vasco da Gama 1499-es indiai útján legénységének csaknem felét, Magellán több mint felét vesztette el e hiánybetegség miatt. A felnőtt ember napi C-vitamin szükséglete 50 mg körül határozható meg, a gyerekeké ennél valamivel több. Hosszan fennálló hiánya következtében a szervezet fokozatosan leépül, a beteg iszonyatos fájdalmak közepette hal meg.

Az „indiai törpeség" típusainak felsorolása, elölnézetből. A fénykép Karl Pearson „Treasury of Human Inheritance" című könyvében szerepelnek. A fényképész nincs feltüntetve, 1910-ben készült. 

Az akromegália és a gigantizmus két olyan ritka, de súlyos hormonális rendellenesség, amelyek a növekedési hormon túltermelődéséből erednek. Az akromegália felnőttkorban alakul ki, amikor a csontok növekedési zónái már zártak, ezért a testmagasság nem nő tovább. Ehelyett a csontok, különösen az arc, a kéz és a láb csontjai megvastagodnak. A gigantizmus ezzel szemben gyermekkorban vagy serdülőkorban jelentkezik, amikor a csontok növekedési zónái még nyitottak. Ennek következtében gigantizmus esetén a testmagasság kórosan megnő, és a gyermekek rendkívül magasra nőnek, gyakran aránytalanul hosszú végtagokkal. A gigantizmus oka szintén gyakran az agyalapi mirigy adenómája, amely túlzott mennyiségű növekedési hormont termel, ami serkenti a csontok hosszanti növekedését.

Normális esetben az agyvíznek a negyedik agykamrából szűk járatokon keresztül el kellene jutnia az úgynevezett ciszternákba. Ezek a járatok azonban bizonyos okokból eltömődhetnek, ilyenkor vízfejűség alakul ki. A kezelés úgy történik, hogy az agykamrába idegsebészeti műtéttel behelyeznek egy shunt-öt, ami tulajdonképpen egy vékony és rugalmas cső. Ennek egyik végét fúrják be az agykoponyába, a másikat pedig a nyakon és a mellkasi részen keresztül leggyakrabban a szabad hasüregbe, ritka esetekben közvetlenül a jobb szívpitvarba vezetik. Ezáltal az agykamrák fokozott nyomása (egy szelep közbeiktatásával) ki tud egyenlítődni, a felesleges agyvíz a shunt-ön keresztül távozni tud a hasüregbe, ahonnan aztán könnyen felszívódik, semmilyen gondot nem okoz.

A Cetotherium az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a Cetotheriidae családjába tartozó fosszilis nem. Evolúciós időszak: Miocén - pliocén(23,03 millió évvel ezelőtt - 2,58 millió évvel ezelőtt). Hossza körülbelül 4,5 méter volt. A Paratethys nevű tóban élt, amely legnagyobb kiterjedése idején magába foglalta az Alpoktól északra, a mai Bajorország területén lévő Molassz-medencét, a Bécsi-medencét, a Pannon-tengert, valamint az attól keletre lévő területeket egészen az Aral-tóig.

A moafélék vagy moák egykor Új-Zéland szigetein élt, hatalmasra nőtt röpképtelen madarak voltak. A moákat Richard Owen fedezte fel az európai tudomány számára 1839-ben. Azóta is csak töredékes csontjaik alapján ismerjük őket: közülük a legkisebbek alig 1 méter magasak és 18 kg tömegűek voltak, a legnagyobbak magassága pedig elérte a 3,6 métert, tömegük pedig a 230–278 kg-ot. A 19. században csontjaik alapján kezdték el leírni az egykori fajokat, aminek eredményeképpen a 20. század második felében már a molekuláris biológia segítségével kellett rendet rakni a fajok között. Ugyanis az állatvilágban szokatlan módon a legtöbb faj hímjei sokkal kisebbek voltak, mint a nőstények (nemi dimorfizmus), ezért egyazon faj hímjeit és nőstényeit sokszor más fajként írták le. A polinéziai bevándorlók a 13. század környékén telepedtek le először Új-Zélandon, létrehozva az egyedi maori kultúrát. A moafélék kihalása nekik köszönhető. 1642-ben Abel Janszoon Tasman holland felfedező lett az első európai, aki megpillantotta a szigeteket. Hosszú szünet után 1769-ben James Cook brit felfedező hajózott arra, és ő térképezte fel a szigetek fő körvonalait, ami közben nem találkoztott élő példányokkal.