Milyen ironikus, hogy egyetemistaként vörös ombré hajam volt, most meg ahogy nem színátmenetes, hanem teljesen vörös, feketére festem. Mondjuk kisgyerekként pont fekete hajat akartam. Gondolom, mert anyámnak is olyan volt.

Viszonylag hamar kaptam olyan festéket, ami rendesen megfogta, csak cseszett sokba került, és fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig tarthat. A hajmosás körülményes és költséges voltából adódóan, a lehető legritkábban csinálták az emberek. Még az a tévhit is széles körben elterjedt, hogy náthát vagy migrént okozott. Mondjuk ezt részben meg is értem, a téli hidegben a fagyos szobában tényleg nem tanácsos vizes fejjel ülni.

Az szép és jó volt, hogy úgy árultak valamit, hogy akár egy hónapig is megmarad a színe, csak az nem volt mindegy, hogy annál, aki hét hetente, vagy annál, aki két havonta vizezte be. A festék a hajmosással kopott mindig is a legjobban. De annak azért örültem, hogy a vámpírléttel olyan apró dolgok is jártak, amik az aktuális helyzetemben a kényelmi dolgokon túl is kifejezetten jól jöttek. Ilyen volt az is – talán a lassú anyagcsere miatt –, hogy hihetetlenül lassan zsírosodott a hajunk. Régen két-három naponta mosnom kellet, ami hosszú hajjal olyan volt, mint egy külön videojátékos quest. Én nem is valami kicsi side quest, hanem egy main quest.

Alapvetően nem a régi szokásaimat tartottam meg itt, hanem csak a nekem tetsző régi szokásaimat, miközben ez esetben az eredmény változatlan maradt, és még másban is hasznomra vált.

Az ékszereim közül egyet sem hordtam, viszont szereztem egy olyat, ami konkrét célt szolgált. Az emberek sokszor úgy gondolták, hogy a feszület, amit a nyakukban hordanak, összezavarja az élesebben látó mágikus lények agyát, de az csak nagyon ritkán volt igaz. Én viszont pontosan tudtam, hogy milyen ékszert kell hordjak ahhoz, hogy összezavarjak egy vámpírt, ha rám néz. Amitől én is szédülök, az tökéletes lesz. Egy olyan fülbevalót sikerült szereznem, ami ettől a céltól eltekintve is elég jópofa volt, nem a tipikus vallásos ékszer. Mivel rajtam volt, ha nem nézegettem magam a tükörben, nem lettem rosszul tőle, de ha azok a vikingek szemközt néztek velem, nagyon gyorsan inkább valahova máshova akartak nézni.

London felé vettem az irányt. Mióta elkaptam ott az 1665-ös pestisjárványt és rá egy évre a nagy tűzvészt, a nem létező faszom is kivolt azzal a várossal, és inkább kerültem, de egy olyan nagy kikötőre volt szükségem, amit még úgy ahogy ismertem is.

Ezt lehet, hogy annyira elcsesztem, hogy jobban járok, ha még a kontinenst is elhagyom. Sokat menekültem már, de a saját fajtám elől még sosem. Kell nekem mindig másokon segíteni, és védeni a gyengéket...

Simán megtehettem volna, hogy keresek valakit, aki kifejezetten az éjszaka lényeit szállítsa, de volt olyan rossz a helyzetem, hogy inkább még a vámpírlétemet is titkoltam. A hajfestés egy ideig hatásos volt, míg Thorkell egyik beosztottja ki nem szúrt. Kimaradt a szemöldököm... Tudták, hogy a környéken lehettem, látták a sírokat, amiket ástam, és minden követ megmozgattak, csak hogy a nyomomra bukkanjanak. Ez után meg konkrétan üldözőbe vettek.

Gondolkodtam azon, hogy lehet, jobb lett volna a szárazföld belseje felé menekülnöm, de az a viking olyan elszánt volt, hogy szerintem bármi kitelt volna belőle. Ha meg Ázsiáig kerget, ott olyan feltűnő lettem volna, hogy játszi könnyedséggel bukkant volna a nyomomra.

Kinézetileg olyan volt, mint az öccse: magas, vékony, világoskék szemű. Elméletileg neki is volt valamilyen ereje, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Még az is lehetett, hogy többel is rendelkezett, mint ahogy én.

Két zhar-ptitsát – tűzmadarat – tartott házikedvencként. Ezeknek a tollaik még akkor is fényesen izzottak, ha elhullatták őket, és áldást vagy balszerencsét hoztak a fogvatartójukra, de még én sem tudtam, hogy mi alapján. Ő szerintem tudta, mert hihetetlen szerencséje volt. Mindig a nyomomra akadt, akárhányszor ráztam le.

De ha sikerül feltűnés nélkül felszállnom egy hajóra, Amerikában már csak nem fut belém.

A „feltűnés nélkül" része volt a legnehezebb. Még sosem bántam ennyire a kinézetemet. A hat láb és hét hüvelykes magasságom még a férfiak közt is kiemelkedőnek számított volna. Ez fix két métert jelentett, egy olyan korban, ahol az emberi átlagmagasság még annál is kisebb volt, mint a régi világomban. Sosem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez volt a legnagyobb problémám. Ezen nem tudtam változtatni. A hajam festését nem hagytam abba, mert bár rájöttek a turpisságra, fekete fejjel azért nem szúrtak ki már messziről.

Már csak ezzel a vámpír dologgal kellett kezdjek valamit. De szerencsére nagy tapasztalatom volt már abban, hogy embernek adjam ki magam, és hogy elvegyüljek közöttük.

ᔓဂᔕ

Direkt nem foglaltam helyet, hanem az utolsó pillanatban próbáltam felkérezkedni egy hajóra. Jobbak láttam azt, ha minél kevesebb nyoma maradt annak, hogy merre tartottam.

– Van még szabad hely itt egy rászorulónak? – kérdeztem a kapitányt, miközben ő a rakodást kísérte figyelemmel.

– Nincs, teli vagyunk – hangzott a felelet.

– Ha hajlandó vagyok felárat fizetni, akkor sincs? Hány ember lett volna a tervezett induláskor, hogy nem fér el pluszba még egy? Nagy ez a hajó.

Láthatóan gondolkodóba esett, de végül csak a fejét csóválta:

– Százhetvenöt, legénységgel együtt. De minimum hatvan napos útnál az a plusz egy ember is sokat számít. Még több élelmet és vizet kell beszereznem, pedig már így is alig van hely.

– S ha ez az ember megoldaná, hogy alig fogyasszon erőforrást?

– Ezt hogy kell érteni?

– Mágia, de pszt. Igény szerint még a vihart is el tudom űzni. Nem lenne jó egy biztos és nyugodt hajóút?

Méregetett, nézegetett, gondolkozott. Direkt próbáltam valami mágiával foglalkozó embernek tűnni. Egy vámpírt semmi szín alatt nem láttak szívesen egy emberi hajón.

– Üsse kő, legyen. Üdvözöllek a fedélzeten. Csomagok?

– Csak ezek, amik nálam vannak.

– Ilyen kevés holmival még senkit sem láttam új életet kezdeni a messzi földön. Talán valami más okból lenne az utazás?

Új élet...

– Nem, de ennyi bőven elég – feleltem.

ᔓဂᔕ

Két hónapot lazán kibírtam mindenfajta vér nélkül, ezzel nem volt probléma. Egyedül egy kis vízre volt szükségem, mert ha konkrétan vér nem is, folyadék azért néha kellett.

Csökkentett üzemmódba tettem magam. Soha életemben nem aludtam szerintem még annyit, mint abban a két hónapban. Ez mondjuk pont kapóra jött: nem volt feltűnő, hogy nem mentem fel napközben, ha jóformán alig mentem fel, mert mindig aludtam.

Kétszer kellet vihart csillapítsak az utunk alatt, és mindkettő sikeres volt, a kapitány nagy örömére. nem bánta a jelenlétemet. Egy olyan utas, aki jóformán semmit sem fogyaszt, szinte csak vegetál a hajó gyomrában, és még a hullámos tengert is lecsillapítja? Tökéletes. Néha a kabinjába is behívott. Iszogattunk, beszélgettünk, de semmi több. Nem sejtett semmit.

Egészen addig nyugis volt az út, míg a karibi térségben valami olyasmi nem történt, ami nagyon nem kellett volna. Megtámadtak a kalózok.

A támadáskor is – nem meglepő módon – épp aludtam. Az egyik utastársam költött fel. Mindenkit erőszakosan felparancsoltak a fedélzetre, a kabinban is már csak ketten voltunk.

– Én nem megyek – válaszoltam neki.

– De...

– Semmi de. Nem megyek!

– Nem bujkálhatsz itt végig. Megszerezték az utaslistát, tudni fogják, hogy valaki hiányzik.

– Akkor jöjjenek le értem, nem érdekel! A napra úgyse megyek ki hozzájuk! – vicsorítottam, ami után rémülten felszaladt nélkülem. Megint sikerült kicsit a túl ijesztő formámat hoznom...

Bár magán az utaslistán pont nem voltam rajta, ez még nem jelentett teljeskörű biztonságot. Nem maradtam az ágyamban, de még a kabinban sem, hanem a legközelebbi lépcső felé vettem az irányt. Kéznél tartottam a fegyvereimet és felvettem a nappali ruhámat, de még mindig nem akartam felmenni csak úgy. Inkább végszükség esetére tartogattam őket. Ha ebben a szettben kimegyek, tuti azt hinnék, hogy valamit rejtegetek alatta, és levetetnék rólam, ami viszont egyet jelentene a ropogósra süléssel.

Elkezdtem hallgatózni:

– Úgy nézel ki, mint aki vár valakire? Eltaláltam? – szólt egy rekedtes férfihang. Biztos a kalózkapitány volt.

– Az egyik barátomat sehol sem találom, és féltem. Főleg, ahogy látom, hogy hogy bánnak az embereid az utasokkal – válaszolta John, a mi kapitányunk.

– Úgy bánunk velük, ahogy épp kedvünk tartja. És ez még mindig jobb, mint amit a tengertől fogtok hamarosan kapni. Tetszik ez a hajó, szerintem egy kicsit kölcsönveszem. Úgy nagyjából örökre.

– Nem akar feljönni – árult be a „szobatársam".

– Mi az, hogy nem akar?! – ordított az érdes hangján.

– Én megpróbáltam, de nem akar. Elkergetett engem is. Néha elég ijesztő tud lenni az a nő. Azt mondta, hogy ha ennyire kell nektek, akkor menjetek érte, de ő úgy sem jön ki ide.

– Heh. Ez egyre jobb! Mulatságosnak ígérkezik ez a mai nap. Parker, Jordan, menjetek le, és hozzátok fel. Elszórakozunk majd egy kicsit vele, csak hogy tudja hol a helye. Nehogy már egy asszony dirigáljon nekem.

Minden úgy történt, mint amire számítottam. A két matróz leereszkedett a hajótestbe, de itt csak a halál várt rájuk. A szemkötőjüket áttették a másik szemükre, hogy az erős napfény után jobban lássanak a félhomályban, ne kelljen a szemüknek hozzászoknia a megváltozott fényviszonyokhoz, de meg sem közelítették az én látásomat. Játszi könnyedséggel öltem meg mindkettőt. Az egyiknek kitörtem a nyakát, a másiknak meg befogtam a száját és megreggeliztem belőle, míg még élt.

Hm, vér-mámor, csodálatos.

Még javában ittam, mikor mozgolódást hallottam fentről. A kapitány elkezdte hiányolni az embereit:

– Hol vannak már ezek? Azt mondtam, hogy hozzák fel, nem azt, hogy ők kezdjenek el játszadozni ott vele. Ti ketten, menjetek, és keressétek meg őket!

Két újabb barom lejött, de ugyanúgy az előzőek sorsára jutottak, bár belőlük már nem ittam. Egy ember elég egy vámpírnak, hogy jól lakjon. Utána kell egy kis szünet. Lehet, hogy az emésztő és kiválasztó rendszerünk gyorsabban tud dolgozni, ha kell, de a gyomortérfogatunk azért nekünk sem nő meg lehetetlenül, és ha el vagyok telve, akkor lassabban is mozgok.

Nem sokkal utánuk összefutottam négy másikkal is, akiket csak a javak összegyűjtésére és a hajó átkutatására küldtek le valamelyik másik lejáraton, és itt akartak felmenni. Mindegyiket megöltem, még mielőtt megnyikkanhattak volna.

A számat törölgettem az egyikük ruhájával, miközben tovább hallgattam a fenti beszélgetést:

– Kapitány, rossz érzéseim vannak. Taylorék sem jöttek még fel, pedig már rég itt lett volna az ideje.

– Fogjatok pár pisztolyt, kardot, lámpást, és nézzétek meg mi a helyzet velük! Mi tarthat ennyi ideig?

Megint lett négy újabb áldozatom. Konkrétan a halálba küldte őket. Ez eddig tizenkét kalóz. Vajon hányan vannak összesen?

A kapitány egy ideig várt, csinálta a dolgát fent, de a türelme egyre jobban fogyóban volt. Idegesebb lett, kiabált még a saját embereivel is. Nem tetszett neki, hogy nem uralhatja teljes mértékben a helyzetet.

– Ki vagy te? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy mi vagy te? – hangzott a kérdése ordítva felém le a homályba. Elég messze voltam ahhoz, hogy ne lásson, elbújtam a sötétben. Még az égve hagyott fényeket is mind kioltottam.

– Azt a fantáziádra bízom – feleltem. – Amúgy még hány beosztottadat akarod leküldeni ide? Csak mert egész jól elszórakoztam velük. De téged is szívesen megismernélek.

– Mit csináltál velük? – kérdezte idegesen.

– Azt, amit veled is fogok, ha nem hagysz békén. Én megadom a lehetőséget.

– Nem leszek gyáva. Nem fogok menekülni!

– Pedig a gyávák néha túlélik.

Ahogy befejeztem a mondatot, feldobtam az egyik matróza levágott fejét. Az utasok közül jópáran sikítozni kezdtek, ahogy meglátták.

– Gondold meg. Megéri ez? – folytattam.

– Vagy feljössz, vagy a hajóval és a többi utassal együtt fogsz elégni! Nekem megér annyit ez a hajó.

Baszki, ha felgyújtsa a hajót, abba még én is belehalok. Úszni tudok, s nagyon lassan fáradok el, de túl messze vagyunk a szárazföldtől, hogy épségben kiérjek.

– Utolsó lehetőség! Nem fogom elmondani még egyszer!

A fejemre húztam a csuklyát, az arcomra a kis sál szerű kiegészítő anyagot, és kirohantam a hang irányába. Nem tudtam hányan lehettek, vagy hogy milyen fegyverzetük volt, de ha nem csak blöffölt, akkor ez a vakmerő cselekedet volt a legjobb lehetőségem.

A kardommal lendületből sikeresen leszúrtam a kapitányt, és megöltem még a két mellette levőt is. Egy kicsit még ittam is belőlük elrettentés gyanánt.

Kint hétágra sütött a nap, és esküszöm, a fejem is elkezdett fájni a fényétől. Viszont nem csak az kezdett fájni rövid időn belül, mert az egyik hátba lőtt. Maga a lövés nem volt súlyos, de nagyon kiszakította a ruhámat, így a hátam elkezdett perzselődni.

Remek. Nem állhatok szembe a nappal, mert az kockázatos az arcom miatt, de háttal sem, mert nincs megfelelő védelmem.

Gyorsan árnyékot kerestem, ahonnan biztonságban szétnézhettem. Az égen volt pár felhő, de egyik sem nyújtott nekem biztonságot. Miért kell nekem mindig ezeket a helyzeteket kifognom?

Nekivettettem a hátamat a fedélzeten a felépítménynek, hogy nehogy meglássák az égést. Kár, hogy a közelben semmi más megfelelő méretű és árnyékot tartó hely nem volt. Próbáltam úgy tenni, nem a fénytől lettem volna ennyire ki, hanem csak a lövés fáj volna ennyire.

Közben megnéztem hányan vannak még. Nagyjából tizenöten-húszan lehettek. Pontosan nem tudtam megszámolni, de a számuk úgyis gyorsan fogyásnak indult pár ostorcsapás után. A kapitányuk halálával még talán egy kis belső viszály is kialakult köztük. Ketten is voltak, akik dirigálni akartak a többieknek, de nem jutottak dűlőre.

Kettőt felnyársaltam, jópárat meg lelőttem, miközben az utasok mind lemenekültek a hajótestbe, de még így is maradt öt. Ráadásul egyre inkább próbáltak távolságot tartani, így nem maradhattam ott, ha meg akartam ölni őket.

Ha elég gyors vagyok, talán nem megy szarrá a hátam teljesen. Nemrég ittam vért, de még így is gyorsabban perzselődök, mint ahogy gyógyulok, s ez nem is fog változni. Ha a gerincig leég a húsom, nem leszek képes rendesen mozogni, de míg ez bekövetkezik, talán megölöm mindet. Úgyis van itt elég vér, meg fogok gyógyulni előbb vagy utóbb.

Nehezen, de rászántam magam a kitörésre. Éreztem, hogy fáj a hátam, de próbáltam nem foglalkozni vele. Ha ne süssön a nap, már rég vérben fagyva feküdtek volna a fedélzeten. De sütött a nap, nekem meg gondosan kellett megterveznem ezért minden egyes lépésemet.

Már csak három maradt: egy előttem, kettő meg mögöttem. Lőfegyver szerencsére egyiknél sem volt. Sikerült elbújnom az árbóc árnyékába, onnan vártam, hogy valamelyik lépjen, miközben próbáltam úgy állni, hogy egyikük se kerüljön azért teljesen mögém.

Az előttem levő elindult felém, így le kellet vennem a szemem a másik kettőről. Megvártam, amíg megfelelő távolságba ért, és egy energiasugárral átlyukasztottam. Ezt a támadásomat direkt nem használtam eddig, csak az ostort, a lövedékeket meg a kardot. Jó taktika volt, szinte mindig bejött.

Épp irányba álltam volna, hogy a másik kettő legyen velem szemben, mikor füst szag csapta meg az orromat. Míg ezzel az eggyel voltam elfoglalva, a mögöttem levők felgyújtották a ruhámat. Ez önmagában nem lett volna olyan nagy tragédia, volt tartalék, de így az árbóc árnyékában ragadtam.

A köpenyemet le kellett vegyem, és úgy tűnt, hogy ezek rájöttek, hogy a napfénnyel nem vagyok puszipajtás. Az egyik ráadásul időközben szerzett két pisztolyt is, és megtöltötte őket, a másik meg úgy nézett, mintha valami sarokba szorított vad lennék.

Talán tényleg az voltam...

Az magasabb a helyén maradt, a másik meg beállt az árbóc árnyékába. Persze csak tisztes távolba tőlem, hogy biztonságban érezze magát, ha meg menekülök, mindenképp a pisztolya csöve felé tegyem.

Lehet őt lenne a legcélszerűbb kiiktatni. Ha nem lenne ott, lenne egy még viszonylag hosszú sáv, ahol mozoghatok. Ellenkező esetben itt az árbóc tövében, ha nem az egyik, a másik biztos lelő.

Elindultam futva felé, de mielőtt észbe kaphatott volna, felugrottam magasra a levegőbe. Bár nem tudtam ott sokáig lebegni, mégis nagyon hasznos volt az a kis plusz tér, ami még a rendelkezésemre állt. Felülről érte a lövésem energiája a mellkasát. Mire leérkeztem, már ő is összeesett.

Viszont a másik sem volt tétlen. Alig fordultam meg, és rám lőtt. Kétszer is. Nem volt elég időm teljesen kitérni a golyók elől, így mindkettő lábon talált, és ráadásul a domináns lábamon. A fájdalom a csontomig hasított, állni is alig tudtam. Ha még egyszer rám lő, lehet nem fogok már tudni időben kitérni előle, hiába, hogy lenne hely.

Ekkor hallottam meg egy másik pisztoly dörrenését. A mi kapitányunk volt az. Lelőtte az utolsó kalózt is, és közben megmentett engem.

Bár a szervezetem saját fájdalomcsillapító rendszere sokkal fejlettebb volt, mint emberként, és bár minden fájdalmat ugyanúgy éreztem, az idő múlásával ezek egyre tompultak, mióta felnőtt vámpírnak számítottam – hanem nagyon kellemetlen lett volna nálunk, míg például egy elvesztett kar visszanő – de valahogy sikerült úgy eltalálnia, hogy minden egyes mozdulatnál éles fájdalom hasított a lábamba Biztos mozgott valahogy az egyik lövedék ahogy feszültek az izmaim, mert abszolút nem bírtam ránehezedni a jobb lábamra.

– Én is megkérdezem: mi vagy te? – kérdezte ingerülten a John.

A hátamon az égés szépen gyógyulni kezdett az árnyékban, annyi vért ittam, de a lőtt sebek nem. A lövedékek nem mentek át rajtam teljesen, és amíg bent voltak, nem forrnak be a sebek, mivel bentről kifelé gyógyultak. Vagy ki kell szedjem valahogy őket, vagy nagyon sokat kell várjak, amíg lassan kilökődnek.

– Vámpír – préseltem ki a fogaim között. Tuti szörnyetegnek gondolt, ezek után nem is csodálkoztam. Kicsit túlságosan elengedtem magam a kalózírtás közben.

– Itt tett valaki azzá? – kérdezte. Biztos magyarázatot keresett arra, hogy ez eddig miért nem tűnt fel neki.

– Nem. Mindjárt száz éves leszek. Már akkor is az voltam, mikor erre a hajóra felszálltam. Most, hogy ezt tudod, mit akarsz velem csinálni?

– Ezt meg hogy érted?

– Mint láthatod, nem csattanok ki az egészségtől és csapdába is estem, így bár nehezemre esik beismerni, úgy néz ki, a te jóindulatodra vagyok bízva.

– Az én jóindulatomra? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

– Igen. Jusson eszedbe a két elkerült vihar, az esti beszélgetéseink, vagy nem tudom. Csak egy hétre van a szárazföld, az után meg úgyis elválnak az útjaink. Meg felhívnám arra a nem elhanyagolható tényre a figyelmedet, hogy nélkülem azért nem kis szarban lennétek most miattuk. Ha esetleg megszántak volna néhány csónakkal, még azzal sem valószínű, hogy szárazföldet értek. Ha meg igen is, addig mit esztek és isztok?

– Mi okom lenne bízni benned? Főleg ezek után.

– Talán mert eddig is megbíztál, és bejött?

Ezen elgondolkodott, és lassan eltette a fegyverét, amire én egy köszönettel reagáltam.

– Most hogyan tovább, vámpírnő?

– Szólíthatsz nyugodtan a keresztnevemen is, mint eddig. Én semmit sem változtam, csak véresebb vagyok, mint általában. De első körben jó lenne, ha elvinnétek valami biztonságosabb helyre, lehetőleg úgy, hogy ne égjek szénné. Utána meg nagyra értékelném, ha valaki kiszedné belőlem a lövedékeket.

Viszonylag segítőkészek voltak, mindent úgy csináltak, ahogy kértem. Viszont szerintem soha életemben nem ordítottam még úgy, mint mikor egy csipesszel próbálták kiszedni a húsomba fúródott puskagolyókat. Tört már el végtagom, szúrtak kést, kardot belém, égettem már össze magam sok helyen, de egyik sem fájt annyira, mint mikor azzal a fémdarabbal matattak bennem. Az egész hajó az én hangomtól zengett, pedig azért nem volt kicsi.

Jóformán mindenki került, aki csak tudott, de ezt már megszoktam. Legalább lett egy saját kabinom. Igaz, hogy inkább egy kis börtöncellaként funkcionált, mert a legénység nyugalma érdekében nem engedtek ki, de azért élveztem az egyedüllétet.

ᔓဂᔕ

– Bejöhetek? – kérdezte egy ismerős hang pár nap múltán, ahogy belépett a kis „magánlakosztályomba". A kapitányunk volt az.

– Mintha én dönthetném el, hogy ki jön és megy itt. Nem nálam van a kulcs. Mit akarsz?

– Lenne egy kérdésem meg talán egy kérésem is.

– Egész pontosan?

– Mik a terveid, ha partot értünk?

– Igazság szerint gőzöm sincs. Majd meglátom, hogy mit hoz az élet. Alapvetően szeretek tervezni, mindenre felkészülni, de be kell lássam, hogy sokszor nem jönnek be a számításaim. Nem először kerültem életveszélyes helyzetbe már ezek ellenére is. Most csak megyek előre, és meglátom, mi lesz.

– Értem.

– Ez volt a kérdés, mi lenne a kérés?

– Van egy öcsém, huszonegy éves, örökölt egy kisebb hajót, és kincsvadász akar lenni.

– És?

– És féltem...

– És...?

– És arra gondoltam, hogy te talán vigyázhatnál rá.

– Vigyázzak az öcsédre? Pont én? Miért?

– Egyszerűen csak a legénysége tagja lennél. Próbáltam rávenni, hogy adja fel ezt a tervét, több mint egy évig sikerült is, de hajthatatlan. Hajókapitány vagyok, ráadásul olyan, aki hosszú utakra szerződik, nem tudom mindig szemmel tartani. Félek, hogy egyszer elmegyek, és mire visszajövök, már nem él.

– S biztos egy vámpír kell neked erre a célja? Miért nem veszel te is példát a legénységedtől és az utasaidtól, és kerülsz el minél jobban?

– Mert én ismerlek. Nem egy vérengző bestiának látlak, erre gondolom, már rájöttél. Voltak kétségeim, mikor láttam, hogy milyen pusztításra vagy képes, de mikor már nem érezted veszélyben magad, ugyanúgy viselkedtél, mint előtte. Ráadásul úgy érzem, neked meg lenne az erőd arra, hogy ne hagyd, hogy minden hülyeségbe belemenjen. Pláne, míg ilyen tapasztalatlan. Előbb-utóbb útnak indul, de szeretném, ha ezt valaki olyannal tenné, aki mellett nem féltem ennyire. Te meg még a viharos tengertől is meg tudod védeni. Ha nincs célod, ez jó elfoglaltság lehet.

Kicsit elnevettem magam.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte.

– Semmi érdekes, csak az, hogy ahhoz képest, hogy mennyire megvetnek az emberek úgy általában, előszeretettel veszitek igénybe a segítségemet. Nem te vagy az első ilyen ember, és szerintem az utolsó sem. Csak addig baj, ha valaki vámpír, és csak addig kerültök vagy próbáltok megölni minket, amíg nincs hasznotok belőlünk.

– Érdekel az ajánlatom vagy nem?

– Érdekel. De lehetőleg ne zargass többet, amíg partot nem érünk.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A felépítményen található a hajó irányítására szolgáló központ, a híd, és itt helyezik el a legénység szálláshelyét, a konyhát, a vizesblokkokat, a rádiós és navigációs helyiségeket is. A teherhajókon a felépítmény kisebb, az utasszállítókon azonban szinte az egész testen végigérhet, és több emeletből állhat.

A szem alapvetően nagyon gyorsan képes alkalmazkodni ahhoz, ha sötét helyről megy ki az ember a fénybe. Nem feltétlenül kellemes érzés, de néhány másodperc alatt hozzászokik a szem. Viszont vonatkozó tanulmányok szerint akár 25 perc is kellhet ennek a fordítottjához, vagyis majdnem egy fél órára van szükség, hogy a világos után a sötétben is a lehető legjobban lássunk. Ez a probléma viszont kiküszöbölhető, ha az egyik szem mindig sötétben van, és a szemkötő csak a másik szemre kerül, ha a szükség úgy kívánja.

A középkorban a hajmosást nagyjából háromhetente érdemesnek tartották elvégezni, de a hajszárító előtti időkben ez mindig igen körülményes folyamat volt a hidegebb évszakokban. A körülményes és költséges voltából adódóan, azért igyekeztek a lehető legritkábban csinálták az emberek, és az a tévhit is széles körben elterjedt, hogy náthát vagy migrént okozott.

Az Európából Amerikába tartó hajóút idejét próbáltam a kornak megfelelően belőni. Kolombusz kicsivel több, mint két hónap alatt tette meg az utat a 15. században. Mayflower a 17. században 66 nap alatt kelt át.