A Lengyel–Litván Nemzetközösség fele vettem az irányt. Magamnak való vámpírfészket kerestem, mert szerintem jót tett volna nekem egy kis másfajta társaság is, és magányos nomád sem akartam újra lenni.

Gondoltam, eddig csak rendeződtek már azok a hatalmi harcok, amelyekben annyira nem akartam részt venni régen. Nem vittem magammal túl sok holmit, leginkább csak ruhákat, pénzt, pár ékszert és néhány kicsiséget.

Bizakodóan vágtam útnak, de csalódnom kellett. Az erőviszonyok nem úgy rendeződtem, mint amire számítottam volna. Az egyik pillanatban még iszogattam egy random vendéglőben, a másikban meg valami sznoboknak csináltam a hangulatot a zenémmel.

De legalább gazdagok voltak. Nagyon gazdagok.

Úgy itták a vért, mint más a bort: előkelően, pohárból. Nem szerették a bőr ízét és szagát. Szerintük az embereknek olyan bűzük volt, amitől még a művirág is becsukódott, és a freskó lepergett a falról. Lehet, hogy jobb a szaglásunk, így a normális testszagot is jobban érezzük, ez a korszak meg különben sem a kitűnő higiéniájáról híres, de ez azért mégiscsak túlzás. Nekem is mindig így adták az innivalót, hiába, hogy én nem voltam annyira finnyás, mint ők.

Meg kell mondjam, egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, hogy honnan van az a vér, a lényeg, hogy volt. Még úgy is, hogy előzőleg évtizedeket éltem emberek közt. Biztos nem a régi barátaim, a „családom" voltak a forrás, azon túl meg már nem számított.

A vámpírok többségét a szomjúság hajtotta, és így már nem voltak képesek az embereket gondolkodó, érző lényekként felfogni. Ehelyett egyszerű jószágoknak, haszonállatoknak tekintették őket, amelyeknek egyedül csak a vérük hordozott valamilyen értéket. Az emberek a vámpírok számára olyanok voltak, mint az állatok az embereknek. Olyan volt ez, mint valami rossz PETA reklám. Mondjuk, ha lett volna egy vámpír témás kampányuk a szokásos elbaszott stílusukban, az talán nem sikerült volna annyira félre, mint ahogy a sima állatvédősek szoktak.

Az éhség nem emésztett fel mindent, nem volt feneketlen a gyomrunk, és jobbik esetben az elménk sem bomlott meg – akinek meg igen, annak nem csak a vámpír léttől –, de az átváltozás magával hozott egy sajátos ragadozó természetet meg egy erős túlélési ösztönt. Az emberekből nyert vér volt az életünk alapja, és idővel ez a részünkké vált. Megtanultuk elfogadni ezt a valóságot. Aki meg mégsem, az amúgy sem húzta túl sokáig, és inkább véget vetett az életének, így meg nem befolyásolta a statisztikát.

Lehet, hogy ez a tipikusan vámpíros hozzáállás lassan kezdett rám is igaz lenni, főleg ilyen körülmények között...

Én énekelgettem és adtam a háttérzenét, ők táncikáltak és a semmiről fecsegtek. Játszottam közöttük a bambát. Nem tartottam valami hasznos elfoglaltságnak, de jól fizettek, és éltem, mint Marci Hevesen.

Tizenegy év úgy repült el, hogy észre sem vettem. Kicsit nehéz úgy átélni az idő múlását, hogy nem csak te nem öregedsz, hanem körülötted tulajdonképp senki sem.

Jól esett újra vámpírok közt élni még úgy is, hogy nekik máshogy kellett megjátszanom magam, mint az embereknek. Ellenkező esetben nagyon hamar unalmas lettem volna, és előbb vagy utóbb biztos találtak volna mást a helyemre.

Az emberi életemből származó idegen nyelvű zenékkel leginkább az volt a bajom, hogy ha nem értettem a szövegüket már régebb is, vagy nem emlékeztem az egészre fonetikusan, nem tudtam felidézni őket helyesen. Halandzsa volt az egész, vagy pedig hiányosak voltak, ami nagyon zavart. De szerencséjükre azért még így is volt egypár nyugati és keleti szláv dal a tarsolyomban. Nagyon szerették azt az újabb stílust, amit behoztam.

Csak kár, hogy úri körökben mindenki csak annyit ér, mint amennyit gondolnak róla. Én meg már tiniként kiábrándultam abból, hogy a saját életem úgy éljem, ahogy másnak tetszik. Sosem akartam másoknak megfelelni, de nemigazán állt egyéb választási lehetőség előttem, ha itt akartam maradni.

A legjobb talán viszont az volt ebben az egészben, hogy annyi év után végre megint nem csak én homályosítottam fel a körülöttem levőket, hanem én is tanultam új dolgokat tőlük. Eddig többségben inkább csak magyar vagy germán vámpírókat ismertem, és ezek a szlávok egy kicsit mások voltak. Kezdtem képben lenni a politikai vonallal is, és azzal, hogy mit tehetek meg, és mit nem.

Békés körülmények közt fajtárstól nem kellett félni. Ebben pont én lettem volna a deviáns, ha ott maradok még abban az első faluban, s folytatom azt, amit már kétszer összehoztam. Az emberölés nem számított gyilkosságnak, de a vámpírölés már igen. Nem martuk annyira egymást, mint az emberek. Annyira... Az emberekkel jóformán bármit meg lehetett tenni és bármikor, amíg nem kavart az ügy túl nagy port. Viszonylag ritka volt köztük az olyan csoport vagy személy, ami igazán veszélyes lett volna egy ekkora közösségre. Hasonló „szabályok" vonatkoztak minden másra is, ami nem volt vámpír, bár velük nem sok dolgunk akadt, és ott már nagyban függött a dolog attól is, hogy pontosan mi az alany.

Hogy tényleg külön fajokról volt szó, vagy valami olyan mágikus bullshitről, amit jobb, ha hagyok, sosem sikerült rájönnöm. Mi például mind emberként kezdtük, szóval akkor fajt váltottunk? Vagy bár farkasembernek és prikulicsnak elvileg csak születni lehetett, mégis voltak pletykák arról, hogy néhányan azzá – vagy valami hasonlóvá – váltak életük során. Akárhogy nézem, ezek a DNS-ben végbemenő erős változások nélkül nem működnek, mágia ide vagy oda.

Talán csak egy vírus váltott ki – mindenkiben egyforma – mutációt, mint ahogy azt sok filmben láttam régen? Viszont még egy mágikus vírus sem magyarázta meg azt, hogy miért volt olyan sok emberszerű azok közt, akik semmilyen formában nem voltak köthetőek az emberekhez.

Vagy talán a régi emberek valahogy keveredtek – akár csupán mágikus eszközökkel lévén is – egypár nem emberi lénnyel, és így az utódok megörököltek valami hajlamot, ami ha a helyzet úgy hozta, a felszínre tört, pont ahogy két barna szemű embernek is lehet kék szemű gyereke? Ez utóbbi magyarázat lett volna arra is, hogy miért volt az összes többi értelmes lénynek valamilyen természetfeletti ereje, miközben az emberek nagy hányada mágia nélkül született. Én viszont nagyon megdöntöttem ezt a hipotézist, tekintettel arra, hogy nem is ebből a világból származtam.

Esetleg valaki valahol valamilyen mágiát nagyon elbaszott a múltban valamikor, és az keveredett be az élővilágba? A szárnyas lovakat, az egyszarvúakat és a hippocampeket is lehetett eredeztetni akár egyszerűen csak a lovaktól is, hasonlóan, mint minket az emberektől. Csak ők velünk ellentétben rendesen szaporodtak. De akkor az éjjeli világ miért ennyire különálló?

Vagy simán minden fejlődött a maga útján, és az evolúció folyamán dőlt el, hogy a mágiás vonal hol lett erősebb és hol gyengébb? Konvergens evolúcióval lehetett volna magyarázni azt, hogy miért volt sok olyan fajnak több-kevesebb emberi vonása, amiknek semmi közük sem volt egymáshoz. Ott volt például az óriásalka és a pingvin esete. Mindkettő röpképtelen, a vízben a szárnyaival evező, a szárazföldön meg viszonylag felegyenesedve járó madár, de nem álltak egymással közelebbi rokonságban. Mondjuk ez pont a vámpírokra nem adott magyarázatot...

Sehogy sem jó ez, és a fejem is megfájdul, ha rendszert próbálok benne keresni.

Otthon a taxonómiát, a rendszertani kategóriák meghatározását sokkal egyszerűbbnek találtam. Nem volt mindig egyértelmű, hogy mi számít egy fajnak – főleg a rég kihalt emberfajoknál nem, mert egypár a Homo Sapiens-el tudott termékeny utódot létrehozni – de még így is ég és föld volt a különbség. Főleg, mivel itt a mágiát használó ember, csak mágiát használó ember maradt. Igen, sok nevet aggattak rájuk – táltos, garabonciás, boszorkány, vedmak, șolomonar, bruja, druida és a többi –, de emberként voltak kezelve. Én sem is cseszegették őket, ha nem gyakorolták aktívan a varázslást. Miközben mi például kinézetre közel lehettünk volna akár emberek is, de mégis már egy teljesen külön kategóriába kerültünk. Miért?

Ebben lehet nem kevés társadalmi hatás is közre játszott a történelem folyamán, amiről viszont annyi konkrét információm sem volt, mint a biológiai dolgokról. Bármi is legyen a megfejtés, a genom teljes feltérképezése nélkül nem fog összejönni szerintem, az meg nem most lesz. Be kell érjem annyival, mint mindenki más.

Kicsit az átváltozásom is elkezdett újra foglalkoztatni, de szintén csak zsákutcába futottam. Nem találtam itt sem senkit, aki hallott volna már olyanról, hogy valaki testének az alakja vagy mérete megváltozott, ahogy vámpír lett. Persze, itt el kellett tekinteni a tipikus vámpír dolgoktól.

Az ajkak besötétülésének az volt az oka, hogy valaki alig kapott emberi vért az átváltozása alatt. Az a szín még a saját vérem színe, mert a testem táplálék hiányában nem tudta, hogy mit csináljon. Nem kékek lettek az ajkaim az alacsony oxigénszint miatt, hanem bordók a vérivás hiánya miatt... Ezt többnyire csodálatra méltónak tartották, mert kevesen élték túl, és talán a rúzsozás szokása is innen indult, nem csak a szépség miatt. Lehet, hogy I. Elizabeth angol királynő ideje alatt vált népszerűvé ez a szokás Európában a XVI. században, mert ő maga is előszeretettel festette vérvörösre ajkait, de az emberek ilyeneket nem szoktak maguktól csak úgy kitalálni. Biztos látta valakin, és megtetszett neki.

Én nem keveset kaptam, hanem konkrétan semmit, míg át nem változtam teljesen, de ezzel inkább nem kérkedtem, mert néha még így is elkezdtek nyaggatni a körülményekkel, mint korábban is nem egyszer. Viszont továbbra sem mondtam semmi konkrétat. Nem hiányzott, hogy bárki megtudja, hogy a vérgrófnő a kreátorom, az meg főleg nem, hogy ennek híre menjen. Miután a –szintén vámpír – férjét elvesztette, annyira magába roskadt, hogy szinte ötven évig olyan volt, mintha nem is létezett volna. Az emberek elég szépen meg is feledkeztek róla. Miután viszont az utolsó életben maradt gyereke is meghalt, közel úgy folytatta az életét, mint ahogyan abbahagyta. E miatt meg a híre már nem csak a magyar nyelvterületeken terjedt el a vámpírok között, hanem még itt is. Tekintettel arra, hogy azon okból veszítette el Nádasdy Ferencet, mint én a két lelkitársamat, egy enyhe együttérzés lappangott bennem, de azt gyorsan elfelejtette az a tény, hogy bár tulajdonképpen eléggé sok sarjat „nemzett", de egy élő sem akadt közöttük. Vagy még emberként hal meg valaki, ha a kezei közé került, vagy az átváltozás közben, vagy az után nem sokkal. Amíg nem volt valaki vámpírmércével mérve felnőtt, addig nem is számított teljes értékű tagunknak, így a kreátor – vagy az, akinek felhatalmazást adott – azt csinálhatott vele, amit akart. Nélküle úgyis csak egy jószág lett volna.

A hajszín vagy szemszín változása nem volt nagy dolog, ilyenek néha előfordultak nálunk, és azt jelentették, hogy az illető valamiben különleges volt, hogy rendelkezett egyedi mágikus erővel. Nem értettem, hogy mi köze van az íriszben meg a hajban – és a többi testszőrzetben – levő melaninnak a mágiához, de a bőrünk is fakult meg világosodott, a tüzem meg lilán pompázott, szóval ezt a témát el is engedtem már az elején. Kielégítő választ úgy sem kapnék a kérdéseimre.

Többnyire olyan színekről volt szó, ami egy embernek már azért nem lehetett, de nem olyan nagyon lehetetlen színekről, mint amik az animékben szoktak lenni. Leginkább az alapból előfordulók élénkebb vagy világosabb változatairól lehetett beszélni, de ez nem is volt baj. Zöld hajat még én sem szerettem volna. Bár a lila lehet tetszene.

Minden más változás viszont nagyon furcsa volt. Egyértelműen megmaradtak a régi jellemzőim is nagy vonalakban, de még így is túl sok volt, hogy egyszerűen a vámpírlétnek lehessen csak betudni. Nem is mertem senkinek sem beszélni róla, mindig csak úgy érdeklőttem, hogy „lehetséges-e ilyen". Biztos történt valami abban a tömlöcben akkor, ami ennyire felbolygatta a sejtjeim átalakulását, így azok valahogy túlteljesítettek. Ha a körmök karmokká válnak, a fülek kihegyesednek, az emésztésünk meg teljesen átalakul, egy kis arcszerkezet változás és megnövés már igazán semmiség.

Az is lehet, hogy az ide kerülésem volt az oka, vagy esetleg a régi világom. Ki tudja, hogy milyen színezékes, tartosítószeres és hormonozott kajákat ettem huszonhárom éven át, amelyeknek itt még se hírük se hamvuk nem volt. De erről már végképp nem akartam senkinek sem beszélni.

Bár a cirkadián ritmusom teljesen beállt egy számomra kényelmes ütembe, ez a többi vámpíréval nemigazán passzolt sokszor. Az alvásciklust nagyon befolyásolta egyrészt az évszak – és általa a sötét órák száma – a szokások és a jóllakottság. Volt, aki a fél napot simán átaludta, és tényleg csak akkor kelt fel, amikor már lement a nap, de a legtöbbeknek még az öt óra is sok lett volna alvásigénynek, miközben szinte fürödtünk a vérben sokszor.

Külön munkakör volt majdnem minden lépése a vér bekészítésnek, amíg a poharakig jutott, és sosem fogyott el. Főleg, hogy valamilyen mágiával frissen is tartották, hogy ne alvadjon meg. Azt már régebb megfigyeltem, hogy a nyálunkban van valami véralvadás gátló anyag, de ahhoz képest elég gyenge volt, hogy mi voltunk a vérivő lények királyai. Meg mindenkinek nem is lenne gusztusa a másik nyálát is meginni a vérrel, pláne nem ezeknek.

Itt tényleg érvényes volt az, hogy a vámpírok többet öltek – vagy ölettek –, mint amire feltétlenül szükségük lett volna. Az emberi vér szinte mindenre megoldást jelentett, és ezt tudtuk jól. Nem csak a sebek gyógyultak gyorsabban általa, de a többi életfunkciót is felpörgette.

A vámpír anyagcsere cseszett lassú – gondolom ezért is bírjuk olyan sokáig táplálék nélkül –, de hirtelen nagy vérmennyiség elfogyasztása után nagyon felélénkültünk. Úgy éreztük, mintha legyőzhetetlenek lennénk, mintha semmi sem fenyegethetne minket. Biztos azért, mert ha jóllakottan esett valami bajunk, az azzal ért fel, mintha a sérülés után ittunk volna.

Mikor ebbe a világba kerültem, és a hegyekben bolyongtam, erősebbnek éreztem magam, mint az előtt. Nagyobbat ugrottam, és biztosabban landoltam, mint hittem volna, jobban bírtam a futást, mint bármikor, erősebb voltam, mikor elejtettem azt az őzet vacsinak, mint valaha. De ezúttal – a kis oszmános eltakarító osztagos évek után először – megint úgy gondoltam, hogy cseszett gyenge és sérülékeny voltam akkor. Vérifjúként a sebeim alapból nem úgy gyógyultak még, mint később, és úgy éreztem, mintha diétáztam volna akkoriban. Semmi okom sem lett volna rá tulajdonképp, de voltak olyan időszakaim, mikor ittam annyit, mint amennyi a EFSA szerint a napi ajánlott vízmennyiség lenne, és nagyon jól esett.

Itt volt az első eset is, hogy először láttam egy ember-vámpír hibridet élőben. Eddig csak hallottam róluk. Még gyerek volt, és igazából csak besikerült, de az anyja addig nem volt hajlandó vámpír lenni, míg meg nem szüli. Nem érdekelte, hogy nem nézünk jó szemmel egy ember-vámpír romantikus vagy szexuális kapcsolatra, ha az túl sokáig tart. És a másik volt annyira szerelmes, hogy belemenjen.

A korai fázisban levő terhesség rendre vetéléssel végződött a vámpírrá váláskor. Ha a harmadik trimeszterben járt az anya, a gyerek már rendesen megszületett – még ha többnyire koraszülöttként is –, de vagy halva jött a világra, vagy pedig betegen, és csak pár órát élt. Egyedül már nem tudott életben maradni.

Az egy dolog, hogy a mivel a születendő magzat vércsoportja eltérhet az anyáétól, a kismama szervezete idegenként érzékelheti, és ellenanyagok termelésébe kezdhet még az embereknél is – ha találkozott már előtte vele például egy korábbi szülésnél –, de ha a nő közben vámpír is lett, az szerintem többszörösen összetett és problémás. Kötve hinném, hogy megtartsuk a régi vércsoportrendszerünket. Ahhoz túlságosan különböző az ember és a vámpír vér.

És bár a terhességi vércsoport-összeférhetetlenség általában az újszülött vérszegénységéhez vezet, aminek egy nagyon durva formája tünetileg passzolt is rájuk, de szerintem nem csak ennyiből állt ez a mese. Szerintem a köldökzsinóron keresztül konkrétan vért is veszítettek, hanem nem lett volna mindig ilyen kóros az állapotuk.

Ahogy táplálja őket a női test, ugyanúgy el is vesz tőlük valamit, ami neki kell...

Ha időközben átváltoztatták az anyát, már az sem számított, hogy a gyerek egy embertől vagy egy vámpírtól volt. Dhampír lett mindkét esetben, még ha nem is élt sokat. A méhlepény részben átengedte azt, amitől átváltoztunk.

De legalább szoptatni már tudott egy vámpírnő is minden probléma nélkül. Persze, csak ha a csöppségnek nem volt azzal baja, hogy a testhőmérsékletű innivalója a vámpírok testhőmérsékletéhez igazodott. De a tejünkkel valami földöntúli ok miatt nem volt baj. Mondjuk annak a vérhez sem volt sok köze, ami meg minden mozgatórugója.

Arra aztán azért kíváncsi lettem volna, hogy mi lesz a gyerek sorsa a közelebbi vagy távolabbi jövőben. A vámpírnő által szült hibridek mindig belehaltak a vérszegénységbe még életük elején, azok meg, akik fogantatásuktól voltak azok, inkább erőszakból szoktak születni – ha az anya élve kihúzott kilenc hónapot –, és sokszor már gyerekként magukra hagyták őket. Vele ilyen nem lesz, ahhoz túlságosan ragaszkodik hozzá az anyja, de sem az emberek, sem a vámpírok nem fogadják majd be. Az emberek szemében szinte ugyanolyan szörnyetegnek számítottak ők is, mint mi, mi meg inkább csak megtűrtük a létüket. Nem is voltak halhatatlanok. A szülei most gondoskodnak róla, de mi lesz, ha túléli őket?

Egy vámpír egyértelműen erősebb volt, mint egy dhampír, nappal viszont utóbbi azt csinált, amit akart. Ő minden probléma nélkül túlél majd olyan dolgokat is, amiben a szülei simán erőszakos halált halnának. Vagy ha ez nem is következik be, és élik szépen az idilli életüket, akkor meg párszár év múlva mindketten láthatják majd öregségben meghalni a saját gyereküket. Húsz-huszonöt évig emberi mertékben fejlődik majd a fiú, és mikor jönne lassan a hervadási rész, azt már lassított tempóval megy végbe, de az ötszáz évet sem éli majd meg. Ez meg a mi szemszögünkből ludfing. Édeskevés.

És ki tudja, talán még ki is ábrándulhat majd ebből az egész vámpíros dologból, ha felnő. Draculának is volt egy dhampír fia az első feleségétől – tudja a franc, hogy mi vitte rá a házasságra, ráadásul kétszer is, amikor már halhatatlan volt –, az meg részben vámpírvadásznak állt. Ki nem állhatta az egyik nagybátyját – aki nyomán a Radu nevet kapta –, mert miatta halt meg az anyja, és ki nem állhatta az apját sem, aki az után meg elcseszte a fél gyerekkorát gyászában. Szóval módszeresen elkezdte gyilkolni a magunkfajtákat, amint meghallotta, hogy valahol szörnyűségeket tettünk az emberekkel. Bár annyira elfogult legalább nem volt, hogy az embereknek már mindent elnézzen.

ᔓဂᔕ

Időközben voltak kapcsolataim hosszabb-rövidebb időre, de azok is pont olyan felszínesek voltak, mint minden más itt az újgazdagok között.

Rájöttem, hogy Etéékkel kibaszott szerencsém volt. Valahogy egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen találtam meg a közös hangot a magamfajtákkal, ha a hosszabb távú tervekről volt szó.

Két férfi maradt csak, akiknek a kezdeti érdeklődésük nem hagyott nagyon gyorsan alább, és úgy tűnt, hogy tényleg komoly terveik is vannak velem. Az egyik valami rég elfeledett lengyel király volt, aki még saját maga sem tudta kisilabizálni, hogy pontosan mikor is lett vámpír, csak abban volt biztos, hogy a IX. század végén, a másik meg tíz éve sem volt hozzánk hasonló, és csak beügyeskedte valahogy magát a magasabb körükbe.

Sok nomád akart bekerülni egy-egy nagyobb és legfőképp gazdagabb közösségbe. Még olyan is került, aki ezen cél elérésének érdekében engem szemelt ki, hogy majd a kisujja köré csavar, és én majd beszervezem. Csak arra nem számított, hogy nem akkor másztam ki a kő alól. De tekintettel arra, hogy ő „rangban" még felettem is állt, esetében ettől nem kellett tartanom.

Jobban nem is különbözhettek volna egymástól. Ha ne csak úgy engedjek a nyaggatásuknak, hogy csak akkor dughatnak meg, ha egyszerre teszik, szerintem soha az életben még egymáshoz sem szóltak volna. Nekem igazság szerint más terveim nem is voltak velük, csak a szexkapcsolat. Ha csak abból sikerült volna egy stabilabbat összehoznom, már haladásnak számított volna.

Régen is kicsit érdekelt, hogy milyen lehet popsiba, de túl sok volt a rákészülés. Ez így önmagában rosszabbá is vált, mert bár a beöntéshez való viszonyom változatlan maradt – kicsit bizarrnak éreztem már a gondolatot is, hogy valami folyékony oda bemenjen s kijöjjön –, de itt lényegesen kevesebb eszköz vagy tipp állt a rendelkezésemre hozzá.

Egy fél vödör vízzel mégis hogy kéne megoldjam? Akitől nem féltem ilyesmit kérdezni, az nem tudott érdemi választ adni, aki meg tudott volna, annál maximum csak beégettem magam.

Viszont azzal a tudattal, hogy vámpíroknál semmi negatív egészségügyi hatással nem járhatott egy kis anális szex, bárhogy is csináljuk, egyre jobban elkezdett vonzani a dolog. Már csak kíváncsiságból is. Csak olyan pasit kellett találni, akinek volt hozzá gusztusa, mert azért még a vámpírok sem voltak benne mindig mindenben. Ete például nyíltan kijelentette, hogy marad inkább a megszokott bejáratomnál, és még akkor sem csokizza össze a farkát, ha utána én mosom le neki.

„Ha már lúd, legyen kövér" alapon meg miért szalasztanám el a lehetőséget a kettős behatolásra velük, ha van rá esélyem? Ha nem lesz jó, maximum lerúgom őket magamról, és többet nem beszélünk egymással.

Lestko úrilakában volt a találkozó.

– Csak álltok ott, s néztek? – kérdeztem cukkolva őket, ahogy leültem az ágyra, miközben elkezdtem lehántani magamról a ruhámat. – Ennél azért többet vártam, ha már ennyire akartok engem. Így akár én is könnyedén csinálhatnám csak a tengericsillag pozíciót.

– Melyik az a tengericsillag pozíció? – kérdezte Sławomir.

– Az az, mikor én lefekszek, és szétteszem a lábaim, mint egy tengericsillag, ti meg csináljatok, amit akartok.

Lestko közelebb lépett, és megcsókolt. Ajkait égetően forrónak éreztem a hideg kezéhez képest.

– Ígérem, nem okozok csalódást, ha te sem – mondta, miközben a keze felcsúszott az államra, és maga felé billentette az arcomat, hogy ránézzek.

– Az államat ne fogd így meg! – kiáltottam rá, ahogy elnyomtam a kezét. Halmozottan rossz emlékeket idézett ezzel fel bennem.

– Jó, jó. Nem kell ilyen indulatosnak lenni.

Lejjebb engedte az ujjait, és megmarkolta a melleimet. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy honnan vagy kitől tudta, hogy tetszik, ha a melleimet szeretgetik, de örültem neki.

Sławomir időközben levetkőzött, és már foglalta is volna el a puncimat, de megállítottam:

– Nem, előbb egy kis előjáték. Mutassátok meg, hogy méltóak vagytok rám.

– Igenis úrnőm – mondta, és elkezdte nyalogatni a még szabad bimbómat.

Úrnő. Hm, ez tetszik.

Nem egy tempóban csinálták, látszott, hogy ők nem egy összeszokott pár voltak, de talán ez tette jobbá az egészet.

Igyekeztem figyelni arra, hogy egyikükkel se foglalkozzak többet, mint a másikkal. Ők nemigazán nyúltak egymáshoz úgy. Szexuális irányultságra nem kérdeztem rá sohasem az esetükben, így nem tudtam, hogy ez azért volt-e, mert őket csak az ellenkező nem érdekelte, vagy azért, mert csak egymással volt bajuk, de valahogy nem is érdekel.

Amikor megcsókoltam Sławomirt, megfogtam Lestko farkát, és simogatni kezdtem a makkját. Az érintésre merevedni kezdett, és éreztem, ahogy a pénisze lassan megkeményedik a kezemben. A félszemű kígyó már nagyon ébredezett, de csak akkor állt fel teljesen.

– Eldöntöttétek már, hogy ki melyik bejáratomat kapja meg, vagy döntsem el én? – súgtam a fülükbe, ahol kicsit elkalandoztam abba a ténybe, hogy az egyik inkább kijárat.

Nem érkezett válasz.

Már mindketten álltak, mint a cövek, látszott rajtuk, hogy már valami mást csináltak volna, de nekem kellett még egy kis rákészülés és egy kis ellazulás.

– Tudjátok mit? Aki jobban nyal, azé lesz a puncim – mondtam, miközben négykézlábra álltam az ágyon, és feléjük pucsítottam.

Lestko ennek hallatán egy szempillantás alatt nyalogatni kezdett. Területet foglalt magának. Nyelve lágyan siklott végig a bőrömön, mintha egy festő lett volna, aki a legfinomabb ecsetvonásokkal dolgozik. Éreztem, ahogy minden egyes mozdulata felkorbácsolja a vágyamat.

Behúztam magam elé Sławomirt, és kényeztetni kezdtem a fürge nyelvecskémmel. Nagyon szerettem volna, ha egy kicsit hosszabb lett volna, és ne csak a méreteimmel arányoson változzon, de így is tökéletes volt az ilyen célra. Szopogattam, mint egy jégkrémet. Nem akartam, hogy előbb elmenjen, minthogy belém dugja a farkát, így próbáltam nem túlzásba esni, és nem nyeltem el egészen tövig. Pedig ha nagyon akarom, sikerül.

Már egy jó ideje ment a kölcsönös kényeztetés, mikor Lestko egyszercsak elszakította rólam a száját, és felkúszott a testemen, miközben tovább dugott az ujjaival. Már részben magamon kívül voltam, és résnyire nyitott ajkakkal nyöszörögtem.

Még biztos nem fáradt el, a vámpírok későn fáradnak.

– Engedélyt kérek a behatolásra, úrnőm.

– Az engedélyt megadom – mondtam, miközben hanyatt feküdtem.

Vettem egy levegőt, hogy folytassam a mondandómat, de felnyögtem, amikor a farka hegye a puncimhoz ért. Nagyon jó érzés volt. Belereszketett a testem, ahogy rám nehezedett a testsúlyával.

Időközben Sławomirt sem hagytam figyelem nélkül, a jobb kezemmel folytattam a kényeztetését.

Jó, ez jó, eddig jó. Most jön az a rész, amit vagy nagyon fogok szeretni, vagy nagyon nem.

Lestko az ölébe emelt miközben felállt. A combjaimnál fogva tartott. Kívülről nézve lehet, hogy kicsit mulatságosnak tűnhettünk, mert ő volt a kisebb, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Sławomir követett minket, hátulról hozzám bújt, és a fenekemet simogatta. Élveztem az érintését. Szorosan ölelt, és az ajkai a fülem mellett libbentek el.

Éreztem, ahogy belém nyomta a nedves farkát. Hirtelen beszívtam egy kis levegőt, felszisszentem, és a fájdalom ellen összeszorítottam a fogam. Feszítő érzés volt, és jobban fájt, mint vártam volna.

– Lassabban – nyöszörögtem –, lassabban ott hátul!

Sławomir visszább vett a lendületből, és ahogy a kalapja teljesen bent volt, tágultam annyira, hogy már nem volt kényelmetlen.

Teljesen feltöltöttek, ilyen nyomást még sosem éreztem. Annyira új érzés volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Viszont ahogy beremegett a testem a feszültség alatt, és éreztem a határaimat megmozdulni, valami magával ragadó erőt tapasztaltam, ami átölelt. Mintha egy belső energia szabadult volna fel bennem, és átjárta minden porcikámat.

Időközben mindketten gyorsítottak. Szintén nem szinkronban, de az előbbivel ellentétben pont hogy zavaró volt ez. Rá kellett volna teljesen hangolódjak az új ingerekre, de nem sikerült. A légzésem is felgyorsult, és szinte éreztem, ahogy a szívem dobbanása lüktet a fülemben. Közel volt a cél, de túl gyorsan történtek az események. Időre lett volna még szükségem. Időre, amit egyiküktől sem kaptam meg.

Mindkét férfi elment bennem. Egyszerre.

Ezt bezzeg sikerült szinkronban csinálniuk.

A melegség átjárt, ahogy megtöltöttek, de én is vágytam a gyönyörre. Nem azért engedtem a flörtölésüknek, hogy egy egyszerű szexbaba legyek.

A vágyakozásom mélyült, ahogy figyeltem kettejüket. A szívem remegett, az ajkam nedvessé vált, majd közelítettem Lestko szájához, amiből egy rövid, és semmi esetre sem édes csók lett.

A puncim és a popsim egyetlen nagy lüktető fájdalom volt, a testem követelte az orgazmust, de ők már megkapták, amit akartak. Tovább már nem voltam olyan érdekes számukra. Violáékkal a kölcsönös örömszerzés után még szoktuk egymást cirógatni utána, míg el nem aludtunk, vagy nagy későre meg nem untuk, még Erma esetében sem volt egyből vége mindennek, ahogy az egyikünk elment, pedig ott minden perc rizikót hordozott magában. Ők viszont csak feküdtek az ágyban, miközben én tudtam, hogy valami nagyon hiányzik. Próbáltam az egyik majd a másik kezét is a puncimhoz terelni, de hamar abbahagyták a simogatást.

Éreztem, hogy a vágy még mindig ott lüktet bennem, de úgy tűnt, mintha ők már nem lennének hajlandóak arra, hogy velem folytassák. Egyre inkább kezdtem érezni, hogy a saját kielégülésem nem fontos számukra. Egyik sem csinált abból problémát, hogy felizgattak, megdugtak, majd kielégítetlenül hagytak.

Na jó, ilyet sem csinálok többet. Velük biztos nem. Nekem nem erre van szükségem. Ha nem akarják ezt most folytatni velem, akkor soha többet nem is folytathassák majd.

ᔓဂᔕ

A Teuton Lovagrend tett be végül az egésznek. De legalább nem az a része, amelyiket én ismertem. Azok inkább az emberibb dolgokkal voltak elfoglalva.

Az elmúlt párszáz évben Európában nem csak az egyház, hanem az éjvadászok is üldöztek minket, de ezzel párhuzamosan az egyik ellenség ölte a másikat is. Ez meg nekünk kifejezetten jó volt. Ráadásul a győztes fél önmagában nem jelentett veszélyt egy nagyobb és stabilabb közösségre, mint amilyen ez is volt. Maximum a magányos nomádok vagy a kisebb nomád csoportok félhettek tőlük, mi viszont egy másik társadalmi osztály voltunk. Az éjjeli világ – és főleg a vámpír része – lassan felvirágozni látszott, s bár nem úgy éltem, mint ahogy azt elterveztem, azért annyira nagyon ellenemre sem volt.

Csakhogy ezek a lovagok kicsit máshogy gondolták a dolgokat, s ők bizony már kardal is „kopogtattak", ami nagyobb problémát jelentett, mint egypár – startból teljesen hatástalan – ima.

A habzsi-dőzsinek egy délelőtt leforgása alatt lett teljesen vége.

Engem nem ráztak meg már annyira a történtek, megszoktam, hogy minden jónak előbb-utóbb vége szakadt valahogy, és fel voltam rá készülve. Ráadásul ide nem kötöttek személyek vagy érzelmek. Nem voltak emlékeim, melyek visszahúzhattak, és nem voltak közelebbi barátaim sem, akikért aggódnom kellett volna. Ráadásul Białystok sem lett a kedvenc városom, főleg miután 1661-ben Stefan Czarnieckinek adták a svédek elleni harcban tanúsított szolgálatai jutalmául. Ki tudja, hogy ő mit csinálhatott, de az után kezdett annak is híre menni, hogy vérszívók töltik az idejüket az egyik városrészben. És erre a pletykára jöttek a lovagok.

Direkt nem halmoztam tárgyakat sem. Csak azt tartottam mindig meg, ami tényleg fontos volt, és amit magammal tudok vinni, ha úgy hozza a sors. Ezzel viszont én voltam itt az egyedüli, a többiek igazi nemesek módjára élték az életüket.

Bár talán láttam az egyiküket sunyin, emberi álcával lelépni. Vagyis emberi álcával a négyzeten. Az ereje gyenge alakváltásban nyilvánult meg, amit többnyire csak a hajszínének a megváltoztatására használt, de elvileg mentek neki olyan dolgok is, hogy a hegyes fülekből kerekebbeket csináljon. Még ha nehezen is. Bár máskor ennek sok haszna nem volt, mivel már rég elengedte azt, hogy annak ellenére, hogy vámpír, emberként éljen, de ha teljesen embernek tudta magát láttatni, az a megmenekülése kulcsát jelenthette. Még ha a testhője alacsonyabb is maradt. Még jó, hogy nem méregetik most a lakosság lázát, mint a COVID járvány idején.

Én inkább befektettem a pénzemet, nem szórtam hülyeségekre vagy nagyzolásra,és direkt szereztem egy hétmérföldes csizmát, hogy ha nagyon gyorsan kell lelépjek innen, akkor legyen. Túl sokszor jártam már meg ahhoz, hogy csak úgy hátradőljek, és ne készüljek fel mindig a legrosszabbra. Biztonságérzetet adott, így megvettem, hiába, hogy cseszett drága volt, és alig sikerül találni egyet, ami még jó is a lábamra. Régen az volt a bajom, hogy nem kapok cipőt, mert túl kicsi a lábam, most meg az, hogy nem kapok cipőt, mert túl nagy...

Lehet, hogy egy lépéssel hét mérföldet messze nem lehetett megtenni még a segítségével sem – a legjobb esetben is maximum egyet –, és magasról kellett indulni, mert csak egy síkban lehet vele váltott lábbal ugrálni, de sikeresen leléptem vele. Összevertem a bokámat és a tetőről indulva elszökdécseltem. Az esetleges zuhanásra ha elfáradok, és épp messze a talaj, nem kellet különösebben felkészüljek. Nekem ott volt erre a célra a szél ereje, amit magam köré gyűjtöttem.

Célirányosan északra indultam már egyből. Arra, ahol télen non-stop sötétség uralkodott.

El leszek ott egy darabig, míg itt lecsillapodnak a kedélyek.

ᔓ ♡ ᔕ

A haj és a szemszín megváltozására pár példa (+a vámpír sápadtság).

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

Az óriásalka a legnagyobb alkafaj volt, magassága mintegy 75 cm, tömege 5 kg körül lehetett. Tollazata és csőre fekete-fehér, lábai fekete színűek voltak. Skandináviában és Északkelet-Amerikában a késői kőkorszakban már vadászták, Labradorban az i. e. V. századtól vannak erre utaló nyomok. A húsáért, tojásaiért és a pehelytollaiért zajló intenzív vadászata a VIII. századtól kimutatható. Mikor végül a kihalás közelébe sodródott, már a madárgyűjtemények megbecsült és értékes ritkaságaként is vadászták. A Brit-szigeteken a skóciai Saint Kilda-szigetcsoport szirtjein ölték meg az utolsó példányt 1840-ben, állítólag azért, mert boszorkánynak nézték. A „pingvin" szó számos nyugat-európai (pl. a baszk) nyelvben eredetileg erre a madárra vonatkozott. Az óriásalka a mai értelemben vett pingvinekkel azonban nem állt közelebbi rokonságban.

Konvergencia alatt az evolúcióbiológiában azt a folyamatot értjük, mely során nem szoros rokonsági kapcsolatban lévő élőlények egymástól függetlenül hasonló jellegeket fejlesztenek ki a hasonló környezethez vagy ökológiai fülkéhez való adaptáció során.

Az emberek számára javasolt napi ivóvízmennyiség változó . Tevékenységtől, életkortól, egészségi állapottól és környezettől függ. Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (rövidítve EFSA) napi 2,0 liter teljes vízfogyasztást javasol a nőknek, és 2,5 litert a férfiaknak.

Rh-összeférhetetlenség akkor alakul ki, ha az anya vércsoportja Rh-negatív, a magzaté pedig Rh-pozitív, és az anya immunrendszere korábban már találkozott Rh-pozitív vörösvértestekkel (szenzitizáció).

Az iszlám fénykora idején, 1000 körül az andalúz arab tudós, Abu l-Kászim az-Zahrávi (Abulcassis) alkotta meg az első, tömör, rúd formájú, illatosított rúzst. Európában a 16. században, I. Elizabeth angol királynő ideje alatt vált népszerűvé, aki maga is előszeretettel festette vérvörösre ajkait.

Stefan Czarnieckinek nem csak hogy megkapta 1661-ben Białystokot a svédek elleni harcban tanúsított szolgálatai jutalmául, hanem a nevét még a lengyel himnuszban is megemlítik a lengyel történelemben betöltött szerepéért.

Nádasdy Ferenc NEM a harctéren halt meg, de az évszám már passzol. 1603 őszén egy Buda környékén vívott csatát követően betegen tért haza, és 1604 elején váratlanul meghalt.

III. Vlad havasalföldi fejedelemnek nem volt ismert gyereke az első feleségétől, de a többi infó vele kapcsolatban nagyjából valós. 1444-ben Vlad, Radu és az apjuk Drinápolyba utazott, de mindhármukat túszul ejtették. Vladot 1448-ban szabadon bocsátották, és ő volt a törökök jelöltje a trónra, Radu azonban a törököknél maradt és áttért az iszlám hitre. Később II. Mehmed szultán Valachiát (a meg nem hódított országot) Radunak ajándékozta, aki nagy török haddal megtámadta testvérét. Radu ügyesebbnek bizonyult, és Argeș váráig üldözte Vladot. A legenda szerint itt lett öngyilkos Vlad felesége, aki leugrott egy hatalmas szikláról.