Teltek, múltak az évek és az évtizedek, bár ez csak a körülöttem levőkön látszott, rajtam nem. Több évtizede éltem már itt, és még mindig úgy néztem ki, mint mikor ide jöttem.

Az emberek hozzám képest tiszavirág életűek.

Minden rendben haladt, leszámítva az a néhány pusmogást, ami a koromat kérdőjelezte meg, de előbb gondoltak arra, hogy mindig is hazudtam róla, vagy hogy tényleg boszorkánynak születtem, minthogy vámpír voltam. A vámpírok jelenlétét leginkább gyanús eltűnések vagy esetleg nyíltabb támadások jelezték, amik viszont itt hiányoztak. Bár gondolom a vérvörös hajam játszotta ebben a pletykában a legnagyobb szerepet. Eléggé élt az emberek hitében az, hogy a boszorkáknak vörös a hajuk. Ez részben igaz is volt, mert a mágia és a vörös haj is örökletes tulajdonságnak számított, és valóban elég nagy átfedés volt a két csoportban, de esetükben a hajszín vörösre kellett gondolni. Az enyém inkább rendesen a színkód vörös volt. A normális vörös haj narancssárgának vagy rozsdaszínűnek tűnt mellettem.

Az embereket elsősorban az jellemzi, hogy bármit készek elhinni. Amíg meg ebben hisznek, és nem akarnak már ezért is megölni, addig biztonságban vagyok itt.

Néhányszor belevágtam pár orvoslástani újításba, mert nagyon rájuk fért volna, de hamar leálltam velük. Az már túl rizikós volt.

Időközben Lena is férjhez ment, és gyerekei is születtek. Az viszont sosem lett újra nyíltan téma nálunk, hogy mi is vagyok. Az oka leginkább az volt, hogy Alexander a szíve mélyén sosem bocsájtotta meg nekem teljesen azt a kis sunyi beolvadásomat, és magára is mérges volt, amiért nem vette észre. Ha nekem ez ment, akkor valaki olyannak is ment volna, akinek nem csak jó szándékai vannak...

Lena inkább csak próbálta minél jobban elfelejteni, és úgy élni, mint előtte. Ráadásul tudta, hogy a családja boldogsága érdekében jobb, ha ez a titok nem kerül bármikor csak úgy a felszínre. Nem hiányzott volna az, hogy az egyik gyereke, amikor még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja ennek a súlyát, elkotyogjon valakinek valamit akkor, mikor nagyon nem kellene.

Az kicsik életében inkább csak egy furcsa nagynéni szerűség voltam, aki még akkor is lazán tudta őket ölben cipelni, amikor az anyjuknak már rég túl nehezek voltak. Ahogy nőttek, körvonalazódott bennük, hogy más vagyok, de sosem kaptak rendes válasza a miértre, míg megfelelőnek nem éreztük az időpontot hozzá. Viszont mivel az életük szerves részét képeztem előtte és utána is, és nem egy sokk kíséretében szembesültek vele, meg sem rázta őket. Nem úgy tekintettek rám, mint egy vámpírra, aki csak egy családot akart magának, hanem mint egy igazi családtagra.

Ezek okán viszont egyre jobban kezdtem félni attól, hogy elveszítem azokat, akiket nem szeretnék. Az emberek szerették belekaparni a nevüket egy olvadó jéghegybe, minthaezzel győzelmet arattak volna az idő felett, de ők is tudták, hogy ezlehetetlenség. Tisztában voltak a halál közeledtével, tudták helyén kezelni, éstudták, hogy végül mi az élet rendje. Ők viszont általam, az emlékeimbenmindenképp elérik a halhatatlanságot.

Minden jól ment egészen 1651 elejéig, amikor a bíró meghalt tüdőgyulladásban, és egy új vette át a helyét. Ami önmagában még nem is lett volna baj, ha nem tesz fel kínos kérdéseket.

Időközben azt is összeraktam, hogy mi történhetett 1604-ben Pesten. Volt egy vámpír – nem tudni ki –, aki átváltoztatta az egyik török beglerbéget. Hogy szántszándékkal vagy valahogy véletlenül, azt nem sikerült kiderítenem, de minden onnan indult ki, tekintettel arra, hogy ők milyen magas rangú tisztviselők, miközben a tartományuk haderejének fejei is. Ebből adódóan kicsit máshogy is állt ehhez a vámpír dologhoz, mint mi. Átváltoztatta az összes közelebbi beosztottját, miután felperzseltek minket, és teljesen leszakadtak a fő seregről. Inkább magánakciókba kezdtek. Bár sokat nem értek pusztán azzal, hogy vámpírok.

A tanácsaimat más települések is elkezdték követni. Ráadásul a nyugatabbra élő vámpírok sem nézték jó szemmel, hogy mi folyt a környéken.

Még szerencse, hogy vámpírhadsereget szervezni konkrétan lehetetlen. A fiatalok a leggyengébbek, és titokban nem lehet sokakat átváltoztatni, mert sok vért igényelnek. Ezenfelül simán megeshet, hogy a sarj erősebb, mint a kreátora, s ha valami neki nem tetsző dolgot csináltatna vele, megöli. Az európai emberek fejében létezik egy kép a vámpírokról, és bár ez a kép sok helyen téves, de a vérifjúkkal nem lehet bármit elhitetni, mert van sejtésük arról, hogy mibe csöppentek

A franciák 1648-as ostroma óta tulajdonképp csak megszokásból voltam már a városban, de ez az új bírónak nem tetszett. Hiába, hogy nélkülem azért nem kicsit lettek volna szarban az elmúlt évtizedekben többször is. Olyan időszak is volt, hogy tizenhét év alatt ötször támadtak minket. Messze voltam még attól, hogy egyszemélyes hadseregnek lehessen nevezni, és azért próbáltam is azt elkerülni, hogy túl nagy mészárlást rendezzek mások szeme láttára, de azért nem volt mindegy, hogy segített-e egy erős mágikus erejű vámpír vagy nem... Mindemellett meg taktikai tanácsot sem keveset adtam.

Ráadásul nem csak ő volt az egyetlen problémám. Püspökből kettőt is túléltem, mindnek elmondták, hogy mi vagyok, és egyik sem kedvelt. Ez mondjuk kölcsönös is volt. A jelenlegi ellenszenve meg egyre csak nőtt, ahogy látta, hogy rajtam nem fog az idő vasfoga, ami másnak is kezdte egyre jobban bökni a csőrét.

Lehet, jó lenne elmenni...

Voltaképp már nem kellett itt maradnom. Nem volt szüksége senkinek sem anyapótlóra, sem szeretőre, sem védelmezőre. Meg egy kicsit féltem is már attól, hogy látom Lenát ágynak esni és eltávozni. Alexander pár éve meghalt, és azt sem viseltem túl jól, pedig vele nem volt annyira közeli a kapcsolatom.

Erma már teljesen külön kategóriába tartozott. Igazi úri hölgy volt, finom gesztusokkal és kifinomult modorral. A szavaiban és a viselkedésében is megnyilvánult ez. Bár sok kérőt elüldözött ilyen-olyan módon – leginkább visszataszítónak tettette magát a közelükben –, de leplezetlenül ellentmondani, vagy rendesen kiállni magáért sosem mert, akárhogy bátorítottam. Inkább csak bólogatott és meghunyászkodott. Egy kicsit talán bele is kényelmesedett a helyzetébe, és nem csak a társadalmi elvárásoknak akart megfelelni.

Baromi sok pszichésen gyenge ember van, aki hiába lát más példát, a hozott mintánál maszatolja a szart és nem lép túl rajta. Na, ő volt ennek az iskolapéldája.

Lehet, hogy általában felváltva voltam durva és törődő – vagy durván törődő –, ő meg nagyon ki tudta hozni belőlem ezt a két végletet, de segítettem volna neki, ha már egy ilyen nyakatekert, és nem mindennapi formában, de együtt voltunk. Viszont minden próbálkozásom csak falra hány borsó volt.

Én meg nem vagyok senki lelki szemetese, és aki szinte kizárólag csak panaszkodni tud, ha hozzám szól ahelyett, hogy valamit végre tenne is magért, azt egy idő után sajnálni sem tudom.

Ezt így talán még el is viseltem volna, mert tökéletes ember nem létezik, de azt az elhatározásomat sem akarta megérteni, hogy érted mindent, helyetted semmit. Csak az volt neki a lényeg, hogy kiszolgálják, miközben ő a kisujját sem akarta mozdítani, ha olyan kedve volt. Legyen szó a szexről vagy a mindennapi életről, és itt még mindig nem álltak meg a dolgok.

Még részegen is felelősségteljesebb voltam, mint ő józanul, és ez nem azért volt így, mert én vámpír voltam, ő meg ember, hiába akarta erre fogni. Sem vámpírként sem emberként nem volt szokásom berúgni csak úgy, de történt velem olyan egyetemistaként, hogy egy verseny utáni iszogatás végeztével én buszoztattam vissza a társaságot egy teljesen ismeretlen városban éjjel háromkor. Egyik szaktársam másnap még azt is megkérdezte, hogy amúgy hogy jutottunk vissza a szállásra, mert neki az a rész teljesen kiesett. Pedig azért nem ivott sokkal többet, mint én, és én is meg voltam suvadva rendesen.

Ő meg néha a bugyijában hordta az agyát. Nem egyszer történt meg, hogy szinte lebuktunk miatta, hanem nagyjából évente.

A kezdeti lelkesedése is elhalt az idő múlásával, és azt is egyre kevesebbszer hagyta, hogy igyak a véréből. Még olyan dolgokat is a fejemhez vágott néha, hogy elrontottam őt, és belevittem minden rosszba. Egyre inkább eltávolodtunk egymástól, és alig találtuk már meg azokat a közös pontokat, amik az elején összekötöttek bennünket. Nem egyszer volt olyan is, hogy nagyon durván összevesztünk, és pihentettük ezt az egészet pár hónapot vagy évet. Leginkább csak egy „se veled, se nélküled állapot" volt az egész, az elején egy nagy fellángolással. Érzelmi biztonságra egyáltalán nem leltem benne.

Született egy fia a férjétől. Szerette, hogy van családja, hogy van gyereke, hogy van egy normális élete. Mondjuk az még nekem is kellemetlen volt, ahogy kvázi mesterséges megtermékenyítést csináltam neki kézzel, de pár próbálkozás után összejött. Tulajdonképp volt férje, szeretett volna is anya lenni meg minden, de azzal a férfival a világ összes pénzéért sem feküdt volna le még csak egyszer sem, hiába, hogy az lett volna az egyszerűbb és biztosabb megoldás.

Egy idő után már esküszöm, én is örültem, hogy nem szöktettem meg, és nem tettem halhatatlanná. Kibaszottul idegesítő tudott sokszor lenni. Rendesen vele élni biztos nem tudtam volna pár évnél tovább. Még teherbe ejteni is könnyebb volt, mint gondolkodóba. Ráadásul úgy egy évtized múltán észrevettem rajta egy erősödő boomer attitűdöt.Ha lett volna internet, a Facebook kommentszekciójában tökéletesen hozott volnaegy megrekedt, előítéletes, agresszív és kirekesztő, olykor felsőbbrendűsködő,mások kárára nosztalgiázó és önfelmentő gondolkodásmódot. Ezt az egészet meg néhamég az én irányomba is művelte, csak kicsit megfordítva. Nem akkor voltamgyerek vagy fiatal, mint ő, nem azt és nem úgy éltem meg, mint ő. Ezek miattmeg piedesztálra emelte magát, hogy ő jobban tudja, mi a helyes, mi az értékes,mi az igazi élet. Mintha az ő múltja valami szent relikvia lett volna,amiből én kimaradtam, és mivel vámpír vagyok, nem is élhetem már át, és ezértörökké hálásnak kellene lennem neki, hogy egyáltalán hajlandó megosztani velemaz élete minden apró részletét. 

Ha csak a szex tart össze egy kapcsolatot, az hosszú távon nagyon nem működőképes. Főleg, ha még a szex sem valami.

De legalább egy életre megtanultam – ami nálam cseszett hosszú idő, így még szerintem hasznát veszem –, hogy nem elnézni kell a dolgokat folyamatosan, hanem az elején megbeszélni, és ha valami nagy ütközet van, amit nem sikerül megoldani, akkor nem folytatni tovább az egészet.

A férje simán csak „félredugott", mikor olyanja volt. A formaiságok kivételével nemigazán foglalkoztak egymással, de ez így tökéletesen megfelelt mindenkinek. Nem együtt éltek, hanem inkább csak egymás mellett.

Az i-re az tette fel végül a pontot, mikor az új bíró kijelentette, hogy nincs szüksége ennek a városnak már rám, és ha nem tűnök el három napon belül, fog tenni arról, hogy már ne is tudjak elmenni, miközben erősen utalt arra, hogy nem kicsit találta megkérdőjelezhetőnek az elődje döntését velem kapcsolatban. Nem akart nagy felhajtást, de ő nem viselt el itt engem, és szívesen megszabadított volna a vámpírság átkától.

Lélekben már egy ideje fel voltam készülve erre, nem ért meglepetésként, és ezúttal legalább békében távoztam, nem menekülve, nem mindent hátrahagyva, mint eddig.

Így jobban belegondolva nagyjából pont abba az időszakba esett ez a búcsú, mint ahogy a végső búcsú esett volna, ha ember legyek. Szinte nyolcvan voltam, és bár startból letagadtam tizenöt évet, így akik régebb óta ismertek, azt hitték, hogy hatvan körül járok talán, de ez a kor is bőven túl magas volt már. Bőven túl magas a kinézetemhez képest.

Ha ide talál jönni egy vándorló éjvadász, vagy pár műveltebb és bevállalósabb egyházi személy, s megtudják, hogy amúgy én voltam Lena anyafigurája, miközben a kinézetünkből adódóan inkább én lehetnék az ő gyereke, egyből levágják, hogy valami nagyon nem fasza itt, s még egy óvatlan pillanatomban megölnek. Ráadásul ezzel másokat is bajba kevernék.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

A fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

1648 júniusában, amikor a münsteri és osnabrücki béketárgyalások a befejezéshez közeledtek, Mazarin bíboros elrendelte d'Erlach breisachi erődparancsnokot Freiburg ostromára, hogy rövid távon javítsa Franciaország tárgyalási pozícióját. A Freiburgban maradt lakosság megkönnyebbült (öt ostrom után 17 év alatt 3000 főre zsugorodott), amikor három hosszú, remegő hét után a franciák visszavonultak.