Az elkövetkező egy évben vándoroltam. Többet nem voltak semmilyen kiváltságaim, a többi vámpírnak meg csak egy sokadik csóró nomád voltam, aki sehová sem tartozott. Kiharcolhattam volna egy kis megbecsülést, az erőm meg lett volna hozzá, de igazság szerint semmi kedvem sem volt ilyenekkel foglalkozni. Megviselt, hogy elvesztettem Etét és Violát. Hiányoztak. A közös pillanatok, a nevetések, és még a veszekedések is, mind-mind mély nyomot hagytak bennem. Úgy éreztem, mintha egy részemet vesztettem volna el velük, és a mindennapjaim egyre üresebbé váltak nélkülük.

Az éjszakák csendjében magányosan barangoltam, mindig kerülve a veszélyt és a feltűnést. Próbáltam újra megtalálni önmagam, de minduntalan az emlékeik kísértettek.

Kicsit talán elkezdtem haza is vágyni. Igazán haza.

Az szép és jó, hogy én itt vagyok, de ez azt jelenti, hogy az én helyemen otthon vagy nincs senki, vagy helyet cseréltem egy itteni szerencsétlennel – vagy szerencséssel –, ki tudja. Ha egyáltalán sikerülne hazajutnom, vajon vámpír maradnék, vagy a mágia csak erre a világra jellemző, az enyémre meg sehogyan sem? Vagy még van, ahová és akikhez hazamennem? Remetén gondolkodtam legutóbb el azon, hogy vajon mi lehet a pasimmal és a szüleimmel. Az ő szemszögükből csak egyszerűen eltűntem? Mennyire hiányozhatok nekik? Nekem eléggé hiányoztak, főleg az elején...

Miután bejöttek ők ketten a képbe, egyre kevesebbet gondoltam a régi életemre. Megtanítottak elengedni a múltat, de elfeledni sosem fogom, az biztos. A hiányuk miatt viszont egyre jobban vágytam vissza a kényelmes biztonságba.

De még mindig túl sok volt a kérdés, és túl kevés a válasz. Sőt, minél több lett a válasz, annál több lett a kérdés. Mintha egy kör belseje reprezentálta volna a tudásomat a mágiáról és erről az egészről, a kör kontúrja meg a kérdéseimet. És minél nagyobb lett a kör, annál nagyobb lett a kontúr. Főleg, mivel az ismeretlen rész bármekkora lehetett.

Ez meg tuti nem mostanság fog változni.

Néha kicsit arra is gondoltam, hogy maguk a keresztények szervezték a támadást ellenünk. Végül is, logikus az, hogy összegyűjtsük egy helyre a környék nagykutyáit, s megöljök őket, amikor már nem kellenek. Nem csak minket támadtak meg abban az időszakban, az összes vámpír tábor hasonló sorsra jutott nagyon rövid idő leforgása alatt. Ezzel a törökök után Közép- és Kelet-Európa vámpírproblémáját is megoldották részben.

Az emberi népességhez mérve cseszett kevesen voltunk, így az a párezer fő sokat számított. Ráadásul olyan sok betöltetlen űr maradt, amit szinte mindenki magáénak akart, hogy közel belháború lett belőle a vámpírok között. A török-aprítók egy része vagy valami otthon már nagyon unatkozó magasrangú nemes volt, vagy olyasvalaki, aki közel volt egy hasonló címhez.

Nem voltam szívesen látott személy sehol sem, ezért nyugatra indultam. Rejtegetnem is kellett azt, hogy mi vagyok. Az ékszereim nagy részét már rég eladtam szinte mind, és tolvajlásból tartottam fenn magam. Csak két gyűrűt tartottam meg, hogy ha majd valamiért nagyon hirtelen és sürgősen kell a pénz, legyen honnan előteremtsem.

A Fekete-erdő közelében tartózkodtam már egy ideje, de nehezen vettem rá magam, hogy betérjek az egyik városba. Lehet, hogy könnyen átvertem egy embert azzal kapcsolatban, hogy mi voltam, de azért akadtak olyanok, akik átláttak a szitán. Ráadásul egy egyedül élő és utazó nő eléggé szokatlan volt még ezen túl is.

Az erdő felőlről közelítettem meg, és átmentem egy folyó feletti hídon is, de város kapujában igazoltattak mindenkit, amit én nagyon nem akartam, így inkább egyenesen tovább sétáltam az úton a település határában, mintha alapból arra vitt volna az utam.

Jobbra tőlem a hegytetőn egy elhagyatott kastély festői látványt nyújtott, de nekem fontosabb volt a várfal és a vizesárok a másik irányban. Szépen kivezették ide a folyó vizét, és a fal egy embernek bőven magas is lett volna, viszont még egy egyszerű vámpírnak sem jelenthetett akadályt, nemhogy nekem.

Miután beszöktem a városba, gyors tempóban megszárítottam magam, és elindultam nézelődni. Már tapasztaltabb és megfontoltabb voltam, mint régebb. Először szemügyre vettem, felmértem a lehetőségeimet, és csak utána indultam szállást keresni.

Szép kis város volt, meg kell hagyni. A központjánál a katedrális tetszett talán a legjobban. A tornya minimum száz méterre nyúlt az ég felé, miközben a gótikus stílusát már alapból nagyon bírtam. Lehet, hogy az egyházak szűklátókörű idiótákkal vannak tele, de építkezni azért tudnak.

A hegyek és a felhők épp árnyékot vetettek az utcákra. Ha bevállalósabb lettem volna, akár teljesen fedetlen fejjel is járhattam volna, de inkább nem kockáztattam. Bár annyira sikerült felülkerekedjek a félelmeimen, hogy ha a szükség nagyon úgy hozza, nappal vágjak neki a világnak, de még mindig mérhetetlenül kényelmetlen volt. Kicsit fájt is a fejem a sok napfénytől, a félhomályhoz szokott szemem meg érzékeny lett rá.

Az egyik fogadó nagyon megtetszett. Volt egy nagy ebédlős tere, de a többivel ellentétben az ablakok nagyon magasan helyezkedtek el. Ha még be is sütött a nap, nem ért veszélyes közelségbe. A gyakorlatban inkább kocsmaként működött, ahogy láttam, de nekem tökéletesen megfelelt.

– Üdvözlöm, mit adhatok? – kérdezte egy férfi a pult mögül.

– Szállást szeretnék, megoldható?

– Természetesen. Egy napra tizenöt márka, és ebben benne van három étkezés is.

– Ebéd nélkül mennyi lenne? – kérdeztem, mintha valahol máshol akartam volna enni. Sosem mertem azt meglépni, hogy teljesen kihagyom az összes étkezést, ha valahol megszálltam, mert túl feltűnő lett volna. Jobb minél kevesebb okot adni az embereknek, ami miatt elkezdenék gyanúsnak tűnni.

– Tizenkettő.

– Megegyeztünk. Egy hetet biztos maradok, a továbbiakat majd meglátjuk.

Minden nap ugyanaz volt a mese egy héten át: reggel lementem enni, egy kicsit még maradtam – iszogatni, beszélgetni –, majd elmentem, de nemsokkal később beszöktem a szobámba az ablakon át, és lefeküdtem aludni. Estére megint kiszöktem az ablakon, bejöttem az ajtón, mintha épp megérkeztem volna, vacsoráztam, és felmentem a szobámba. Éjjel járkáltam csak kint rendesen, de akkor sem az ajtón, hanem az ablakon át.

A fogadósnak volt egy nagyon aranyos kislánya, Lena. Öt éves volt. Az anyja és a testvérei egy éve haltak meg pestisben. Egyszer még virágot is szedett nekem. Az apja szerint minden női vendéggel így viselkedett, aki többet maradt egy éjszakánál, de engem kifejezetten kedvelt. Nagyon hiányolhatta az édesanyját.

Lehet, hogy még egy darabig itt maradok. Jót tenne egy kis állandóság. Meg lehet, hogy elkezdetem érezni egy kis lehangoltságot az elmúlt időben amiatt, hogy nem lehet gyerekem, amin ő talán tudna segíteni. Talán tudnánk segíteni egymásnak.

Mindent összeadva harminchárom éves voltam már, hiába, hogy nem változtam egy évtized alatt semmit sem. Anyám harmincnégy évesen ment férjhez, két évvel később meg már én is megvoltam, de nálam ilyenre tuti nem lehetett számítani.

Ezt meg csak tetőzte, hogy mindegyre eszembe jutott az a sok fejlődéslélektani, családpolitikai meg hasonló téma, amikre direkt azért fordítottam kiemelt figyelmet az egyetemen, mert azok biztos hasznosak lesznek előbb-utóbb. De nem, nem valószínű, hogy azok lesznek...

Egy újabb hét múlva, mint máskor is, a kocsma részen üldögéltem, miközben bort kortyolgattam. Lena velem szemben ült, épp azt mutogatta, hogy milyen szépen befonta a babája haját. Tegnap tanítottam meg fonni, és már elég ügyes volt benne.

Dulakodásra lettem figyelmes a pult körül. Két részegesnek nem tetszett, hogy annak ellenére sem szolgálják ki őket, hogy nincs pénzük. Alexander – Lena apja – teljesen egyedül működtette ezt a helyet, de nem volt valami tekintélyt parancsoló. Szerintem ráfért egy kis támogatás.

– Segíthetek valamit, uraim? – kérdeztem, miközben igyekeztem még annál is nagyobbnak mutatkozni, mint amilyen alapból voltam.

Kicsit megszeppentek, de a bódult állapotuk vakmerővé tette őket.

– Nem fog megállítani holmi jött-ment nőszemély abban, hogy megkapjam ami jár nekem! Ha kell, erővel veszem el! – kiáltotta az egyik.

– Holmi jött-ment nőszemély? Ezt ezennel személyes sértésnek veszem, és ha senki sincs ellene, kipenderítelek titeket innen – feleltem, ahogy Alexanderre kacsintottam.

Megszólalni sem hagytam őket, mert elkaptam mindkettőt, és a fülüknél fogva elhúztam őket az ajtóhoz, ahol meg kaptak egy-egy seggbe rúgást, így át is estek a küszöbön. Ennyi épp elég volt, nem kellett értelmetlen erőfitogtatás. Ki amúgy sem akartam menni, mert még nappal volt, és nem volt elég felhős az idő.

– Ezt még megbosszuljuk, te átkozott némber! – szitkozódott ez egyik. Arcán vad düh villant fel.

– Mintha megtudnátok. Jobban jártok, ha nem látom itt többet a képeteket – mondtam, s becsuktam előttük az ajtót.

Bementem és visszaültem a helyemre, mintha semmi említésre méltó sem történt volna.

Alexander nem győzött hálálkodni. Azt mondta, hogy ha még itt akarok maradni, akkor kedvezményt kapok a szobára, de még akár fel is venne, mint alkalmazottat. El kellene neki a segítség.

Itt dolgozni... Érdekes gondolat.

Bár tudták az itt élők, hogy létezünk, inkább az erdőben élő törpék, meg a hegyekben tanyázó óriások voltak a problémáik fő forrásai. Vagy esetleg felúszott a Rajnából néhány sellő. Ráadásul esetükben nagyon feltűnő volt, hogy mik. Más értelmes lény meg nemigazán élt huzamosabb ideig a közelben az elmúlt pár évtizedben, ha meg igen is, elég hamar megölték az emberek. Különös figyelmet fordítottak itt a biztonságra. Így viszont az a szokás annyira sem alakult ki a helybéliekben, hogy elkezdjenek arra gyanakodni, hogy talán egy nem emberi lénnyel beszélgetnek, mint máshol.

Végül is miért ne?

– Maradok. Hogy mennyit, nem tudom, de reméljük, hogy minél többet. És azt az állásajánlatodat is meghallgatnám.

– Juhúúú – tört ki nagy örömben Lena. Részben ő is volt az oka a maradásomnak.

Már javában a részleteket beszéltük, mikor visszajött a két részeges, és hoztak magukkal egypár barátot is.

– Nem valami olyasmit mondtam, hogy nem akarlak többé itt látni titeket? – mordultam rájuk.

– Ugyan már, te egyedül vagy, mi meg öten. Mégis mennyi esélyed lenne ellenünk?

– Ha ennyire össze akarjátok veretni magatokat, én benne vagyok, de ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek titeket.

Nyolc évem volt arra, hogy különböző harcstílusokat tanuljak szinte főállásban úgy, hogy még az előtt is érdekelt a téma. Ráadásul én vámpír voltam, ők meg emberek. Még ha mellőztem is minden mágikus erőmet meg az élesebb fegyvereimet, és csak az ökölharcra koncentráltam, akkor sem jelentettek nekem kihívást. Fizikailag messze erőfölényben voltam.

Csak arra kellett figyeljek, hogy ne éljem túlságosan bele magamat, s teljesen emberként viselkedjek. A vámpírokra néha hajlamosak voltak az enyhén állatias viselkedések valami miatt, ha felcseszték őket vagy ha veszélyben érezték magukat. Konkrétan vicsorítás és a sziszegés volt ez, mint a macskáknál. Utóbbi csak akkor lopta be magát az én életembe is teljesen, mikor elkezdtem más vámpírok között élni, előbbi viszont anélkül is megvolt. Nem csak a másfajta szocializálódás eredménye volt ez a markánsabb testbeszéd, hanem valami furcsa ösztönszerű reakció is. Részben ezért is gondoltak minket ember alakú szörnyetegeknek.

Első körben az a két férfi kezdett el közelíteni felém, akiket egyszer már kipenderítettem. Az óta sem tisztult ki a fejük, így pont olyan könnyen elbántam velük, mint előtte, bár ezúttal nem kísértem el őket egészen az ajtóig, hanem hagytam, hogy fetrengjenek a földön fájdalmukban.

A barátaik már józanabbak voltak. Az egyik megpróbált leütni, de gyorsan elhajoltam, és belekönyököltem a hasába.

A másik kettő ezt látva megragadott egy-egy széket, és már emelték is, hogy tudjanak lesújtani rám. Válaszul megragadtam a mellettem levő asztal egyik lábát, és lazán másfél méterre a levegőbe emeltem fél kézzel.

– Biztosak vagytok ti ebben? Megérné? – kérdeztem, minek hatására kicsit összenéztek. – Higgyétek el, nem akarjátok, hogy szétverjem rajtatok ezt az asztalt, bár meg kell hagyni, fájó szívvel tenném. Szép darab. Lehet, hogy inkább csak pereccé tekerlek...

Újra egymásra néztek, és letették a székeket. Szó nélkül fogták a barátaikat, és elhagyták a kocsmát.

A félelemkeltés még úgy is tökéletesen jól ment, hogy nem mutattam meg a fogam fehérjét átvitt vagy szó szerinti értelmezésben sem.

ᔓဂᔕ

Hét év telt el itt. Néha – pár hetente vagy havonta – kimentem az erdőbe őzre vagy farkasra vadászni, ha úgy éreztem, jó lenne egy kis vér és némi testmozgás, de ha épp volt valami halálraítélt a fogdában, azt sem vetettem meg. Bár egyre nehezebb volt oda beszökni. Nem öltem meg őket, túl nagy port kavart volna, ha az egyik kivégzés elmarad – többen mentek el egy nyilvános akasztásra, mint egy Azahriah koncertre –, de rendszerint ájulásig szívtam az összeset. Az után már legalább nem is tudtak sokat mesélni arról, hogy mi történt velük, és néhányan ezzel még jól is jártak. Az európai helyzethez hasonlóan itt is fénykorukat élték a boszorkányperek, és az áldozatok jó részét ki is végezték. Hiába, hogy többségük még csak azt sem tudta, hogy mi fán terem a mágia, vagy ha igen is, akkor sem volt ártó szándékú. Elég volt csak egy haragos, aki rájuk fogta, hogy megátkozták, vagy hogy XY miatt döglöttek meg a tyúkjai, és valaki valószínűleg meg is kapta nemsokára a halál csókját. Az ártatlanok meg jobban jártak, ha nem voltak teljesen eszméletüknél, mikor a kötél által kitörött a nyakuk.

Pultos és felszolgáló voltam főállásban, de az a fajta, akivel senki sem mert kekeckedni. A túl sok interakció többnyire lefárasztott, és az elején eléggé elgondolkodtam azon, hogy az ilyen munka nem nekem való, de egy idő után már konkrétan elég volt csúnyán néznem, és csend lett. A vendégek tudták, hogy ha beszélgetni akartak, arra én csak ritkán voltam jó választás.

A hangulatért is legtöbbször én feleltem. Mágia nélkül is jól ment az éneklés, német zenét meg tudtam eleget. A magyarokhoz a tágabb környékről is lement nem egy vámpír.

Közben meg hasonló életet éltem, mint egy átlagos ember.

ᔓဂᔕ

– Nem járt itt néhány furcsa idegen? – kérdezte a Teuton Lovagrend egyik katonája estefelé. Ők feleltek a város és a környék biztonságáért.

– Nem, de különben sem félek tőlük. Volt dolgom már épp elég bajkeverővel.

Épp zárni készültünk már, a vendégek közül sem volt lent már senki sem.

– Ezek most mások – mondta, s azzal elment.

Nem telt bele sok időbe, és újra nyílt az ajtó.

– Már bezártunk, holnap reggel hatkor nyitunk ki újra. Maximum elvitelre tudok adni egy kis bort, ha hoztál magaddal üveget – mondtam, miközben a teendőimmel voltam elfoglalva. Az ajtó felé sem néztem.

– Nem bor kell, hanem vér.

Ennek hallatán elejtettem azt a poharat, amit épp törölgettem.

Alexander ott volt pár lépésnyire mellettem, Lena meg a padokon játszott.

Lassan felnéztem az új „vendégeinkre", miközben feléjük közeledtem. Az egyik több helyen vérzett, a másik kettőnek viszont semmi baja sem volt. Biztos találkoztak az őrökkel, és ide menekültek be a sérült társukkal.

– Lena, bújj el apáddal a pult mögé, ezt én elintézem! – alig mondtam ki, visszajött az előző két lovag. Így jobban megnézve az egyik talán a parancsnok volt.

A két ép vámpír feléjük támadt, a sérült társuk meg velem akart kezdeni valamit, de ezzel nem is nyúlhatott volna jobban mellé. Fél kézzel úgy belevertem a fejét az egyik asztalba majd a kőpadlóba, hogy betörött. Nem tudtam biztosra, hogy meghalt-e – a fajtám tűréshatárait ismerve –, de veszélyt biztos nem jelenthetett senkire sem egy jó darabig.

Ez után az őrök segítségére siettem, és lefogtam az egyik vámpírt. Direkt nem használtam mágiát, nem akartam hirtelen túl érdekesnek tűnni. A vörös hajam miatt párszor kicsit elterjedt a pletyka, hogy boszorkány vagyok, de mivel mágiát más szeme láttára nemigazán használtam, ha meg mégis – például mikor egy részeg pasi a fenekemre csapott, és egy ösztönös meg indulatos széllökéssel ráborítottam az innivalóját az asztalról, vagy felgyújtottam a kezemben levő kendőt –, akkor nagyon jól el tudtam magamról terelni a gyanút. Ráadásul mivel az emberekkel csak felszínes kapcsolataim voltak, ennyiben maradt a dolog. Boszorkányságért ítéltek el valakit, nem azért, ha boszorkánynak született. Kiérdemeltem a „verőleány" becenevet, és ezen nem akartam túlteljesíteni.Senki se gondolt arra, aki ismert, hogy már rég nem voltam ember, és jobban szerettem volna, ha ez így is marad még hosszú évekig.

Egy dologgal viszont nem számoltam: a parancsnok nem kevés szenteltvízzel próbálta megölni azt a vámpírt, akit lefogtam, amiből én is kaptam. A másik meg is halt, nekem meg mindkét karom külső fele összeégett.

Ez az én szempontomból tényleg inkább megátkozott víz volt ez, mert úgy mart, mint valami sav. Mindenki meglepődött, csak én nem. Én tudtam, hogy a vérivó lényeket mind marja – így elég hasznos lehetett –, és azt is tudtam, hogy én nem akármilyen vérívó voltam, hanem egy olyan, mint ezek.

Kaptam az alkalmon, és a harmadikat valahogy elégettem, míg tátotta a száját, de hogy hogyan, az passz. Alig tudtam megmozdítani a karjaimat, minden mozdulat fájt.

A többiek még mindig döbbentem álltak, mikor odahajoltam ahhoz, amelyik jobban össze volt maródva, mint én. Csak a mellkasa és a feje sérült meg – mondjuk azok nagyon, a szenteltvíz lemarta a lágyszöveteit, ahol csak hozzáért –, ellentétben azzal, amelyiket szénné égettem, szóval még pont jó volt nekem a vére, hogy regenerálódjak. Tudtam, hogy kellett volna valamit mondanom az őröknek, már csak azért is, hogy nehogy ellenségnek vegyenek engem is, de a fájdalmat a karjaimban mindenképp meg akartam szűntetni minél gyorsabban. Eléggé rég ittam vért, és akkor is csak állatit, és ez meg is látszott rajtam.

Mire végeztem, már elég tűrhetően éreztem magam ahhoz, hogy megszólaljak:

– Azért igazán szólhattatok volna, hogy az a „néhány furcsa idegen" vámpír! Bezártam volna az ajtót, ha tudom.

– Nem ők az egyetlenek itt, ahogy látom – mondta a parancsnok, miközben a karjaimra mutatott. Már viszonylag szépen néztek ki, nem olyanok voltak, mintha semmi bajom sem esett volna, de már nem látszott ki egy-két helyen a csontom.

– Nem lehetne, hogy azt, ami ma itt történt, elfelejtsük? Hét éve élek itt, soha semmi baj nem volt velem, néha még veled is találkoztam.

– Hét év??? – mondta a fiatalabb, közben mintha kicsit elsápadt volna.

– Igen, hét év, és ez idő alatt senkit sem öltem meg, leszámítva őket, szóval jó kis vámpír vagyok, tessék békén hagyni! – közben megfogtam azt, amelyiknek a fejét betörtem, és a számhoz emeltem.

Ekkor jutott eszembe Lena és Alexander. Mindketten a pult mögött álltak, és kikerekedett szemmel néztek. Nem Lena előtt kellett volna egy ilyen sok vérrel járó tevékenységet véghez vinnem. Már azon is teljesen ki volt akadva, mikor először megjött a havi vérzése. Nagyon nem bírta a vér látványát, már attól is ájuldozott, ha megvágta a kezét. S most itt álltam előtte én: a nő, aki az elmúlt években nagyjából betöltötte az anya vagy a nagy testvér szerepét az életében, és az egész szám véres volt, miközben a nyakamon is folyt le jópár csepp, és újra inni akartam.

– Ezt nem kellett volna lássátok, sajnálom.

Ki sem mondtam teljesen, Lena sírva felfutott az emeletre, de hogy csak a vér volt az oka, vagy minden egyszerre, azt nem tudtam. Az apja először utána akart menni, de a parancsnok nem engedte:

– Akasztás jár azért, ha valaki becsempész ide vagy rejteget itt valakit, azt te is tudod. Főleg, ha egy olyanról van szó, mint ő.

– Magamtól jöttem, ő csak egyszerűen munkát adott. Semmit sem tudott rólam, sem ő, sem a családja. Ezzel a lendülettel a fél várost is kivégeztethetnéd, ugyanis nagyjából ennyien ismernek, ha máshogy nem, látásból. Még olyan is akadt nem egy, aki udvarolni is elkezdett nekem – védtem őt.

– Mi okunk lenne hinni neked? – kérdezte.

– Az nem elég, hogy most mentettem meg az életeteket? Szépen megvárhattam volna, hogy mi lesz a vége. Ha megölitek őket magatokban – amire sok esélyt nem láttam –, jó, kész, vége. Ha nem, akkor meg megöltem volna őket én egyedül, s nem maradtatok volna ti itt szemtanúknak, hogy csináljátok nekem a problémát.

– Szerinted meg tudtál volna ölni három vámpírt egyedül? – kérdezte hitetlenkedve a fiatalabb.

– Vámpírölésben a rekordom hét egyszerre, ráadásul úgy, hogy egyik sem volt lesérülve, így igen, szerintem igen.

– Miért ölted meg őket? – érdeklődött a parancsnok.

– Már rég történt, egy faluban Erdélyben. Olyanokat akartak bántani, akiket nem kellett volna.

– Kiket?

– Embereket... Olyan embereket, akik jók voltak hozzám. Az után volt egy hasonló alkalom néhány mérfölddel arrébb, de ott csak kettő volt. Az után vámpírt nem gyilkoltam. S most, ha megbocsájtotok, kihasználom, hogy ő már nem él, mielőtt megalvad a vére. Ha olyan, mint a kocsonya, nem lehet szívni – ezzel inni kezdtem.

– És embert hányat öltél? – kérdezte újra.

– Az oszmánokat számoljuk, vagy sem?

– Számoljuk.

– Akkor több mint tízezret. Pontosan nem tudom. Egy idő után még hozzávetőlegesen sem számoltam. De abban az időben az emberek is halomra gyilkolták egymást. Tulajdonképp háború volt, amiben én is részt vettem egy bizonyos szinten.

– Mi van, ha nem számoljuk őket? – csatlakozott be a beszélgetésbe Alexander is.

– Akkor egyet. Aznap, mikor átváltoztam, és nem csak én ittam belőle, hanem még előttem az is, aki miatt mindketten abban a helyzetben voltunk. Aki engem is átváltoztatott. Azt nem mondom, hogy nem ittam emberi vért az óta, nem tudom mennyire tűnt fel, de a halálsoron lévőket is néha megkóstolom itt, de sosem ittam annyit, ami halált okozott volna.

– Szóval te voltál az? Direkt azért erősítettük meg a város védelmét néhány éve, mert gyanús volt, hogy valami vadállat beszökik a tömlöcbe, és ez a vadállat egész végig a városfalon belül élt!?

– Ne nevezz vadállatnak! – kiáltottam rá. Bár véres szájjal nem voltam valami meggyőző...

Elvettem az egyik asztalról egy kendőt, és megpróbáltam megtörölni a számat, majd megkérdeztem:

– Mit akartok most velem csinálni? Én a város polgára vagyok, nem holmi bandita, mint ők.

Összenéztek, láthatóan nagyobb ellenállásra számítottak.

– Megbilincselünk, és bezárunk. A többit holnap a bíró eldönti.

Nagy levegőt vettem és kifújtam:

– Rendben.

ᔓဂᔕ

Ha nagyon akartam volna, megszökhettem volna, de már elegem volt a folyamatos menekülésből. Ha volt egy fikarcnyi esély is arra, hogy a tárgyalásom végén maradhatok, nem akartam elszalasztani. Nem voltam úgy öltözve, hogy kimenjek a napra, de egy hete nem láttam már azt a fényes korongot, olyan felhős volt az idő. Esni nem esett sokat, de a fellegek az égről nem tűntek el. Ha rosszul sül el az egész, még akkor is simán futásnak eredhetek. Amúgy sincs messze sem a szállásom sem az erdő határa.

Sosem voltam még akkora kísérettel körbevéve, mint a tárgyaláskor. Fegyveresek követték minden mozdulatomat.

Ahogy megérkeztünk a bíró elé, első dolgom volt, hogy a bilincseimet az energiás erőmmel szétfeszítettem. Mindenki azt hitte, hogy készülök valamire, de ezen kívül nem csináltam semmit se. Csak meg akartam mutatni az erőviszonyokat, meg hogy azért voltam itt, mert én itt akartam lenni, nem azért, mert ők itt tartottak.

– Név? – kérdezte a bíró.

– Anita.

– Vezetéknév van?

– Groß néven szoktak mások néha emlegetni, mert magas vagyok, és eléggé rám ragadt a jelző, de nem használok. – Amíg nem lesz törvényileg előírva kötelezően, szerintem nem is fogok egyáltalán.

– Kor?

– Összbe negyven. Huszonhárom plusz tizenhét.

– Ezt hogy kell érteni?

– A vámpírok egymást közt csak azt a kort mondják, amióta vámpírok, de gondolom téged nem csak ez érdekel.

Ekkor láttam a hüledezést azok arcán, akik nagyjából ismertek. Tizennyolc évesként mutatkoztam be, mikor jöttem, hogy ha sikerül sokáig maradnom, minél később tűnjön fel másoknak az öregedés látható jeleinek elmaradása. Az ők szemükben eddig huszonöt voltam.

– Ezzel el is ismered, hogy vámpír vagy?

– Sosem tagadtam. Igaz, nem is mondtam el senkinek. De te sem álltál még oda senki elé se életed során, hogy „helló, ember vagyok".

– Ez igaz... Foglalkozás?

– Pultos és felszolgáló a Freund fogadóban.

– Mióta?

– Hét éve és négy hónapja – válaszoltam, és folytattam, mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel. – Van valami egyéb vád is azon kívül, hogy vámpír vagyok? Lehet, hogy nem a hivatalos úton jöttem be, de hivatalosan élek itt már egy jó ideje.

– Még nincs. Egyelőre.

– Egyelőre? Miért? Még folyamatban van a bűneim kitalálása?

– Ez aljas rágalom! – kiáltotta valaki mögöttem.

– Még mindig ti tartotok engem „fogva" minden jog nélkül, és nem fordítva.

A bíró magához vette a szót, mielőtt elmérgesedhetett volna a helyzet:

– Tudomásomra jutott, hogy megöltél két, feltehetőleg muzulmán vámpírt, egynek meg segítkeztél a megölésében. Igaz ez?

– A vámpírok nem követik az emberek vallásait, a Közel-Keleten meg tudtommal pont nincsenek vámpírok úgy egyáltalán, de igen, a többi helyes.

– Miből gondolod ezt?

– Pár éve tagja voltam azoknak, akik felléptek az Európába betörő törökökkel szemben. Megrészegítettük őket a halál poharából. Viszont azt sem tudták, mik vagyunk. A legtöbb vámpír Közép- és Kelet-Európában él. Vannak elszórtan máshol is – leginkább Európa többi részén, Ázsiában és az Újvilágban –, de jóval kevesebben, és a helyzetük is más. Ők nem ilyen banditák, mint amilyenek azok voltak, és okuk sem lenne ide jönni.

– Mármint?

Éreztem rajta, hogy nem vágja a témát, így inkább elkezdtem magyarázni:

– Alapvetően kétfajta vámpír létezik társadalmi szempontból: a birtokosok és a nomádok. A birtokosok letelepedve élnek a saját területükön vagy területeiken, ha több is van nekik. Hogy hogy tettek szert a birtokra, az változó. Egy részük már emberként is valami gróf vagy hasonló volt, újjászületésükkor azokat megtartották, de ez gondolom magától értetődő. Vannak, akik csak valamilyen módon nagy vagyonra tettek szert, vagy egy olyan vámpír mellé kerültek, aki gazdag volt, illetve vannak olyanok, akik egy emberi nemesi udvarba folytak be. A nomádoknál csak két kategória van: azok, akik kisebb csoportokban és azok, akik egyedül élnek. Az viszont közös, hogy sosem maradnak sokat ugyanazon a helyen, és nincs rendes otthonuk. Éppen csak átvészelik valahol a nappalokat, és annyi. A vagyonuk is csak minimális. A vámpíros rémtörténetek és az éjvadászok ódáinak negatív főszereplői is a nomádok közül szoktak kikerülni. Így ránézésre ezek meg tuti csak a szokásos nomádok.

– Akkor el kell keserítselek, mert úgy tűnik, hogy valaki megízleltette néhánnyal a vér ízét, és rászabadította őket a vidékre. Ráadásul úgy szöktek be a kapun, hogy észre sem vettük őket, pedig napnyugta után már senkit sem engedünk be.

– Én se a kapun jöttem évekkel ezelőtt. Sőt, néha kimegyek az erdőbe, legtöbbször őzre vadászni, és akkor sem a kaput használom. A napnyugtáról meg annyit, hogy most például nyugodt szívvel sétálhatnék kint. Amíg a nap sugarait eltakarják a felhők, nem ártanak.

– De hát körbe van rakva az egész várfal keresztekkel! – próbált megcáfolni a bíró.

– Jaaa, hogy az arra lett volna... Vámpírok ellen nem olyan kereszteket kell tenni. Meg olyat se, ami a nyakadban lóg – közben felé mutattam.

– Akkor milyet?

– Miért mondanám meg? Hogy ártsatok nekem, mint a szenteltvízzel?

– Itt én kérdezek.

– Biztos? – felvillantottam egy energiagömböt a kezemben.

– Ha ilyen erős vagy, mi vitt rá arra, hogy itt élj Freÿburgban? És hogy így? – próbálta más irányba terelni a szót.

– A szokások. Hiányzott az, hogy nem kell máshol aludnom minden nap vagy héten, hogy nem járom le a lábamat az úton, hogy van ahová hazamennem. Bár a tegnapi után utóbbi már akkor se biztos, hogy megvan még, ha itt jól is sül el minden...

– Miért nem más vámpírok társaságát kerested?

– Kerestem egy ideig, de nem találtam. Európa műveltebb vámpír szinten kicsit szegényes lett az elmúlt években, akik meg maradtak, azokkal inkább nem közösködnék.

– Hm, a legutolsó vámpír, aki hosszabb ideig itt élt, az a város grófja volt, de annak is már több mint kétszáz éve. Ráadásul egy kisebb háború kellet, míg a kastélya romjai alá sikerült temetni. Te viszont nem tűnsz olyan vadnak és vérszomjasnak, mint gondoltam. És a puszta tény, hogy hét éve élsz itt, amit még csak észre sem vettünk... Mond csak, nem akarnál a fogadós helyett inkább nekem dolgozni?

– Dolgozni mit?

– Elsősorban védhetnéd a várost. A tudásodnak és a képességeidnek nagy hasznát vennénk, ha háborút járt vagy. Még ha asszony is. És biztosítanálak arról, hogy nem terjed el az, hogy mi vagy, amíg nem adsz rá okot. Élhetnél itt, mint eddig, persze a felügyeletünk alatt.

És fényévekkel olcsóbb is lennék, mint esetleg pár éjvadász, és eredményesebb, mint az egyház, ha a helyzet úgy hozza. Meg persze nem is csak a természetfelettitől kell megvédeni egy várost, mert más emberek is ostromolhatják. Mindeközben meg olyanok között tölteném a nap jó részét, akik profi fegyverforgatók, és ha elegen vannak, talán egy vámpírral is elbánnának, ha az nem figyel eléggé, abban az esetben, ha olyan csinálnék, ami nem tetszik nekik. De jobb választásom jelenleg úgy sincs...

– Elfogadom – feleltem.

– Ellenzem! – szólt közbe a helyi püspök. Eddig azt se vettem észre, hogy ő is itt volt.

– Mégis miért? – kérdeztem.

– Nem bízok a magadfajtában, és nem hagyom, hogy beszennyezd ezt a várost. Az éjjeli világ lényei mindig csak rontást hoznak. Lehet, hogy nem vagy ellenünk, de mellettünk sem vagy!

– Ellenünk, mellettünk, hm – ismételgettem. – Véletlenül nincs nálad egy Biblia?

– Természetesen van, miért?

– Kicsit ideadod? Meg szeretnék benne keresni valamit. Valamit, ami talán téged is jobb belátásra bír.

Fejből nem tudtam, hogy hol keressem azt a részt, ami nekem kellett, de még így is viszonylag hamar megtaláltam, és fel is olvastam:

János ezt mondta neki: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket."

Jézus azonban ezt mondta: „Ne tiltsátok el, mert nincsen senki, aki csodát tesz az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van."[1]

Már csak azon ki volt akadva, hogy a Bibliából idézgettem, mikor az egy szent könyv, én meg a gonoszság forrása voltam a szemében, de szemlátomást bevált a tervem, és belenyugodott a helyzetbe. A saját fegyverét fordítottam ellene, ráadásul több ember jelenlétében.

Jobban ment ez, mint gondoltam, bár kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy részben a vámpírok távoltartásában segítettem. Ha lett volna előttem itt egy olyan, mint én lehet, sosem jutottam volna be a városba.

Két napot töltöttem azzal, hogy elmagyaráztam, milyen mintában kell függőleges és vízszintes vonalakat festeni a külső falra. A harmadik nap végre azt is megengedték, hogy kimenjek az épületkomplexumból, igaz csak azért, hogy megmutassam, hol a legkönnyebb átmászni a falon.

Még sosem jártam itt az előtt, de alig vártam, hogy szabadulhassak. A tömlöc az alagsorban kapott helyett, felette meg a tárgyalóterem volt sok egyéb adminisztrációs iroda kezdeménnyel együtt. Az út szemközti oldalán lakott a bíró. Ő is sok szerettét elveszítette betegségben, a megmaradt lányával és a szolgálókkal élt csak. A kisasszony már tizennégy éves volt, és még hajadon. Ebben a korban már lassan kezdték a városiakat is férjhez adni, nem csak a falusiakat, de ő még annál is jobban elhatárolódott ettől az egészről, mint vártam volna. Egy fiatal kérőt el is üldözött nemrég.

ᔓဂᔕ

A negyedik nap kaptam arra engedélyt, hogy – egy pár fős kísérettel – elhozhassam a dolgaimat, mert egy jó időre át kellett költözzek a Teuton Lovagrend parancsnokságára huszonnégy órás megfigyelésre. Nagyon reméltem, hogy Alexander hirtelen felindulásból nem dobta ki minden cuccomat.

Ahogy beléptem az ajtón, senki sem figyelt rám, csak a fogadós nézett szúrós szemekkel.

– A holmijaimért jöttem, még megvannak? – kérdeztem.

– Meg – jött a gyors válasz.

– Elmondtátok valakinek azt?

– Nem.

– Van mód arra, hogy jóvá tegyem?

– Nincs.

Érződött a hangján, hogy nem akar velem csevegni.

– Lenával beszélhetek?

– Nem kíváncsi rád.

– Akkor legalább elbúcsúzhatok? Nem szeretném, ha haragban válnánk el. Már amennyire lehet.

– A belső udvaron van.

A belső udvart mindig is szerettem. Kicsi volt, de dél kivételével sosem sütött be rá teliben a nap. Szinte mindig ki tudtam menni oda. Lenával is sokat játszottam ott.

Már távolról láttam, hogy az egyik padon üldögélt, és azt a virágmintás gyöngykarkötőt nézte, amit tőlem kapott. Én csináltam neki, és nagyon szerette.

Leültem mellé, de nem szóltam semmit, bár végül mégis én lettem az, aki megtörte a csendet:

– Szeretnéd, hogy majd néha visszajöjjek? Ha minden igaz, annyi szabadidőm lesz, mint bármelyik másik városvédőnek.

Nem érkezett semmi válasz, még csak rám sem nézett, a karkötőt bámulta mindvégig.

– Ha nem akarod, nem kell most válaszolnod. Visszajövök egy hét múlva, és ha akkor sem akarsz látni, akkor sosem lépem át a fogadó küszöbét. De szeretném, ha tudnád, hogy én semmit sem változtam az óta, hogy először találkoztunk. Akkor is ugyanaz voltam, aki most vagyok, csak éveken át ügyeltem arra, hogy ne láss vagy ne tudj meg olyan dolgokat, amiket talán te sem akarnál. Ezt én rontottam el, tudom, de ha van rá mód, szeretném jóvá tenni.

Felálltam, indulni készültem, mikor felszökött, és megölelt.

– Nem akarlak téged is elveszíteni – szipogta.

– Nem fogsz, ezt megígérem.

Az apja szerintem figyelt minket, mert amikor elmentem, már kicsit máshogy viszonyult hozzám. Kicsit kedvesebb lett. Haragudott rám, amiért annyi éven át átvertem, de lehet, hogy lassan kezdte megérteni ezen döntésem okát.

Végjegyzet:

1 [Az ismeretlen ördögűző. Márk 9:38-40]

ᔓ ♡ ᔕ

Freÿburg városának térképe Matthäus Merian 1644-es metszete alapján. A színezés saját munka, a címerek kinézete a valóságot tükrözi. Néhol sor került apróbb változtatásokra, de a lényege változatlan maradt. Az oldalt feltüntettet helyek mind valósak a legutolsó kivételével.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A freiburgi katedrális tornya 116 méter magas.

A freiburgi grófok uralma alatti évek kiemelkedtek a grófok és a város közötti gyakori viszályok miatt. Ezek a viszályok leggyakrabban a pénzről szóltak. Ezen ellenségeskedések következménye az lett, hogy a freiburgi polgárok egy ponton lerombolták a város melletti kastélyt. A grófi uralomtól való végleges megszabadulás érdekében a polgárok 1368-ban 20 000 márka ezüsttel megvásárolták szabadságukat, és ezt követően önként alávetették magukat a Habsburg-ház védelmének.