Mikor épp nem a törököt aprítottuk, sok mulatságot szerveztünk. Leginkább Ete és én szolgáltattuk a zenét. Mindketten emlékezetből. Nekem segített a kis könyvem is, amibe elég sok szövegét is leírtam. DJ-k voltunk a DJ-k előtt. Bár nekem néha egypáran azt mondták, hogy az is jó, amikor csak ráénekelek a hangszeres háttérhangra. Szerintük szép volt a hangom. Ezt kicsit viccesnek találtam, mert az iskolai kórusba kifejezetten nem válogattak be anno.

A sajátjaim közül leginkább magyar zenéket „tettem be", s azok közül is azokat, amik stílusilag passzoltak és kedveltek voltak, de Etétől nagyon sok újat is tanultam. Örültünk a hasonló képességeinknek, mert így sokszor vissza is hallgathattuk egymástól a dalokat, hogy biztos nem felejtsük el, bár ezt igazán fontosnak csak én éreztem. Kottát írattam valakivel itt, de kiolvasni a világért sem sikerült megtanulnom, hangfelvételre meg egyszerűen nem volt lehetőségem.

Az egyik ilyen buli után a két barátom rövid időn belül elköszönt tőlem egy szőke srác kíséretében, és emlékeztettek rá, hogy ne féljek új dolgokat kipróbálni. A megszokottakhoz viszont ott vannak ők, ha kellenek. Nem szobára, hanem sátorra mentek.

Nekem nem egy udvarlóm akadt az évek alatt, rögtön már az elején megrohamoztak. Elég sokan voltak, kiket lenyűgözött a megjelenésem, a méretem, a stílusom, de egyik se volt olyan, akivel hajlandó lettem volna összejönni. Rendes szexig senkivel se jutottam Etéék kivételével, csak csókokig és esetleg harapdálásokig néha-néha. És valahogy nem is akartam mást egyelőre. Épp elég volt nekem az a poliamor kapcsolat.

Mondjuk kettejükkel már megvolt a fél Kámaszútra...

Valahogy annyira nem vonzott az az életmód, amit a társaság egy része élt, még ha az elején fejest is ugrottam bele. Jobb szerettem a nyugis szexet, azt mikor a végén oda is bújtam a másikhoz, vagy mikor néha csak úgy random is magamhoz ölelhettem, és ő is hasonlóképpen tett. A szexben az ölelés volt a legjobb. Nem csak egyszerű szeretők voltak ők ketten számomra.

Nem tartottunk kizárólagos igényt egymásra – sokszor az is előfordult, hogy egy nappalt csak Etével vagy csak Violával töltöttem, miközben ők is vettek be néha egy férfit harmadiknak helyettem –, de a mi kapcsolatunk kicsit más volt, kicsit szorosabb. Még ha nem a hagyományos értelemben vett szerelem is volt.

ᔓဂᔕ

1604-ben jártunk már, és épp a török kézen levő Buda környékén voltunk. Az oszmán főerők a város körüli védőgyűrű helyreállítását tűzték ki célul, szóval egy jó darabig nem is terveztünk tovább állni.

Még mindig kicsit idegennek éreztem ezt a világot, így évek múltán is. Azt sehogy sem tudtam megszokni, hogy a vámpíroknál minden nappallal és éjszakával kapcsolatos szójáték, szólás, és minden hasonló teljesen fel volt cserélve. Ete szerint a többnyelvűségem okozta, mert általa kicsit jobban a szavak mögé láttam, és az sem volt elhanyagolható tényező, hogy volt egy olyan évem, amíg bár vámpír voltam, nem tudtam ezek létéről. Még az is csak nagyjából alakult ki, hogy nappal aludtam, és éjjel voltam aktív, miközben ugyanúgy tekintettem az aktuális dátumra, mint régen.

Melatonin a vámpírok szervezetében tuti nem keletkezik a sötétség hatására, hogy irányítsa az alvási ciklust, de egyszerűen kényelmetlen nekem mindig csak vaksötétben vagy gyertyafénynél csinálni valamit. Az szép és jó, hogy mintha a sötétségnek is lenne egy kis fénye, de rendesen látni azért jobban szeretek, és megszoktam a modern mesterséges világítás azon előnyét, hogy nem vibrál. Itt meg azt csak a napfénytől kapom meg. Még úgy is, hogy közben a direkt sugaraitól félek. Vagyis léteznek valamilyen világító mágikus – tündérek által készített – üveggömbök, de olyanokat az emberek nem fognak nekem ide hozni. Arról nem is beszélve, hogy milyen törékenyek elvileg és nem illenek ehhez az életvitelhez.

A szópárokat tudtam: például felvilágosít - felhomályosít, másnap - máséj, nightstand - daystand, Nachthemd - Taghemd. Vagy ott voltak például azok a szavak, amiknek megmaradt valami régiesebb formája: tegnap - tege, hónap - hó vagy hold-fordulás. Volt, mikor úgy használtam őket, ahogy kellett, de alapvetően emberi szavakban gondolkodtam. De legalább szerencsémre ezen a többiek annyira nem problémáztak.

Kicsit a naptárra – vagyis éjtárra – való tekintés is más volt, de legalább nem teljesen. Látszott, hogy a vámpírok alapvetően emberek voltak régen, én nem találtak ki egy teljesen más naptárrendszert, hanem csak átfordították az emberit, mert azt már ismerték. Az órák maradtak, és a dátumok számozása meg a hét napjainak neve is, de ez utóbbiak már duplázódnak. Míg például egy ember az év második napjának egyszerűen csak azt mondta volna, hogy január 2 – ami kezdődött január 2-án 00:01-tól és tartott 23:59-ig –, a vámpíroknál ez bonyolultabb volt. Nem az éjjel tizenkettő jelentette a választóvonalat, hanem a déli tizenkettő, mivel mi akkor aludtunk. Így az említett dátum – részben – megfelelője a január 2|3 volt. Ez kezdődött január 2-án 12:01-tól és tartott január 3 11:59-ig. Kétszer rajzolták le nekem, a logikáját értettem is, de a gyakorlatban sokszor szarul használtam.

Már a hajnal rég elmúlt, így gyorsan felvettem a nappali ruhámat, és átmentem a fősátorba. A tábornokunk hivatott. Legtöbbször részt vettem a haditerv kidolgozásában. Ha magához a tervhez sokat nem is adtam hozzá, az animációkat szerette mindenki, amivel illusztráltam a lehetséges kimeneteleket. A kis könyvemet is mindig magammal vittem, mert szerettem néhány okosságot leírni, ha megtetszettek.

Ezek a megbeszélések valahogy mindig ilyen későre estek, de ezt annyira nem bántam. Emberként éjszakai bagoly voltam, vámpírként meg nappali pacsirta, vagy mit tudom én. Mi hárman amúgy sem tudtuk sosem eldönteni, hogy ki ki mellett aludjon, így meg nem volt megszokott helyünk. Ete azt mondta, hogy azért jobb, ha ő van középen, mert két nővel és egy férfival úgy szép szimmetrikus, és különben is ő a legidősebb. Szerintem én jobban találtam volna oda, mert a legmagasabb és a legélénkebb hajszínnel rendelkező én voltam, ha már szimmetria, és nélkülem ők sem lettek volna itt. Viola meg úgy gondolta, hogy ha ő lenne azon a kiváltságos helyen, azért lenne jó, mert olyan édesen és védelmezően körbe tudnánk ölelni, és amúgy is ő szokott legtöbbször csak úgy random elkezdeni birizgálni minket, így meg mindkettőnkhöz hozzáférne bármikor.

Így mindig váltogattuk ezt, az ilyen napokon meg mikor végeztem, egyszerűen csak melléjük bújtam, ahol volt hely.

Új sereg érkezett a tegnap. Velük kellett valamit kezdjünk. Nem szerettünk feltűnősködni – és nem is volt ajánlott –, így mindig konkrétan ki volt dolgozva minden.

Az FPS vagy stratégiai játékokat emberként is szerettem, de ezzel egy új szintre emeltem ezt a fajta szórakozást. Abszolút nem reguláris sereg voltunk, a haláltól meg senkinek sem kellett tartania, és ez a hangulaton is érződött. Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de élveztem a háborút. Az után meg főleg, hogy úgy festett a helyzet, hogy rövidesen kapok egy kisebb alakulatot a kezem alá. Az elmúlt pár évben tulajdonképpen amolyan úttörő szerepben tevékenykedtem. Ez azt jelentette, hogy azok között voltam, akik első körben kicsit ráijesztettek az oszmánokra, és kiszakították őket a megszokott ritmusukból, hogy a fejetlenség lehetőleg minél jobban eluralkodjon rajtuk. A cél az volt, hogy minél többet meg kellett ölni, minél rövidebb idő alatt minél kevesebb vámpírnak, hogy amikor meglássák, hogy amúgy mennyien is vagyunk, olyan mértékben eluralkodjon rajtuk a félelem, hogy egy részük inkább futásnak iramodjon, mert a menekülő katonát könnyebb volt megölni. Erre a mágikus képességeim miatt meg tökéletes voltam, miután elég tapasztalatot gyűjtöttem, hogy gyorsan tudjak dönteni egyes kérdésekben. Lassan meg elértem egy olyan szintre, hogy nem csak a saját cselekedeimet álltam készen irányítani, hanem másokét is.

Mindjárt újra szintet lépek.

Minden jól ment a megszokott módon, amíg hirtelen túl nagy fény nem lett a sátorban.

Valaki kihasította, és fel is gyújtotta. A lángok szinte pillanatok alatt marták át magukat a ponyvaszerű anyagon.

Megtámadtak minket, és úgy tűnt, hogy tudták, hogy mik vagyunk. Hasonlóra még sosem volt példa, a törökök közt abszolút nem voltak vámpírok. Azt sem tudták mi az.

Engem szerencsére nem ért a fény. A csuklya még a fejemen volt, és mivel jó helyen álltam, az megvédett, de a többieknek nem volt ilyen szerencséjük. Az égető fájdalom vagy akár a napfény okozta vakság miatt meg nem tudták biztonságba helyezni magukat. Én meg nem voltam olyan helyzetben, hogy segítsek nekik, és inkább a saját életemet helyeztem előtérbe, mint azt, hogy a testemmel árnyékot tartva teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozzam magamat. Még sosem láttam az előtt, hogy hogyan ég el élve valaki a napon. Nem volt szép látvány.

Ete és Viola... Ők már biztos alszanak, és nemhogy a nappali ruhájuk nem volt rajtuk, mikor eljöttem, hanem semmilyen ruha se.

Futottam, ahogy csak bírtam a sátrunk felé, hogy figyelmeztessem őket. Szerencsére akár csukott szemmel is tudtam volna az utat, így az, hogy nappal volt, ezzel meg a látási viszonyaim szűkösök, annyira nem befolyásolt.

Viszont már késő volt. Az egész lángokban állt, a külső borítás már teljesen leégett.

Ha itt voltak a támadáskor, már nem élnek...

Ne, ez nem lehet igaz, ez biztos csak egy álom, egy nagyon rossz álom...

Minden összeomlott bennem, és csak lefagyva néztem a lángokat, amik a reményeim utolsó morzsáit is felfalták. Az agyam kétségbeesetten kereste a menekülőutat a valóság elől, de nem talált semmit. Csak az égő sátor látványa maradt előttem, miközben a tűz ropogása mintha a lelkemet is perzselte volna.

Ahogy a barátaimat, az együtt töltött szép éveket, meg tulajdonképp az egész új életemet sirattam, valami fellökött. Valaki egy lóval elütött, de nem törődött velem, és tovább is vágtatott. Elestem, de sikerült nagyjából épen megúsznom. Csak az államat és az orromat égettem össze egy kicsit, de az inkább volt esztétikai probléma, mintsem gyakorlati.

Lehet, hogy az elmúlt nyolc év itt porlik semmivé a szemem láttára, de nem maradhatok itt, ha legalább én életben akarok maradni. Túl könnyű célpont vagyok. Lehet, hogy jelenleg kifejezetten gyorsan gyógyulok, de a szem egy nagyon összetett szerv. Összetettebb, mint a sima izomzat, így több idő is kell neki. Ha szemközt kapom a napot, lehet, hogy én sem úszom meg élve.

A mérhetetlen bánat nagyon hamar átcsapott abba a félelembe, hogy nem akartam én is meghalni. Előttem állt a végtelen, de a halál ott ólálkodott a sarkamban, és elég volt egy rossz mozdulat, hogy én is könnyen semmivé váljak.

Nem lehetek én a következő, mikor végre olyan lehetőségek tárultak fel előttem, amik régen maximum csak a fantáziámban létezhettek. Semmiképp sem.

Nálam voltak a tőrjeim, a késem, a kis könyvem, jópár ékszer és a kardom. Plusz volt rajtam egy teljes rend ruha, amivel mozoghattam nappal is, amíg sikerül biztonságba kerülnöm. Nem túl sok, de a semminél több. Nem voltam olyan pszichés állapotban, hogy harcoljak – pláne nem nappal –, de elmenekülni még elmenekülhettem.

Megfelelő árnyékot kerestem, ahonnan rendesen szétnézhettem volna, de nem találtam, így lesütött fejjel inkább csak egyszerűen futásnak indultam. Kevés mozgás volt a táborunkban, és szerencsére senkivel sem találkoztam, aki meg akart volna állítani, így csak futottam, ahogy a lábam bírta.

Ennél rosszabban nem is végződhetett volna ez. Senkit sem találtam, aki hozzám hasonlóan túlélte volna. Megint egyedül maradtam, és ez fájt talán a legjobban.

Lehet, hogy szégyen a futás, de esetemben nagyon hasznos.

Az emberek általános körülmények között – valós vagy képzelt okok miatt – mindig is kerülték és megvetették a világ természetfeletti részét. Még azokra az emberekre sem néznek jó szemmel, akik valamilyen formában mágiát használtak. Ha a fejedelem ne álljon elő ezzel a vad ötlettel, valószínűleg már korábban is kaptam volna a halálból egy kis ízelítőt néhány éjvadász vagy pap által.

Azt, hogy magától értetődő, hogy nem akar valaki csak úgy megölni, mint ami egy fejlettebb társadalomtól elvárható lenne, jobb lesz, a végleg elfelejtem. Viszont az életemről nem fogok lemondani. Sohasem.

De legalább már nem csak egy elveszett lány voltam egy idegen világban. 

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

A fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A melatonin az alvási ciklust irányító hormon. Megnöveli a REM-ciklus hosszát, és élénk álmokat eredményez, emiatt alvászavar ellen adják. Hat a test hőmérsékletére, és álmosságot okoz. A melatonin képzését a hipotalamusz vezérli a fény–sötétség változásairól kapott információ alapján, majd a tobozmirigy választja ki.