Még világos volt, amikor megérkeztünk valami táborba. Kisebb-nagyobb sátrak voltak mindenhol, de sehol sem lehetett egy árva lelket sem látni. Első ránézésre nem tűnt érdekesnek, de aki tudta, mi a dörgés, rájöhetett, hogy miért nincs katonákkal vagy emberekkel tele a tábor. Mert vámpírok voltak, és épp aludtak.

Vagy ha már nem is, mert a világos órák száma az év jó részében meghaladta az alvás igényét, a sátrat akkor sem hagyják el nyomós ok nélkül.

– Ismeritek a szabályokat – intett a kocsis. Menni akart már.

Igen, a szabályok. Nem zargatnak minket, sőt, különböző anyagi juttatásokat is kapunk, ha csak az oszmánok soraiból ölünk embereket, de ezt leszámítva teljesen szabad kezet kapunk. Azt csináluk s akkor, amikor akarjuk, amíg az nem feltűnő.

Leszálltunk a hintóról, és bementünk a legnagyobb sátorba. Bár valamiféle nappali ruhája volt a két új barátomnak is, látszott rajtuk, hogy nemigazán használták. Tudták, hogy ritkán van szükség általában ilyenekre, így nem is fektettek bele túl sok energiát. Az enyém engedte meg a legnagyobb mozgásteret, és az enyém védte legjobban az arcot. Jó érzés volt tudni, hogy ilyen jól sikerült megterveznem jóformán a semmiből.

Bent néhányan valami térkép fölött görnyedtek.

– Újak vagytok? – kérdezte az egyik.

– Igen – válaszolta Ete.

– Képesség?

– Használható csak neki van – közben rám mutatott.

– Mi az?

– Kézzel fogható energia, szél és tűz – válaszoltam.

– Ez a gyakorlatban mit jelent?

– Ha kell, megmutatom.

– Úgy legyen. Addig helyezzétek magatokat kényelembe.

Violával ketten leültünk valami tábori ágy féleségre beszélgetni. Elég jól kijöttem vele, jobban, mint bárki mással ebben a világban eddig. Ő valahogy mindig kész volt meghallgatni és megérteni.

Ete velük beszélt. Arról volt szó, hogy egy sátorba helyezzenek el minket, és bár a törökök ellen nem hasznos, mindkettőnknek vannak más képességeink is.

Napnyugta után valami fából és szalmából készült bábu elé vittek, amin meg kellet mutassam, hogy mit tudok.

Elég szép kis nézősereg gyűlt. Még szerencse, hogy azok után, amiken átmentem, egész jól bírtam a nyomást.

Egy ostorcsapás, s lerepült a bábu jobb karja, egy másik, s a bal is. A sima ostor után egy vékonyabb nyalábot, egy sugarat csináltam. Ezzel kicsit távolabbról lyukat égettem a mellkasába, majd közelebb mentem, és egy kisebb energiagömböt átnyomtam a fején. Végül – már távolodva – egy lökéshullámmal felborítottam az egész bábut, és a tüzemmel elégettem.

Tapsvihar volt a jutalmam, és hirtelen rengeteg csodálóm lett. Nem tudtam, hogy ezek csak érdekbarátságok a leendőbeli kiváltságaim miatt – elvégre Violának és Etének is csak erre kellettem eredetileg –, vagy sem, de jól esett a megbecsülés és az elismerés.

ᔓဂᔕ

Az elkövetkezőket meg kell mondjam, eléggé élveztem. A képlet egyszerű volt: ahol törökök voltak, ott mindent meg kellett tegyünk, hogy ne legyenek. Sokszor inkább éreztem már néha sima pusztításnak és gyilkolásnak, mintsem egy alku részének. Teljesen harmadik félként vettünk részt az egészben, ostromoltuk az ostromlókat, ha úgy tetszik, és részt vettünk néhány elvesztett vár visszafoglalásában. Csak nagyon ritkán segítettünk direkt az embereknek.

Egy idő után már nem tudtam követni, hogy merre is jártunk. Győr 1598-as visszafoglalása volt az utolsó helyszín, amit még tudtam hova tenni. Nemigazán voltak településnévtáblák, és különben is, legtöbbször kerültük az embereket, ha a mieinkről volt szó. Ha a történelmi vagy földrajzi ismereteim gazdagabbak lettek volna, biztos hasznomra vált volna. Még úgy is, hogy időközben kiderült, hogy a domborzat nem teljesen olyan, mint az én világomban.

Először csak azt hittem, hogy szarok a térképek, mint ahogy az ettől a kortól elvártam, de rá kellet jönnöm, hogy azért néha elég erősek voltak a földrajzi különbségek. Az egy dolog, hogy az Adriai-tenger kisebb, a Britt-szigetek meg nagyobbak voltak, de itt elvileg a Vörös-tenger pont annyira érdemelte ki a tenger nevet, mint a Kaszpi-tenger. Röviden: semennyire. Nem volt összeköttetésben az Indiai-óceánnal, így meg technikailag csak egy tó maradt. Ugyanígy a történelmi események közt is lehettek kisebb-nagyobb különbségek.

Bár még így is lehet jobban tettem volna, ha történész szakra megyek az egyetemen, és nem közegészségügyi szolgáltatásokra...

Időközben még egy képességemet felfedeztük. Először kicsit gyanús volt, hogy miért beszélnek a törökök olyan furcsán magyarul egymás közt, de egyik este a többiek felhomályosítottak, hogy a nem tanult többnyelvűség egy létező dolog – egy passzív mágikus képesség tulajdonképpen –, és annyira azért nem is ritka, ha minden formáját nézzük. Még különböző varázstárgyakkal is el lehetett érni valamilyen hasonló hatást. Nálunk is volt még rajtam kívül pár másik vámpír hasonló képességgel, és mind kémkedtek leginkább.

Ennek tudatában már jobban megértettem egy másik dolgot is. A magyar nyelv annyira nagyon sokat nem változott az évszázadok alatt, hogy ne lehessen érteni – ellentétben például az angollal, ahol Shakespeare drámáit angolról kellett fordítani angolra –, de azért az Ómagyar Mária-siralom meg a hasonló nyelvemlékek szövege mégis nagyon furcsa volt, mikor az iskolában tanultam róluk. Itt viszont mégse éreztem semmi régies hangzást vagy fogalmazást mások beszédében. Igen, nem a 13. századba csöppentem, hanem a 16. végére, de akkor is túl modern volt a magyar nyelv. Teljesen mintha otthon lettem volna. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, azt hittem, hogy ez is csak egy olyan változás, mint a mágia jelenléte önmagában, de így érdekesebbé vált a téma.

Nagyon könnyen belezavarodtam, hogy épp milyen nyelven beszéltem. Pont annyira nem éreztem a különbségeket, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy nem a modern magyart használtam eddig. Az elején még azt sem mindig vettem észre, ha hirtelen valamilyen más nyelven szóltak hozzám, annyira magától értetődő volt, hogy értem, amit mondanak, de hamar ráéreztem, ahogy egyre jobban tudatában lettem a helyzetnek.

Alakváltó képességet szerettem volna mindig is, de meg kell mondjam, ez hasznosabb. Sokkal hasznosabb.

Még úgy is, hogy csak akkor „oldottam fel" egy új nyelvet, ha valakit hallottam beszélni rajta. Ekkor tulajdonképp megkaptam az illető szókincsét és a többi fontos ismeretet, még ha pár, addig ismeretlen dolog így is inkább csak derengett, mint például a vámpír „szakszavak". A semmiből kínaiul beszélni például nem tudtam. Hasonlóan működött az írott része is, de annak előtte feltétele volt a beszéd megértése. Előttem kellet leírjanak vagy felolvassanak valamit, ha még csak egy mondatot is, és azzal megértettem, és elsajátítottam a gondolatok lejegyzésére használt szimbólumrendszert.

Teljesen egységes, kidolgozott magyar helyesírásról még nemigazán beszélhettünk, így startból tudtam kettőt is a sajátom mellett. A középkori magyar királyok udvarában az úgynevezett kancelláriai helyesírás volt a gyakori, mely a magyar hangokat a latin nyelv betűinek kombinációjával fejezte ki, de egy újfajta hangjelölés is terjedőben volt a huszita Bibliának hála. Ott az összetett betűk helyett mellékjeleket vezetett be – a gy-t a ġ-vel, az ny-et ṅ-nyel, a ty-t ṫ-vel jelölték, az s-t ſ-sel, az sz-t ʒ-vel írták –, de szintén nem tudott normává válni.

Ez viszont rámutatott arra, hogy ha minden igaz, akkor nem kell a nyelvekben végbemenő változásokat megtanuljam. Elég, ha „bővítem a nyelvcsomagot" valaki által, mintha csak a laptopomra töltenék le pár frissítést.

Kémkedni mondjuk nemigazán tudtam volna. Túl magas, túl sápadt, és túl vörös voltam töröknek. A bőröm még a többiekéhez képest is fehér volt, bár ez nem újdonság. A ballagási tablón úgy néztem ki a többiek között, mint egy vámpír. Mindenkit enyhén retusáltak, eltűntették a bőrhibákat és világosítottak a bőrtónuson, de rajtam lehet, hogy nem kellett volna világosítani. Hasonló a helyzet állt fenn itt is. A vámpírok bőre valamilyen mértékben világosabb lett, mint ami emberi életükben volt, bár még így is sokan eléggé emberszínűek maradtak. Én viszont már alapból hoztam egy vámpírsápadt szintet.

A tüzes és az energiás képességem miatt közel mindent megkaphattam, amit akartam, és volt rá keret. Ruhát, ékszereket, bármit. Még plusz lyukakat is szúrattam a jobb fülembe. Tiniként akartam, de sosem szántam rá magam. Csak arra kellett vigyázzak, hogy mindig legyen bennük fülbevaló, hanem gyorsan begyógyultak, mintha sosem lettek volna.

A ruhánál végre nem kellet azon gondolkodjak, hogy mi az illő. A vámpíroknál nem voltak meg azok a tipikus nemi társadalmi szerepek, mint az embereknél, ez meg az öltözködést is befolyásolta. Vagy Ete például még emlékezett, hogy a honfoglaláskori magyar női és férfi viselet között nem volt jelentős különbség. Szépnek találta az új „hagyományos" ruházatot, Viola többnyire abban is járt, mert azt szokta meg, de nem szólt semmit, ha valami mást látott valakin. Ezzel meg a többiek is hasonlóan voltak. A „nekem ez tetszik" teljesen valid érv volt a nadrágra nőként.

Na meg azt is elismerte mindenki, hogy szoknyában kicsit kényelmetlen aprítani a törököt.

Kihasználtam azt, hogy egy év után végre teljesen úgy öltözködhetek, ahogy akarok. Az enyhén modern katonás nadrág meg az a felső, amit én leginkább csak a haspoló és a fűző szerelem gyerekének mondtam, tökéletesen megfért a lengyel szárnyas huszárok felszerelése mellett. Érdemi páncélzatom nem volt a régi életemből, és később sem kaptam, mert direkt rám kellett volna egyet csináltatni a magasságom és a gömbölyödő melleim miatt, és a tábornokunk szerint felesleges lett volna. Eléggé gyors voltam ahhoz, hogy veszélyes sérülést embertől az éj leple alatt ne kapjak.

Kicsit mondjuk lehet, hogy hülyén nézünk így ki egymás mellett. Olyan ez, mint a fantasy jétékokban a semmit sem védő, bikinis női páncélok a férfi karakterek szettjéhez képest.

A vámpírdivat az esetemen túl is mintha enyhén valahogy néha megelőzte volnaaz emberit. Sőt, talán az emberek pont tőlünk ispirálódtak néha. A fehérebb bőr a nemesség körében is akkor lett elterjedtebb és kivánatosabb, mikor egypár vámpírnemes „baszott az alkotmányra", és nem rejtegette többet magát. A lesült bőr idővel tényleg a földeken dolgozó földművesek és más munkások ismérvének számított, és azért volt kerülendő, eredetileg viszont valami mást is jelentett a fehér bőr, nem csak a gazdagságot: az örök fiatalságot. Persze csak annak, aki nem marad le erről az ötven-hatvan évével.

Ritka volt az az ember, aki vámpír szeretett volna lenni, de ha igen, akkor ez volt az oka, viszont nálunk sosem volt szokás csak úgy átváltoztatni valakit. Így meg maradt a smink és az egyéb kozmetikumok a hasonló eredmények elérése érdekében. Csak kár, hogy nemhogy örök fiatalságot nem adtak nekik, hanem a legtöbb pont hogy mérgező anyagokból – ólom-szulfátból vagy foszforból – készült.

Egyrészt az volt az általános hozzáállás, hogy ki kell érdemelni azt, hogy magunk közé emeljünk valakit a jószágok közül, másrészt meg a vérifjúkra szinte mindig jobb volt vigyázni egy ideig, mert saját magukra alig tudtak.

Azzal, hogy vámpírrá tettél valakit, felelőséget is kaptál.

Ha valami egetrengető hülyeséget csinált a sarj, a kreátoron is számonkérhették. Ilyen hülyeség volt pont az is, ha túl nyíltan vállalta valaki azt, hogy mi, olyanok közelében, ahol ezt nagyon nem kellett volna. Az én kis történetemet a hegyek közti faluban elmosolyogták, mert sok vizet nem zavartam ott – bár a vámpírgyilkosságokat azért megtartottam magamnak, mert azokértmár megüthettem volna a bokámat –, de ha a királyi udvarban csináljam meg a nemesek körében, már nem azt a reakciót kaptam volna. Voltak nagy nevek, mint például az orosz Upir Lichy vagy a román Vlad Țepeș, akikről nagyon is tudták az emberek, hogy mik, de esetükben ezt pont azért volt így ez, mert még a királyok is tisztában voltak azzal, hogy jobb kerülni őket.

Hozattam magamnak egy végtelen jeles meg egy jin-jangos gyűrűt is első körben. Előbbit aranyból, utóbbit ezüstből. Nem voltak pont olyanok, mint amiket otthon hordtam még emberként, de jól esett viselni őket. Az is csak egy mítosz volt, hogy a vámpírok nem szeretik az ezüstöt. Nagyon is szerettük, de az aranyat azért jobban. Bár ez annak is be lehetett tudni, hogy a fehér fém a sápadt bőrön nem mutatott valami jól.

A legtöbben a meggazdagodás reményében jöttek ide, ha meg már itt voltam, én is követtem a példájukat. Bár jobban szerettem az olyan kincseket, amiket hordani is lehetett, mintsem a sima pénzt.

A rendes könyvek mellett egy üreset is rendeltettem magamnak. Egypáran az elején kicsit meglepődtek azon, hogy amúgy már rég tudtam írni és olvasni, nem nézték volna ki belőlem. François Villon balladáit Faludy György átköltésében már ismertem, de valahogy jobb volt eredeti nyelven – franciául – olvasni, miközben úgy is értettem minden szavát. Szerencsémre elég sokan voltak itt olyanok, akik nem csak magyarul tudtak, mert a vámpírokra jellemző, hogy unalmukban nyelveket tanulnak, és egy részük alapból más anyanyelvű is volt.

Az sokat segített azon, hogy ne zavarodjak bele a nyelvekbe, hogy olyan szöveget olvastam, aminek a fordítását már ismertem, sőt nagyrészt fejből is tudtam:

„Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,

ki az utcáról tartja el magát.

De a kis dögöt nagyon szeretem,

ingét megvarrom, ágyát megvetem

és megkefélem este a haját;

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,

s ha egy vendég jön, aki jól fizet:

a hátsó ajtón diszkréten távozom,

hogy a gavallérok és a tiszt urak,

mint a mennyben, úgy érezzék maguk

a bordélyházban, hol ketten lakunk."[1]

A tőröket mindig magamnál tartottam annak ellenére is, hogy inkább lándzsát vagy alabárdot használtam, mivel azok biztosabb fegyverek voltak. Lehet, hogy vámpírok vagyunk, de azért jobb, ha az ellenség tisztes távolban marad, ha sokan vannak. Ezeken kívül csak egy nagyon kicsi késem volt még, de azt inkább csak a hétköznapibb dolgokra használtam, harcban nem.

Idővel magtanítottak bánni a szablyával és kaptam egy sajátot is, mert nagyon vágytam rá: egy egyedi, sárkányos markolatút, ami vércsatornával és fokéllel is rendelkezett, így nem volt nehéz, miközben könnyű volt szúrni vele.

A sárkány feje és lábai alkották a keresztvasat, miközben úgy tűnt, hogy a kezeivel tartja a pengét. Maga a markolat a hüllő hosszú teste volt, és mivel a farka visszahajlott, biztos fogást tett lehetővé. Egy suhintásnál nem kellett erősen rámarkoljak a kardra, mert fizikailag képtelen volt csak úgy kicsúszni a kezemből.

Ete adta ajándékba, mert tudta, hogy szeretem a sárkányokat – bár élő sárkányt még soha életemben nem láttam –, és mert méretileg is illett hozzám, mivel a hosszabb fajta kard volt. Nem kevés török hatást éreztem rajta, mert az a pont, ahonnan kezdődött a fokél, nagyon kiemelkedett, amire nekik még külön szavuk is van. Biztos csak úgy zsákmányolta valamikor, mert a mahmuz nem volt jellemző a tipikus magyar szablyákra, de ez nem zavart. Ilyen kardja másnak nem volt itt, és ez tetszett nekem.

A sárkány szeme mindkét oldalon rubinból készült, ami még nekem is drága lett volna, nemhogy neki. Az, hogy „megadnak mindent nekünk, amíg csak az ellenség vérét szívjuk" nem volt teljesen igaz. Azért voltak korlátok, főleg, ha valaki olyanról volt szó, akinek nem volt hasznos ereje, és ennek okán nem is tudott úgy teljesíteni, ahogy azt az uralkodók megkövetelték.

Az elején nem értettem, hogy miért inkább csak olyan vámpírok kellettek,akik valamilyen egyedi és erős mágikus képességgel rendelkeztek, de aztán rájöttem: akinek van, az általában tisztábban dolgozik azon felül hogy eredményesebb. Az erdélyi fejedelem, és a magyar király is próbálta elkerülni azt, hogy híre menjen, hogy kikkel – vagyis hogy mikkel – szövetkeztek végső elkeseredésükben. Ennek meg a legbiztosabb módja az volt, ha nem rendeztünk feltűnő és hosszas vérfürdőt, és nem hagytunk magunk után kibelezett meg kiszívott holttesteket. Voltak érdekes képességek, valaki például meg tudta olvasztani és más alakba kényszeríteni a fémeket, ezzel meg akár a saját páncéljukkal megölni a törököket, más meg rémálmok idézésével még akkor is tudott egész seregeket kínozni, mikor épp pihenni próbáltak – na ez az igazi pszichológiai hadviselés –, de a leggyakoribb, hasznosnak ítélt adottságok a tűz alapúak voltak. Ilyen minden vámpír táborba kellett jópár. Nem csak azért, mert gyorsan meg lehetett ölni egy lángcsóvával egyszerre sok embert is, hanem mert minden nyomot fel kellett égessünk magunk után.

Nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy megtudjam, hogy miért lila az én tüzem. Néha a mágia egy nyersebb formában is manifesztálódott egyeseknél, és a személytől függően valamilyen színként nyilvánulhatott meg. Nálam ez pont a kedvenc színemet, a lilát jelentette. Ez nem csak vámpíroknál fordult elő, viszont figyelmeztetett arra, hogy az illető nem mindig tudja megzabolázni az erejét. A mágia és az erős érzelmek mindig is összefüggtek. Az átkok például ellenségeskedésen, féltékenységen, irigységen vagy haragon alapultak. A pozitív érzelmek is kiválthatták a kontroll elvesztését, de a negatívaknál azért gyakoribb volt.

Ezt mondjuk én is tapasztaltam már, ha az energiagömböm volt a középpontban, szóval jobb volt nem felcseszni...

Néhány százan voltunk ebben a táborban, ami nagyságrendekkel lemaradt a törökök létszáma mellett, akik ezrével, tízezrével voltak jelen, de még így is nagyon eredményesek voltunk.

A társaság kevesebb, mint negyedjének nem volt semmilyen egyedi különleges képessége, vagy volt, de nem volt hasznos. Ők valaki mással érkeztek. Voltunk egypáran, akiknek több képességünk is volt, de nekem volt a legtöbb az észrevételeim szerint: energiagömb – és más formái –, a szél manipulációja egy bizonyos szintig, a hajnal és az alkony megérzése, tűz, gondolat kivetítés, felfokozott gyorsaság és többnyelvűség. Ez még úgy is nagyon soknak számított, hogy néhány közülük passzív volt, és így csak magamra tudtam valamilyen hatást gyakorolni vele.

Ez azért is érdekes, mert ezek a képességek az emberi élet árnyékai egy bizonyos szinten.

Egy piromániásnak például ha lett valamilyen ereje, akkor biztos tűzzel kapcsolatost kapott. A nagyon erős belső vágyak hozták magukkal a képességeket, amikor valaki elkezdett átváltozni. Én viszont sosem áhítoztam ezek közül egyikre sem annyira. Sőt, amiket inkább szerettem volna mindig is szuperképességnek, egyáltalán nem mentek. A többiek lezárták ezt annyival, hogy biztos csak magamnak sem ismertem el, és az igazi vágyak nem mindig a tudatos vágyakat jelentették, de én épp eleget fantáziáltam ilyesmiről ahhoz, hogy tudjam, hogy mit szerettem volna inkább.

A sötétben látás, a jobb hallás vagy szaglás átlagos vámpír képesség volt, akárcsak a gyorsaság vagy a megnövekedett fizikai erő. Az embereknél minden érzékünk és minden fizikai képességünk jobb volt, én viszont a többi vámpírhoz mérten is fokozottan gyors voltam. Úgy araszoltak néha hozzám képest, mint egy reumás csiga, főleg, ha nem sík terepről volt szó. Mondjuk az egy ideig foglalkoztatott, hogy ha én ennyivel gyorsabb vagyok a többiekhez képest, milyen gyors lehetett az a vámpír a templomban.

Szépen lassan elvarázsolt ez a világ, és jól éreztem itt magam, ahogy végre elkezdtem rendes válaszokat is kapni.

Mikor először felébredtem itt, futó gondolatként átsuhant az agyamon, hogy ez tisztára olyan, mintha egy sablonos isekai, de aztán visszazuhantam a valóságba, és inkább az Evil or Live anime jutott eszembe. A főszereplő srác ott az elején azt hitte, hogy bekerült az egyik játékába, de közben csak elküldték a szülei egy átnevelő bentlakásos iskolába, mert megelégelték a videójáték függőségét. Nekem ilyen gondjam nem voltak, és inkább csak sima emberrablásra gondoltam, mint amilyen a 2019-es caracali eset is volt.[2] Annak kapcsán mondjuk legalább párszor átfutott az agyamon, hogy én mit csinálnék, ha elrabolnának, már csak azért is, mert nálunk is szinte olyan pocsék volt a tömegközlekedés, mint ott. Ennek itt is hasznát vettem, de nagyon hamar világossá vált, hogy nem mindig a legvalószínűbb lehetőség igazolódik be. Tipikus példa volt erre, mint mikor valaki reggel leparkolta a kocsiját, délutánra meg csak egy bóját talált a helyén. A legvalószínűbb eshetőség az volt, hogy rosszul emlékezett arra, hogy hol hagyta az autót, utána meg hogy elvontatták, míg munkában volt, és a többi. De az én esetemben tényleg az autó változott bójává pár óra alatt, miközben ez a legtöbbeknek még csak eszébe sem jutott volna potenciális lehetőségként...

Mindig is szerettem értelmetlenségekbe mélyebben belegondolni – például, hogy min változtatott volna az, ha az emberek farka nem tűnik el, vagy hogy mit csináltam volna egy esetleges zombiapokalipszis esetén – de itt már nagyobb hasznuk volt ezeknek az agymenéseimnek. Vagyis nem pont ezeknek, hanem a hasonlóknak. A véradós ötletem nem ott helyben pattant ki például a fejemből, hanem egy bizonyos mértékben már ott lapult bennem, és csak bedobtam a témát a megfelelő időpontban. Bővebben kifejteni és felvetődő problémáival foglalkozni meg ráértem később. Míg a régi világomban az az ötlet csak az elfeledésre várt volna, mert haszna nem volt, itt konkrétan előnyt tudtam az ilyenekből kovácsolni, és így sikeresen kihúztam egy egész évet anélkül, hogy valaki istápoljon.

A falusiak szemében voltam annyira kívülálló a vámpírlét miatt, hogy a reakcióimmal ne foglalkozzanak különösebben, de itt páran megjegyezték, hogy egész jól veszek olyan akadályokat, ami másnak probléma szokott lenni elsőre. Főleg, ha még a koromat is számoltuk. Csak míg egy itt élő hétköznapi ember nem találkozhatott csak úgy háborúval – olyan, már néha lassan állatiasan kaszabolós formában főleg nem, ahogy mi vívtuk –, én nem egy háborús filmet láttam minden korból, és az olyan játékokat kifejezetten szerettem, ahol a szörnnyel kellett menni.

Nem egy teljesen ismeretlen helyzetbe csöppentem, hanem azért volt egy gyenge lövésem arról, hogy mire számíthatok.

Ez meg nem csak a konkrét tábori helyzetemre volt igaz, hanem az egész evilágira is. Sőt, utóbbira halmozottan. A fantasy és sci-fi témájú fantáziáim miatt nem ért sokkként a helyzetem, hogy „úristen, mi lett velem?", hanem egy bizonyos szinten még örültem is neki. A nagy fan létem nem készített fel fejben az összes váratlan helyzetre, de egy részükre igen, mert egy abszurd helyzet nem annyira abszurd, ha legalább a gondolatával valamilyen szinten eljátszadoztunk előtte. Ez meg azért nagyon sokat számít. Az első pár napban az rengeteget segített, hogy nem fáradtan kellett olyan megoldásokon gondolkodjak, amik kidolgozásához akár több nap is elkelhet, hanem szinte azonnal tudtam reagálni közel mindenre, és nem estem annyira pánikba, mint ahogy elvárható lett volna. A kis alkum után meg már viszonylag könnyű dolgom volt.

Kifejezetten tetszik ez a helyzet, már eléggé meg is szoktam, az életmóddal sincs különösebb bajom, és valahogy jobban is érzem itt magam, mint otthon éreztem. Az ismeretlen messzeség meg valahogy élményekkel teli életre is csábít.

Alapvetően túl későn születtem ahhoz, hogy felfedezzem a Földet, és túl korán ahhoz, hogy felfedezzem a világűrt, de ez már nem így volt, és itt nem csak a földrajzi felfedezésekre kellett gondolni. Rengeteg titkot rejtett előttem ez a világ, az élükön magával a mágiával, ami talán csak rám várt. Otthon nemigazán tudtam, hogy mit is kezdjek az életemmel, miközben tisztában voltam azzal, hogy előbb vagy utóbb még az időm is elfogy, főleg, ha a fantáziavilágaimba menekülök a valóság ridegsége elől, ahelyett, hogy inkább lépnék valamerre. De itt nagyjából tudtam, hogy mit akarok, úgy éreztem, hogy képes is vagyok rá, és még végtelen idő is áll rendelkezésemre, így elsietnem sem kellett semmit.

Az üres könyvembe leírtam és lerajzoltam mindent, amit félő volt, hogy elfelejtek. Első körben inkább a megismerésre összpontosítottam. Mindenki idősebb volt nálam jóval, így volt kiktől tanulni. Kevesen voltunk, akik még nem értük el az öt éves kort – a vámpírok az emberi életüket nem számolták bele az éveikbe, az újjászületésüktől új számítást kezdenek, mintha tényleg akkor születtek volna –, de nem néztek le minket miatta. Vagy csak arról volt szó, hogy élvezték, hogy olyan dolgokról tudtak mesélni nekünk, amit nem hogy nem éltünk át mi is, de még csak nem is hallottunk róla. Mondjuk én a világ érdekességeit és a mitikus lényeket jobban szerettem, mint az egyszerű történeteket. Ezeket nagy vonalakban le is jegyeztem.

Léteztek értelmes, érző lények is, meg egyszerű állatok is. A legtöbb hasonlított arra, amire számítottam. Ilyenek voltak például a sellők, a törpék, a különböző fajta sárkányok, kentaurok vagy a pegazusok.

A viziborjú – a mágikus szalamandra – már nem ilyen volt. Az az én tudásom szerint még a hamvaiból is feltámad, és ha épp belőle sütött pogácsát vagy más ételt evett valaki, kitört belőle, mint az Alien. A valóság viszont nem volt ilyen horrorba illő. Egyszerűen csak úgy néztek ki, mint a hatalmasra nőtt tarajos gőték, ha meg vízhez jutottak, közel bármiből helyrejöttek, hasonlóan, ahogy mi is gyógyultunk.

Egyik közelebbi barátom szerzett is egyet házikedvencnek. Aranyos volt szerintem. Valami szerencsétlentől vette szinte ingyen, aki azt hitte, hogy kappa. Azért mondjuk annyira mellé nem nyúlt, mert eléggé hasonlított a kettő egymáshoz, de ahogy a hiúz és az oroszlán közt is voltak eléggé szembeötlő különbségek, úgy közöttük is. Sosem tudtam megérteni, hogy nem tűnt fel neki, hogy nem viszi a fején magával mindig a regenerációhoz szükséges vizet. Ha a méretbeli különbségek felett át is siklott, mert azt hazudták neki, hogy az egy fiatal példány, ez azért feltűnhetett volna neki.

Ez történik, mikor sok a pénz, de kevés az ész. Pedig kiadott érte egy rahedli aranyat, mert egy japán mitikus lény nagyon egzotikusnak számított errefelé. Főleg, miután eléggé elkezdett megromlani a szigetország kereskedelmi viszonya a többiekkel, amiről én pontosan tudtam is, hogy nem a közeljövőben fog javulni. Az elzárkózásuk a külvilágtól a 19. század közepén fog majd csak véget érni, ha bízhatok a történelem tudásomban.

De nem az volt az egyetlen „természetfeletti" házikedvenc a táborunkban, még úgy sem, hogy ha valaki tartott valamit, az általában mágia mentes volt. Volt például egy dobhar-chú – egy kutyára és vidrára hasonlító ír lény –, egy cikavac – egy hosszú csőrű madár, ami szeretett szinte mindent összelopkodni a gazdájának –, meg két wolpertinger is. Utóbbiakat nagyon szerettem, és kicsit elédesgettem őket a gazdájuktól. Olyanok voltak, mint a nyuszik, amikre szárnyakat, agancsokat, agyarakat és úszóhártyás lábakat erősítettek.

Ha rászánom magam, hogy tartsak házikedvencet, akkor tuti mágikusat fogok, és ha lehet, akkor ilyet. Bár ezt egy ideig még azért hanyagolni fogom. A kaktusz a kiszárad a kezeim között, hát akkor egy összetettebb élőlény?

Mint végül összeraktam, jóval gyengébb, vérivó lények léteztek mások is, de vámpírok csak olyanok voltak, mint mi. Minden más variáció – ami nem csak velünk kapcsolatban volt igaz – csupán az emberek tudatlanságából fakadt, meg az információk szájhagyomány útján történő továbbadásából.

A Magyar Alföldön és a környező területeken ránk használt nora megnevezés az Eleonóra személynév egyik becézőjéből alakult ki például. A Felföndön élő „csecsszopó démon" viszont egy átlagos leszbi vámpír volt, annyi érdekességgel, hogy nagyon rá volt izgulva az erotikus mellszopásra. Az emberek meg ehhez egy csomó mindent kitaláltak, ami szépen el is kezdett terjedni. A Zempléni-hegység falvaiban úgy vélték, hogy olyan ember lelkéből lesz egy ilyen vér és tej ivó szörnyeteg, aki ölt, vagy életében egyéb bűnöket követett el, holta után meg ekképpen bűnhődött. Csak arra nem gondoltak, hogy ő közel sem bűnhődött, és az áldozatai sem áldozatok voltak, hanem olyan nők, akik szintén élvezték ezt a fajta együttlétet. Ha vért is ivott, akkor is vigyázott, hogy az „ágyasai" ne haljanak meg, hogy tudjon még visszamenni hozzájuk. A Nórából idővel nora lett, és inkább a „mi?" kérdésre adták válaszul, nem a „ki?" kérdésre, mert vérivó emberszerű lény nem csak egy lett a környéken. A többiek egyedi mágiája miatt meg kialakult egy szinte teljesen különálló vámpírszerű lény, ami a láthatatlanság képességével és még sok mással is rendelkezett az emberek képzeletében. Rokonították a vámpír szóval, és egy idő után nagyjából szinonimaként is használták a kettőt, de alapvetően egy teljesen rossz vonalon indultak el a témát illetően, és a hülyeségek felhalmozását a későbbi generációk csak fokozták.

Ennyi félinformáció meg teljesen hamis információ mellett nem is csoda, hogy az emberek azt sem tudják, hogy hogy néz ki egy vámpír. A vérivás még megvan, de ezen túl teljesen sötétben tapogatóznak – és még csak nem is látnak infrában, mint mi –, mert ha közelebbről találkoznak eggyel úgy, hogy tudják is róla, hogy mi, azt ritkán élik túl. Az emberekből való táplálkozás a mi túlélésünk záloga. Ha meg az az ember beszélni tud arról, hogy mi történt vele, elmondja a többinek, ami vámpírvadászathoz is vezethet a környéken.

A rám leselkedő veszélyekkel is kezdtem egyre jobban tisztában lenni. Ha direkt napfény érte volna a szemem, bizony megvakultam volna. Nem örökre, de egy időre, attól függően, hogy mennyi vérhez jutottam előtte vagy utána, hogy elkezdje a testem minél gyorsabban gyógyítani magát. Vakon viszont ugyebár elég nehéz csak úgy vérhez jutni egyedül. Az viszont megnyugtatott, hogy az összes nem halálos sérülés idővel minden maradandó nyom nélkül begyógyult, főleg úgy, hogy sok esetben, ami egy embernek már halálos lett volna, azt mi még lazán túléltük.

Az egyik férfi például nyugodtan felállt, s tovasétált, miután az egyik csaj – aki pipa lett rá, mert azt mondta neki, hogy „egy marék lepke okosabb nálad" –, lerúgra az egyik vár csigalépcsőjén bosszúból. Magas volt az a lépcső, és Magdi anyust megszégyenítően gurult le rajta, de csak a hátát fájlalta egy kicsit.

Ha nagyon akartam volna,megszabadulhattam volna a hegeimtől is, meg tulajdonképp minden sérülés maradékátólaz emberi életemből. Elég lett volna csak egy kicsit ott megégetni a napfénnyel,és az után már hegmentesen gyógyult volna a bőr, de én meghagytam mindet. Úgy éreztem,hogy hozzám tartoznak, bármennyire furcsa is.

Végjegyzetek:

1 [Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól. Részlet.]

2 [2019 július végén a 15 éves Alexandra Măceșanut megerőszakolta és megölte egy 65 éves férfi. A lány – tömegközlekedés híján – stoppal akart az Olt megyei Caracalba jutni, de a sofőr elrabolta, és egy ismeretlen helyre vitte. Hiába hívta a 112-es segélyhívót többször is, a tettes, Gheorghe Dincă házába csak 19 órával az első hívás után hatoltak be. Ekkorra már csak elszenesedett maradványokat találtak a helyszínen. Dincă később bevallotta, hogy nem Alexandra volt az egyedüli áldozata, magára vállalta ugyanis a 18 éves Luiza Melencu meggyilkolását is, aki még áprilisban tűnt el. A nyomozók viszont több áldozat nyomait is felfedezték. Caracal autóval tíz percre van Alexandra falujától, gyalog viszont másfél óra az út. Tömegközlekedéssel pedig alig lehet egyik településről a másikra eljutni: a vonatok pont kikerülik az országúton fekvő Dobroslovenit, a legközelebbi vasútállomás egy másik településen, gyalog ötven percnyire van. Buszok csak nagyon ritkán járnak, pláne vakáció idején.]

ᔓ ♡ ᔕ

Anita korba nagyon nem illő, de számára végre kényelmes szettje, és egy dobhar-chú meg egy wolpertinger mérete:

Orthographic vetületű térkép:

Fegyverek:

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

1538-ban Dévai Bíró Mátyás megjelentette Orthographia Ungarica című művét, mely az első helyesírási tárgyú magyar nyelvű nyomtatvány volt. A XIX. század elején több könyv is megjelent a magyar helyesírásról, többek között Georch Illés A magyar helyes irás fő rendszabásairól és Kolmár József Próbatétel a magyar helyesirás philosophiájára című művét, de igazi áttörést csak a következő évtized hozta el, amikor 1830-ban megalakult a Magyar Tudós Társaság (a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje) és Vörösmarty Mihály közreműködésével 1832-ben elkészítette az első hivatalos helyesírási szabályzatot „Magyar helyesirás' és szóragasztás' főbb szabályai" címmel

A középkorban meglehetősen szerettek mérgező anyagokat felhasználni a hétköznapi életben. Kezdve az ólom-szulfátot vagy foszfort tartalmazó szépségápolási cikkektől, az arzént tartalmazó festékeken át, egészen az ólommázas edényekig. És mivel ezek nélkül is eléggé magas volt a korai halandóság aránya, így nem kerestek okokat.

Az upir szó először 1047-ben tűnik fel először egy iratban, mely úgy hivatkozik egy orosz hercegre, mint "Upir Lichy", azaz gonosz vámpír. A szó ezután elterjedt a nyugati nyelvekben, mint vampyr, vampire, wampyr. A módosulás valószínűleg a szó elejének furcsa ejtéséből ered.

François Villon (Párizs, 1431 vagy 1432 – eltűnt 1463-ban), a középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője. Nem újított akkorát kora költészetének formáján, mint inkább a középkori költészet témáinak kezelési módján, amiket nagyon jól ismert, és amelyeket saját személyiségével színesített. Így aztán éppen az ellenkezőjét kölcsönözte a lovagi költészet lényegéből, megfordította az elfogadott értékrendet azzal, hogy akasztófára ítélt csavargókat ünnepelt, szándékosan alkalmazta a burleszkbe vagy bujaságba hajló leírásokat. Balladái Faludy György átköltésében olvashatóak a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán.

A Kámaszútra eredeti keletkezési ideje vagy évszázada ismeretlen. A történészek különbözőképpen helyezik a Kr. e. 400 és Kr. u. 300 közé. Az indiai kultúra a szexualitást sosem kezelte tabuként, de a szexuális nyitottság főként a házaséleten belül, vagy egyes vallási rítusok során nyilvánult meg.}