Marosvásárhely.

Egy ekkora városban hátha nagyobb szerencsém lesz.

Hetek óta csak állati vért ittam néhányszor, semmi emberit, de már nem úgy hatott rám, mint tavaly. Ugyanúgy jól éreztem magam, mint a faluban. Igen, kívántam az emberit, sóvárogtam kicsit az adagom után, de a hiánya nem befolyásolt fizikailag negatívan. Ez azért egy kicsit megnyugtatott.

Kisebb volt a város, mint az én időmben, de így legalább nem kellett féljek, hogy eltévedek. Lehet, hogy egyetemista voltam „itt" közel három évet, de a városban így is sokszor a Google Térkép segítségével jártam. Ha jártam, mert a Sapientia igazából már nem is a városban volt, hanem Koronkán.

Annyira falusi vagyok, hogy tulajdonképp még az egyetemet is falun jártam...

Úgy állítottam be a hajamat, hogy takarja a füleimet. A karmaimat behúztam normális méretűre, hiába, hogy kicsit kényelmetlen volt, és igyekeztem nem nyitogatni a szájamat. Próbáltam eltervezni, hogy mit csinálok majd, ha megérkezek, de rájöttem, hogy hiába voltam itt több mint egy éve, az erdei falun kívüli életről nem sokat tudtam.

Jó lenne valahol megszállni még a következő napkelte előtt, nagyon rám férne egy normális alvás, de semmi pénzem sincs. Max mosogatásért, vagy valami más konyhai munkáért cserébe maradhatok ott valahol, de az kockázatos. Vagy lophatnék is rávalót...

Utóbbin sokat gondolkodtam, de végül rászántam magam. Még világos volt, de a nap sugarai már eltűntek az utcákról. Szerettem ezeket a viszonylag magas épületeket, árnyékot tartottak nekem. Sokat járkáltak még kint, vásár lehetett. A tömegben meg egyszerű dolgom volt.

Kicsit megpeccintettem az energiámmal a zsákokat, hogy hasadjanak ki, egy kis széllökéssel fel is borítottam őket távolabbról, s míg felszedték a kiömlött árut, meg is volt a tarisznya. Könnyebb volt, mint gondoltam.

Tényleg ilyen könnyű vagy valamit elrontottam?

Látszólag senki sem vette észre a kis mutatványomat, így betértem az első fogadóba.

– Jó estét kívánok – kezdtem. – Van kiadó szoba?

– Van.

– Mennyi egy napra?

– Nyolc tallér.

– Annyim nincs... De szívesen dolgozok érte!

– Ez nem így működik.

Hát igen, én se gondolhattam komolyan, hogy elsőre minden összejön. Vagy valami lepukkantabb helyet kell keressek, vagy a szövegemen kell javítsak, vagy több pénzt kell szerezzek.

Épp mentem volna már ki, mikor egy férfi megszólított:

– A mi szobánkban van hely, ha egy alvóhely kell másnapra.

– Felőlem – mondta a fogadós. – Én szobákat adok ki, hogy hányan vannak ott, az mindegy. De abban a szobában egy nagy ágy van csak.

– Ez szerintem nem lesz probléma – válaszolta az ismeretlen, ahogy rám mosolygott. Ekkor vettem észre az agyarait.

Ő is vámpír. Ez érdekes lesz.

A fogadósnak vagy nem tűnt fel, vagy nem érdekelte, amíg fizet. Jól öltözött volt, biztos nem voltak olyan anyagi gondjai, mint nekem. És biztos nem olyasfajta volt, mint azok a kvázi banditák, akiket megöltem. Azok eddig már tuti vérfürdőt rendeztek volna itt.

– Köszönöm, bár nem tudom mivel érdemeltem ki – nyögtem ki.

– A nevem Viola, ő meg a kedvesem, Ete – szólalt meg egy nő a férfi balján. Gyere, felkísérlek.

ᔓဂᔕ

Mindketten vámpírok voltak.

Ez most vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz. Köztes lehetőség nincs.

Ete nem velünk jött fel, hanem később. Mindenesetre, amíg meg nem érkezett, Viola semmit sem szólt. Lehet várta, hogy én kezdeményezzek beszélgetést, de megszólalni sem mertem. Sok mindent kérdeztem volna, de féltem, hogy valami hülyeséget mondok, így inkább csendben maradtam.

– Nem vagy valami bőbeszédű – szólalt a férfi.

– Túl sok kérdés kavarog a fejemben – mentegetőztem.

– Vedd sorba, ha gondolod, mi ráérünk.

– Miért csináljátok ezt?

Viola erre egy kicsit elvigyorodott:

– Az ablakból láttuk mit csináltál ott a bódénál. Az egyedi mágikus erőid kifejezetten figyelemre méltóak, és azt is tudjuk, hogy közülünk való vagy.

– Szóval akkor egyszerű embernek álcázni sem sikerült elég jól magam, ezt jó tudni... – gondolkodtam, kicsit talán túl hangosan.

– Áh, nem, az álcáddal nincs baj. Szépen rejt mindent. Az emberek különben sem szoktak figyelni az apró jelekre és részletekre, átsiklanak felettük. Főleg, ha nem vagy valami miatt gyanús. Sokan azt se tudják, hogy mire kellene figyelni.

– Akkor hogy?

– Éreztem a gyenge vérszagot, ami a szád irányából jött. Lehet, hogy lemostad, de a szádat nem öblítetted ki, és az illat megmaradt. Eléggé friss. Állati vér, jól mondom? – felelte Ete.

A múltkori vámpír undorodott az állati vérről. Ezek vajon hogy tekintenek rá? Vagy hogy tekintenek rám miatta?

– Jobbat épp nem kaptam. Ha nincs ló, jó a szamár is – feleltem.

– Szeretnéd, ha százával állnának előtted a „lovak", akiknek akár a vérében is fürödhetsz?

– Nincs ínyemre a vég nélküli vérontás, meg a pazarló életmód, köszi.

– Ha oszmánok, akkor sem? Szerzünk neked is fejedelmi levelet, ha úgy akarod, és velünk tarthatsz.

– Fejedelmi levelet?

– Nem hallottad? Az erdélyi fejedelem és a magyar király is felhatalmazást ad jóformán bármire, míg az a magyarok érdekeit szolgálja a háborúban. Megadnak mindent nekünk, amíg csak az ellenség vérét szívjuk. Az olyanoknak, mint te, kiváltképp.

– És az nektek miért jó, ha veletek tartok?

– Nekem is van képességem, de harcban nemigazán használható, a tieid viszont igen, ahogy észrevettük. Azzal, hogy veled vagyunk, kiemelt helyzetbe kerülünk mi is. Meg még lenne egypár más dolog is, ha nincs ellenedre. Tetszetős vagy.

Átölelte közben a derekam, és enyhén magához húzott.

– Nem akarom elvenni a párod helyét, meg különben is, jelenleg nagyon kerülöm az olyan helyzeteket, amikor teherbe eshetek – vágtam rá.

Mintha olyan sok lehetőségem lett volna rá az elmúlt évben...

– Te már nem lehetsz terhes, nem tudtad? – szólalt Viola. – A vámpírnőknek nem lehet gyerekük, csak a férfiaknak, és nekik is csak egy embertől.

Még egy dolog, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne. Végül is logikus, mert menstruációm abszolút nincs, amióta itt vagyok. S amíg a férfiak spermasejtjei mindig újratermelődnek, a női petesejtek fix számúak, és csak fogyni tudnak. A vámpírrá válás úgy néz ki elég negatívan hatott rájuk.

– Nemigazán beszélgettem még más vámpírokkal előttetek.

Alig mondtam ki, Viola megsimította a fenekem, majd az egyik mellem is:

– Engem meg ez az egész nem zavar. És amúgy sem az én helyemet vennéd el, hanem csak ráadásnak jönnél. Szép vagy, mint a világ első alkonya. Mindkettőnk szerint.

Édeshármast akarnak, baszki...

– Hm, mint látom nincs ellenedre – suttogta, miközben folytatta a simogatást.

Hirtelen azt se tudtam, mit szóljak. Voltak leszbi beütéseim, de ezek inkább megmaradtak a fantázia meg a pornó szintjén. Ráadásul még az én időm sem volt a legalkalmasabb arra, hogy valaki ne hetero legyen, nemhogy a késő középkor. Itt simán meg is kövezhettek érte, ha valaki megtudta.

Szóltam volna valamit, de Ete megkérdezte:

– Feszült vagy?

– Igen.

– Első alkalom?

– Nem, máskor is voltam már feszült.

– Nem úgy értette – nevette el a párja.

– Tudom. De igazán pontosíthatott volna. Első alkalom mi? Szex? Az nem. Szex nővel? Igen. Szex hármasban? Igen. Szex két ismeretlennel? Igen!

– Úgy gondolkozol, mint az emberek. Ők találnak ki értelmetlen korlátokat maguknak. Mi csak egyszerű, kötetlen élvezetet kínálunk. Kell vagy nem? Döntsd el.

Az elmém azt mondta, hogy ez nem jó ötlet, főleg ebben a helyzetemben csak így hirtelen, de a testem más véleményen volt. Alig értek hozzám, máris nedves lettem, és elfogott a bizsergés. Volt valami izgató ebben a helyzetben, hogy csak úgy összefogdostak, de azért egy bizonyos értelemben engedélyt is kértek.

– Ha Viola nem tud meggyőzni, én biztos vagyok benne, hogy meg tudlak. Ha nincs kedvedre, neked nem kell semmit sem csinálnod vele. Ez az éjszaka legyen a mi ajándékunk neked, a többit meg majd meglátjuk – mondta Ete kéjes hangon.

A puncim felé nyújt, és elkezdett simogatni. Nagyon jó érzés volt, jobb, mint mikor magamnak csináltam.

– Mindent megadhatunk neked, amit csak akarsz, és még többet is. Benne vagy? – csendült fel újra a kérdés.

– Igen, benne vagyok – nyögtem, miközben reméltem, hogy nem bánom meg ezt a döntésemet. A tapasztalataim miatt eddig leginkább negatívan álltam a vámpírokhoz, hiába, hogy én is az voltam. Azokkal, akikkel eddig találkoztam, semmi szín alatt nem mentem volna bele ilyenbe, de ők mintha valahogy kicsit mások lettek volna. Kultúráltabbak.

– Ebben az esetben egy kicsit sok ruha van rajtad, nem gondolod?

Válaszoltam volna, de egy csábító mosollyal az arcán az ujját a ruhám nyakára akasztotta, majd a gyenge melltartómmal együtt lerántotta rólam, hogy felfedje a melleimet. Lehajtotta a fejét, és szájával a merev mellbimbóm fölött időzött.

Befektettek az ágyba, közben vég nélkül csókolgattak és simogattak.

Ete elkezdte gyengéden maszírozni a bimbóimat, majd elindul lassan a keze lefelé a testemen, végigsiklott rajtam, majd rátapasztotta az ajkát egy érzékeny pontra a köldököm alatt. Sokat nem időzött ott, és a puncimat is elkezdte kényeztetni. Remegő lélegzettel feszül rám, mintha ő is ugyanolyan izgatónak találta volna ezt, mint én, ha nem még annál is izgatóbbnak. A szakálla érdesen dörzsölte a bőrömet, és én minden pillanatát élveztem.

Viola átvette a helyét, és a melleimmel foglalkozott. Simogatta, szopogatta őket. Finom érintései minden egyes alkalommal apró bizsergéseket küldtek végig a testemen. Kezei közben lassan vándoroltak, felfedezve minden egyes ívet és hajlatot, mintha sosem akarna véget érni ez az édes kínzás. A szobát betöltötte a közelségük intim légköre, és minden egyes sóhajom egyre mélyebbre húzott engem benne.

Reszketett a térdem az izgalomtól, a vágytól, vagy nem is tudom, hogy pontosan mitől. Az agyam zsongott a gondolatoktól, és minden egyes lélegzetvétel olyan nehéznek tűnt, mintha hegyet másznék. Nem tudtam eldönteni, hogy a pillanat varázsa, a várakozás izgalma, vagy az ismeretlentől való félelem okozta-e ezt az érzelmi vihart bennem.

– Nagyon elhanyagolhattak téged, ha már ilyen kevés is ilyen nagy hatással van rád. Megérdemelted volna, hogy legyen valaki, aki foglalkozik veled, ha másért nem, a szépséged miatt – kezdte Ete.

– Nem kell még jobban elcsavard a fejemet. Már belementem.

– Csak azt mondom, amit látok. A vörös hajad olyan, mintha lángok lobognának a fejed körül, és a kék szemeid, mint az óceán, magukhoz vonzzák a tekintetet. A magasságod csak még inkább kiemeli az eleganciádat és bájadat. Kár, hogy eddig nem találtál valakit, aki mindezt igazán értékelte volna és megbecsül téged. Ki volt a kreátorod? Neki csak tetszhettél.

Kreátor. Biztos arra gondol, aki vámpírrá tett. Az ilyen vámpír szakszavakra jó lesz figyelni.

– Nem voltam valami jó viszonyban vele – préseltem ki a fogaim közt, miközben úgy éreztem, hogy mindjárt elmegyek.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha direkt tartottak volna a csúcs közelében éppen csak annyira, hogy mennyei érzés legyen, de még pont ne jussak el az orgazmusig. Erre a gondolatra meg csak még jobban beindultam. A maszti jó volt, jobb volt, mint emberként, de ez egy másik szint.

– Akaratod ellenére változtatott át? – kérdezte Viola kicsit aggódóan.

– Nem kérte hozzá a beleegyezésemet, de így utólag nem bánom, sőt – lihegtem. Éreztem, hogy nemsokára közeledik a vége.

Erre Ete pózt váltott. Elvette a száját a puncimtól, és a farkát dugta a helyére. Olyan kemény volt, hogy a gránit puha szivacsnak tűnt mellette. Teljesen kitöltött. A puncim olyan erősen és szorosan fonódott rá, hogy úgy érzem, csak hatalmas erőfeszítés árán képes bennem mélyre hatolni.

Viola enyhén felültetett, és leült a hátam mögé. Mindkét kezével előrenyúlt, egyikkel a mellem markolászta, másikkal a puncim felé simított. Ajkai a nyakamhoz értek, lágy csókokkal hintve be a bőrömet, miközben a lehelete újabb és újabb bizsergéseket váltott ki belőlem. A keze mozdulatai egyszerre voltak gyengédek és szenvedélyesek. Ahogy a testem lassan ellazult az érintései alatt, éreztem, hogy minden feszültség elszáll, átadva helyét a mélyen feltörő vágy hullámainak.

– Mond csak, hogy állsz a harapdáláshoz? – súgta a fülembe.

– Még nem tudom. Nem nagyon volt rá alkalmam.

– Akkor nézzük meg.

Belém mélyesztette az agyarait. Nem konkrétan a nyakamba, hanem a trapézizom környékére. Fájt, de egy kicsit talán izgató is volt. Nem maga a harapás, hanem inkább az, hogy ezzel mennyire magához kötött. Éreztem a bőröm alá hatoló fogak nyomását, és azt is ahogy lassan ízlelgetett. Minden egyes lüktetés a harapás helyén egyre inkább erősítette az érzést, hogy teljesen a hatalma alatt vagyok. A fájdalom édesen keveredett az izgalommal, és a tudat, hogy ennyire birtokol, miközben a másik épp dug, szinte megbabonázott.

– Most rajtad a sor – szólt Ete, miközben tempót váltott, és közelebb hajolt.

Olyan közel volt, hogy könnyű szerrel elértem, s megharaptam valahol a kulcscsont feletti részen. Ezúttal valahogy nem olyan volt, mint máskor. Ittam már vámpírvért, de az vagy védekezés vagy pedig színtiszta táplálkozás volt. Ez inkább egy játék. Ahogy a fogaim mélyen a bőrébe hatoltak, éreztem, ahogy a vér meleg, fémesen édes íze elönti a számat, de valami más is volt benne: a bizalmasság és a melegség érzése. Az ő reakciói – az enyhe megremegése, ahogy a harapásom nyomán átjárta az izgalom – mind ezt az érzetet erősítették bennem.

Kóstolgattam és magamhoz öleltem, talán a hátát is felsértettem a karmaimmal, de egyszerűen nem tudtam finomabb lenni. Felszabadultnak éreztem magam, mintha bármit megtehetnék, és bármire képes lennék. Mintha enyém lenne a világ, mintha ennek sosem lenne vége.

Szerintem érezték rajtam, hogy már nem tudnak tovább a csúcs közelében tartani – vagy már nem érdemes –, és mindent megtettek azért, hogy az orgazmusom minél messzebbre repítsen. Repülni nem tudtam, hiába próbaltam többször is, de abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a felhők fölött szállnék. Nem érdekelt senki és semmi, túlságosan elhomályosította az elmémet a gyönyör.

Meglovagoltam az eufória hullámait, és egy halk, elemi nyögés szakadt ki belőlem.

A földrengésszerű orgazmusom végén jártam, amikor Ete hirtelen megdermedt és átölelt. A testem remegései még nem csendesedtek el teljesen, hullámai továbbra is át-átfutottak rajtam. Úgy éreztem, hogy még több kell ebből.

– Mint látom, ennyi nem volt elég neked. Vagy tévedek? – súgta lágyan a fülembe enyhén rekedt hangján, miközben folytatta a rövid, kimért lökéseket.

– Még... – sóhajtottam, vagy lehet, hogy csak gondoltam rá.

Mindkettejük ajkai forrón érintették a testemet, és éreztem, ahogy egyre közelebb húzódtak hozzám. Egy ponton már arra lettem figyelmes, hogy Violával csókolózok, miközben a melleink egymásnak nyomódtak, miután rám nehezedett, és fenékkel Ete felé pucsított, aki elkezdte ujjazni. A nyögései keveredtek a csókunkkal.

Ezt lehet, hogy meg tudnám szokni... Tetszik.

A légzésem ismét egyre szaporábbá vált, szinte elfulladtam a sóhajoktól, és a testem önkéntelenül is követte az irányításukat.

A puncim megrándult Ete szerszáma körül, amikor eltalálta azt a bizonyos titkos pontot bennem. A csípőm önálló életre kelt, és hozzá préselődött, miközben többért könyörgött, mintha nem élveztem volna el már egyszer az előbb.

Baszki, hogy állhatok készen ilyen gyorsan az újabb orgazmusra? A testem egy kibaszott csoda. Vámpírnak lenni egy kibaszott csoda.

A látásom teljesen elhomályosult, amikor a puncim robbanásszerűen, görcsösen megfeszült körülötte, miközben az ágyon feküdtem ernyedten. Éreztem, ahogy minden egyes izmom megremeg. A kéj édes és forró fátyla vett körül minket, és mintha egy örvénybe kerültem volna, ahol csak a szenvedély és az érzékek uralkodnak. Újra elmentem, miközben éreztem Viola finom ajkait az enyéimen, meg azt, hogy Ete mélyen bennem elélvezett.

Próbáltam utána valamit csinálni, de a lábaim úgy remegtek, mint a Bambinak, így inkább csak feküdtem az ágyban.

Mindketten mellém feküdtek, és átöltek. Ete karjaiból éreztem a biztos támaszt, Viola teste melege pedig szinte beburkolt engem. Tudtam, hogy mindketten hidegebbek, mint az emberek, de mivel én is pont ennyivel voltam hidegebb, egyáltalán nem zavart. Kifejezetten kényelmes volt így feküdni. Sokkal kényelmesebb, mint egyedül a padláson.

Egy ideig éreztem még simogató kezeket magamon, ahogy a meleg ujjpárnák cirógatták a bőrömet, de elnyomott az álom.

ᔓဂᔕ

Kora délután volt, mire felébredtem. Viola már fel volt öltözve, épp a haját fésülte, Ete viszont nem volt a szobában.

– Remélem kialudtad magad, mert hosszú út áll előttünk. És ne nyújtózkodj annyit, mint egy macska, hanem öltözz. Ha Ete visszajön, indulunk. Ha akarod, befonom a hajad. Legyél kicsit csinosabb.

– Az jó lenne, rég nem volt befonva...

Felöltöztem, és leültem mellé a székre. Munkához is látott.

– Mesélnél még a vámpírokról? – kérdeztem kicsit félénken.

– Természetesen. Mit akarsz tudni?

– Mindent. A legalapabb információtól elkezdve az elvont érdekességekig mindent. Csak mesélj. Ha lehet, inkább nem kérdeznék. Nem akarom még kínosabb helyzetbe hozni magam, mint a tegnap.

– Megértem.

Ez a fél órányi „beszélgetés" hasznosabb volt, mint az elmúlt év teljesen. Megtudtam például, hogy egy vámpír simán elélhet akár egy évig is táplálék nélkül attól számolva, hogy egyszer teljesen jóllakot – szóval teljesen kiszívott egy embert –, mielőtt bármi baja lenne, ha nem éri valami komolyabb sérülés. De az éhenhalás is csak körülbelül két év után következik be. Persze csak ha nem vérifjúkról – nemrég vámpírrá váltakról – volt szó. Az ő vérigényük az átváltozás napján, meg az az után következő nagyjából hat hétben nagyon magas. Ha nem kapnak elég vért, hamar belehalhatnak.

Erről eszembe jutott Báthori Erzsébet. Egyrészt azért, mert tőle hallottam először ezt a szavat, bár akkor még nem voltam teljesen tisztában a jelentésével, másrészt meg azért, mert ennek tudatában, biztos nem azért változtatott vámpírrá egypár foglyot, mert akart velünk valamit a jövőben. Csak más halálnemet szánt nekünk. Nem csak úgy egyszerűen voltam fáradt és kimerült, hanem már az éhhalál szélén jártam, mikor felébredtem. Ha ne fejeződjön be az átváltozásom valamennyivel korábban, mint ami az elvárható lett volna, és ne jussak vérhez utána szinte azonnal, meghalok.

Ezek tudatában viszont már nem görcsöltem rá annyira a vérivás mennyiségére és gyakoriságára. Ezt a korszakot már rég elhagytam, vámpír mércével mérve felnőtt voltam. Ha havonta iszok egy kis vért, az is bőven elég. Még nem is kell feltétlenül emberi legyen, ha csak az egyszerű életben maradás a cél. Ami az felett van, már csak kényelmi és ínyencségi dolog. Egyedül a sérülések gyors begyógyítására nem jó az állati.

Sok vámpírra – köztük például Erzsébetre – jellemző, hogy sokkal többet ölnek, mint amire szükségük lenne, vagy amennyit egyáltalán el tudnának fogyasztani ott helyben egyedül, de én biztos nem leszek ilyen.

A legtöbben undorodtak az állati vértől – és tulajdonképp mindentől, ami nem emberből vagy vámpírból származott, mert ízre egyformán rosszak voltak –, elmondása szerint ő egy olyan normannt is ismert, aki egyenesen fosott a disznó vértől, de ők ketten nem vetették meg teljesen. Igaz, már úgy egy évszázada nem ittak.

Egy évszázada. Ete 860 óta vámpír, és ő változtatta át Violát 1241-ben, a tatárjárás idején. Az egyik a kreátor, a másik a sarj. Hozzájuk képest rendesen kisgyereknek éreztem magam, hiába, hogy Viola ránézésre jópár évvel fiatalabbnak tűnt, mint én.

Kicsit kérdezett rólam is, érdekelte az új életem első napjainak a körülményei, de én inkább kerültem ezt a témát, főleg úgy, hogy ilyen keveset tudtam még mind a világról, mind róluk. Így inkább elkezdett tovább mesélni.

Mágikus képességekkel legtöbbször csak születni lehetett. Ritka volt az, amelyik tanulható volt. Egy vámpírnál ujjászületésekor megjelenhettek új képességek, de az az előtti erejét is megtartotta, ha volt neki. Bár volt, ami már nem működött úgy, mint ahogy kellett volna, ez azért egy nagy dolognak számított.

A gyógyító mágiás főzetek egyszerűen nem értek már semmit sem, ha egy vámpír keze körül kerültek ki. Még akkor sem, ha az illető a régi életében többet is megcsinált sikeresen. Mi maximum csak szívjuk az életerőt, nem adjuk... Sőt, a halva járók – a mozgásra bírt holttestek, ami gondolom valamiféle zombikat takart – nem is engedelmeskedtek a régi gazdájuknak, ha az már nem volt ember. Teljesen idegenként kezelték, akárcsak a mágia miatt jobban kötődő mágikus állatok.

A vámpíroknak külön társadalmuk volt. Éltek a saját kis világukban, viszonylag ritkán keveredtek konfrontációba más értelmes lényekkel. Meg ahogy tegnap is megtapasztaltam, más szabályrendszer is volt érvényben náluk. Ez mondjuk annyira nem lepett meg. Abban a több száz vagy akár ezer évben amíg éltek, minden megszokott dologból kiábrándultak, és mindent megkérdőjeleztek minimum kétszer. Főleg, ha látták közben, hogy az embereknél hogy változik minden. Innen jött az a nagy nyitottság, ami amúgy nem lett volna jellemző erre a korra.

Az új barátom beszámolói alapján mi azt sem vártuk el, hogy a másik olvasson a gondolatainkban konkrét gondolatolvasás nélkül, mert arra várhattunk volna míg a világ, s két nap. A gyerekes és sértődékeny játszmázókat senki sem kedvelte. A mártírkodókat, akik meg inkább sajnáltatták magukat ahelyett, hogy kinyissák a szájukat, ha akartak valamit, főleg. Ezért is kérdeztek rá olyan lazán arra, hogy akarok-e szexelni velük, mikor hármasban maradtunk. Volt egy szándékuk, és már az elején megtudakolták, hogy amúgy van-e esélyük. Mert ha nincs, akkor kár lett volna energiát beleölni. A halhatatlanság miatt a vámpírok nemigazán becsülték meg az időt, sőt, de ennek ellenére minél idősebb volt valaki, annál kevésbé volt kedve elpazarolni az idejét haszontalan dolgokra.

ᔓဂᔕ

– Mit tudtok felmutatni? – kérdezte Báthory Zsigmond, az akkori erdélyi fejedelem, de ő legalább már határozottan ember volt. Ráadásul a család somlyai ágának volt a tagja, míg Erzsébet az ecsedinek, ami azért megnyugtatott.

Kicsit érdekelt, hogy vajon azért kezdett-e alkut kötni vámpírokkal, és vette rá erre I. Rudolfot is, mert a tágabb családi körében volt egy, vagy csak a vallási toleranciája és a törököktől való félelme vitte el egy ilyen meredek irányba, de inkább nem hoztam fel ezt témának. Túl kockázatos volt.

Viola meséléséből kihámoztam azt, hogy ha egy nemes halhatatlan lett, míg nem látszott nagyon rajta, hogy nem öregedett, legtöbbször szinte ugyanúgy élt, mint előtte. Utána meg trükkösen visszavonult a kíváncsi szemek elől. Nem kötötte más orrára a változást, és a rokonai sem szerették, ha kitudódott, hogy milyen sötét útra tért, mert nem tett jót a hírnevüknek és a pozíciójuknak. Erzsébet erre részben kivétel volt. A Kárpát-medence vámpírjai közt nem volt olyan, aki legalább hallomásból ne ismerje a nevét, olyan életvitelt folytatott, pletyka szintjén meg az emberek közt is elterjedt a híre néhány helyen. Vérgrófnőként emlegették a parasztok, de arra vigyázott, hogy lehetőleg ne az otthona közelében, hogy legyen egy nyugis helye, ahova visszavonulhat, és ahol csak simán grófnő lehet. Ez volt annak az oka is, hogy Csejtétől hatszáz kilóméterre építtetett egy kastélyt. A magasabb körök meg már csak azért sem foglalkoztak vele, mert arra is vigyázott, hogy ne fontos emberek legyenek az áldozatai, és hogy a pletyka lehetőleg csak pletyka maradjon.

Előléptem, és visszakérdeztem:

– Min mutassam be?

– Az asztalon – hangzott a gyors felelet. – Úgyis kell már egy új.

Erre lazán levágtam az asztal egyik sarkát azzal az energiás cuccal.

– Továbbá tüzet is gyújthatok a kezemmel, és képes vagyok erős szelet kelteni – dicsekedtem, miközben a mutató ujjammál fellobbantottam egy kis lángocskát.

– Hm, figyelemre méltó. A tűz meg kiemelten hasznos. Megkapjátok az engedélyt és a fuvart is a helyszínre mind a hárman. Két óra múlva indultok.

Két óra múlva egy hintó várt minket. Az ablakain fekete sötétítők voltak, amik még el voltak húzva. Még nem volt rájuk szükség.

Beszálltunk mindhárman, ők menetirányba, én menetiránynak háttal. Sokat utaztam így vonaton és buszon is, másnak hányingere volt tőle, de engem sosem zavart.

Megpróbáltam azt csinálni, amit régen is csináltam a hosszú utakon, amíg még megtehettem: bambultam ki az ablakon, és az esti tájat figyeltem, amely a holdfényben varázslatos volt. Olyan mintha egy festményen – egy filterezett festményen – haladtunk volna keresztül. Az ablakon át bámulva éreztem, hogy része vagyok valami sokkal nagyobbnak, valami olyannak, ami túlmutat az emberi létezésen.

A telihold fényében valami elképesztő volt figyelni a fákat, a hegyeket és az állatokat. A legkisebb mozgás, a legkisebb életjel is felhívta magára a figyelmemet, miközben még nem láttam teljesen monokrómban, mint teljes sötétségben. Mintha egy rejtett dimenzió tárult volna fel előttem. Az éjszaka csendjében a táj szinte életre kelt, és én ennek a varázslatos világnak az új barátaimnak hála egyre jobban részévé váltam lassacskán.

Fejben a kedvenc zenéimet dúdoltam. Régen is felidéztem őket néha-néha, mert féltem, hogy elfelejtődnek, de ezúttal úgy csináltam, mintha be lenne dugva a fülesem, s hallgatnám a zenét, mint mikor anno mentem haza a suliból.

– Honnan jön ez a hang? – kérdezte Viola. – Tőled Ete? Kicsit olyan érzésem van tőle, mint a te emlékképeidtől, csak halványabb, és még sosem hallottam.

– Nem, ez nem én vagyok, de szerintem az új barátunk ezt jobban tudja – ezzel felém nézett.

Én úgy bele voltam merülve a gondolataimba, hogy először nem raktam össze a képet.

– Miért nem mondtad, hogy te is képes vagy emlék kivetítésre? – folytatta.

– Hogy mire? – kérdeztem meglepetten.

– Arra, amit most is csináltál. Képet is tudsz, vagy csak hangot? Vagy illatokat? Nekem mindhárom megy.

– Várjunk, ti most hallottátok azt a zenét, ami a fejemben ment? – értetlenkedtem.

– Igen, részben. Nem csináltál még ilyet előtte?

– Nem...

– Hagyd drágám, látod milyen zavart mindig. Az ismeretei néha egy alig átváltozott szintjén vannak, hiába, hogy minden másban velünk vetekszik. Mindenkinek nem adatott meg, hogy jól felkészítsék az új életére – szólalt fel Viola.

– Jó, jó, nem hurrogom le – mondta Ete, miközben mutatott pár képet havas tájakról.

Olyan volt az egész, mint egy levegőben lebegő hologram, bár itt-ott kicsit hiányos volt, és szerintem az amit láttam, sem felelt meg teljesen a valóságnak. Az emlékek csalókák. Az agy kiegészíti és kipótolja az hiányzó részeket, mint ahogy a vakfolt helyét is kipótolja. Változott a kép, valami mulatság jelent meg. Hallottam a hangszerek hangját, meg éreztem az illatok kavalkádját. Majd hirtelen ez is eltűnt.

– Egy kis gyakorlással neked is menne ez szerintem, vagy legalábbis valami hasonló – folytatta. – Ha gondolod, az úton taníthatlak. Így talán sikerül nekünk is többet megtudni rólad.

Belementem. Az egész úton az emlékeimmel foglalkoztunk. A legnehezebb talán az volt, hogy mikor jelenítsek vagy ne jelenítsek meg valamit. Ha beleéltem magam egybe, szépen látszott, és hallani is lehetett, de nagyon könnyen váltott ez a kép egy kósza gondolatra, ahelyett, hogy egyszerűen eltűnjön. Mindig vigyáztam arra, hogy ne lássanak vagy halljanak olyat, ami ebben a világban még egyszerűen nem létezett, de ez eléggé nehéz volt így.

Csak képet és hangot tudtam generálni, szagokat nem, viszont nem csak megtörtént dolgokat tudtam kivetíteni, hanem a képzeletem is. Mértani formákat, kitalált lényeket, de még kicsit rajzolni is tudtam a levegőbe, mintha valami AR játékban lennék.

Napokat töltöttünk el ezzel, de a hangulat így legalább jó volt az úton. Ráadásul tetszettek is Ete emlékes vámpír-zenéi.

Akkor tud a vámpír szívből nevetni,

ha megtanulja világát szeretni.

Ha megtanulja szeretni, s elengedi minden búját,

Akkor leli meg mostjának csodáját.

Akkor tud a vámpír jövőt álmodni,

ha múltját végleg el tudja oldozni.

Ha múltját képes oldozni, s elengedi minden súlyát,

Akkor találja meg végre otthonát.

Akkor tud a vámpír társra találni,

ha nem fél ritka életét élvezni.

Ha nem fél létét élvezni, s mer magában újból hinni,

Akkor képes vér-mámorban szárnyalni.

Akkor szerelmes valóban a leány,

mikor elhagyja végleg minden magány,

Mikor szívét kitárja és meri megmutatni báját.

Akkor találja meg élete párját.

Akkor szerelmes valóban a legény,

mikor nem érzi úgy többé, hogy szegény,

Mikor rájön, hogy élete gazdag, s nem esik hibába,

Akkor tudja, hogy szíve nincs hiába.

Mikor aztán e két lélek összeért,

nem hagynák ők már el egymást semmiért.

Nem hagynák ők már el egymást sem árnyékban, sem a fényben,

Együtt járják útjukat, kéz a kézben.

Akkor tud a vámpír újra remélni,

Mikor valaki őt végre megérti.

Mikor megérti, s sötétben is látja és érzi lényét,

Akkor találja meg végül békéjét. 

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara technikailag tényleg falun van. :D 

Az emberi szem által látható fény helye az elektromágneses spektrumban.

Az 1538 február 24-i nagyváradi békekötés után vette kezdetét az erdélyi pénzverés, melynek végső határa szűkebb értelemben az önálló fejedelemség megszűntével, tágabb értelemben pedig Mária Terézia halálának dátumával (1780) esik egybe. A különböző pénznemek akkori értékéről nem sikerült pontos információt találnom, de tessék Báthory Zsigmond tallérja 1590-ből: 

Báthory Zsigmond és Báthori Erzsébet elsőunokatestvérek voltak. Utóbbi egyszerre tartozik a család somlyai ágához (anyja, Báthory Anna által) és az ecsedi ágához (apja, Báthori György által). Mindkét ág kihalt a XVII. század elején. Vagy egyáltalán nem született gyerek, vagy csak lányok lettek. Más családnévvel természetesen vannak leszármazottak.