Már kicsit kezdtem kínosan érezni magam, hogy az első este után egy vámpír sem jött, akitől megvédhettem volna a falut. A grófnő egy ideje már elhagyta a vidéket, sokan ennek tudták be ezt. Már azt hittem, hogy semmi érdekes sem fog történni, egészen addig, míg egyik nap István fel nem vert az álmomból. Szerencsémre lefekvés előtt akkor épp nem masztiztam, így nem voltam pucér. Az kellemetlen lett volna. A halványuló mámor valahogy mindig megakadályozott abban, hogy bármit is tegyek utána, ami nem csak a sima betakarózás volt.

A legközelebbi faluból jött valaki, ami azért elég messze volt, főleg, ha a domborzati viszonyokat is számoltuk. Segítséget kért.

A kérésemre – meg kicsit az ők érdekükben is – senki sem beszélt arról a falun kívülieknek, hogy mi él itt. Ő sem tudott rólam, de pont olyan ügyben kért segítséget az itteniektől, amiért én itt voltam.

Vampírok.

Vagy pontosabban csak egy. Szerencséjükre a napkelte az ő oldalukon állt, de ma este biztos visszajön, s akkor már egy egész éjszaka fog a rendelkezésére állni, hogy azt csináljon, amit akar.

A konyhába voltunk. Én, az idegen, István meg a falu öregei közül kettő. Az asztal körül ültünk.

– Egy vámpír... – mondtam gondolkodóan. – Mit lehet tudni róla?

– Hogy vámpír! Az nem elég? – válaszolta idegesen az idegen.

– Én is vámpír vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel, szóval nem, ez nem elég. Használt mágiát előttetek? Ha igen, akkor milyet?

Erre a mondatomra felszökött a székből, és úgy hátrahőkölt, hogy szinte seggre esett, de én folytattam:

– Bár az egyezségem csak erre a falura szól, másokra nem. Miért keresném a balhét? Meg különben is, én nappal nem utazok. Még ha a lehető legkorábban is indulunk, ahogy eltűnt a nap az égről, éjfél elmúlna, mire odaérnénk. Addig úgyis azt csinálna, amit akar.

Senki sem szólt egy szót sem, míg az idegen fel nem kiáltott:

– Ti egy vámpírral éltek együtt?!

– Anita már több mint egy éve itt van. Alkut kötöttünk vele, segít nekünk – mondta István. – Találunk módot arra, hogy nektek is segítsen.

– Nem, nem. Nem értitek, hogy milyen nekem napközben utazni, hogy hogy viszolygok tőle, meg hogy milyen kockázatos. Nem érné meg.

– Nem érné meg? A családomról, a barátaimról beszélsz!

– Igen, nem érné meg! Tudod, nekem is van életem, és jobban féltem, mint pár idegenét. Nekem csak az éjszaka ad teljes menedéket! – felszöktem a helyemről, és úgy rámordultam, meg talán rendesen rá is vicsorítottam, hogy tényleg seggre esett. Nem tudtam, hogy festhettem, de tuti nagyon ijesztően a rémült arcából kifolyólag.

Síri csend következett. Mindig ez volt, ha túl erősen álltam ki valami mellett. Kicsit mondjuk lenyugodtam tőle.

– Vagy tudjátok mit? Megteszem. Egyszeri eset, egyszeri vér mindenkitől, hasonlóan mint itt, de az utazás sokba fog fájni nektek. Ruhákat kérek, de olyanokat, amit én akarok, úgy varrva, ahogy én akarom. Személyre szabva, finom szövetből.

Úgy felkaptam a földről az idegent, mint ahogy ő kapott volna fel egy kismacskát, és lábra állítottam, de többet nem beszéltem vele.

Fényvédetté tettek nekem egy szekeret – már amennyire lehetett, de én a biztonság kedvéért azért ki sem néztem még a plusz pokrócom alól –, s azzal útnak indultunk.

ᔓဂᔕ

A nap már eltűnt a hegyek mögött, mire megérkeztünk. Épp időben. Ez a falu sem volt nagyobb, mint a másik, de volt saját temploma. Bár pap jelenleg nem tartózkodott benne. A régi meghalt valami lovas balesetben, és még nem küldtek ki másikat.

Mindenki a templomban volt bezsúfolódva.

Jó, ez jó, annál könnyebb lesz vigyázni rájuk.

Miután mi is bementünk az épületbe, fél füllel hallottam, ahogy elmondják egypár embernek, hogy mi is vagyok, miért hoztak, és a többi. Nem tudtak mit szólni. Direkt ezért gyűjtöttek ide mindenkit, hogy majd az Úr házában védve lesznek a gonosztól. Az, hogy én ilyen lazán beszambáztam ide, megtörte a reményüket.

Épp odamentem volna hozzájuk, mikor egy hang szólt a mennyezet egyik tartógerendája irányából:

– Kedves tőletek, hogy tálcán kínáljátok magatokat. Igazán nagylelkű gesztus. Így könnyebb válogatni.

– Ne hidd, hogy te vagy a világ közepe – szóltam oda megvetően.

– Milyen bátor vagy. Téged külön élvezettel foglak megölni.

– Csak nehogy az agyarak rossz oldalára kerülj véletlenül – ezzel hátrasimítottam a hajamat, hogy a füleim minél látványosabbak legyenek, és egy mosollyal kivillantottam a fogaimat. Ha egy random embernek nem is tűnt fel csak úgy egyből, hogy vámpír vagyok, egy másik vámpír biztos jobban figyelt ezekre a kis jelekre.

Az ajtónál álltam, hogy ha jön, én legyek az első, akivel találkozik, de ez nem jött be. Túl messze volt, és túl sokan voltak közöttünk, hogy bármit is tegyek.

– Ezt most vegyem fenyegetésnek?

– Vedd, aminek akarod, de én alapvetően erőszakmentesen szeretném ezt megoldani. Minden értelemben. Nem kell feltétlenül megölni az embereket, ha inni akarsz. Hidd el, van már benne nem kevés tapasztalatom. Annak felét, amit nekem adnának, megkapod ma, ha nem ölsz meg senkit sem, és többet nem jössz erre.

– Akkor meg mi értelme ennek az egésznek? Ráadásul te is tudod, hogy nem is érdemelnének mást. Ne légy olyan galamblelkű. Vagy te vagy az élő bizonyság arra, hogy egy vámpír olyan bárgyú tud lenni, amilyen csak akar?

– Jólvan, akkor játszunk máshogy. Belednek teknőt hoztál-e? Csak mert, ha nem kotródsz el innen jó messzire azonnal, a te véred lesz az egyetlen, ami ma folyni fog.

– Az nem olyan biztos – szólalt meg egy hang mögöttem suttogva.

Arról volt szó, hogy csak egy van, baszki!

Éles fájdalmat éreztem a szíven mellett, egy kés vagy egy tőr volt az. Szerintem a szívemet célozta, csak időben reagáltam, és már csak ott ért el. Bárki is volt, mire megfordultam, eltűnt, de a tőrt bennem hagyta. Nagyon gyors, baszki.

Fájt.

Nagyon fájt, és vérzett is.

A mennyezeten levőre néztem, aki a gerendákba kapaszkodott. Ő nem mozdult a helyéről.

Bármit is csinálok, gyorsnak kell lennem, mielőtt ez a sérülés betesz nekem. A meglepetés az én igazi erőm. Szóval kell tartanom, míg elég közel kerülhetek hozzá, hogy olyat tegyek, amire nem számít.

– Mi szél hozott titeket ide? – próbálkoztam.

– Szerinted? Hát a vér! A védtelen jószágok. Engem és az öcsémet is.

Jószágok...

– Hogy jöttél be? Nem vettelek észre.

– Az legyen csak az én titkom – mondta, közben rosszallóan nézett rám. – Te?

– Én simán csak az ajtón.

– Miért jöttél pont most, pont ide?

– Az legyen csak az én titkom – jegyeztem meg gúnyosan.

– Mindketten tudjuk, hogy a vér hozott téged is így vagy úgy. Jobb, ha beismered magadnak is. Hidd el, neked is könnyebb lesz a későbbiekben.

– Voltaképp igen, az emberi vér. De nem úgy, mint titeket.

– Az emberi vér? Miért, te iszol mást is?

– És ha igen, mi van?

Válaszolni már nem kapott időt, mert sikerült úgy helyezkednem, hogy ahogy felugrottam hozzá, s lefejeltem, ajtóstól repült ki a templomból.

Egy gyors lila lángcsóva, és már égett is, mint a Reichstag.

– Szép, szép. Ilyen hatalommal miért egyedül bolyongsz nomádként, miközben az emberek kegyeit keresed? Az ők hűségük mindig nagyon rövid életű – mondta ezt az a vámpír, akit most öltem meg.

– Jézus Maria segíts! Már a vámpírok is feltámadnak! – jajgatott egy nő.

Az ajtó előtti testre néztem. Már nem égett annyira, de határozottan ott volt.

Nem, nem támadt fel, ez egy másik. Biztos ikrek. Pontosabban egypetéjű ikrek.

Ugyanolyan tőr volt a kezében, mint ami még mindig a vállamban állt. Egyre jobban fájt, így nem húzhattam az időt túl sokat.

Elkezdtem az erőmet a kezembe összpontosítani, de valahogy megint mögém került. Gyors volt, sokkal gyorsabb nálam, de az ő szerencsétlenségére és az én szerencsémre ezúttal nem döfte belém a fegyverét, hanem csak a karomat fogta meg, de azt nagyon erősen.

– Nem szeretnél csatlakozni hozzám? Gondolkodj kicsit el rajta. Ha nem hallgatsz a szép szóra, valahogy ígyis-úgyis ráveszlek, hogy velem maradj egypár évet. Ilyen hozzáállással amúgy sem hinném, hogy túl sokáig húznád egymagad. Nem lenne jobb, ha engednél a csábításomnak és a szeretőm lennél, nem pedig csak egy megtört szolga?

– Mint látom, te az az iker vagy, aki egy lyukkal hátrébb született.

A beszólásomon annyira meglepődött, hogy sikerült megharapnom a kezét. A fájdalomtól elengedett, miközben a testem köré gyűjtöttem egy kis szelet, amivel sikeresen kilöktem őt is az ajtón. Vagyis már inkább csak az ajtónyíláson, mert magából az ajtóból nem sok maradt. Ő is kapott egy kis tüzet.

– Nem arról volt szó, hogy egy vámpír van? – kérdeztem, miközben elindultam a tömeg felé, és leültem egy pad szélére. Mindenki félreállt az utamból, láthatóan féltek tőlem.

– Mi sem tudtuk, hogy ketten vannak – szólt az, aki segítségért jött hozzánk.

– Tudjátok, hogy most mi kell nekem. Vagyis ti igen, ti még nem – azokra mutattam, akiket már ismertem, majd azokra, akiket nem. – Mondjátok el nekik, és szóljatok, mikor jöhetek.

Nagy nehezen kihúztam a hátamból a pengét, és elindultam, miközben ránéztem a szépen megmunkált kis fémdarabra:

– Ezeket meg megtartom.

– Hova mész? – kérdezte.

– Levegőzni, mintha mi-se történt volna, ha már egy templomban vagyunk – feleltem bosszúsan.

Leültem a földre a templom külső falának dőlve. A sebem már annyira nem vérzett, de be sem gyógyult. Nagyon kellett volna már az a vér, mert cseszettül fájt, és nagyon mély volt. Ilyenkor nagyon örültem, hogy nem voltam egy gyenge kis ember többé, mert ez bármelyiküknek már rég halálos sérülés lett volna, miközben nálam csak idő vagy vér kérdése volt az egész.

Enyhe hátsó szándékkal mentem ki. Igen, jól esett a friss levegő, de alapvetően hallgatózni jöttem. Sosem adtam jelét annak, hogy milyen éles a hallásom, direkt a hasonló esetekre. Szerettem hallani, mikor úgy beszéltek rólam, hogy nem tudták, hogy hallom.

Csak az volt a kár, hogy egyszerűen nem tudtam figyelni arra, ami bent zajlott. Túlságosan feldühített, hogy milyen vége lett ennek is.

Lehet, hogy a fejükben mindig is az a képzet élt, hogy megölök mindenkit, aki veszélyeztetni őket, de a védelem nem feltétlenül csak ezt jelenti. Nekem nagy szükségem lett volna arra, hogy ne csak legendákat halljak a vámpírokról, hanem tényeket is. A legjobb forrásom erre meg egy másik vámpír lett volna. Próbáltam békés módszerekkel lerendezni ezt, de nagyon nem sikerült.

Háromszor találkoztam eddig az éjszaka vérszívóival. Egyszer elmenekültem, kétszer meg megöltem őket. Fasza kis kezdés. Ha így folytatom, valaki engem öl meg, vagy pedig lassan valami vámpírvadász leszek, miközben messze nem ez volt a célom. Az egy dolog, hogy néha úgy érzem itt magam, mint aki nyakig ül a szaros hordóban, de mikor még a saját fajtámmal is ilyen csúfos kudarcokba fullad minden interakció, olyan, mintha valaki még lötyögtetné is.

Ráadásul minden vámpír ilyen vérszomjas – és kanos – itt, vagy csak én fogom ki mindig ezeket a tetűket?

Míg ott ültem, azt a tőrt nézegettem, amit a saját hátamból húztam ki. A párja is hasonló volt, de az még valahol a templom padlóján pihent. Semmi kedvem sem volt felvenni, ahogy jöttem ki. Nem készített ki annyira ez a sérülés, mint a legelső, és úgy is elkezdett lassan, de biztosan gyógyulni, hogy legutóbb tegnap ilyenkor ittam vért utoljára, de azért fájt. Meg egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy bár a szívemet nem, de az egyik tüdőmet átszúrta az a rohadék.

A tőr mindenesetre szép darab volt. Középen volt két bevágása, amik nem tudtam mi célt szolgálhattak, de valószínűleg csak dekorációs elemek voltak. Mondjuk, ha egy vámpír használta egy sokkal lassabb és gyengébb ember ellen, akkor akár le is fegyverezhette vele, ha a pengét befeszítette a szabad végű résébe. Hagyományos, tulipános díszítés volt rajta, és kényelmes volt kézben tartani. Biztos, hogy megtartom mindkettőt, ez már nem kérdés. Csak az volt a kár, hogy a hozzájuk tartozó bőrtokok elégtek a régi tulajdonosukkal együtt.

Végül egy fél órán belül elkezdtem megkapni a megérdemelt véradagomat is. Addigra a hátam begyógyult már teljesen, de azért jól esett. Másnap késő délutánra végeztünk az etetésem első szakaszával.

A testeket kint hagyták. Csontig égett rajtuk a hús a nap folyamán. Nem tudtam, mit csináltak velük később, de a koponyákat feltették az oltár két oldalára. Talán elrettentő példának vagy a dicsőség jeleként.

Ennyi emberi vért még sosem ittam egyszerre. Szinte harminc ember huszonnégy óra alatt, ez akárhogy számolom, közel tizenöt liter. Három komplett ember. Ennek meg úgy fele víz és fele alakos elem. Lekörözök ezzel egy polydipsiást is, baszki. Remélem a veséim nem haragszanak meg ezért a hirtelen jött plusz munkáért, és azért a vízmérgezés sem lenne jó muri.

Az viszont biztos, hogy ennyit egyszerre azért többet nem fogok inni.

ᔓဂᔕ

– Közben térjünk ki arra, hogy mit kérek azért, hogy iderángattatok a tűző napon – mondtam, viszonylag kellemes hangon, ahogy minden más dolgunkkal végeztünk.

– A vérünk nem elég? – kérdezte valaki.

– A vér az arra van, amit csináltam. A bajom inkább azzal volt, hogy nappal kellet utazzak ide, miközben rettegek a nappaltól. Ti nem értitek, az emberek ezt nem érthetik, de számomra nincs semmi pusztítóbb hatású, mint a napfény. Semmi más sincs, ami játszi könnyedséggel ilyen fenyegetést jelentene rám. Te hogy éreznéd magad, ha körülötted minden lángokban állna, de beburkolnának egypár pokrócba, lepedőbe, hogy az óvjon, majd órákon át zötyögtetnének egy szekérben? Nyugodt körülmények közt védett vagy, de mi van, ha közbejön valami előre nem várt esemény? Arról nem is beszélve, hogy milyen megalázó másokra hagyatkozni... A kérésem is ehhez kapcsolódik. Ruhát kérek. Kesztyűt, csizmát, nagy csuklyás köpenyt, ami méretben jó rám, és véd az égető fénytől, hogy ha netalántán nappal kell valahova induljak, nagyobb biztonságban tehessem. A lehetőségek szerint még így is inkább csak meghúznám magam napközben valami sötét zeg-zugban, minthogy kimenjek a fénybe, de jobb felkészülni mindenre. Meg pár kényelmi holmit is igényelnék. Eléggé zavar, hogy nem tudok olyan, vagy legalább hasonló ruhákban öltözni, mint amiket otthon viseltem, és ezeknek a tőröknek is kellene egy-egy tok.

Nem tetszett nekik az ötlet, de belementek. Pontosan elmagyaráztam, hogy mi kell: egy pár csizma, amibe részben a tőröket is el tudom rejteni ha kell, egy pár ötujjú kesztyű, egy ujjatlan meg egy hosszúujjú blúz, két szoknyanadrág, három puha melltartónak való sál, három puha bugyi-féleség, meg egy jó nagy csuklyás köpeny egy olyan belső résszel, amit fel tudok húzni az arcomra a szememig. Mindezeket persze az én – nem valami kicsi – méreteimben.

A következő nap is részben vérivással telt. Kóstolgatni és nasizni azért még jól esett. Időközben meg megbizonyosodtam arról is, hogy tényleg értik, hogy mi kell nekem.

Vissza már éjjel mentünk. A távollétünkben nem történt semmi említésre méltó.

Pár hét múlva egy lovászfiúval el is küldték a tartozásukat. Minden jó volt rám, és olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ezzel mindkét fél teljesen lezártnak tekintette az ügyet, mintha semmi sem történt volna.

ᔓဂᔕ

– Az Úr nevében, engedj be a házba! – mondta egy idegen hang egyik délelőtt valahol a bejárati ajtó környékén.

– Kérlek, ne engedd! – kiáltotta Anna. A hangjából ítélve sírt. – Bántani fogja. Nem akarom, hogy bántsa, én kedvelem őt!

Biztos rólam van szó...

– Azért jöttem, hogy megtisztítsam ezt a házat és ezt a falut a gonosztól.

– De ő nem gonosz! Mond meg neki, hogy ő nem gonosz!

– Az éjszaka teremtménye, egy halhatatlan vérszívó. Mégis hogy lehet nem gonosz? Biztos megbabonázott titeket, és azért nem veszitek észre. Egy igazi kígyót melengettetek eddig a kebletekben.

– Ez nem igaz! – erősködött még mindig Anna.

– Nekem egy pulya ne parancsoljon! – mordult rá. – Ha engem most nem engedtek be, a püspök úgyis bejön. Első dolgom volt, hogy üzenjek neki, mikor a kinevezésem után meghallottam a vérvörös hajú vámpírnő történetét. Felesküdtem ezen lények elpusztítására.

Hallottam, hogy a falu öregjei összeszólalkoznak. Ők is ott voltak, de senki sem tett egy nyílt kijelentést sem rám vonatkozóan. Csak a lépteiket hallottam, ahogy átlépik a küszöböt, miközben a pap elkezdett valami imádságot kántálni.

Ez nem jó, ez nagyon nem jó. Még mindig bizsereg a puncim, épp készültem volna elaludni. Így belegondolva kész szerencse, hogy még nem alszok, máskor ilyenkor már szoktam.

Közeledtek a léptek.

Valahogy úgy érzem, hogy őt már nem tudom érvekkel meggyőzni. Ha meg valami csoda folytán sikerülne is, a püspököt már tuti nem. Elég valláskárosultak ezek ahhoz, hogy az észérvek ne hassanak rájuk.

Időközben gyorsan felöltöztem. Amit csak tudtam, magamra vettem, a maradékot meg begyúrtam a zsebeimbe.

Ironikus, hogy pont a nappali ruhám megszerzése vezetett ahhoz, hogy használnom is kelljen.

Ahogy hallottam, hogy nyílik a padlásajtó, leugrottam.

– Úgy látom, már nem vagyok szívesen látott vendég itt, de nem baj, minden jónak vége lesz egyszer, ezt eddig is tudtam. De még egy annyit hadd kapjak, hogy békében mehessek el innen.

– Aki már nem követi Krisztus igaz hitét, az másként viszonyul az emberi élethez, és ki kell írtani – vágta rá a pap.

Mindig is imádtam, mikor a keresztények úgy tettek, mintha csak az lehetne tisztességes és jó, aki keresztény. Nem mindenkit a pokollal való fenyegetés tart ám csak vissza attól, hogy tisztelje az életet...

Alig fejezte be a kis „életbölcsességét", valami imába kezdett és szenteltvizet spriccelt felém, ami számomra inkább volt megátkozott víz.

Sósvízzel kísérletezgettem már, mivel a fantasykben a tündérek és hasonlók nemigazán szeretik a sót általában, feltehetőleg a fertőtlenítő hatása miatt, de míg az csak sima sósvíz maradt, ez savként mart abban a pár cseppben, amiben elért. A papok itt egy bizonyos szinten varázslók is voltak egyben, még ha nem is így voltak kezelve.

Kitértem előle, ahogy csak tudtam, majd az utamból mindenkit félrelökve kiszaladtam az ajtón. Utánam jöttek, de az én sebességemmel nem vehették fel a versenyt. A ruha jól funkcionált, teljesen eltakarta minden bőrfelületemet. Az arcomnál csak annyi helyet hagyott, hogy még épp láttam, hogy mi van a lábam előtt. Mivel féltem túlságosan felnézni, és így nem láttam el messzire, az emlékeim alapján futottam: át az udvaron, át a kerítésen, át a mezőn, be az erdőbe. Nem volt konkrét célom, a lényeg az volt, hogy lerázzam ezt a szentfazakat.

Mikor már tudtam, hogy elég messze járok, visszább vettem a tempóból. Nem akartam a hegyekbe menni. Lehet, hogy a grófnő meg az udvartartása már rég elment, de semmi jó nem várt ott engem. Nyugatra indultam, és ahol csak lehetett, próbáltam azért még a fák árnyékában maradni.

Több mint egy év eltelt, s megint szinte ott vagyok, ahonnan elindultam: céltalanul egyszerűen csak próbálok nem meghalni, miközben halhatatlan vagyok.

ᔓ ♡ ᔕ

Az egyik tőr:

ᔓ ♡ ᔕ