Az elkövetkező hetek és hónapok leginkább eseménytelenül teltek.

Alapvetően mindig is annyira otthonülő típus voltam, hogy a saját temetésemre sem mennék el, ha nem vinnének, de ezúttal a négy fal közötti gubbasztás tényleg csak a négy fal közötti gubbasztást jelentette. Se olvasnivaló, se videójáték, se filmek, se internet... Valahogy úgy éreztem, hogy a boomerek nem azért magasztalták égig a kinti focizást, meg a barátokkal talizást, mert az annyira jó volt, hanem mert akkor az volt a legjobb opciójuk. Nem hiába lógott az összes a Facebookon, ha megtehette, miközben a Candy Crush Saga hatezredik szintjét is már rég elhagyta, és nem a kapu előtt csücsült, mint az igazán régi öregek.

A társasághoz való kedvem még ezek ellenére sem igazán jött meg, bár lehetőségem sem nagyon volt rá. Hiába tartottak épp lakodalmat, ha hétágra sütött kint a nap. Maximum csak a zenét hallgathattam. Így inkább a falut körbeölelő erdős részen mászkáltam esténként, de messzire menni nem mertem. Féltem, hogy ismerős arcba futok véletlen. Mindenesetre, azért barangoltam annyit az erdőben, hogy sikerült valami fülbevalónak való ásványt találnom. Hogy pontosan mi volt, nem tudtam meg sohasem, de kék színű volt, mint a szemem.

Az sem segített a társas kapcsolataimon, hogy nem bírtam, ahogy süketeltek a semmiről. A tini fiúknak az volt a röhögnivaló napi téma, hogy Mari sokat evett az asztalnál. Az én korcsoportomnak meg az volt a szenzáció, hogy tegnap Erzsu nem arra indult el, mikor kiment a kapun, mint ahogy szokott. Inkább akkor nézegettem, hogy hogy vadásznak a baglyok az erdőben. A medvéktől és a farkasoktól amúgy sem féltem már éjjel.

Remélem nekem nem lesz annyira silány sosem az életem, hogy ennyire máséval kelljen foglalkozzak. Még szerencse, hogy mire én felkelek s kimehetek, ők lassan lefekszenek. Van okom nem fosolni velük a semmiről.

Úgy néznek rám, mikor valami olyasmit csináltam, ami otthon természetes, itt viszont még nagyon nem, mint ahogy a vezetés oktatóm nézett, mikor egyik talink alkalmával lazán bedobtam a hátsó ülésre harminc méter gégecsövet, mielőtt beültem volna a sofőr ülésbe, de valahogy nem tudott érdekelni.

Az a jog, hogy egy nő, ha úgy érzi, nyugodtan „undok" lehet – vagyis kifejezheti a negatív érzelmeit, ha olyanokat él át – csak a legutóbbi évtizedek vívmánya volt. Vagyis a jövőé, ami nekem a múlt. A szó szerinti középkori mentalitás miatt meg nem kevés súrlódásom volt egyesekkel. Főleg, miután egy férfi elkezdett dühöngeni a környezetemben, én meg higgadtan rákérdeztem, hogy „most miért kell hisztizni"? Nagyon ledöbbentek a szóhasználatomon, pedig az az ovis hisztihez még közelebb is volt, mint az, amiért a nőkre szokták ezt mondani.

De az, hogy vámpír voltam, egyben magyarázatot is adott sok dologra velem kapcsolatban a szemükben, így ezekkel nem is kellett annyira foglalkozzak.

Néha unalmamban már besegítettem itt-ott néhányaknak, mert ahogy a tehén sem fog magától megfejődni, a szénásszekér sem üríti le magát. Alapból falusi voltam, tudtam, hogy mennek a dolgok. Bár egy kis felvágás is volt néha-néha a dologban. Kicsit kérkedtem a mágikus erőmmel, és azzal is, hogy vámpírként sok dolog számomra nem volt annyira megerőltető, mint nekik. A pityóka cirázástól a mágikus tűzzel végzett disznó perzselésig mindent csináltam.

Szekeret üríteni utáltam szinte a legjobban régen – annál rosszabb talán csak a forgatás volt –, de ezúttal valahogy könnyebb volt. Nem fáradtam úgy el benne. Még úgy is, hogy egyedül csináltam az egészet. Éjjel mondjuk nem is nagyon lett volna, aki segítsen fejlámpa vagy egyéb fényforrás hiányában. De ők nem szakadtak bele a munkába, nekem meg gyűltek a jó pontjaim, és nem ölt meg az unalom. Annyira ingerszegény volt ez a környezet, hogy az valami hihetetlen.

Mikor épp szezonja volt, szedtem az erdőben szamócát és egyebeket a gyerekeknek. És bár valahogy jól esett, hogy a felnőttekkel ellentétben kevésbé tekintettek engem szörnyetegnek, de azért kicsit ijesztő is volt, hogy az ilyen kis kedveskedésekkel milyen könnyű lett volna elcsábítani őket. Főleg, hogy nekik nem csak a sima gyerekrablóktól kellett volna tartaniuk, hanem a vérivós és a még ki tudja milyen fajtáktól is.

A véradós ötletem bevált. Minden napnyugtakor volt egy soros, akitől kaptam vért, ami már rögtön az első héten kiegészült tetemes mennyiségű állati vérrel is. Néha még sima vizet is ittam, hogy valami töltse a gyomromat. Szerencsére az első hetek elmúltával bőven elég volt az a napi két pohár. Többet egyáltalán nem igényelt a testem, egyszerűen csak jó érzés volt, ha kaptam még ezen kívül is. Azt az intenzív éhséget, amit az első napokban tapasztaltam, meg többet nem éreztem.

Rendes ételt is megpróbáltam enni, de semmi hatása nem volt rám. Az ízeket éreztem, talán jobban is, mint valaha, de csak ennyi. A végtermék állagából kiindulva, szinte teljesen emésztetlenül haladt át a bélrendszeremen. Viszont ennek kapcsán megismertettem az itteniekkel az ellenőrzött kísérlet fogalmát.

Rájöttem például, hogy nem azért volt bajom a kereszttel, mert kereszt, hanem a szögekkel és az arányokkal volt valami. A szárak egymáshoz viszonyított hossza nem számított, sokkal lényegesebb volt inkább a vastagságukhoz viszonyított hosszuk, meg az, hogy milyen szögben láttam. Úgy, hogy direkt próbálgattam a határaimat, már inkább volt a látványuk olyan, mint egy szédítő optikai illúzió.

Ezen elindulva csináltam egy „How many dots illusion" rajzot is. A kis tüzemmel szépen beleégettem egy nagyobb darab fába, mintha csak egy pirogravírozóval rajzoltam volna. Legalább magamat is lefoglaltam vele egy időre. Először csak azt hittem, hogy elbasztam, és ilyen formában ez nem megvalósítható, de a kíváncsibb gyerekek, akikkel leellenőriztettem, úgy látták – vagyis nem látták – a pontokat, ahogy kellett. Nem tudtak egyszerre mind a tizenkettőre figyelni, én viszont igen.

Az alkohol ugyanúgy hatott rám, mint addig, vízhólyagom is lett, mint az előtt. Egész kaotikus volt olykor, hogy mi is van. Néha úgy éreztem, mintha semmi sem árthatna, máskor meg úgy, mintha teljesen védtelen lennék.

Ennek kapcsán ráadásul az sem hagyott nyugodni, hogy az szép és jó, hogy olyan tudással rendelkeztem, amivel más nem, de ez sokszor alig volt használható.

Még az 1967-es bostoni Maratonon az egyik szervező megpróbálta agresszíven félrelökni az egyetlen női versenyzőt, letépve a rajtszámát, és azt üvöltve, hogy azonnal álljon ki. Ő meg azért volt az egyetlen, mivel csak monogrammal jelentkezett, mert bár a szabályzatban nem tiltották meg a nők részvételét, de ha valaki megpróbált indulni, visszautasították, arra hivatkozva, hogy a nők egyszerűen nem képesek ilyen táv megtételére, ez túlságosan igénybe venné gyenge szervezetüket és akár még a méhük is kieshetne. A méh meg az a helyzet, hogy például tényleg kieshet. Persze nem a futástól. Ott sem azon volt a lényeg akkor. A szüléséhez, vásárláshoz, gyerek cipeléshez, beteg ápoláshoz, kézzel a pataknál mosáshoz, bányában vagy földeken dolgozáshoz sosem volt gyenge a nő, csak ha a férfi egót veszélyeztette és verseny helyzet volt. A sok gyerekszüléstől és a nehéz munkától – néhány egyéb tényező mellett – viszont olyan szintű méh süllyedés alakulhat ki, hogy a szalagok annyira lazává válnak, hogy a méh egyszerűen alul kiesik. Láthatóvá, megfoghatóvá válik.

Én meg pont elkaptam egy olyan esetet, hogy egy nő piszkos kézzel, a földeken dolgozva tette vissza, mivel orvoshoz menni nem volt lehetősége és szégyellte is a dolgot. Bele is halt később. És az igazság az, hogy ha akkor még ott is legyek mellette, a problémáját nem tudtam volna teljesen megoldani. Műtétet végezni nem lettem volna képes.

Mit csinálok, ha történik velem valami, amire egyszerű megoldást tudnék, de az itt még nem elérhető? Ha tisztában lennék azzal, hogy biológiailag mi a pontos különbség egy ember és egy vámpír között, nem paráznék ezen annyira, mert már túléltem olyan sérülést, amibe régen könnyen belehalhattam volna – pláne ilyen körülmények között –, de súlyos információ hiányban szenvedek, ami a konkrétumokat illeti. S olyan sincs, aki válaszokkal szolgálhatna.

ᔓဂᔕ

– Biztos jó ötlet a vámpírt kérdezni? Sokszor azt sem tudja melyik világon van, s értelmetlen dolgokat beszél – csapta meg a fülemet egy kósza mondat, ahogy léptem volna be a házba, ahova meghívtak valamit sürgősen elintézni. Már az ősz derekán voltunk, kezdtek egyre hosszabbak lenni az éjszakák, ami nekem nagyon tetszett.

– Miről van szó? – kérdeztem nyíltan, immár bent.

Csak a háziak voltak ott, meg egy zsák, amiben nagyon mozgott valami.

– Meg kéne szabadulni valamitől – válaszolta a férfi és a zsák fele mutatott.

– Mondtam, hogy hiba volt megvenni, de sosem hallgatsz rám – panaszkodott a felesége.

– Mi van abban a zsákban? – kérdeztem.

– Egy lidérc – hangzott a válasz.

Egy lidérc. Na, ez új. Végre történik is valami.

– S miért van itt ez a lidérc?

– Az uram vette a vásárban. Az elején nagyon hasznos volt, de már nem tudunk mit kezdeni vele.

– Mit? Mit? – szűrődött ki a zsákból.

– Jaj, megint kezdi. Tegnap egész nap ezt csinálta, lassan belebolondulunk. Kérlek, szabadíts meg tőle! Vágd ketté, gyújtsd fel, vidd ki az erdőbe, vagy csinálj vele bármi mást, csak már ne kérdezze, hogy mit mit.

– Egy mitmitke – hangosan mondtam, pedig nem akartam.

– Egy mi? – kérdezték egyszerre.

Most hogy magyarázzam el nekik, hogy az interneten meg random könyvekben olvasgattam erről egy időben, mikor azt se tudják, mik azok? Már csak az, hogy tud olvasni valaki, nagy dolognak számít itt.

Ez egyértelműen a magyar lidérc volt. Jobban mondva az egyik magyar lidérc. Elég sok mindenre használják a magyarok a lidérc szót. Lehet a mocsárban világító lidércfény, az úgynevezett lidércnyomás démona, ami inkább csak az alvási paralízis jelensége, meg a tyúkszerű, gazdájának segítő lidérccsirke. Én úgy olvastam ezekről, mint többszázéves hiedelmekről, nem mint valós dolgokról, de úgy tűnt, itt nagyon is valósak.

– Hallottam már ilyenekről. Valami kakas alakú lény, nem? Eddig minden munkát megcsinált, de ahogy végez, s már nincs amit, egyszerűen csak mérhetetlenül idegesítő. Folyton kérdezi, hogy „mit? mit?", innen jön a neve is.

– Pontosan.

– Megszabadulni tőle vagy eladással lehet, vagy ha lehetetlen feladatot bíznak rá. Hordjon kötéllel homokot, szűrőben vizet a kútról, meg ilyesmik. Abba belepusztul.

Fatal errort kap. Kár, hogy ezt nem mondhatom.

– Akkor küldjük el a kútra – szólalt az asszony.

– Ne. – Erre a szavamra mind rám néztek. – Csináljuk inkább okosabban. Elvileg addig nincs semmi baj vele, míg van dolga, szóval olyan munkát kell rábízni, ami sokáig tart, még ha értelmetlen is. Nem teljesíthetetlen feladatot kell adni neki, hanem időigényeset, s így megmarad arra az időre, ha mégis kell. Elég hasznos lehet szerintem, ha össze kell terelni a libákat, mikor tízen húsz felé szaladtak.

– Milyen munkát adjunk neki?

– Keverjetek össze mákot sóval, és tegyétek oda, hogy válogassa szét. Egy darabig ellesz vele.

Így is tettek. Szegény mitmitke szinte egy hétig válogatta, és ahogy végzett, egyből kapott egy új adagot.

Később hasznosabb feladatok is eszembe jutottak, főleg mivel időhatározóval is lehetett munkát adni neki, ha olyan típusú volt. Például ki lehetett küldeni a mezőre, hogy vigyázzon a gabonára, vagy rá lehetett bízni, hogy éjjel tartsa távol a tyúkoktól a rókát. Ahhoz képest, hogy akkora volt, mint egy átlagos kakas, és nagyjából úgy is nézett ki, azért nem kellett nagyon félteni.

Kár, hogy végül mégis csak sikerült kinyírni. Hogy pontosan hogy, azt nem értettem, valahogy nem volt kerek a sztori, ahogy mesélték. Mindenesetre valaminek a megfogalmazásával volt baj talán. Szó szerint akart valamit végrehajtani.

Így fél év távlatából két mágikus lényről tudtam, amik biztosan léteztek: vámpírok és lidérccsirkék. Bár utóbbiak inkább voltak közelebb a sima varázsállatokhoz, még úgy is, hogy képesek voltak a gazdájuk parancsát végrehajtani. Mik lehetnek még? S ha vannak, egész pontosan milyenek? Az ilyen segítőszellem szerű lidércek kinézete tájegységenként például változott az olvasmányaim szerint. Apró emberek is lehettek. Arról nem is beszélve, hogy jellemzően vért is szívtak, és lebetegítették a gazdájukat. Bár lehetségesnek tartottam azt is, hogy ez is csinálta ezeket, csak nem merték elmondani senkinek – főleg nekem nem –, és inkább szántszándékkal kicsinálták, mert már tudták, hogyan kell.

Érdekes lenne, ha az összes magyar meg más folklórlény létezne. Meg kicsit ijesztő is. Van egypár elég durva köztük.

Vagy ott voltak a vámpírvariánsok. A strigoi, egy halhatatlan nő vörös hajjal és kék szemmel – hm, tisztára én –, és két szívvel, ami állattá tudott változni, láthatatlanná tudta tenni magát, és elszívta az áldozata életerejét azzal, hogy megitta a vérét. A nora, ami vért és anyatejet is szívott az alvó áldozatától. A strix, ami egy vámpírbagoly volt tulajdonképpen. A lamia, aminek kígyószerű és alakváltó tulajdonságai is voltak a vérszívás mellett. Meg persze a hagyományosabb vámpír, ami leginkább egy újraélesztett emberi holttest volt, amely természetellenes erőkkel, felfokozott testi funkciókkal és/vagy fizikai átalakulás képességével rendelkezett.

Ezek most a vámpírok tulajdonságainak, s szokásainak különböző kiemelései, vagy ténylegesen különböző vámpírszerű lények? Már ha egyáltalán tényleg léteznek így, ilyen formában.

ᔓဂᔕ

Február végén jártunk már, mikor újra történt valami. Az egyik férfi fejvesztve rohant vissza a faluba tüzelő gyűjtés közben. Össze-vissza beszélt, valami farkasról, vagy farkasemberről magyarázott, ami megtámadta, de sikerült becsalnia egy hurkos őzcsapdába, így elmenekült előle.

Nekem meg persze az volt a feladatom, hogy menjek oda, ha kiszabadult, keressem meg, és öljem meg.

Miért mindig csak akkor van rám szükség igazán, ha meg kell ölni valamit?

Sokat mondjuk nem ellenkeztem, jól esett, hogy van legalább valami célom, valami rendes feladatom. Kötve hittem, hogy farkasember vagy valamiféle vérfarkas volt, mivel nemhogy telihold, hanem de kifejezetten újhold volt. Biztos csak egy vándorló farkas, aki saját felségterületet keres magának.

Kicsit eszembe jutott, mikor Magyarországon lelőtték a jeladós, svájci farkast úgy egy éve. Vagyis a mosthoz viszonyítva több mint négyszáz év múlva. Nagyon sajnáltam akkor azt a farkast, de épp mentem megölni egyet, amelyik ugyanúgy csak a saját életét élte.

Ahogy elindultam az erdő felé, megéreztem a téli hideget, bár az, hogy hány fok volt, nem osztott vagy szorzott már nekem. Időközben megtudtam, hogy a kis rögtönzött lábbelim múlt tavasszal egyáltalán nem lett volna szükséges. A vámpíroknak sosem ártott a fagy. Én is mezítláb járkáltam a hóban. Éreztem a hideget, kicsit zavaró is volt, de más hatása nem volt rám nézve. Nyugodtan ülhettem volna egy hóviharban is, mínusz negyven fokban, akkor sem lett volna semmi bajom. Bár a testhőm enyhén alacsonyabb volt, mint egy embernek, de stabilan tartotta magát minden körülmény között. Sem kihűlésveszély, sem fagyásveszély, sem hőguta, sem hőkimerülés nem fenyegetett.

Ahogy lépkedtem az erdő mélyén, a csendet körülöttem csak a saját lépteim zaja törte meg. Nem zavart, hogy koromsötét volt, mert ahhoz képest még jól láttam. Normális fényviszonyok mellett olyan volt minden, mint az előtt, semmi érezhető változást nem tapasztaltam. Viszont ahogy sötétedett, úgy változott minden. Egyrészt tovább maradt meg az éles látásom a gyengülő fényviszonyok mellett. – Biztos a pálcikasejtekkel és a csapsejtekkel volt valami. – Másrészt meg ahogy minden fényforrás kezdett eltűnni, mintha bejött volna még egy szín. A szín lehet, hogy nem a legjobb kifejezés volt rá, de egyre biztosabb lettem abban, hogy az infravörös spektrumot láttam a sötétben valahogy.

Mint a vérszívó rovarok vagy mint a kullancsok...

Minden sugároz valamennyire az infravörös tartományban, ami melegebb az abszolút nulla foknál, én meg az élőlényeket tisztábban láttam, mint a környezetüket. Ráadásul egy vaksötét pincében sem buktam orra. Az elején úgy éreztem magam, mintha egy színtévesztő vagy színvak hirtelen elkezdené látni az összes színt, de senki nem mondaná el neki, hogy ez a piros ez meg a zöld, de idővel egész jól megszoktam.

Azt a félhomályt szerettem a legjobban, mikor még volt elég fény ahhoz, hogy lássam a színeket, de már éppen annyira volt sötét, hogy lássam ezt az új színt. A teljesen sötétben, mint ami épp volt, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Még úgy is, hogy tudtam, hogy még így is bőven látásfölényben vagyok minden máshoz képest.

Tüzet tudtam volna gyújtani a kezemmel, hogy fáklyának használjam, csak azzal az volt a baj, hogy ha valami miatt – például megtámad a farkas – szükségem lesz arra a kezemre, és nem tudom világításra használni, akkor időbe telik míg megszokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Abban a helyzetben meg az idő olyan luxusnak számítana, amit nem tudok megengedni magamnak.

A távolban egyszer csak vonyítás, vagy inkább már-már nyüszítés hallatszott.

A farkas nem tudott kiszabadulni, pont ott volt, ahol mondták. Közelebbről megnézve viszont inkább tűnt egy hatalmas kutyának, mintsem egy farkasnak. Állt ott a hóban, hatalmas, éber szemekkel figyelve környezetét, és megállíthatatlanul fülelt. Pillogtatott, mint béka a csihányban, és engem figyelt. Nyugtalan volt, de nem úgy viselkedett, mint egy vadállat, inkább volt valami szokatlan, emberi vonás a mozgásaiban. Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon mi van, ha közelebb járt az a szerencsétlen a farkasember sztorihoz, mint ahogy gondolta.

Újhold van, mi meg viszonylag közel a román határhoz. Talán ez egy prikulics?

Óvatosan megközelítettem, és közben egy kis tűzzel fényt csináltam, hogy jobban lássam. Innen úgysem tudott kiszabadulni, és különben sem tűnt veszélyesnek. Inkább olyan volt, mint aki fájdalmat vagy félelmet érez.

Ha ez egy prikulics, akkor ha vért lát, elvileg visszaváltozik. Egy próbát megér, nincs veszteni valóm.

Elég hosszúra hagytam a karmaimat, mikor éppen nem magamat boldogítottam, mert úgy kényelmesebb volt, így nem kellet kieresztenem őket, ahhoz hogy megvágjam az alkarom. Ha nem történik semmi, majd úgyis elkezd begyógyulni, és napkeltére már sehol sem lesz ez a kis karcolás.

Lassan egy perce álltam ott előtte teljes nyugodtsággal, de nem történt semmi.

Remek, nem elég, hogy a történelem tudásom – ami lehet inkább lenne ebben az időutazós helyzetben hasznosabb számomra – ott van valahol a béka segge alatt, de még a mitikus lények világában sem vagyok elég jártas, pedig az még érdekelt is egy időben.

Letepertem és a karmaimat belevájtam, ahogy próbáltam megharapni. Lehet, hogy jobb lett volna előbb megölnöm, és a szőrét leégetnem, de elment a kedvem az ilyesfajta előkészületektől. Nemsokára belehal úgyis a vérveszteségbe.

De erre már nem került sor, ugyanis egy nagy vonyítás közben elrúgott magától, emberré változott, és lerogyott a földre.

Szóval a saját vérét kellett lássa... Vagy valaki másé mellett azt is.

Odasétáltam hozzá, miközben megkérdeztem, hogy jól van-e, tudja-e mi történt, de csak ítélkezően nézett.

– Nem félek tőled, én sem vagyok ember, szóval...

Nem engedte, hogy befejezzem a mondatot, mert közbeszólt, bár egy kicsit mintha törte volna a nyelvet:

– Persze, hogy nem vagy az. Aki vaksötétben, a téli hidegben bóklászik az erdőben mezítláb, alig felöltözve, és még élvezi is, azt nem lehet embernek nevezni.

Időközben kiszabadította magát a hurokból és felállt. Nemigazán zavarta, hogy meztelen volt.

– Emlékszel arra, ami kutyaként történt veled?

– Természetesen.

– Akkor szántszándékkal támadtad meg azt az embert, aki becsalt a csapdába?

– Nem megtámadtam. Inkább csak megtréfáltam.

– Halálra volt rémülve, mikor visszaért a faluba – hívtam fel erre a nem elhanyagolható információra a figyelmét.

– Az nem az én problémám. Előled talán sosem futottak el rémülten?

– Nem.

– Majd fognak. Mindenesetre, köszönöm, hogy segítettél kiszabadulni. Ha megengeded, most hazamegyek. Nem hiányzik nekem, hogy más vérszopókkal is találkozgassak itt. Veszélyes ez a vidék mostanság.

Ahogy ezt kimondta, vetett egy hátraszaltót, kutyává változott, és elszaladt.

Az átváltozása úgy néz ki önkéntes, csak a visszaváltozás nem.

Gondoltam arra, hogy utána szaladok, simán utolérhettem volna, de minek? S mit csinálnék vele? Nem valószínű, hogy errefelé jön újra, szóval challenge completed. Egyedül azt sajnáltam, hogy ő volt az egyetlen olyan személy az elmúlt évben, aki rendesen tudott volna mesélni nekem az éjjeli – a természetfeletti – világról.

Nem hiába hívtak az emberek így jóformán mindent, ami a mágikus lényekhez kötődött. Tudták, hogy léteznek, nem volt titok a létük, de itt sokszor meg is állt a tudomány. Részletek? Pontos információk? Ugyan már... Tényleg mintha egy teljesen más világ lett volna, ami csak úgy volt az emberi mellett, és ritkán vegyült vele.

Bár a természetfeletti alapvetően valami megfoghatatlan, misztikus, tudományosan nem bizonyíthatót jelent. Ha valami tudományosan bizonyítható, akkor nem lehet természetfeletti, elvégre, ha valami létezik, akkor az a természet része, nem pedig „felette" van. De ez lényegtelen, jobb szavam nekem sem volt rá.

ᔓ ♡ ᔕ

Csak egy kép, hogy érződjön, hogy mit lát egy ember, és mit láthat egy vámpír, ami hatására elkezd szédülni és megfájdul a feje.

„How many dots illusion". Egy ember nem tud egyszerre mind a 12 pontra figyelni, egy vámpír viszont igen, amit az alsóbb kép szemléltet. (A képernyő mérete, és a figyelőtől való távolsága befolyásolhatja a látványt.)

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A polidipszia kifejezés jelentése: túlzott szomjúságérzés. Felnőttek esetében polidipsziának szokás tekinteni a napi 3,8 litert meghaladó folyadékfogyasztást. Egyik fő oka a cukorbetegség vagy az azt megelőző állapot.

A vízmérgezés akkor alakul ki, mikor a szervezet nátriumháztartása felborul a hirtelen történő nagy mennyiségű víz fogyasztásának hatására. Tünetei: szédülés, hányás, fejfájás, zavarodottság, letargia, kimerültség, étvágytalanság, érzékenység, izomgyengeség, eszméletvesztés, kóma.