Reggel úgy is lett, ahogy mondta István, a gazda, akinek közben megtudtam a nevét. A fonóház a falu központjában volt, mi a szélén. Leültetett az egyik fal mellé, és őrködött mellettem, miközben vártuk, hogy mások is megérkezzenek. Ahhoz képest, hogy hagyta, hogy a házában aludjak, úgy éreztem, hogy még eléggé gyanakvó. Felzárt a padlásra, de még ő sem gondolhatta komolyan azt, hogy ha nagyon akarnék, nem tudnék lejönni az után, amit kora este leműveltem.

– Ki vagy te? – zendült az első kérdés pontban délben.

– A nevem Anita – gondoltam arra, hogy vezetéknevet is mondjak, de inkább nem, ha nem kérdezik. Még az is lehet, hogy még nincsenek is hivatalosan használatban vezetéknevek a hétköznapi embereknél.

– Honnan jöttél?

– Most arra vagy kíváncsi, hogy honnan származok, vagy arra, hogy merről jöttem az erdőn át, és hogy érkeztem ide?

– Mindkettő.

– Az Ojtozi szoros tudjátok hol van? – Ha nem, nekem úgy is jó. – Annak a környékéről származok egy faluból. Az erdélyi oldalról. Jönni meg a hegyekből jöttem. Egy kastélyból szöktem meg.

Ennyivel azért nem nyúlhatok annyira mellé.

– Mesélj erről bővebben. Hogy kerültél oda?

– Ez engem szerintem jobban érdekel, mint titeket. A legutolsó amire emlékszek, hogy Marosvásárhelyen voltam a párommal.

– Mármint a férjeddel?

– Nem, még nem volt a férjem. De most szerintem nem ez a lényeg. – Otthon tizennégy-tizenhat évesen még azért nem adják férjhez a lányokat, mint itt... Legalábbis a főkötők számából ítélve itt jópár csitri már férjezett asszony tulajdonképp. – Utána a legelső épkézláb emlékem, hogy valami nagy tömlöcben vagyok a kezemnél fogva fellógatva, körülöttem más sorstársakkal. Néhány napja szöktem meg. Az óta az erdőben bolyongtam, majd megtaláltam ezt a falut. Elbújtam az egyik csűrben nappalra, István megtalált, nem tudta, hogy vámpír vagyok, hagyott maradni, majd leszállt az este, volt a támadás, s tovább már tudjátok.

Suttogtak valamit valami grófnőről, de nem tudtam pontosan kivenni. Bár a hallásommal nem volt baj, a párhuzamos beszélgetések összezavartak.

– Tudod, hogy kinek a kastélyában voltál?

– Nem. Mégis honnan kéne tudjam?

– Attól a Báthori Erzsébettől lehetetlenség megszökni, ezt ti is tudjátok jól! Ő nem olyan, mint a többi, ő egy nemes, és ő az oka annak is, hogy ennyire bátor lett a környéken a többi! Ennyire nyíltan még soha senkit nem akartak megölni, és a településekre sem jöttek be csak úgy! – kiáltott fel valaki tőlem balra.

– Semmi hibát nem vélek felfedezni a történetében, s ti is láttátok mit csinált az este. Én hiszek neki – állt ki mellettem az öreg.

Fejbiccentéssel köszöntem meg a szavait.

– Most, hogy ezt letisztáztuk – folytatta – térjünk ki arra, hogy mit tudsz adni nekünk, s mit kérsz cserébe egész pontosan.

– Rendben. De előbb nekem is lenne egypár kérdésem. Legfőkképp az, hogy hol vagyunk, és hogy mi a pontos dátum.

– Marosszék és Udvarhelyszék közt Remetén, az Úr 1595. évében, Szent György napja után egy héttel.

1595, az oszt' igen. Olyanról, hogy okostelefon, úgy tűnik egy jó darabig nem is álmodhatok. Mindenesetre, helyileg azért nem kerültem túl messzire.

– Nemigazán láttunk még közelről vámpírt ilyen erős mágiát használni. Még köztük sem túl gyakori ez – folytatta. – Pontosan mi volt ez az ostor, amit csináltál, és miket tudsz még? Úgy hallottam a vizes ruhádat is pillanatok alatt megszárítottad.

– Hogy pontosan mi az, még nem tudom, nem volt alkalmam kitapasztalni. Hogy miket? Tudom ezt, de ezt már ismeritek. – A bal kezembe idéztem egy olyan fancy energiagömböt – Ennek a segítségével szöktem meg a kastélyból is, kitörtem vele a falat. Tudok valahogy hőt előállítani magam körül, amiről te is beszéltél, de azt az este fedeztem fel én is, és tudok így enyhén lebegni – s ezzel törökülésből egy kis mozdulattal felálltam.

Visszaültem, és újra kérdezett:

– Ennyi minden?

– Eddig igen. Miért, nem elég? Te mondtad, hogy az ilyesmi a vámpírok közt sem túl gyakori, nekem meg startból több is van.

– Eddig?

– Egy hete sem vagyok vámpír. Most őszintén, mire számítottál? Főleg, hogy szerintem még ti is többet tudtok a vámpírokról, mint én. Felénk nemigazán vannak... Jobban járnánk, ha elkezdenétek sorolni, hogy miket tudhatok, és én megnézem, tudom-e.

– Nem akarsz hazamenni? – kérdezte az egyik nő.

Igen, számítottam valami hasonló kérdésre, de hiába mennék el földrajzilag oda, ahol lakok, bár az évszám alapján a település már létezik, laknak ott emberek, talán a házunk helyén is áll valami, de az otthonom tuti nincs ott.

– Nem tudom, akarjak-e... Bár szerintem mindenképp csalódnék. És nem is akarok mélyebben belegondolni ebbe. Vannak kérdések, amelyeket inkább nem teszek fel, mert félek a válaszoktól.

– Rendben, csak ennyit akartam tudni. A szüleid biztos nem fogadnák jól, hogy a lányukból az éjszaka teremtménye lett. Őszintén szólva én sem tudnám, mit csinálnék, ha hasonló helyzetben lennék.

Még ha csak ennyi lenne a baj... De mindegy, sikerült mondanom valamit, ami nem is hazugság, így nem gabalyodok bele, mégis többé-kevésbé ráhúzható a helyzetre, és elfogadták. Megy ez, ha kell.

– Térjünk vissza a tárgyra – folytatta ismét az öreg. – Ha az este jól értettem, szeretnél belőlünk táplálkozni, de úgy, hogy életben is hagysz. Ezt mégis hogyan akarod megvalósítani?

– Harapdálni és vért inni lehet nyugodtan, amíg a vérveszteség nem ér el egy kritikus szintet. – Egy átlagos felnőtt embernél nagyjából ötszáz ml tartalék vérmennyiségről beszélhetünk, amit nem baj, ha elveszít. Véradáskor is ennyit szoktak levenni. De ezt inkább nem mondom ilyen pontosan, mert még megkérdezik, hogy honnan tudom. – Gőzöm sincs mennyi vér kell nekem, hogy életben maradjak, és ne gyengüljek le, meg hogy mennyi része kell ennek nem állati vérnek lennie. Míg az erdőben voltam, szárazra szívtam egy őzet. A semminél jobb volt, de valahogy mégsem az igazi. Szerintem jobb lenne, ha inkább emberi vért innék, ameddig az lehetséges. Vagy vámpírvért, mint az este, ha megint jönnek, és úgy hozza a sors. Egy egészséges felnőtt ember nagyjából két pohárnyi vérvesztesség után még jól érzi magát. Maximum egy rövid ideig szédül. Számoljunk teszem fel három hónapos közökkel, annyi idő biztos elég mindenkinél, hogy újratermelődjön az elvesztett vér. Az tizenkét hét. Szóval, ha csak tizenkét jelentkező akad, aki vállalkozik arra, hogy megharapjam néha-néha, az két pohár emberi vért jelent nekem hetente. Hányan éltek ebben a faluban?

– Közel háromszázan – válaszolta.

– S hányan, ha nem számoljuk ebbe bele a gyerekeket, az időseket, meg a betegeket? – kérdeztem.

– Miért nem számolnánk őket bele?

– Mert nekik fokozottan veszélyes a vérveszteség. Alapból kevesebb van nekik, vagy nehezebben termelődik újra, és jobban megviseli a szervezetet az elvesztése.

– Nagyjából százan lennénk még így is.

– Hm, nagyjából száz ember kevesebb, mint kilencven napra. Ezt számomra azt jelentené, hogy naponta lenne több mint két pohár emberi vérem. Ennyi már biztos elég. Bár azt leszögezném már most, hogy elsőre többet kérek. Azt a többletet, ami akkor lenne, ha napi kerek két pohárral számolunk, kérem az első egy-két héten. Most még nagyjából jól vagyok lakva, hála a tegnap történteknek, de szerintem jól esne azért kicsivel több az elkövetkező alkalmakkor. Legalább addig, amíg megszokom ezt az egészet.

És kicsit attól is féltem, míg ezt mondtam, hogy nem leszek képes uralkodni magamon, és nem tudok majd leállni a vér-mámortól, ha újra a számba kerül az az édes nedű. Így meg pont én lennék az, aki megszegi az alkut. Jobban járunk, ha egy ideig nem hagyják, hogy az éhség eluralkodjon rajtam.

– Jó, tegyük fel, hogy kapsz vért. Mi kell még?

– Védelem a naptól.

– Ennyi?

– Nemigazán jutott eszembe más, amire szükségem lehetne, és meg is tudjátok adni. Az olyan dolgokat, mint például egy saját fésű – hogy még nehogy megtetvesedjek itt valakitől – szerintem csinálok én az erőmmel.

A szívem szerint egy gamer laptopot kérnék, hozzá meg egy kis internet hozzáférést, de az még a jövő zenéje...

– Jó, jó. S pontosan hogy tervezted a védelmünket?

– A legrosszabb esetben hasonlóan, mint az este. Bár jó lenne, ha tudnék gyakorolni rá, hogy ne csak úgy random szórjam a villámokat. Kicsit félek, hogy véletlenül még magamban is kárt teszek, ha közeli ellenséggel szemben használom. Illetve jó lenne tudni, hogy miket tudhatok még. Alakváltással próbálkoztam, nem ment. Repüléssel is, az se. De a ruhaszárítós dolog alapján lehet, hogy ez még közel sem a vége.

– Úgy legyen. Nem tudom, mire mehetünk egy vámpír szavával, de add szavadat, hogy az itt elhangzottak szerint fogsz cselekedni.

– Szavamat adom.

– Akinek bármi ellenvetése vagy megjegyzése lenne, az most mondja, vagy tartsa meg magának, mert ezt az egyezséget ezennel érvényesnek ítélem – zárta le a témát.

– Mikor kell szolgáltassuk a vért? És kik lesznek az elsők? – jött egy hang hátulról.

– Akár most is. Amúgy sem tudok nagyon mit csinálni, amíg le nem megy a nap. Itt kell maradjak. S hogy kik? Azt döntsétek el ti. Az elvárásokat már elmondtam. Még kiegészíteném azzal, hogy nagyon kistermetűek vagy túlságosan vékonyak azért ne jelentkezzenek, és nők esetében csináljuk úgy, hogy ne a havi vérzésükkor legyen a véradás. Az a vérveszteség és minden más is, ami vele jár, elég nekik akkorra.

ᔓဂᔕ

Szinte mindenki elment. Csak a faluvezető öreg, a család kiknél éjjel voltam, meg még egypár ember maradt.

– Ha ez kell, hogy a családom biztonságban legyen, hát legyen – mondta István felesége, és már húzta is el a ruháját a nyakától.

– Karon szándékozok harapni. Biztosabb. Illetve nem csak így, mindenféle előkészület nélkül csináljuk, hanem tisztábban. Mossátok meg az alkarotokat itt – ezzel arra a részre mutattam, ahol a véradáskor szokták beszúrni azt a baszott nagy tűt –, majd miután megharaplak megint lemossátok, és bekötözitek. Nem hiányzik az, hogy valami fertőzést elkapjatok. A betegségre vonatkozó dolgokat meg rémelem komolyan vettétek.

– Pedig a vámpírok sosem betegednek meg – szólt egy hang.

– Az ilyen felvilágosításokat lehetőleg később hallgatnám. Meg különben sem attól félek, hogy a számon keresztül elkapok valamit tőletek, hanem hogy a nyílt seben keresztül, amit a fogaimmal okozok, ti adtok át minden nyavalyát egymásnak.

– Ez badarság.

Hát igen, nem is tudom mire számítottam a középkorban...

– Csak csináld így, jó? Nem kerül ez neked jóformán semmibe.

ᔓဂᔕ

A nap nagyrésze eltelt ezzel. A maradék időben meg kicsit kivallattam őket a vámpírokról. Az a csapat, aminek a tagjait megöltem, már jópár évtizede a környéken garázdálkodott, és bár ennyire nyíltan még sosem akartak gyilkolni, de a jelenlétük miatt az itteniek tudtak egypár okosságot mondani nekem. Nemigazán éltek itt világlátott emberek, és lépten-nyomon kongó tájékozatlanságba ütközem minden olyan kérdésben, amely szűk világukon kívülesett, de rémhistóriákat ismertek eleget.

A napfény mellett elvileg a szenteltvíz is égetett, bár ezt nem volt mivel kipróbáljuk. Egy kereszttől szinte elájultam. Az okát nemigazán tudtam, de nagyon zavaró volt csak ránézni is. Viszont nem az összesnél tapasztaltam ezt.

Időközben végül más ruhát is hoztak. Sima szoknyát egy blúzzal. Nem voltam elragadtatva tőlük, mert nemigazán szerettem a szoknyákat, meg az alsónemű hiányával is nem kevés bajom volt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy válogassak. Főleg, hogy tudtam, hogy ha nadrágot – férfi ruhát – kérek, még ferdébb szemmel néznek rám, mint eddig. Amúgy sem nagyon kedveltek, inkább csak a szükség és a félelem miatt mentek bele az alkumba. Inkább tűrtek meg egy vámpírt maguk között, minthogy attól féljenek, hogy mikor ront rájuk néhány másik újra. Tőlem is féltek egy kicsit, de én egyben biztonságérzetet is adtam nekik.

Estére visszamentem István házához. A felesége épp vizet húzott a kútról. Csak akkor gondoltam először arra, hogy napok óta nem ittam. Vagyis egész pontosan vizet nem ittam. Bár a vér kb. fele tulajdonképpen csak víz, szóval nekem az evés és az ivás szinte ugyanaz lesz ezentúl. Érzetre sem tudtam a szomjúságot és az éhséget nagyon megkülönböztetni.

Kimentem a mezőbe, tisztes távolságra mindentől, amit felgyújthatnék, átlyukaszthatnék, vagy egyéb módon tehetnék benne kárt. A kerítésnél kis fejeket láttam leskelődni. Biztos gyerekek voltak. Ők valahogy kevésbé féltek tőlem, mint a felnőttek. Nem voltak teli előítéletekkel.

Addig melegítettem a levegőt magam körül, míg tűz nem lett a végeredmény. Bár, hogy mi égett, az rejtély maradt. Valamiért lila színű volt – hasonlóan az energiagömböm egy részéhez –, de hogy miért, azt nem értettem, és igazság szerint nem is nagyon foglalkoztatott. Nem fogok fennakadni a tűz színén, mikor ilyen jól megy a pirokinézis. Az már inkább érdekelt, hogy ezúttal miért sikerült, és az erdőben miért nem. Mikor arcot akartam mosni, próbáltam havat olvasztani, de nem jött össze.

Elég könnyen tudtam irányítani és létrehozni is. Mindig a bőröm körül összpontosultak a lángnyelvek. Sikerült a kezemben csinálnom egy gömböt, az ujjaim végétől elnyújtsak egy csóvát, és a többi. A legnagyobb távolságra elnyújtanom viszont úgy sikerült, ha metálvillát csináltam a kezemmel, mint Pókember, mikor lövi a hálót – vagy mint egy nő, mikor maszturbál –, és a kicsi meg a mutató ujjam közé összpontosítottam.

Jó lenne lemérni, hogy milyen messzire megy. Kíváncsi vagyok rá.

Már elkezdtem lépegetve mérni a métereket, amikor rájöttem a bibire. Az szép és jó, hogy tudtam, hogy körülbelül mekkorát kell lépjek egy méterhez, csak nem kevéssel lettem magasabb, szóval az így lemért egy méter is jóval nagyobb volt a valós egy méternél.

A gyerekek felé fordultam:

– Valami hosszmérésre alkalmas eszközt nem hoznátok, ha már úgyis itt vagytok, és csak a szátokat tátjátok? Szeretném tudni hány méterre tudom kinyújtani azt a tűzcsóvát.

Mi az a méter? – kérdezte az egyik.

Igen, igen, 1595, SI mértékegységeket még nem használnak. Fasza...

– Miben méritek ti a hosszúságot? – kérdeztem.

– Attól függ, hogy mit. Lehet sing, öl, de rőf is.

Ez sokat nem segít. Egyiket sem tudom, hogy mekkora. A lábat méterbe még át tudnám váltani, de számológép nélkül azt hiszem, hogy egyelőre inkább elengedem ezt.

– Akkor hagyjátok. Mégse kell.

Tovább folytattam a kísérletezgetést, és egy idő után a gyerekek is elmentek.

Hajnalodás előtt visszamentem a házba, és abban reménykedtem, hogy majd nem jön rám a vizelési inger a nap folyamán, míg a padláson vagyok, mert a sok vérivás sok pisivel is járt.

Hova lesz ez a sok vér amúgy ilyen rövid idő alatt? Közel csontszárazra szívtam valakit, ami nagyjából öt litert jelent. Másnap meg megint lett összbe másfél liter – három ember jóvoltából –, és most úgy érzem, még mindig tudnék inni egy ennyit. Ez kicsit nem sok ilyen rövid idő alatt? Ráadásul, ha ez a vérigény nem hagy alább, akkor hamar kifogyok az emberekből, ami nagyon nem lesz jó.

Mondjuk így jobban belegondolva már csak egy átlagos embernek is napi vízfogyasztása két liter körüli, amire még rájön az élelem, szóval mennyiségre lehet nem volt olyan sok. Főleg mivel már csak a méreteim miatt is valahol az átlag felett voltam. Csak azért gondoltam túl soknak, mert mind folyadék, vagy mert eddig nem ekkora adagokhoz szoktam.

– Bementem a házba. A konyhában javában főztek valamit.

– Mész lefeküdni? – kérdezte az egyik asszony.

– Igen – válaszoltam.

– Az jó.

– Azt a tükröt egy kicsit elvihetem?

– Azt?

– Igen. Meg szeretnék még egypár dolgot nézni magamon.

– Vigyed. Csak vigyázz rá. Nagyon drága volt.

Biccentettem, és elindultam a padlás irányába.

ᔓဂᔕ

Ahogy felértem a „szobámba", ismét hallottam a zár hangját. Nem bántam, legalább tudtam, hogy nem fog zavarni senki sem.

Amúgy is örültem annak már a kezdetektől, hogy nem kellett egy légtéren osztozkodjak sem a férfiakkal a konyhás szobában, sem a kisgyerekekkel és a nőkkel a másik, hidegebb szobában. Itt volt egy szép nyugodt fekvőhelyem, ahol alig zavartak – ellentétben azzal, ha a kettő közötti kis, szintén fűtetlen pitvarban lettem volna –, ami még el is volt függönyözve a többi résztől, ahol az elállós ételt tárolták. Véren éltem, nem szalonnán. Nem féltek, hogy megdézsmálom...

Nézegettem magam a tükörben.

Érdekes ez a vámpírrá változásom.

Ha hihetek Báthori Erzsébetnek, akkor nem az óta nézek így ki, hogy ebbe a világba kerültem, hanem később változtam ennyit, miközben vámpír lettem. De miért? S hogy? Mondjuk meg kell hagyni, duzzogva elviselném.

Az orrom alakját sosem szerettem, de egész jó lett, és bár ebben a korban volt a legkevésbé elvárt, hogy – részben – csupasz legyen valaki, én ekkor lettem hozzá talán gyerekkorom óta a legközelebb. Kierősödött szőr a lábaimon egyáltalán nem maradt. Jó érzés volt végigsimítani rajtuk.

Így közelebbről megvizsgálva megmaradtak a szeplőim, de alig kivehetőre halványodtak. Az orrom és a szemem alakja, illetve a szám színe lett csak más, és azok változtatták meg ennyire az összképet.

Az ajkaim valahogy természetellenesen besötétedtek. Nemhogy csak pirosak lettek a rózsaszín helyett, hanem rendesen átmentek bordóba, mintha rúzs lett volna rajtam. A vörös hajammal és a hófehér bőrömmel nagyon kontrasztos lett így az arcom, de egész szép. Nem hinném, hogy vissza fogom sírni a régi kinézetemet, jó ez így, főleg, ha a magasságomat is számoljuk. Kisgyerekként mindig ott voltam a legmagasabbak közt, aztán tíz évesen elkezdtem menstruálni, s nőttem az után öt centit. Idővel mindenki lehagyott, de tényleg mindenki. Ennek tükrébe kiemelten élveztem, hogy mások fölé magasodtam. Sosem szerettem alacsony lenni.

A fogtöméseim lehet elszublimáltak, de valahogy eltűntek. Bár a tömlöcben nem láttam magam körül fogakat – de nem is figyeltem erre –, lehet, hogy egyszerűen csak az összes fogam, vagy minimum egy részük lecserélődött. Vajon mindig új fogam nő, mint a cápáknak, vagy ezek a véglegesek, és kész? Nem voltak valami megbízhatóak az itteniek ismeretei a vámpírokról, a legtöbb infó inkább csak legenda, és még esetemben sem lett volna nekik teljesen egyértelmű pusztán kinézet alapján, hogy mi is vagyok, de az biztos, hogy ez után már nemigazán fogok öregedni, és ha valaki meg nem öl, évezredekig is élhetek. Halhatatlan lettem. Szóval vagy nagyon ellenállóak lettek ezek a fogak is, hogy olyan sokáig kitartanak, vagy gyakran fogják váltani egymást. Vagy nyílegyenest nekimennek ezek is a tudományos alapoknak, mint a fogcsíra nélkül kibújt kisörlőm, s elkezd regenerálódni rajtuk a fogzománc. Ez mondjuk nekem mindegy volt, míg nem kezdenek el fájni, mert rendes fogászati ellátásra még párszáz évig nem számíthattam.

Azt sem tudtam eldönteni, hogy konkrétan a fogaim-e a nagyobb félelmem, vagy inkább valami más. A penicillin feltalálása előtti időben a korai elhalálozás leggyakoribb okai között szerepeltek a gyulladt fogak alatti ínyben kialakult, gennyel teli tályogok. Én meg a fogínygyulladásra mindig is hajlamos voltam. Vajon a szepszis okozta haláltól is véd a vámpírság? Bár, ha csak vért iszok, hátha nem lesz bajom. Az Újvilág 1500 táján elkezdődött gyarmatosítása után Európába került cukor tette igazán súlyossá ezt a problémát. Mindennaposak lettek a tömeges foghúzások. Még I. Elizabeth angol királynő is sokat szenvedett a rossz fogai miatt, nemhogy a parasztok. És szép és jó az örök élet, csak nem túl kényelmes, ha fáj valahol.

„Az vagy, amit megeszel." Milyen vicces...

Ez a mondat talán sosem volt ilyen találó. Ittam a vámpír véréből, és nem csak simán vámpír lettem, hanem hasonló vámpír, mint ő maga.

Ha meg már Báthori Erzsébet... Vajon Vlad Țepeș is létezik ebben a világban a vámpír Draculaként? Meg mennyire hasonlíthat ez a világ az enyémre? Nem egy sima random fantasy világ, mint Középfölde vagy Narnia. Rendesen Európában vagyok, ez már biztos, és van minimum egy általam is ismert történelmi személy, aki létezik itt is. Mondjuk itt nem csak egy gyilkosságokkal vádolt grófnő, akiről vámpírszerű borzalmak terjednek, hanem tényleg vámpír, szó szerint. Bár nem tudom, mit keresett itt a hegyek közt, de na...

A világháborúk is ugyanúgy bekövetkeznének itt is, mint otthon? Vannak még más mitikus lények is? A szövőházban azt mondták, hogy még a vámpírok közt sem túl gyakori az ilyen mágia, szóval akkor az emberek vagy más lények néha tudnak? Ha meg tudnak, az veleszületett tulajdonság, vagy tanulható?

Nem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni az internet, és az, hogy bármilyen információhoz pillanatok alatt hozzájuthatok. Egy kis Wikipédia nagyon jól jött volna.

Míg ezen gondolkodtam, újra belenéztem a tükörbe. Nem tudtam mennyire volt átlátszó, hogy mire kellett, de nem csak arra, hogy az arcomat nézegessem. A pasiknak könnyű, lenéznek, és ott is van a farkuk madártávlatból, de én a lábaim közé nem tudtam olyan könnyen belesni. Valamennyivel hajlékonyabb lettem, mint voltam, de egy tükörrel még így is fényévekkel kényelmesebb ez. Most értem el oda, hogy eléggé biztonságban érzem magam ahhoz, hogy ilyen dolgokkal is foglalkozzak.

Néha fantáziáltam már vámpírokról, és főleg arról, hogy én is vámpír vagyok, hogy átváltozok – az alakváltós fantasy hentai-t mindig is szerettem –, de valahogy nem így képzeltem el. A japánoknak néha nagyon elborult ötleteik vannak, ha a pornót tartalmazó képregényeikről vagy sorozataikról van szó, meg amilyen felkapott a hentai kategória Pornhubon, a nyugati embereknek is tetszik ez, de élőben megtapasztalni azért kicsit más volt. Nyugodtabb körülményekre vágytam volna azért...

Időközben levetkőztem teljesen pucérra, és leültem a fekhelyemre, ami mindössze egy jó nagy, szalmával kitömött lepedő szerűség volt, rádobva pár pokróccal. Nem fáztam, a pokrócokat inkább a puhaságuk miatt tartottam itt, az egyiket meg kicsipárnának használtam, mivel csak egy nagy párnát kaptam.

Ahogy a tükörben láttam, a puncim se változott, de nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy sem. A melleim mondjuk érzékenyebbek lettek, ahogy észrevettem. Ezt leellenőrizendő hozzáértem a bal kezemmel a jobb bimbómhoz, ami alig pár simításra megkeményedett és kiemelkedett a bimbóudvaromból. Mindig is szerettem, ha a melleimet izgatják, de ezt a reakciót kicsit túl gyorsnak éreztem. A középső ujjammal elkezdtem körözni a bimbóm körül, szépen, lassan. Határozottan érzékenyebb lett, mint régen volt, el is kezdtem benedvesedni az izgatásától.

Vajon a puncim is érzékenyebb?

Erre a gondolatra valahogy csak még nedvesebb lettem, és vágytam az orgazmusra. A probléma már csak a hogyan volt. Az otthon megszokott módszert itt nem lehetett. Még ha elméletileg nem is érhetett többet utol semmilyen betegség, bugyim nem volt, a lábam közé meg csak úgy sem a párnát, sem a pokrócokat nem szorítottam volna be, hogy oldalt fekve „meglovagoljam" őket. Túl durva volt az anyagjuk. Maradtak volna így az ujjaim, csak ugyebár a karmok... Tudtam milyen az, amikor túl hosszú körmök mennek mélyre ott bent. A hosszú, karmos ujjaimat inkább nem dugtam be oda, bármilyen csábító is volt a gondolat. Főleg, mert igazán élesek és erősek lettek, már nem olyan vékony kis lemezek voltak, mint korábban. De legalább nem voltak annyira görbék, mint az állatok karmai.

Letettem a tükröt, hanyatt feküdtem, és immár mindkét kezemmel a melleimre összpontosítottam. Nagyon jó volt markolászni és simogatni őket, ilyet talán még soha sem éreztem. A puncim is bizsergett az ingerektől.

A fejemben sok fantázia kezdemény volt, a legtöbb valami hentai manga vagy nyugati pornó képregény emlékei. Ezek már csak a fejemben maradnak meg, máshol nemigazán fogok szerintem pornót találni még jó ideig. Talán csak ha Japánban lettem volna, mivel az ilyen típusú tartalomgyártást ők már elég korán elkezdték. Ott van például a The Dream of the Fisherman's Wife vagy az a fametszet, amin két nő egy tengu maszkot straponnak használt.

Könnyen elterelődött a figyelmem más irányba, de valahogy mégis mindig visszacsöppentem a valóságba. Leginkább azért, mert az, hogy egy szuper érzékeny, szexi vámpír vagyok, már önmagában egy jó hentai alapanyag lett volna. Nem kell ide most semmi kis sztori, semmi gyenge lábakon álló történet amire elmehetek, bőven elegek lesznek a kezeim, és maga a helyzet, amiben vagyok.

A jobb kezemet lassan leengedtem a lábam közé. Ha mást nem is, a kisajkaimat még tudtam ujjbeggyel simogatni, ha már ennyire beindultam. Úgyis hozzászoktam a külső izgatáshoz, és szerettem is. Majd holnap valahogy karmot vágok. Mikor viszont hozzáértem az ott összegyűlt nedvességhez, valami furcsát éreztem.Rövidebbek lettek a karmaim, mintha behúztam volna őket, mint egy macska. Vagyisnem pont úgy, mint egy macska, de az eredmény hasonló lett. Ez lett a leginkábbkedvemre való meglepetés talán az elmúlt napokban. Pedig azért volt már egypár.

Egy ideig még simogattam a kisajkaimat, majd bedugtam egy ujjamat. Felemelő érzés volt. Ki-be mozgattam, miközben a melleimről sem feledkeztem meg, és éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök az orgazmushoz. Végül begudtam még egyet.

A testem teljesen átvette az irányítást, és az elmém egyetértett az ötlettel. Felgyorsítom a tempómat. A csúcs túl közel volt ahhoz, hogy abbahagyjam. Ezzel egy időben megfeszült a mellemen pihenő kezem, így a puha tenyerem a mellbimbómat dörzsölte.

Annyira felizgultam már, hogy szinte azonnal el fogok élvezni, ha így folytatom.

Egy rángás.

Majd még egy.

És még egy.

Egész orgazmus sorozatom volt, és a testem minden idegszála lángolt, mintha sosem ért volna véget a gyönyör. Nem aggódtam amiatt, hogy meghallanak, sosem szoktam sikoltozva elélvezni, így volt ez ezúttal is, de ez valahogy egy kicsit más volt. Jobb volt. Sokkal jobb. Minden orgazmuson ilyen lesz ez után? Nagyon remélem. Nagyon...

Felfelé bámultam a semmibe, ahogy a száguldó szívem végre lelassult, és a kielégülésem lanyha gyönyöre elnehezítette a szemhéjaimat. Magamra húztam a takarót, és oldalra fordultam, hogy elhelyezkedjek az ágyban. El is nyomott az álom.

ᔓ ♡ ᔕ

Ember köröm vs. vámpír karom anatómia.

Erzsébet egyik kastélyának környéke topográfiai térképen. Az alapját a Google domborzati térképe adta. A kastély kivételével minden helyszín valós. És igyekeztem az akkor még nem létezett településeket nem feltűntetni.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

Nők esetében évente legfeljebb négy véradás (4 alkalom/365 nap), férfiak esetében meg évente legfeljebb öt véradás (5 alkalom/365 nap) engedélyezett. Minimum nyolc hétnek (56 napnak) kell eltelnie két teljes véradás között.

A parasztház felépítésének az alapját adták: Morvay Judit - Asszonyok a nagycsaládban című könyve és egy 14. századi ház makettje a Csíki Székely Múzeumban.

Nem számított nagy dolognak, hogy csak az egyik szobában fűtöttek rendesen, és ott csak a férfiak és a nagyobb gyerekek alhattak, mert előbbiek nem bírták a kicsik sírását. A fenti esethez még csak nem is kell visszamenni a 16. századba, mert még a 19. században sem volt ritka, hogy a kamrában ha a csecsemő kidugta a karját a dunyha alól, megpuffadt a hidegtől.

„Régen már tizenhárom-tizennégy éves fejjel is férjhez mentek a lányok, a tizenhét éves már nagyon igyekezett, mert a tizennyolc esztendősre rásütötték, hogy idős. A legtöbb lányra tizenöt-tizenhat éves korában tették fel a főkötőt." „Amikor a legény belejutott a házasodó korba, tizenhat-tizenhét éves lett, megemlítette anyjának, melyik lányt szeretné felségül venni." (Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Itt meg még nem a középkorra kell gondolni, hanem az 1800-as évek második felére.)

A szepszis vagy vérmérgezés a szervezet egészét érintő gyulladásos válaszreakció, melynek hátterében fertőzés áll. A szepszis súlyos, potenciálisan életveszélyes állapot, mely során a gyulladásos válasz kontrollálatlan, ezért a szervezet magát is károsítja, a folyamat végül többszörös szervi elégtelenségbe torkollik.

A megduzzadt fogínyből kiráncigált rengeteg fogat természetesen helyettesíteni kellett valamivel. A kevésbé tehetősek fából faragott műfogakat vettek, a gazdagabbak pedig holttestekből vagy élő donoroktól származó valódi fogakat vásároltak. I. Elizabeth uralkodása alatt (1558-1603) az őt utánozni akaró dívatrajongók bizonyos források szerint kozmetikumokkal mesterségesen is feketítették a fogaikat.

A szakirodalom zömével összhangban a korai Bátoriakat teljesen fonetikusan, i-vel és h nélkül, az ecsedi Báthoriakat h-val és i-vel, a somlyói Báthoryakat h-val és y-nal írja. Ezt követem én is.

Marosszék és Udvarhelyszék egyike volt a székely székeknek, vagyis a történelmi Székelyföld közigazgatási egységeinek. Mindkettő az 1876-os megyerendezés során szűnt meg. Helyettük Maros-Torda vármegyét és Udvarhely vármegyét hozták létre. A jelenlegi romániai közigazgatási felosztás szerint Maros megye középső és keleti része alkotja Marosszéket. Udvarhelyszék területe meg nagyrészt megegyezik Hargita megyével.