Még azon az éjjelen elértem egy falut. Épp időben, mert nemsokára hajnalodott. Az egyik csűrben szándékoztam átvészelni a nappalt. Az után meg majd kitalálom, hogy mi lesz.

Még sötét volt, mikor besurrantam az épületek közé. Semmilyen modern típusú építményt vagy járművet nem láttam, de még csak egy biciklit sem. Hiányoztak a mindent átszövő kábelek is, és a házakon nem hogy parabolaantenna nem volt, de még vakolat sem, szóval úgy nézett ki, hogy tényleg összejött egy kis időutazás. Még Afrika legelmaradottabb részeire is eljut egypár modern – bár elhasznált – dolog, vagy legalább egy kis szemét. Innen viszont minden hiányzott. Szó szerint minden.

Az első telek jó is lesz.

Nem kockáztathattam azzal, hogy tovább megyek. Ahogy észrevettem, valahol tavasz elején lehettünk. Egy jó ideje már havat sem láttam – ez jól is jött, mert nem hagytam magam után egyértelmű nyomokat –, és a rögtönzött lábbelimet is levettem. Az emberek ilyenkor még nem kezdenek el szénát csinálni és behordani, így réméltem senki se veszi észre, hogy hol bújkálok. Gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha emberekkel találkozok, még a számat is lemostam egy kis hóval, hogy ne legyek nyakig véres, de az állapotomat és a körülményeket tekintve, lehet jobban járok, ha egy ideig kerülöm azt, hogy bárki meglásson. Főleg nappal.

Fel is ugrottam a csűr istálló feletti részébe. Vagy félig inkább lebegtem, részletkérdés. Nagyon sok szemét volt itt. Deszkák, karók, valami félig szétesett etető és zsákok hevertek mindenhol. Bár ez nekem csak jól jött, a zsákokból tudtam kis vackot csinálni magamnak. Mert jó csűrhöz mérten, elég szellősen voltak az oldaldeszkák az eresz alatt. Gyerekként otthon simán csak zavart, ha szemközt kaptam a tűző napot egy ilyen résen, de egyre inkább elkezdett rendes halálfélelmem lenni tőle.

Ha a hosszabb karónak találok egy stabil helyet, és valamivel rákötözöm a másikra, akkor szép kis sátor alakja lesz, s kívülről nézve sem túl feltűnő. Ha mégis feljönne valaki ide, nem szúrnék szemet neki. Már csak valami kötélszerű cuccot kell keressek...

– Ki van ott fent? – A férfi hangjára megfagyott bennem a vér. Ami egy kicsit komikus, tekintettel a helyzetemre. – Nem kérdezem meg még egyszer! Mutasd magad!

Na, ezt nevezik szopásnak. Most mi legyen?

Másik falut tuti nem kaptam volna a hajnal első sugarai előtt, a szabad ég alatt egyszerűen nem mertem már aludni, ahhoz meg túl fáradt voltam, hogy még egy nappalt kihúzzak ébren. Valahogy fel kellene lágyítsam a szívét, de úgy, hogy nem mesélek olyan dolgokat, amik talán nem lennének ide illőek. A random csűrben alvás régen amúgy sem volt olyan nagy dolog, ha az időjárás engedte.

Kidugtam a fejemet, hogy éppen csak lásson, és megszólaltam:

– Csak alvóhelyet keresek, ahol egy kicsit megpihenhetek. Egész éjjel utaztam, és még hosszú út áll előttem, miközben minden pénzem elfogyott. Az erdőben meg nem mertem elaludni.

– Az erdőn át jöttél? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen.

– Éjszaka?

– Igen.

– Gyalog és egyedül?

– Igen. Ezért vagyok fáradt. Nem leszek láb alatt, ígérem. Este elmegyek.

Méricskélt, nézegetett, de nem tudtam, hogy tényleg gondolkodott, vagy csak tettette.

– Jól van, maradhatsz. De jobban jársz, ha nem éjjel indulsz útnak. A környéken sok falut megtámadtak a vámpírok az elmúlt időben. Már az is kész csoda, hogy nem futottál össze velük. Egy átlagos embernek nincs sok esélye ellenük.

– Köszönöm.

– Beküldöm az egyik unokámat egy takaróval, kényelmesebb lesz, mint azok az egérrágta zsákok.

– Köszönöm.

Fúh, ez húzós volt. De nem sejtett semmit, megengedte, hogy itt maradjak, ez jó.

Úgy tíz perccel később tényleg beküldött egy lányt valami régi pokróccal. Mikor ő jött, akkor sem másztam le. Lövésem sem volt, hogy milyen világba csöppentem, vagy hogy mennyire szúrnának nekik szemet a füleim, a karmaim meg a fogaim. Főleg, hogy ahogy megértettem, a vámpírok és az emberek nem puszipajtások. De magyarul beszéltek mindketten, valami hegyvidéki tájon jöttem át, s a ruhákból meg a környezetből ítélve valahol a középkorban lehettünk talán. Hogy ennek örüljek vagy ne, nem tudtam eldönteni.

De jobb, ha nem filozofálok ezen, és inkább lefekszek aludni. Nem tudom mi vár még rám, de ha összeesek a fáradtságtól, biztos semmi jó sem. Csak tudnám, hogy mitől fogok én naplementére felébredni, mikor se telefon, se semmi ébresztésre alkalmas eszköz nincs nálam. Még a kakasok is reggel kukorékolnak, nem este...

ᔓဂᔕ

– Ne! Ne! Engedj el! Segítség!

Kiabálásra meg segélykérésre ébredtem. A nap éppen csak hogy eltűnt az égről, de még úgy ahogy világos volt.

– Ne! Neee! – hasított a fülemben újra a hang.

– A lányomat ne! – szólalt meg utána egy nő.

– Óh, nem. Most a szűz vért kívánom. Ez a lány meg tökéletes lesz. De ha már annyira erősködsz, valamikor máskor visszajöhetünk érted is.

Szűz vér.

Biztos vámpír.

Na, ez a felettébb kellemetlen helyzet. Most mit csináljak? Mentsem magam, s lépjek le? Nem jó, nem tudok innen úgy kimenni, hogy ne vegyen észre. Húzzam meg itt magam? Az se. Ha megtalál, tökéletes préda leszek. Rohanjak a segítségére az ismeretlenbe? Lehet lenne utána a falusiaknál pár jó pontom, de talán ez a legkockázatosabb.

– Neee!

Ekkor ismertem fel a hangot. A gazda unokája volt. Az a kistini, aki a pokrócot hozta. Ezzel leugrottam a földre, és futottam a hang irányába.

Ez most vagy életem legrosszabb, vagy életem legjobb döntése lesz.

Az udvar másik végén egy férfi – egy vámpír – rángatta a hajánál fogva ki a házból szerencsétlent. Már az udvaron voltak. Mögöttük volt a család többi része. Körülöttük meg még két vámpír. A szemközti szomszédnál is voltak ketten, éppen akkor törték be az ajtót, amikor kiértem az udvarra.

– Hej, engedd el! – ordítottam, ahogy tudtam – Vedd le róla a kezed!

– Mert hanem mi lesz? Mit csinálsz? – kérdezte gúnyosan.

– Nem akarod azt tudni! Engedd el, s hagyd békén! Nem mondom el még egyszer! – Olyan magabiztossággal mondtam ezt, hogy még én sem hittem el. Rendes tervem nem volt, és bár az elmúlt napokban nagyjából megtanultam bánni az erőmmel, ami amúgy szerintem elég brutális volt, nem tudtam, hogy ők vajon mire lehetek képesek. Arról nem is beszélve, hogy létszámfölényben voltak velem szemben, amire nem számítottam, mert a csűrben csak az egyikük hangját hallottam.

Mire ez végigfutott az agyamon, újra elkezdett közeledni a lányhoz, de nem hagytam neki, hogy megtegye azt a lépést.

Egy villanás.

Egy villanás. Egy fekete-fehér, enyhén lilás, elektromosságszerű energiavillanás, egy sugár, egy ostorszerű csík, ami egyenesen felé tartott. Ennyi volt csupán. Eddig még csak gömb alakút sikerült csinálnom, és már az is eléggé erősnek bizonyult, de ez lekörözte.

Ez után, mintha megállt volna egy kicsit az idő. A szemközti házat a lakói mezőgazdasági kézi eszközökkel védték, de a vámpírok egy tapodtat sem mozdultak. Az utcában közben felbukkant még két vámpír, és minimum hét ember. Utóbbiaknak már rendes fegyverük is volt.

Mind engem néztek. Meg azt az összeesett testet, ami az energiacsóvám áldozatából maradt. A mellkasába konkrétan egy lyukat égettem. Én is végig néztem rajtuk, de amint ezt megtettem, az egyik elindult felém.

Gyors volt. Éreztem, hogy lehetetlenül gyors, de én is minimum olyan gyors voltam, mint ő. A gazdának igaza volt, egy egyszerű embernek az erdőben egyedül semmi esélye sem lett volna ellene. Csakhogy én már nem voltam ember ugyebár. Ennek a vámpír a vámpír elleni harcnak meg nem ilyen egyoldalú a kimenetele.

Megpróbált elkapni, de kicsavartam a kezét, mögé kerültem, a bal kezemmel egy helyben tartottam, a jobbal meg tulajdonképpen letéptem a fejét. Csak a nyakát akartam kitörni, nem gondoltam, hogy ennyire erős vagyok. Ahogy a földre hullott mellettem a holtteste, jött is egyből az összes többi. Egyszerre. A szomszéd ház felől érkezőket instant kettévágtam egy ostorszerű csapással.

Maradt három. Ketten egy irányból jöttek, a harmadik a másikból. Próbáltam még az ostorral variálni, de kitértek előle. Az egyik mögém került és lefogott, a másik meg a karmos kezével felsértette a hasamat. Azzal a lendülettel viszont egyből arcon is rúgtam. Ő és az engem tartó is elveszítette az egyensúlyát, ami épp elég volt a szabadulásomhoz, meg egy energiagömbhöz, amit átnyomtam az előttem álló mellkasán, majd megfordulva, lendületből a sarkammal pofán rúgtam azt, aki lefogott. Az ő feje is repült.

Maradt egy. De mielőtt bármit is tehettem volna, beszélni kezdett:

– Nocsak, nocsak. Mint látom nem igazán vagy közülük való.

Úgy mondtam volna valami találó beszólást, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. De amúgy sem hagyta volna, hogy reagáljak, mert újra megszólalt:

– Magadnak akarod azt a lányt, hogy ennyire hajtasz rá? Ha nagyon kell, akár osztozhatunk is, rajtam ne múljon. Vagy te olyan fajta vagy, aki inkább csak kóstolgat? Annak se vagyok ellene. A múltkor volt egy, akit magunkkal is vittünk. Több mint két hétig maradt életben. Igaz, csak én ittam belőle. A többiek jobb szerettek teljesen kiszívni valakit, de én örömömet leltem az elnyújtott élvezetben is.

– Nem szándékozom megölni sem őt, sem a többi embert itt.

– Akkor mit keresel itt? Netán valami másfajta mámort? Ha már a vér-mámor ennyire nincs az ínyedre.

Tuti szexre gondolt. Én meg arra, hogy nem azért hagyta életben azt a szerencsétlen lányt két hétig, mert szeret falatozni. Áh, nem. Másra kellett neki. Nem tudta a farkát a nadrágjában tartani...

Ismét megszólalt volna, de nekiszaladtam, és a földre vittem, miközben egy jól irányzott mozdulattal megpróbáltam átdöfni a szívét a kezemmel. Nagyon furcsa volt belevágnom, főleg, hogy a körmeimet mindig is féltettem a hasonló erőbehatásoktól, mert letörtek vagy beszakadtak, de a karmaim nem. Viszont elkapott, felállt, és enyhén magához húzott. 

– Én nem vagyok semmi jónak elrontója. Akár ketten is csinálhatjuk, ha nincs gusztusod egy emberrel összefeküdni – mondta kéjes hangon. – Ennél a szedett-vedett, megbukott csürhénél biztos jobb társaság lennél számomra, és az sem elhanyagolható dolog, hogy sokkal erősebb társaság is. Az meg mindig jól jön. Végre nem egyedül kéne csináljak mindent.

Ahogy elég közel kerültem hozzá, megragadtam és belemélyesztettem a fogaimat a nyakába.

– Ááá, azért ne csináld ilyen durván, galambom! Egy kis harapdálás még elmegy, de ez már túl sok!

Nem tudom, utána mit mondott, vagy hogy mondott-e egyaltalán valamit. Megtöltötte a számat a vér íze, és valahogy ösztönszerűen elkezdtem inni, ahogy csak tudtam, pedig már nem éreztem magam annyira éhesnek – vagy szomjasnak – mint amilyen a kastélyban voltam ennek az egésznek az elején.

Nagyon más volt az ő vérének az íze, mint az állati vérnek, amit múlt este ittam, míg az erdőben bolyongtam félve attól, hogy újra teljesen legyengülök táplálék nélkül. Erősebbnek éreztem magam tőle, és kellemesebbnek éreztem az ízét. Bár előbbi lehet annak a következménye is, hogy kipihentem magam a nap folyamán.

Csak szívtam és ittam, más nem csináltam. Azt se tudtam, hogy mennyi vért nyelhettem, de biztos sokat, mert jócskán gyengült a szorítása. Mintha valami kis robbanásokat – vagy szikrázó lángnyelveket – is csinált volna valahogy körülöttünk a nagy szabadulási vágyában, de már nem volt hozzá elég ereje.

Ez is biztos valami mágia, mint az én energiagömböm, de nem adok rá lehetőséget, hogy használja ellenem.

Mikor már éreztem, hogy inkább próbál levakarni magáról, mintsem megfogni, kaptam az alkalmon, megcéloztam a szívét, és véghez vittem az „élő kard" tervemet. Voltak akkorák a karmaim, hogy kisebb késekként funkcionáljanak az ujjaim. Ahogy kihúztam őket a bordái közül, éreztem, ahogy megrogy a térde, s előre esik felém. Megragadtam, és újra ráharaptam a nyakára, de ezúttal már erősebben. Addig szívtam, amíg teljesen jóllakottnak éreztem magam. Kezdtem érteni, hogy mi lehet az a „vér-mámor", amit emlegetett. Hasonlót éreztem a tömlöcben is, de az akkor valahogy nem volt ilyen erős.

Ahogy végeztem, hagytam ledőlni a földre. A harci hév elmúlt, így szétnéztem magam körül, és próbáltam elindulni, de éles fájdalom csapott a hasamba, ahogy megmozdultam.

A karmolás.

Lerogytam a földre mellé. A falusiak ezt látva közelebb merészkedtek. Egyre többen gyűltek körém, de azért tisztes távolságban maradtak.

Négy hosszú vágás volt a hasamon, egymással párhuzamosan. A mélységükben nem voltam biztos, de biztos mélyebbek voltak, mint ami az egészséges lenne. Az adrenalin hatásának múlásával egyre jobban kezdtem érezni őket, hiába, hogy gyors ütemben gyógyulni látszottak. Kész csoda, hogy nem belezett ki.

Az emberek körülöttem elkezdtek pusmogni. Szerintem azt hitték, nem hallom, amit mondanak, de igenis hallottam.

– Ez meg ki? – kérdezte egy asszony mögöttem.

– Hogy ki, azt nem tudom, csak azt, hogy mi – mondta egy másik.

– Mit csináljunk vele? – szólt egy harmadik hang.

– A vörös hajú nő a csűrből – kaptam el egy kósza mondatot a nagy kavalkádban. Ez még a többihez képest is halk volt. Nyilvánvaló volt, hogy aki mondta, csak magában beszélt, nem szánta senkinek sem a mondandóját.

A hang irányába fordultam, és próbáltam megszólalni. Egy fokkal már azért jobban éreztem magam, mint mikor elestem, de még mindig gyenge voltam. A vér úgy tűnt, segítette a regenerálódásomat, nem éreztem olyan végzetesnek a sérülésemet, de időre volt még szükségem. Nem hiányzott, hogy esetleg mind nekem rontsanak. Lehet, hogy csak egyszerű emberek, de fegyvereik vannak és sokan vannak, én meg állni sem tudok rendesen a fájdalomtól jelenleg.

– Estére elmegyek – mondtam. Bár már lassan kezdett teljesen besötétedni. – Elmegyek, és többet soha nem láttok. Csak hagyjatok gyógyulni.

Ezzel előrelépett az a férfi, akinél meghúztam magam, és megkérdezte:

– Mit keresel itt? Miért jöttél?

– Menedéket kerestem a nap elől. S nem tűrhettem azt, hogy bántsák azokat, akik megadták ezt nekem.

A mondat végére már teljesen a szemébe néztem, majd a lányra. Ennél nagyobb ráhatást nem tudtam, hogy gyakorolhattam volna rá.

Ezzel befordult a tömegbe, és valamit mondott egy másik férfinak. De hogy mit, azt a nagy zajban már nem tudtam kivenni. Végül elkezdett közeledni hozzám, és megkérdezte:

– Tényleg vámpír vagy?

Ránéztem az általam kiszívott hullára, s megkérdeztem:

– Ezek után ez valami költői kérdés? – Csak ekkor gondolkodtam el azon, hogy ha valami fantasy középkorban vagyok, akkor biztos nem tudják, hogy az mit jelent, de látszólag célba ért a poén, mert egypáran elmosolyodtak.

– Nem akarsz bántani minket? – szólalt meg újra valaki.

– Ha cserébe ti sem bántotok, akkor én sem foglak.

– Miért? Az éjszaka vérszívója vagy, és ahogy láttuk, nem veted meg a gyilkolást.

– Nem mindegy, hogy valaki úgy érzi, hogy fel van hatalmazva, vagy hogy rá van szorulva a gyilkolásra – feleltem.

Láttam rajtuk, hogy egypáran megkérdőjelezik ezt a kijelentésemet, de senki sem mert semmit sem mondani. Elvégre mégiscsak megöltem hét vámpírt a szemük előtt.

– Hajlandó lennél ezt máskor is megismételni, ha a szükség úgy hozza? – kérdezte az egyik öregember.

– Ezt? Talán. – Ez volt az a pont, amikor stabilan sikerült felállnom. – De ha ki tudjátok elégíteni a szükségleteimet, akkor hajlandó lennék a többi vámpírt távol tartani tőletek.

Megvizsgáltam a sebeimet. Elég szépen begyógyultak már. Csak kicsit fájtak. S bár eddig nem tűnt fel, de az a két égésnyomon is teljesen eltűnt, amit még az erdőben szereztem. Pedig már napok óta megvoltak, s bár lassan gyógyulni látszottak, nem lett volna szabad ennyi idő alatt teljesen eltűnjenek.

Biztos a vérben van a kulcs a megoldáshoz. A nem –csak – állati vérben.

– Kössünk alkut – folytattam. – Én megvédelek titeket a hozzájuk hasonlóktól, ti meg megadjátok azt nekem, amit én kérek. Én sem öllek meg titeket, és ti sem engem.

Elég kétségbeesettnek néztek ki ahhoz, hogy belemenjenek. Ha meg lehet hinni a vámpírka elejtett mondatainak, meg annak, amit a tömlöcben láttam, nem harapás által lesz valaki vámpír, mint a filmekben. Ő kell igyon a vámpír véréből, nem pedig mi az övéből. Szóval simán tudnék véradásost játszani. Csak elegen laknak itt hozzá. Amúgy se hinném, hogy lenne már hova mennem. Nem otthon vagyok, ezek nem az én hegyeim. Ez egy alternatív világ, biztos vagyok már benne.

– És mi van, ha nem fogadjuk el az alkut?

– Eltűnök az éjszakában, és többet nem láttok.

Ez a válaszom láthatóan meglepte őket, főleg mivel már nem néztem ki olyan kiszolgáltatottnak. Stabilan álltam. Így megint elkezdtek összeszólalkozni, sugdolózni, beszélgetni:

– Ha elengedjük, talán visszajön, amikor nem számítunk rá.

– Nem úgy néz ki, mint aki szívesen jönne ide vissza.

– Mi van, ha ez csak egy csapda? Még a vadállatok sem ölnek többet, mint amit elfogyasztanak. A vámpírok ha tehetik, igen! Mindnyájunkat le fog gyilkolni előbb-utóbb.

– Akkor miért kockáztatta volna az életét? Én még nem hallottam olyanról, hogy vámpír ölt volna vámpírt. Vagy hogy bárki megölt volna egyedül egyszerre többet is. Használjuk ki! Ez egy soha vissza nem térő lehetőség!

– Ha elmegy, újra védtelenek leszünk.

– S ha marad, mi lesz?

– Szövetkezni egy vámpírral? Nem jó ötlet. Ti is tudjátok, hogy milyen hírük van. Ember alakú szörnyetegek. Rosszabbak, mint az éjjeli világ többi teremtménye együttvéve.

Végül megszólalt újra az öreg:

– Hogy akarsz vérhez jutni, ha nem ölsz meg senkit?

– Sok állati vér és valamennyivel kevesebb emberi vér szerintem elégséges lenne. Még nem tudom, hogy mennyire lenne pontosan szükségem hosszú távon, de úgy gondolom, vagytok annyian, hogy egy ideig kitartsatok. Ha mindenkitől csak egy kicsit veszek el, azzal én sem halok éhen, és ti sem haltok bele. A kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

– Mi vagyunk a káposzta, és te a kecske?

– Jobb ötletem nincs.

A gazda váltott pár szót az öreggel, majd beszélni kezdett:

– Rendben. Ajánlat elfogadva. Nálam fogsz lakni. Most a házban, nem a csűrben.

– Köszönöm – szóltam.

– Van most szükséged valamire?

– Egy tál vízre, amiben megmosakodhatok. – Az egyik karom könyékig véres volt, akárcsak a szám és a mellkasom. A ruhámról nem is beszélve.

– Megkapod. A többieknek meg nincs itt semmi látnivaló, haza lehet menni.

Szerintem azért nem tetszett neki ez az ötlet, meg az elkerülhetetlen figyelem sem, amit miattam kapni fog, de ha már megengedte, hogy maradjak, a következményeket sem kerülhette el.

Rásóztak engem.

ᔓဂᔕ

Egész nagy házuk volt. Hozta a régi paraszti házak sajátjait: döngölt föld, meszeletlen falak, három szoba.

A konyha volt az, ahol kaptam egy nagy tál langyos vizet. Csak a gazda felesége, meg talán az egyik menyük volt ott velem. Miután megmosakodtam, a ruhámat is levettem, és megmostam. Arra a víz pont ki is hűlt. Menstruáltam eleget ahhoz, hogy tudjam, hogy a friss vér kimosására a legjobb a hideg víz, de lehet, hogy ezen már csak a hidegvizes olló segít... Visszavettem a nedves ruhámat. Jó lett volna valami szárazabb, de így hirtelen nem akadt semmi rámvaló sem. Míg ezen gondolkoztam, melegséget éreztem magam körül, amitől hirtelen megszáradtam.

Még egy képesség, amiről eddig nem tudtam. Mindenesetre nagyon hasznos. Vajon hány lehet még? És miért csak így sorban jövök rá a használatukra?

Akkor vettem észre a falon egy kis tükröt.

A tömlöcben és az erdőben is rájöttem az alap dolgokra. Fehérebb bőr és a többi. De mikor megláttam magam a tükörben, akkor értettem meg igazán, hogy mire gondolt az a vámpírnő azon, amikor azt mondta, hogy kicsit hasonlítok rá. Az arcszerkezetem kissé megváltozott. Az orrom enyhén kisebb lett, az ajkaim sötétebbek, és a szemeimmel is történt valami.

Ezt meg még tetőzte az, amit már akkor észrevettem, amikor először láttam embert itt közelebbről: mindenki maximum a vállamig ért. Szóval vagy mindenki arányos törpenövésű itt, amit kétlek – tekintettel arra, hogy eredetileg százötvenhat centi voltam –, vagy én lettem csaknem két méter magas. Így belegondolva tényleg kicsit hasonlítottam arra a nőre, aki megtaperolt a kastélyban. Ahhoz képest, ahogy eredetileg kinéztem, mindenképp.

Észrevettem, hogy mindketten engem bámulnak. Várták, hogy mit csinálok.

– Elnézést, csak nem láttam még magam így a tükörben – mondtam.

– Hogy érted, hogy így? – kérdezte az idősebb asszony.

– Vámpírként.

– Mennyi ideje vagy vámpír? – Ezt már az a lány kérdezte, akinek kvázi megmentettem az életét közel egy órája. Ott állt az ajtóban. Be akart jönni, de látszott rajta, hogy bizonytalan.

– Anna, menj ki! Nincs itt semmi keresnivalód! – mordult rá az egyik.

– Hm, Anna. Szép név. Ugyanaz a jelentése, mint az enyémnek.

– Neked mi a neved, vámpír néni?

– Néni? Azért olyan öreg még nem vagyok. Amúgy Anitának hívnak, s mindkettőnk nevének az a jelentése, hogy „kegyelem". És hogy az első kérdésedre is válaszoljak, pár napja vagyok vámpír, vagy talán kicsivel több ideje. Pontosan nem tudom, mindenesetre az elmúlt néhány napban biztos vagyok.

Elkerekedett szemmel néztek mind a hárman. Látszott rajtuk, hogy magyarázatot várnak, így folytattam:

– Egy kastély tömlöcében ébredtem, más nők között. Nem tudom, hogy kerültem oda, nem tudom miért kerültem oda, de még az is eléggé zavaros, hogy előtte pontosan mit csináltam.

Ekkor már rendes kis tömeg gyűlt az ajtóban. A népes család tagjai bár nem kicsit féltek tőlem, de azért kíváncsiak voltak.

– Holnap délben a falugyűlésben majd elmondod mindenkinek – szólalt meg a gazda.

– Falugyűlés? – kérdeztem vissza.

– Igen. Akkor vitatjuk meg pontosan, hogy mi lesz a sorsod.

– S hol lesz ez a falugyűlés?

– A szövőházban.

– Érdekes lesz délben engem oda elvinni úgy, hogy ne égessen szénné a napfény...

Érződött rajta, hogy erre nem gondolt, de folytatta:

– Hajnal előtt nemsokkal keltelek, s megyünk akkor. A padláson csináltam neked helyet.

Nem tetszett az ötlet, hogy akármilyen velem kapcsolatos döntést napközben hoznak meg. Nagyon könnyű lett volna bármit elérni nálam, miközben tudom, hogy nem tudok elmenekülni. Már egy sima ruharétegen át sem égetett a nap, de a dél mégiscsak dél. S nem tudom, de valahogy irtózok már a napfény gondolatatól is. Olyan ez, mint valami rossz fóbia. Bár az ő oldalukról nézve mondjuk ott volt az, hogy ha nagyon akarnám, még épületen belül is elég könnyedén megölhetném őket.

Felmentem, ahova mondták, és lefeküdtem aludni. Ismét. Bár alig keltem fel, azért mégis csak jól esett újra vízszintesben lenni.

ᔓ ♡ ᔕ

Mivel az Anitáról készült portré rajzok többnyire csak abban térnek el egymástól, hogy más a haja, az arckifejezése és az ékszerei, a többit nem szúrom be, hogy ne zavarja azokat, akik jobb szeretik maguk elképzelni a szereplők kinézetét. Ott vannak ez egyik zéródik fejezetben. 

ᔓ ♡ ᔕ