5. Rész

Svetlana 16 éves

Sosem éreztem magam még ilyen élőnek. Mikor összepakolhattam és örökre ott hagyhattam azt az otthonnak nem nevezhető koszfészket, megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét a testemben. A bensőm szinte vibrált a felszabadultságtól, a szívem eszeveszett üzemmódba kapcsolva zakatolt. Matteo magánrepülője egy közeli parkban vett fel minket. Mikor felszálltunk, végig az ablakon kifelé bámultam. Csodálatos érzés volt egyre kisebbnek látni Moszkvát, miközben én egyre hatalmasabbnak éreztem magam.

Mosolyogtam. Nyugodt voltam és felszabadult. Semmi nem tudta megtörni a belőlem kiszálló feszültséget. Még az sem, ahogy az egyik felszolgáló lány éppen a vőlegényem farkát ette. Mozdulatlan voltam és boldog. A testemen éktelenkedő zúzódások, illetve a valószínűleg eltört csuklóm fájdalma, eltörpült a szabadság féktelen érzése mellett.

- Élvezed az utat? – Szólított meg mély hangján Matteo. Meglepett, hogy képes volt idejönni.

Először nem akartam neki válaszolni, azok után, hogy közel fél órát hallgattam, ahogy az a fekete hajú szépség cuppog rajta, de nagyobb volt a kíváncsiság bennem, mint az önérzetem.

- Természetesen uram. – Válaszoltam tisztelettudóan. Ez volt, amihez igazán értettem, hiszen éveken keresztül belém verték ezt a fajta viselkedést. Arra viszont képtelen voltam, hogy ne egyenesen a zöld szemeibe nézzek. Így láttam, ahogy összehúzza sötét szemöldökét.

- Uram? A kicseszett vőlegényed vagyok Svetlana. – Karcos hangja beette magát a tudatomba. Sosem beszéltünk még így szemtől szembe. Noha ő már többször hozzám szólt, bennem még nem volt eddig elég bátorság. Úgytűnik a gyilkolás sokmindent átrendez az ember tudatában.

- Úgy gondolja uram? – Kérdeztem vissza szinte suttogva. – Az imént még nem tartott annyira a menyasszonyának. – Utaltam a kis erotikus műsorra, ami a háttérben zajlott.

Egy pillanatra mintha apró mosolyra húzódott volna a szája, de lehet csak képzeltem, ugyanis mire egyet pislogtam, ismét teljesen közömbösen állt előttem.

- Tudod Mia Cara...- Rázta meg a fejét. – Ezzel a gyerekes viselkedéssel csak azt éred el, hogy kegyetlenebb bánásmódban részesülsz, mint a Pakhanodnál. – Ez vajon fenyegetés akart lenni?

- Azt tesz velem, amit jónak lát. – Rántottam meg a vállam.

Agnes a bal oldalamon ült, így könnyedén bökött meg a könyökével. Meglepődhetett kicsit sem etikus viselkedésemen. Láthatóan az amúgy teljesen nyugodt Capo kezd kijönni a sodrából. Várható volt, hiszen eddigi  tizenhat évem alatt mindig mindenkit csak felidegesítettem a tetteimmel. Ő sem más, mint a többi ember. Az amúgy világoszöld szemeiben, mintha villámok cikáznának apró sárga fénycsóvákat hagyva maguk után.

A teste merev volt, egy fekete pólót viselt, ugyanis a bőrkabátját magamnál tartottam, így tökéletesen kidolgozott izmai szinte nekifeszültek a puha anyagnak. Merev volt a testtartása, amit láthatóan nem is akart kontrollálni.

A karomnál fogva felhúzott, noha a jobb oldalamon ülő Dimitri próbált elém állni, de természetesen csak egy röpke pillanatig, ugyanis Matteo őrei merev szemekkel figyelték a történteket, készenlétben, ha bárki ellenszegülne főnöküknek.

Ma már másodszorra okozott nekem meglepetést, ugyanis a világ legnagyobb maffiahálózatának vezetőjeként tudnia kellett, hogy tilos hozzám érnie. Noha ha meg is teszi, biztos vagyok benne, hogy a szörnyeteget hidegen hagyja, amíg tartja magát a házassághoz.

- Így gondolod hercegnő? – Szorított rá a fájdalmas karomra. Ugyan hangot nem adtam ki, az arcom biztosan eltorzult a fájdalomtól. – A farkamat akarod, mint az a kurva? – Sziszegte az arcomba, kezével még erősebben markolva már lüktető csuklómat. 

Nem akartam megszólalni. Némasággal akartam büntetni kegyetlen vőlegényemet, de addig-addig erősített a szorításán, míg már képtelen voltam a könnyeimet visszatartani. Szép lassan indultak meg lefelé, mígnem megéreztem könnyeim sós ízét a számban.

- Kérj meg szépen és elengedlek..- Morogta, de hang nem jött ki a torkomon. – Rajta!

Megráztam a fejem, a szemeim vibráltak a kezemben lévő fájdalomtól. Elengedte sajgó csuklóm, maga-elé lökött, ezáltal teljesen hozzám nyomódott izmos teste. Minden egyes porcikáját éreztem. Együtt léptünk és lélegeztünk.

- Kérj meg Svetlana! – Nyomatékosította parancsát, miközben sebesen tolt előre egészen addig, míg egy apró helységbe nem értünk, amit egy tolóajtó takart el a kíváncsi tekintetektől.

Egy durva rántással maga elé fordított, így pontosan a mellkasával néztem farkas szemet. Államat felemelte, így kényszerített, hogy villámló szemeibe nézzek.

- Ne ellenkezz velem kislány! Ha kérdezek, válaszolsz. Ha aztmondom, kérj meg valamire, akkor megkérsz hercegnő, különben megkeserítem a kibaszott életed. – Sziszegte az arcomba.

Csak pislogtam az arcába. Nem mozdultam és nem beszéltem. Matteo egy gyönyörű férfi, mesebeli, pont olyan, amilyet egy lány az álmaiban elképzel. Magas és izmos, nem annyira, hogy akkorának tűnjön, mint a folyton nyomában lévő testőrei. Hanem kidolgozott, erektől duzzadó izmai mutatja, hogy bizony a kemény élet edzette meg, nem a szteroidok és a folyamatos kötelező edzés.

- Ugyan mit veszíthetek kedves vőlegényem? – Nevettem fel fájdalmasan. A hangom halk volt, csak akkor hallhatta, ha nagyon figyelt. Már pedig ő nagyon is szemfüles volt. – Megvertek. Megaláztak. Undorító dolgokat műveltek velem gyerekként. – Megrezzent egy pillanatra a szavaimtól, ami túlontúl érzelemmentes volt. – Nem tudsz újat mutatni nekem. Ölj meg, kínozz meg, amit csak akarsz! – Mosolyogtam rá, miközben egy újabb könnycseppem indult útnak.

- Csak ne ellenkezz! – Rázott meg durván, majd hirtelen elengedett, mintha perzselném a bőrét... – Tedd amit mondok, és nem kell többet szenvedned. – Simított végig az arcomon ott, ahol a könnycsepp végig folyt. – Mert ha ellenkezel Svetlana, nem a feleségemként kezellek majd. Könyörögni fogsz a halálért, amit kurvára nem kapsz meg. Engem a szenvedés éltet édesem. Ezt jól jegyezd meg. – Mondta, azzal egy pillanat alatt magamra hagyott.

Csak álltam ott, képtelen voltam megmozdulni, ha Dimitri nem ront be szinte azonnal, hogy kirángasson a helyemre, még most is ott pislognék. Matteot nem érdeklik a törvények és a szabályok. Pont ezért a tökéletes vezetője ennek a kegyetlen szervezetnek. Mert ő is az. Kíméletlen és gátlástalan. Mikor Ivan oda adott neki, tisztába volt vele, hogy a halálos ítéletemet írja alá, nem pedig egy jobb életet biztosít. De nem is vártam tőle mást.

- Miért feleselsz gyermekem? Megérte? – Szidott le Agnes, mikor helyet foglaltam mellette.

- Mert nem érdekel, azért! – Csattantam fel. - Milyen élet az, ahol csak küzdesz? Ahol a szeretetnek csak halovány nyomát sem látod? Egyaltalan milyen szeretni es szeretve lenni?

Agneska csak rázta a fejet. Nagyon is tisztába volt azzal, miről beszélek. Ennél az életnél még a halál is jobb. Egész életemben csak megaláztak és bántottak. Ha nem lennék ennyire gyáva, már rég végetvetettem volna az életemnek. Aztmondják Isten mindenkinek annyi fájdalmat és szenvedést ad, amennyit képes elviselni. Talán egyszer majd feladom, megelégelem a sok fájdalmat, és képes leszek arra, hogy a megnyugvás felé taszítsam magam.