Matteo

Egy hónap.

Majdnem egy kibaszott hónapja nem nyúltam más nőhöz.

Ez nálam nem volt normális.

Azelőtt bármikor elmentem egy másik ribanchoz, ha akartam. Nem gondolkoztam rajta, nem kötődtem hozzájuk, nem engedtem, hogy egyetlen egy is befészkelje magát az életembe.

Most viszont...

Most csak a fiatal feleségem kellett a farkamnak.

És úgy tűnt, az egész kibaszott agyamnak is.

Svetlana minden egyes nap ott volt. Nemcsak fizikailag, hanem minden kibaszott gondolatomban, minden egyes percben, amikor nem vehettem magamhoz.

Nem volt egyetlen nap sem az elmúlt három hétben, amikor ne tettem volna magamévá legalább háromszor.

Az ágyban. A zuhany alatt. Az irodám asztalán. A nappali bőrfoteljében.

Nem tudtam betelni vele.

És ami még jobban felkavart, az az, hogy ő sem velem.

A kis szajha tudta, mit csinál.

Minden nap más fehérneműben vagy kihívó ruhában jelent meg előttem. Volt, hogy egyszerűen csak egy kibaszott átlátszó köntöst viselt, és pontosan tudtam, hogy ezt nekem csinálja.

Hogy játszik velem.

És a kurva életbe... működött. A tizennyolc éves feleségem teljesen elvette a nyomorult eszemet.

Azt is észrevettem, hogy mióta az irodámban előadta azt a kis jelenetet az egyik embereimmel, többé nem kereste a figyelmüket.

Ezt pedig az én kibaszott farkam is pontosan tudta, és ettől csak még jobban birtokolni akarta.

Többet nem játszott velem úgy, ahogyan akkor.

Most már egyetlen férfi figyelmére vágyott.

Az enyémre.

És én ezt a figyelmet rohadtul meg is adtam neki.

Észre sem vettem, hogy minden este mellette alszom el.

Minden. Kibaszott. Este.

Eleinte csak azután, hogy újra és újra elvettem tőle, amit akartam. Aztán ott maradtam. A kezem a derekára siklott, a testét a sajátomhoz húztam, és a kurva életbe, még alvás közben is az enyém maradt.

Aztán azon kaptam magam, hogy beszélgetni kezdünk. Nem sokat. Nem mély dolgokról. De olykor megjegyzett valamit, egy-egy apróságot, és én válaszoltam neki.

És észre sem vettem, hogy változom.

Kurvára kezdtem kinyílni, megtörni, meghasadni és széttörni.

Az a kibaszott szívem, amit mindig úgy hittem, hogy egy kődarabnál is keményebb, elkezdett repedezni.

Tudtam, hogy másképp érzek iránta, mint eddig bárki iránt. Ezt nem lehetett letagadni. De amint ezt a gondolatot próbáltam mélyre temetni, ő újra rám nézett azokkal a sötét, makacs szemeivel, és én tudtam, hogy menthetetlen vagyok.

És ettől dühös lettem.

Kibaszottul dühös.

Mert ha ezt ő is tudja... akkor talán ő lesz az egyetlen ember a világon, aki bármikor képes lenne elárulni engem úgy, hogy abba bele is pusztulnék.

De most nem volt időm ezen gondolkodni.

Mert a világ kibaszottul szétesett körülöttem. Leonid azóta is él. Kurvára nem sikerült felkutatnunk. A románok bujkálnak, és közben üzenetekkel bombáznak minket minden kicseszett helyen, ahol lehetséges.

**********************

A reggel halkan érkezett, az első napsugarak lassan siklottak végig a hálószoba falán.

Svetlana a mellkasomra dőlve aludt, a teste meleg volt az enyémhez simulva, és én még mindig ott tartottam a kezem a derekán.

Kibaszott reflex volt már.

Óvni. Védeni. Birtokolni minden tökéletes porcikáját...

A gondolat felbaszott.

Lassan, óvatosan mozdultam, hogy ne ébresszem fel. A tekintetem végigpásztázta a testét. Az édesen duzzadt ajkait, a vállára omló haját, a csupasz bőrét, amin még mindig ott voltak az ujjlenyomataim, a fogaim nyomai, az egész kibaszott testén a bizonyítékai annak, hogy hozzám tartozik.

A picsába... a gondolataim megzakkantak.

A farkam már ettől megfeszült.

De most nem maradhattam.

A kurva életbe... most nem.

Elhúzódtam tőle, az ágy recsent alattam, ahogy felálltam. Svetlana csak egy halk sóhajt hallatott álmában, a testén végigfutott egy apró remegés, mintha érezte volna, hogy ott hagyom.

De most muszáj volt. A retkes életbe...

Moszkvába kell mennem egy megbeszélésre Ivanhoz, és nem a lányába temetkezni egész kibaszott nap...

Már hetek óta zajlottak a megbeszélések az oroszokkal Lysenko ügyében, de kibaszottul egyetlen lépéssel sem jutottunk előrébb.

Mihai, az a kis szarházi, akit Lysenko küldött, mindent elmondott nekünk, mielőtt kivégeztük. De pontosan ez volt az, ami a legjobban felkúrt.

Lysenko tudta, hogy Mihai nem fogja bírni. Tudta, hogy egy kis amatőr gyerek, akit pillanatok alatt megtörünk.

És mégis őt küldte.

Ez pedig azt jelentette, hogy ez az egész csak egy kibaszott üzenet volt.

"Élek. Figyellek titeket. És bármelyik pillanatban lecsaphatok."

A legnagyobb probléma az volt, hogy fogalmunk sem volt, ki az áruló, mert hogy itt volt, nagyon közel hozzánk, az kurva biztos.

Az életbe nem éreztem magam ilyen balfasznak.

Mert egy dolog biztos volt, Lysenko egyedül nem lenne elég ahhoz, hogy ekkora felfordulást csináljon.

És ezt Ivan is pontosan tudta.

Ezért ideje volt végre lépni.

Kibaszottul ideje volt, hogy véget vessünk ennek a játéknak.

A kezem a zakóm után nyúlt, az órámra pillantottam, és tudtam, hogy indulnom kell.

Még utoljára visszanéztem az ágyban fekvő feleségemre.

Svetlana mozdulatlanul aludt, az arca nyugodt volt, de tudtam, hogy amint felébred és megtudja, hogy elmentem, az első dolga az lesz, hogy megint valami hülyeséget csináljon.

Mert ilyen volt.

Mert nem tűrte az irányítást. Az én irányításomat... És mégis, minden egyes alkalommal, amikor a puncija körém feszült, pontosan tudta, hogy valójában hova tartozik.

A retkes faszba... elpuhultam, mint egy kihűlt vodka.

- Aludj, Piccola...- Morogtam halkan, miközben az ujjaim végigsimítottak egy tincsen, ami a homlokára hullott.

Aztán elindultam.

************************

A magángép könnyedén emelkedett a levegőbe, a kabinban halvány, aranyszínű fények világították meg a bőrfoteleket és a fa borítású asztalt. Alessandro és Nicolas velem szemben ültek, mindketten másképp viszonyultak az úthoz. Alessandro, mint mindig, komoly és kimért volt, az arcán alig látszott érzelem. Nicolas viszont... nos, ő továbbra is a bunkó, akit mindig is ismertem.

A gondolataim egy pillanatra még visszatértek Svetlanához. Ott hagytam az ágyban, meztelenül, összegabalyodva a lepedők között, a testén még mindig ott voltak az ujjaim és a fogaim nyomai. A kurva életbe is, nem akartam elmenni.

Az egész testem tiltakozott ellene.

De muszáj volt.

Most nem volt időm a kibaszott érzéseimmel foglalkozni. Moszkvában vártak ránk, és végre le kellett zárnunk ezt a szarságot, amit Lysenko indított el.

- Szüksége van valamire, uram? - Kérdezte az ajtóban megjelenő stewardes csilingelő hangon, miközben egy centivel túl közel hajolt hozzám.

Egy alacsony, szőke nő, piros rúzzsal és feszes egyenruhában, aki a mosolyával egyértelművé tette, hogy nemcsak a frissítőket akarja felkínálni.

És ez kurvára rendben volt. Így kellett lennie.

Oh a picsába...

A tekintetem egy pillanatig a mélyen kivágott blúzán időzött, aztán visszanéztem rá.

- Nem. - Morogtam.

Egy pillanatra meglepődött, aztán megpróbálta még egyszer.

- Biztos benne? Bármit megtehetek, hogy kényelmesebbé tegyem az utat. - A hangja mézédes volt, az egyik körmét végighúzta a karfán.

Mellettem Nicolas vigyorogva hátradőlt, és élvezte a jelenetet.

- Bármit? - Kérdezte gúnyosan. - Hát ez érdekes ajánlat, nem gondolod, Matteo?

Alessandro csak halkan felsóhajtott, és lassan megforgatta a poharában az italát.

- Kopj le. - A hangom jegesen csattant, mire a nő azonnal elhallgatott. Az arcom rezzenéstelen maradt, és egyértelművé tettem számára, hogy nem érdekel.

A stewardess zavartan bólintott, és gyorsan elhátrált.

Alig tűnt el az ajtóból, Nicolas már el is röhögte magát.

- Te jó ég, haver... - Megcsóválta a fejét. - Mi a fasz lett veled? Pár hete még bárhol és bármikor kihasználtad volna az ilyen helyzeteket.

Alessandro közbeszólt, a hangja kimért, de éles volt.

- Kurvára lett egy gyenge pontja.

Nicolas vigyora kiszélesedett.

- Aha. A kis ruszki feleség, aki pontosan tudja, hogyan kúrja szét Matteo fejét. Szó szerint...

Az állkapcsom megfeszült, az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben.

Mert nem volt igazuk.

Vagy talán mégis.

Közel egy hónapja nem kellett más nő. Egy kibaszott hónapja csak a feleségem kellett.

És ettől őrjöngtem belül.

Alessandro letette a poharát, és rám nézett.

- Ha nem figyelsz, ezt ki fogják használni. Nem mi, nem Nicolas, hanem azok, akik ártani akarnak neked. És itt nem Lysenkorol beszélek csak...

Tudtam, hogy igaza van, hiszen kurvára megtették már, és jelenleg is teszik.

- Basszátok meg magatokat, vagy tudom is én, de kurva gyorsan akadjatok le a témáról. – Vágtam oda nekik ridegen.

*******************************

Mikor földet értünk, egy fekete páncélozott Suv vitt minket Ivan egyik privát épületébe. Nem szerettük a hotelek kockázatát, és Moszkvában kurvára nem lehetett senkiben sem teljesen megbízni.

Ahogy beléptünk a tárgyalóterembe, azonnal éreztem a feszültséget a levegőben.

Az oroszok már ott vártak.

A hosszú, üvegasztal túloldalán Ivan állt, és amint beléptem, a tekintete találkozott az enyémmel.

A szeme sötét volt, és láttam, hogy feszült.

- Végre ideértetek. - Morogta, és leült az asztalhoz.

Mi is helyet foglaltunk, Alessandro a jobbomon, Nicolas lazán hátradőlve, Ivan pedig összefűzte az ujjait maga előtt.

- Kezdjük el, mert kezd rohadtul elegem lenni ebből a szarból. - Szólalt meg keményen. - Tudjuk, hogy Lysenko él. Tudjuk, hogy szórakozik velünk. De még mindig nincs fogalmunk arról, ki segíti belülről.

- Na nem mondod...- Vetettem oda arrogánsan. Kurvára nem azért jöttem, hogy azt ismételgesse, amit már amúgy is tudtunk.

A fegyver szállítmányok megálltak. A harcokat leállítottuk, mert bármit is próbáltunk lépni, egy újabb üzenetünk érkezett.

Az emberek kezdtek gyanút fogni. Kurvára nincs idő felesleges pofázásokra.

Az egyik orosz, aki mellettem ült, előrehajolt.

- Le kell állítanunk, mielőtt visszaépíti a birodalmát...

Ivan keze ökölbe szorult.

- Sosem volt birodalma, te tetü!- Ordította, majd egy golyót repített az illető fejébe. A kibaszott agyveleje az egész termet befedte. – Az enyémet irányította. – Törölte meg a fegyverét, majd eltette.

Nicolas felhorkant.

- És milyen tervünk van? Mert eddig csak azt csináltuk, hogy itt ülünk és egymást baszogatjuk, miközben az a rohadék valahol ott röhög rajtunk.

Ez igaz volt. Ezért nem jár golyó...

Túl sok idő telt el.

Túl sokat vártunk.

És ez a gondolat mindannyiunkban ott volt.

Ekkor Ivan telefonja megrezdült.

Egy pillanatra a képernyőre nézett, és az arca egy árnyalattal sötétebb lett.

Nem szólt semmit.

De tudtam, hogy ez nem egy egyszerű üzenet volt.

Valaki figyelte őt.

Valaki figyelt minket.

Ismét.

És ez azt jelentette, hogy rohadtul kevés időnk maradt. Valamit tervez az a féreg, csak a megfelelő időt várja...

Ivan arca kőkemény maradt, de láttam a szemében azt a villanást, amit csak akkor mutatott ki, ha valami nagyon nincs rendben.

Lassan letette a telefonját az asztalra, és ujjai olyan feszesen simultak rá, hogy a csontjai kifehéredtek.

- Ki volt az? - Kérdeztem halkan, a hangomban ott rezgett az a jeges kontroll, amit ilyenkor mindig magamra erőltettem.

Ivan egy pillanatra rám nézett, aztán végigfutatta a tekintetét a teremben ülőkön. Az üzenetet nem mutatta meg, de nem is kellett.

Mindannyian tudtuk, ki küldte.

- Ismeretlen, lenyomozhatatlan, ahogy eddig is. – Válaszolt Ivan. – Leonid szórakozik...

Alessandro megvetően felsóhajtott, és előrehajolt, könyökével az asztalra támaszkodva.

- Szórakozik? - Kérdezte kimérten. - Nem. Előnyben van.

Az asztal körül mindenki hallgatott, és ez a kibaszott csend most még idegesítőbb volt, mint bármikor.

Nicolas törte meg először.

- Szóval, ha jól értem, ez az egész hetek óta tartó huzavona, ez a színjáték... mind Lysenko kezében van. Egy lépéssel előttünk jár, és fingunk sincs, hogyan.

Ivan hirtelen hátradőlt, az állkapcsa megfeszült, majd tekintete egyetlen emberre szegeződött.

Rám.

- A gond az, hogy senkiben sem bízhatunk.

Elmosolyodtam.

A kurva életbe, mintha erről eddig nem tudtam volna.

- Akkor szűkítsük le a kört. - Feleltem egyszerűen. - Az árulónak köztünk kell lennie, sőt, közvetlenül mellettünk.

Ivan bólintott, és az állkapcsa megfeszült, ahogy végigpillantott az asztalnál ülőkön.

- Már figyelem az embereimet. De tudod, Matteo... - Előredőlt, és a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta - Te is gyenge vagy.

A csend most már nem csak feszült volt, hanem kibaszott robbanásközeli.

Nicolas elfojtott egy vigyort, Alessandro pedig karba tette a kezét, mintha már előre tudta volna, mi következik.

- Mire célzol? - Kérdeztem nyugodtan, de belül már lüktetett a kitörni készülő düh.

Ivan lassan, kíméletlen precizitással választotta ki a szavait.

- Egy hónapja nem kefélsz más nővel. Egy hónapja csak a kibaszott lányomba mártod a farkad..- Felhorkant. - És ez egy kurva nagy problémává válhat, Matteo.

Az ismeretlen számunk úgytűnik valóban többet tud, mint kellene, és ezt közölte Ivannal is.

Oh a retkes kurva életbe..

Az ujjaim elengedték az asztalon pihenő tollat, és a tekintetem acélossá vált.

- Mire akarsz kilyukadni, Ivan?

Ivan mélyen a szemembe nézett, és a szája szélén az a kegyetlen, semmitmondó mosoly játszott, amit akkor vett elő, amikor pontosan tudta, hogy éket tud verni közém és a kibaszott józan ész közé.

- Mire akarok kilyukadni? - Ismételte halkan, szinte már szórakozottan. - Hogy mi a faszért nem adjuk oda neki?

A terem egy pillanatra megfagyott.

Alessandro mellettem mozdulatlan maradt, Nicolas pedig halk, hitetlen nevetést hallatott, mintha kurvára nem akarná elhinni, hogy ez az irány, amerre ez a beszélgetés tart. Ezzel a kurva áruló kilétére sem derül fény.

Lassan, precíz mozdulatokkal hátradőltem a széken, és az ujjaimat az asztal lapján nyugtattam.

- Ezt megismételnéd, Ivan? - Kérdeztem jegesen.

A Pakhan lazán hátradőlt, a szemében az a hideg számítás csillant, amitől az emberek általában térdre rogytak előtte.

- Nem vagy hülye, Matteo. Tudod, hogy Lysenko mit akar. A feleségedet.

A szavaim azonban még azelőtt elhaltak, mielőtt kimondhattam volna őket, mert Ivan folytatta.

- Lysenko a bosszúdra éhezik. De ha megkapja Svetlanát, akkor talán nem mi leszünk a fő célpontjai.

A gyomrom mélyén megfeszült valami. Az egész testem mozdulatlan maradt, de az ujjaim lassan, észrevétlenül ökölbe szorultak az asztalon.

- Te most azt mondod nekem...-Szólaltam meg halkan, veszélyesen, - Hogy basszam oda a feleségemet egy kibaszott árulónak?

Ivan vállat vont, mintha a világ legegyszerűbb kérdését tette volna fel.

- Miért ne?

A csend még fenyegetőbb lett. Nicolas úgy nézett ki, mint aki most már kifejezetten élvezi az egészet, Alessandro viszont Ivan tekintetét fürkészte, mintha mérlegelné, hogy tényleg halálos fenyegetésnek vegye-e ezt az egész kibaszott ötletet. Ivan előredőlt, a könyökét az asztalra támasztotta, és a tekintete még sötétebb lett.

- Miért ne? - Ismételte meg. - Mert szerelmes vagy belé?

Egyetlen mondat. Egyetlen kibaszott mondat, és az egész világ egy pillanatra szűkebb lett körülöttem. A szívem egyetlen ütemnyit kihagyott, de az arcom rezzenéstelen maradt. Nem válaszoltam. Nem volt rá szükség. Mert Ivan ekkor halkan felhorkantott, és a fejét megrázta.

- A retkes kurva életbe, Matteo... - A hangja tele volt undorral. - Tényleg ennyire elpuhultál? Egy nő miatt?

Egy hosszú másodpercig csend lett. Felesleges volt akármit is tagadni. A Pakhan kurvára nem áll felettem. Nincs miért magyarázkodnom. A gyomromban egy forró, jeges indulat kezdett fortyogni.

- Nem üzletelek gyenge emberekkel, Matteo. - Ivan hangja most már olyan halkan csengett, hogy csak én hallottam igazán. - És a kurva életbe, ha te ennyire se bírod kontrollálni a vágyaidat, akkor talán nem is kellene itt ülnöd.

Lassan előrehajoltam, az állkapcsom olyan feszes volt, hogy ha nem vigyázok, itt helyben töröm el saját magamnak.

- Mondj még egy kibaszott szót, Ivan... - A hangom halk volt, mély, de az asztal körül mindenki tudta, hogy ez az a pont, ahol kibaszottul elfogyott a türelmem.

Ivan arcán még mindig ott volt az a gúnyos mosoly.

- Igazam van, és te is tudod. - Hátradőlt, és lassan megpörgette az asztalon fekvő poharát.

Egyetlen pillanat volt.

Egy kibaszott villanásnyi idő.

Az ujjaim ösztönösen rándultak meg, és a következő másodpercben már a fegyverem ott feküdt az asztalon, közvetlenül Ivan keze mellett. A tekintete rám villant, és halkan elnevette magát. Alessandro csendben figyelte az eseményeket, Nicolas pedig elismerően hümmögött.

- Hát ez már kezd kibaszottul izgalmas lenni. - Vigyorgott.

Én viszont nem mozdultam. Nem vettem el a fegyvert. Kurvára nem nyírhatom ki az orosz Pakhant. Legalábbis nem itt, és nem most.

Ivanra néztem. A szavak lassan, jegesen hagyták el a számat.

- Ha átadnám neki, azzal vereséget szenvednék. És én soha nem vesztek.

Ivan egy pillanatra elhallgatott.

- Svetlana volt az alku záloga. Ő pecsételte meg az egyezségünket, Ivan. Ha most odaadom Lysenkónak, az azt jelenti, hogy meghajoltam előtte. Hogy gyenge vagyok. Amugy sem lényeges, mit akar az a fasztalan seggfej. Hanem, hogy van egy embere, aki közülünk való.

Elmosolyodtam, de a tekintetem sötéten villant meg.

Ivan egy hosszú pillanatig méregetett. Aztán lassan, kimérten hátradőlt, és egy fáradt sóhajjal megszólalt.

- Ha valóban így gondolod... - Megvonta a vállát. - Akkor remélem, készen állsz a következményekre.

A szemeim egy pillanatra sem rebbentek meg.

- Mindig készen állok....

Akkor még nem tudtam, hogy talán kurvára mégsem... hogy a következmények sokkal súlyosabbak lesznek, mint amire valaha is felkészülhettem volna. Hogy a döntésem nemcsak engem, hanem mindent és mindenkit romba dönthet, akit valaha fontosnak tartottam. De ekkor már nem volt visszaút....