Svetlana

A világ elmosódott körülöttem. A fájdalom forrón lüktetett a vállamban, a kezem ösztönösen rászorult a sebemre, de a vérem így is sötét csíkokat hagyott a bőrömön. A fülem még csengett a robbanás utóhatásától. A tömeg sikolyai, a fegyverek kattogása távoli zúgásként hatoltak be a tudatomba.

Csak a rohadt wc-be akartam kimenni, mert nem akartam végignézni, hogy utánam, egy másik nő elégíti ki Matteot. Fájt a tudat, hogy órákkal ezelőtt még engem ölelt, most pedig egy kurvában leli örömét..

Nem örültem neki, hogy Loriana elhívott magával... az előző beszélgetésünk sem volt éppen barátságos. Most viszont mintha teljesen megváltozott volna. Újra azt a közvetlen barát szerepét játszotta, mintha nem is gyűlölt volna hónapokig...

Lassan felemeltem a fejem.

Matteo a közvetlen közelemben állt, fegyverrel a kezében, tökéletes nyugalommal, mintha semmi sem történt volna. Az a Matteo volt, akit ismertem, vagy akit meg kellett volna gyűlölnöm. Rideg, számító, veszélyes. A gyomromban valami görcsbe rándult, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelem volt-e, vagy valami sokkal rosszabb.

A lábam remegett, ahogy próbáltam felállni, de mielőtt elestem volna, egy kéz nyúlt utánam.

Loriana.

Láttam az arcán, hogy aggódik. Azon a Lorianan, aki hónapokig megvetően elfordult tőlem. Aki egyszerre volt bájos és kegyetlen, kiszámíthatatlan és alattomos. Most mégis itt volt. Segített. A keze a derekamra simult, hogy támogasson, és valami furcsa lágyság ült a tekintetében.

- Jól vagy? - Kérdezte halkan.

Válaszolni akartam, de a torkom összeszorult. Megremegtem az érintésétől, a megkönnyebbüléstől, hogy nem vagyok teljesen egyedül. A fájdalom mintha eltompult volna, ahogy Lori közelebb húzott magához.

- Gyere. - Suttogta.

Egy apró bólintással hagytam, hogy segítsen talpra állni. Még mindig szédültem, a lábaim gyengék voltak, de legalább nem estem el. A Passione káoszba fulladt körülöttünk, a fegyveresek üvöltöttek, az emberek pedig a kijárat felé tódultak.

Matteo pár lépést tett felénk.

Minden egyes lépése határozott és kimért volt. Nem sietett, nem rohant hozzám, nem szorított magához úgy, ahogy azt kétségbeesetten akartam. Csak egyszerűen odajött, és úgy nézett rám, mintha én magam is csak egy újabb probléma lennék, amit el kell intéznie.

A szemembe nézett.

A zöldes tekintete üres volt. Rideg. Nem volt benne harag, aggodalom, sem düh. Semmi.

A szívem összeszorult.

- Vidd magaddal. - Mondta halkan Lorianának, mintha én ott sem lennék. - És hívj egy orvost.

Csak ennyi.

Nem az, hogy „jól vagy?", nem az, hogy „bocs, hogy rádlőttem..". Nem volt benne semmi törődés, semmi, amitől elhinném, hogy egyáltalán számítok neki. Csak egy kicsit.

El akartam fordulni, de nem tudtam. A kezem ökölbe szorult, a fájdalom lüktetett a vállamban, és minden egyes mozdulatnál emlékeztetett arra, mi történt. Arra, hogy ő lőtt rám. Nem érdekelte, hogy majdnem meghaltam. Akár az idegen miatt, akár Ő miatta.

Nem Matteo volt az, aki megmentett.

Matteo volt az, aki rám lőtt.

Lélegezz. Lélegezz, Svetlana.

Vártam valami magyarázatot. Vártam, hogy mondjon valamit, bármit, ami miatt nem érezném magam úgy, mint egy eldobott rongybaba. De Matteo tekintete még mindig jeges volt. Az a tekintet, amivel másokra nézett. Azokra, akik nem jelentettek neki semmit.

Fájt. Olyan fájdalom volt ez, ami minden egyes ütést, amit anno kaptam, felülmúlt.

- Gyerünk... - Loriana szorított meg finoman, és próbált elhúzni Matteo közeléből.

De én még mindig néztem őt. És ő még mindig nem mondott semmit.

A szemem megtelt fájdalommal, de mielőtt kimondhattam volna bármit, Loriana már vezetett is ki a tömegből.

**************

A régi szobám csendes volt.

A függönyök be voltak húzva, a lágy félhomály megnyugtató volt a Passione lüktető fényárja után. A kanapéra ültem, a testem ernyedten rogyott össze, mintha minden erőm elhagyott volna.

Loriana mellém telepedett, és figyeltem, ahogy a kezem után nyúl.

- Mutasd.

Vonakodva engedtem, hogy elvegye a kezem a sebről. Az arca rezzenéstelen volt, de a szemében valami mélyen elrejtett feszültség vibrált.

- Nem vészes, épp csak egy kis karcolás. - Az ujjai könnyedén érintették a seb környékét. - De rohadtul fájhat.

Aprót bólintottam.

Már nem is éreztem a fájdalmat. Csak azt a kibaszott ürességet.

- Matteo... - Kezdtem halkan, de a hangom elhalt. Olyan jó lenne, ha ismét barátok lehetnénk Lorival. Hiányzott...

Loriana rám emelte a tekintetét.

- Mit vártál tőle?- Kérdezte. Volt valami a hangjában, amitől összerezzentem. Egyfajta keserűség.

Loriana rám emelte a tekintetét, és a pillantása élesen fúródott belém.

Nem feleltem azonnal. Nem voltak gyermeteg álmaim. Nem hittem, hogy Matteo valaha is más lesz. Tudtam, hogy nem fog utánam rohanni, hogy nem fog a karjaiba zárni, és azt mondani, minden rendben lesz. De én nem is akartam őt ilyennek.

- Semmit. - Suttogtam végül.

Loriana egy hosszú pillanatig csendben nézett, de most már nem próbált megfejteni. Tudta az igazságot. Szerettem a bátyját. És most, ahogy rám nézett, az undor nyíltan kiült az arcára....

Az ajtó kinyílt, és egy magas, sötét hajú férfi lépett be. Fehér köpenyt viselt, a mozdulatai kimértek és határozottak voltak. A tekintete végigsiklott rajtam, de sem sajnálat, sem különösebb érdeklődés nem tükröződött benne.

- Meg kell néznem a sérülését. - Közölte szárazon, majd közelebb lépett. Loriana hátrébb húzódott, de a gúnyos mosoly nem tűnt el az arcáról.

Az orvos óvatosan lehúzta a ruhám vállrészét. A golyó súrolta a bőrömet, egy vékony, mély vágást hagyva maga után. A seb még mindig vérzett, és az égető fájdalom lüktetve terjedt szét a vállamban. Az orvos érintésére megrezzentem, de nem szóltam.

- Nem súlyos. - Jegyezte meg közömbösen. - De ki kell tisztítanom.

A fertőtlenítő csípett, amikor a bőrömhöz ért, de összeszorítottam a fogaimat, nem adtam ki egy hangot sem.

- Most már értem...- Szólalt meg hirtelen Lori. - Azt hittem, csak az apád adott oda neki, mint egy árut. De nem, ugye? Nem csak eltűröd. Nem csak beletörődtél. Te valóban akarod őt.

Felszegtem az állam, de nem tagadtam.

Loriana ajka undorral megrándult.

- Tudod, hogy ez beteges, ugye? - Sziszegte. - Tudod, hogy ő nem fog megváltozni? Hogy soha nem fog úgy szeretni téged, ahogyan te akarod?

Felé fordítottam a fejem, és mélyen a szemébe néztem.

- Nem akarom, hogy megváltozzon. - Feleltem halkan, de határozottan. - Én így akarom őt.

Egy pillanatra csend lett. Loriana arcáról eltűnt a mosoly. Aztán halkan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Akkor jobb, ha felkészülsz rá, hogy ez nem egy boldog szerelmi történet lesz. - Mondta. A hangja nyers, szinte sértően rideg volt.

Az orvos befejezte a seb kötözését, majd némán bólintott és távozott, mintha az egész jelenet teljesen hétköznapi lenne számára. Talán az is volt.

Loriana még egy pillanatig figyelt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak megrázta a fejét. Az arcán ott ült az undor, az a kimért, lesújtó megvetés, ami eddig soha nem látszott rajta ennyire nyíltan. Aztán elfordult.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Tudtam, hogy igaza van.

Tudtam, hogy Matteo egy szörnyeteg.

De nem érdekelt.

Az ajtóban megállt, és hátrapillantott.

- Aludj egy jót, Svetlana.. - Mondta, de a hangja már nem volt gúnyos. Sokkal rosszabb volt. Üres. -  Holnap biztosan érted jön.

Aztán becsukta maga mögött, és kiment.

A csend hirtelen elviselhetetlenül nehéz lett.

Ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

Loriana teljesen megváltozott Marco halála óta. Mintha az a lány, akit egy pillanatig ismertem, megszűnt volna létezni. Vagy talán soha nem is volt igazi. Talán csak én hittem azt, hogy a barátnőm. Hogy valaha is fontos voltam neki.

Lehet, hogy mindig is csak egy játék voltam számára. Egy eszköz, akivel elüthette az időt. Egy báb ebben a világban, ahol senki sem szeret senkit igazán.

Végigsimítottam a friss kötésen, és behunytam a szemem.

Holnap Matteo értem jön.

És én várni fogom...

Matteo

A terem végre kiürült.

Az embereim elindultak, a vendégek eltűntek. Ivan is elment végre, de az az arrogáns, sunyi mosoly az arcán még mindig itt égett a fejemben. Mintha tudta volna. Mintha már előre sejtette volna, hogy mi fog történni....Valami nem stimmelt, és kurvára ki fogom deríteni, hogy mi.

Svetlana megsérült. Majdnem meghalt, és ha nem teszem, amit kell, most már nem élne. Az-az amatőr seggfej biztosan lelőtte volna. Mert ha mást nem is, annyit mindenki tud, hogy kell meghúzni egy kibaszott ravaszt.

A gyomrom összerándult, amikor a kép bevillant, ahogy remegve áll előttem, ahogy az a román pöcsfej fegyvert szegez rá, aztán már a vállából szivárgó vért láttam magam előtt. Amit kurvára én okoztam... A szemei dacosan csillogtak, mégis félelemmel telve. És az a kurva fájdalom, amit a tekintetében láttam...

Nem akartam bántani. De meg kellett tennem.

Mert ha nem én teszem... akkor az a rohadt román egyszerűen lelövi.

Az állkapcsom megfeszült, ahogy lenéztem a kezeimre. A bőröm még mindig emlékezett az érintésére. Az illata ott volt az orromban, az íze még mindig a számban égett.

Svetlana az enyém volt.

És valaki úgy gondolta, hogy elveheti tőlem.

A pince felé tartva lassan végighúztam az ujjaimat a vascsövön, amely ott hevert a falnak támasztva. Hideg volt, kemény, és tökéletes eszköz arra, hogy agyonverjek vele valakit.

Az acélajtó nehézkesen csapódott be mögöttem, és a pince tompa fénye megvilágította a helyiséget. A sarokban a székhez kötözve ült az a retek. Egy rohadt kölyök. Alig lehetett tizennyolc. A haja csapzott, a bőre csupa vér és kosz, a pólója szakadt, a mellkasa zihált. Az egyik szeme teljesen bedagadt, a szája szélén alvadt vér húzódott.

Fiatal volt. Túl fiatal ehhez a szarhoz.

De nem érdekelt.

Alessandro és Nicolas a férfi  két oldalán álltak, karba tett kézzel figyelve, várva az utasításaimat. Noha nem ölték meg, ahogy kinézett, egyértelmű volt, hogy jól kiverték belőle a szart is. Szó szerint.

A pince levegője sűrű és áporodott volt, de nem csak a vér és az izzadság szagától. Az orromat megcsapta valami még undorítóbb. Egy szúrós, nyers bűz. Az ürülék és a hugy összetéveszthetetlen keveréke.

Beszart és behugyozott ez a szerencsétlen.

Egy fintor futott végig az arcomon, a gyomrom megrándult az undortól. Az alatta lévő szék lábai mellett sötét tócsa terült el, a mocskos nadrágja combközépen átázott. Az egész teste remegett.

- Már most összeszartad magad, kölyök? Pedig még el sem kezdtük igazán.

Nem felelt, de a szeme még mindig dacosan csillogott, mintha lenne benne valami kis nyomorult remény..

- Magánál van? - Kérdeztem szárazon.

Alessandro bólintott.

- Még igen. De ha így folytatja, nem sokáig.

Lassan közelebb léptem, a bűz egyre jobban megült körülöttem. Ha nem lett volna tele a fejem a dühtől, talán még visszatartottam volna a lélegzetemet is, de nem engedhettem meg magamnak.

Előbb-utóbb mindenki megadja magát.

- Kezdjük az elején. - Mondtam halkan. - Hogy hívnak?

Semmi válasz.

Sóhajtottam, majd intettem Nicolasonak.

A kés pengéje lassan siklott végig a férfi tenyerén, mélyen a húsába vágva. A teste megfeszült, a szája remegett, de nem sikoltott.

- Mi a neved?- Ismételtem meg.

Hallgatott.

Felálltam, és intettem Alessandro-nak.

- Hozd a forró vasat.

A román szeme megrebbent. Végre.

Alessandro elővett egy rozsdás fémdarabot, amelynek a vége vörösen izzott. Odalépett, és lassan a fiú nyakához nyomta.

A sikoly éles volt, mintha a teste teljesen megadta volna magát a fájdalomnak. Az égett hús szaga nehézkesen keveredett az emberi ürülék bűzével, amitől a pince szinte fullasztóvá vált. A férfi egész testében rángatózott, a széke recsegett alatta.

- A nevem Mihai!- Üvöltötte.

Elmosolyodtam.

- Na látod? Nem is volt olyan nehéz.

Lassan hátrébb léptem, és a vascsövet a kezembe vettem.

- Következő kérdés. Kinek dolgozol?

Mihai remegett, de az ajkai összeszorultak.

- Nicolas! - Intettem.

Nicolas elővett egy fogót, és egy laza mozdulattal kitépte Mihai egyik körmét. Vér fröccsent, a kis féreg teste görcsösen rándult, és a szája hangtalan sikolyra nyílt.

- Ne kényszeríts, hogy ezt minddel végigcsináljam. Ki a főnököd?

Mihai levegő után kapkodott, a könnyei a vérrel keveredtek.

- Lysenko... - Zihálta.

A szívverésem egy pillanatra kihagyott.

Nem... Az lehetetlen.

- Mi a teljes neve? - Kérdeztem.

- Leo...Leonyd Lysenko...

A pince csendje egy pillanat alatt ólomsúlyként nehezedett rám.

Svetlana levágta annak a retkes pedofilnak a farkát.

Lysenko elvérzett. El kellett véreznie.

És most ez a nyomorult azt állítja, hogy él?

A düh elöntötte az agyamat. Megragadtam Mihai haját, és hátrarántottam a fejét.

- Hazudsz.

- Nem... - Zihálta. - Esküszöm... Ő... Ő volt

A vascső lesújtott. Mihai bordái hangos reccsenéssel törtek meg, az egész teste megfeszült, ahogy az éles fájdalom végigszaladt rajta.

- Nem halt meg! Esküszöm! - Köhögte. - Az emberei elvitték... - Vér buggyant fel a torkából, ahogy beszélt. – Felépült...

Lysenko él.

És azt hiszi, hogy elveheti tőlem Svetlanát.

Megszorítottam a haját, hogy ne tudja elfordítani a fejét.

- Mit keres egy orosz a románokkal? - Sziszegtem. - Mióta?

Mihai torkából fájdalmas nyögés tört elő, de nem felelt.

Alessandro elkapta az egyik ujját, és hátrafeszítette, míg el nem roppant. A rohadék felüvöltött.

- Beszélj! - Üvöltöttem.

A férfi teste rázkódott, az egész szék megremegett alatta.

- Átállt... - Nyögte ki. - Információkat adott... fegyvereket... neveket... mindent... csak hogy bosszút állhasson!

A gyomrom megfeszült.

Lysenko nemcsak hogy életben volt...

De elárulta a sajátjait.

És most ő irányította a románokat.

Felálltam, és egy halk, kegyetlen mosoly kúszott az arcomra.

- Nicolas. Égesd bele a címerünket a homlokába.

A vörösen izzó fém lassan közeledett. Mihai sikítása betöltötte a pincét, a hús sercegve adta meg magát a forróságnak.

Mikor végzett, Alessandro előhúzta a vadászkését, és egyetlen mozdulattal levágta Mihai fejét.

Felvettem a padlóról, a vér melegen csorgott végig az ujjaimon. A pince megtelt az égett hús, az ürülék és a halál szagával.

A kezem ökölbe szorult. Éreztem, ahogy az ujjaim elfehérednek a feszültségtől, de a dühtől lüktető vérem nem hagyta, hogy lazítsak. A rohadt fej a földre csapódott, tompa puffanással landolt a hideg padlón.

- Küldjétek el Lysenko-nak Bukarestbe. - Morogtam, és a cipőm orrával arrébb löktem a torz arccal bámuló maradványt. -  És derítsétek ki, hogy a picsába jutott be ez a kölyök. Aki hibázott... - Megálltam, végignéztem a mögöttem figyelő embereimen, akik mintha egyszerre próbáltak volna eltűnni a szemem elől. - Annak a hullája lesz a következő csomag.

A csend sűrű és nyomasztó lett. A félelem szaga megült a levegőben. Pont így szerettem.

Egy kibaszott háború. Ez hiányzott még.

Lysenko azt hiszi, hogy játszhat velem? Azt hiszi, hogy elveheti tőlem Svetlanát?

Még nem tudja, ki a fasszal kezdett ki.

Lassan felemeltem a fejem, és a tekintetem Nicolason állapodott meg.

- Keresd meg Ivant. - Mondtam jegesen. - Tudni akarom, melyik kibaszott hotelben szállt meg.

Nicolas nem kérdezett, nem habozott. A telefonját előkapva azonnal keresni kezdett, én pedig a halántékomat masszíroztam. Az adrenalin tombolva száguldott végig az ereimen, de az arcom rezzenéstelen maradt.

Percek teltek el, mire Nicolas felnézett.

- Belmonte Hotel. A felső szintet kibérelte magának.

A szám sarkában egy lassú, kegyetlen mosoly jelent meg.

- Akkor indulunk. - Közöltem. - Most azonnal.

Az embereim egyszerre mozdultak. A fegyverek előkerültek, a tárak kattanása olyan volt, mintha a halál kopogtatna az ajtón. Csendben követtem őket, a lépteim visszhangoztak a szobában.

Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer végignéztem a földön heverő fejen.

Lysenko azt hiszi, hogy ő irányít.

De most megtanulja, hogy rossz szervezettel kezdett ki.

Sziasztok ♥️ Kicsit előbb sikerült hozni a részt, mint terveztem, amit nektek köszönhetek. 😊 Köszönöm az új követéseket, csillagokat és kommenteket. ♥️ Ez ad ihletet.♥️