Matteo

Svetlana még mindig reszketett. A combjai remegtek, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha nem tudná eldönteni, szégyellje-e magát vagy sem.

És én?

Nevettem.

Egy rövid, rekedt hang hagyta el a torkomat, az első igazi nevetés, amit talán évek óta hallottam magamtól. De ahogy jött, olyan gyorsan el is halt. Neki remélhetőleg fel sem tűnt...

Ez a kis szajha meglepett.

Nem hittem volna, hogy valaha szórakoztatni fog valaki. Az emberek vagy rettegtek tőlem, vagy szolgáltak. Kivétel persze Sandro és Nic. Nem volt olyan, aki elég merész lett volna ahhoz, hogy játszadozzon velem.

És most itt volt az én makacs kis fiatal feleségem.

Vakmerő, kiszámíthatatlan és kibaszottul vonzó.

A fekete csipkébe burkolt teste, a vörös ajkai, az a gyűlölet, szerelemmel és vággyal vegyes tekintet... pontosan ez volt az a kombináció, amitől soha nem akartam megszabadulni. Természetesen ezt vele nem állt szándékomban közölni. Jobb ha ezt az apró titkot megtartom magamban, és valahol jó mélyen elásom.

Egy határozott mozdulattal megragadtam a karját, talpra rántottam, és magam után húztam.  Ma este velem jön. Hogy miért? Magam sem tudtam pontosan. Csak azt akartam, hogy mellettem legyen.

Fontos dolgok vártak rám. Új harcosok léptek a küzdőtérre, és a legerősebb közülük velem fog megmérkőzni. Loriana révén a spanyolok is behódolnak, és ha minden a terv szerint alakul, a hatalmam még tovább növekszik.

Hamarosan az egész kibaszott világ a lábaim előtt fog heverni. Persze először még ki kell iktatnom ezeket a seggarcú románokat...

Kinyitottam az autó ajtaját, és Svetlanát egyszerűen az ülésre löktem.

A Bugatti motorja mély, fenyegető morgással kelt életre. Imádtam ezt a hangot.

Már a gázra léptem volna, amikor megszólalt.

- Miért kell ennyire sietni? - Kérdezte halkan, közben pedig a haját kezdte rendezgetni, ami a kis műsorunknak hála, kicsit szanaszét állt.

A fogaim összeszorultak. Ezek a retkes kérdések...

Oldalra pillantottam, és a tekintetemet mélyen az övébe fúrtam.

- Fogd be, Svetlana. - A hangom halk volt, de a fenyegetés ott vibrált benne. - Nem érdekel a véleményed. Kussban maradsz, és nem teszed még kibaszott elviselhetetlenebbé ezt az estét.

- Akkor miért hoztál magaddal?

- Azt mondtam, fogd be. - Tagoltam a szavakat, minden egyes szóval nyomatékosítva a türelmetlenségemet. A legbosszantóbb az volt, hogy erre a rohadt kérdésre még én sem tudtam volna válaszolni, még ha akartam volna sem.

Láttam, ahogy az ajkai egy pillanatra elnyílnak, mintha mondani akarna valamit, de végül mégis elhallgatott.

Jó.

Így volt a legjobb.

A motor felbőgött, ahogy rátapostam a gázra, és a kocsi szinte kilőtt a félhomályba.

A Passione bejárata előtt már fegyveres testőrök álltak sorban, a körülöttük lévő emberek pedig automatikusan félrehúzódtak, amikor megláttak.

Odabent aranyfény vonta be a teret, a levegőben dohány és drága parfüm illata keveredett. Mindenütt üzletelő férfiak, félig öltözött nők és kártyajátékok zajától lüktetett a terem. Az alvilág legnagyobbjai itt voltak, mindegyikük ugyanazért. Hatalomért, pénzért és vérért.

Az emberek között volt Ivan is, az orosz Pakhan, Svetlana apja.

A férfi sötét tekintettel mért végig minket, de nem rám figyelt, hanem a lányára.

Éreztem, ahogy Svetlana megdermed mellettem, ahogy észrevette Ivant. Egyetlen pillanat alatt változott meg.Az a nő, aki percekkel ezelőtt még kacérnak és félig-meddig magabiztosnak mutatta magát, hirtelen semmivé foszlott. A vállai megereszkedtek, tekintete a földre szegeződött, mintha láthatatlanná akarná tenni magát.

Ivan lassan közelebb lépett.

- Micsoda undorító látvány - Jegyezte meg halkan, megvető hangsúllyal.

Svetlana összébb húzta magát, mintha a teste ösztönösen reagálna a szavaira. A egyik kezem a derekán pihent, amit egy kissé megszorítottam, jelezve, hogy itt vagyok.

Ivan megállt előtte, végigmérte a lányát, majd ridegen folytatta.

- Így állsz előttem? Húzd ki magad, te suka. Már így is alig érsz valamit, és még a tartásod is szánalmas.

Svetlana egy szót sem szólt. Nem is kellett. Tudtam, hogy fél.

Ivan arca megvetővé vált, ahogy újra végigpásztázta őt. Egy rövid, gúnyos mosoly játszott az ajkán.

- Meghíztál. - Jegyezte meg halkan. - Mióta nem laksz velem, teljesen elhagytad magad. Hányingerkeltő vagy, pont mint a kurva anyád.

Svetlana összerezzent. Nem tiltakozott, nem ellenkezett. Meg sem szólalt. Csak tűrte, Ivan bántó szavait. Mintha már rég megtanulta volna, hogy felesleges.

A gyomromban valami megfeszült.

Egy pillanatig csak álltam, figyeltem őket.

Aztán megszólaltam.

- Nem a te problémád többé. Ő mostantól a feleségem, Pakhan. Nem pedig a lányod, akit kedvedre szidalmazhatsz.

Ivan tekintete rám szegeződött. A terem egy pillanatra elcsendesedett.

Nem volt tiszteletlenség a hangomban, de a szavaim határozottan csengtek.

Ivan ajka alig észrevehetően megrándult, mintha szórakoztatná a helyzet.

- Matteo. - Szólalt meg nyugodtan, de a szeme jéghideg maradt. - Tudom, hogy a feleséged, csupán nem gondoltam, hogy komolyan is veszed.

A testem laza maradt. A légzésem nyugodt. Nem hátráltam meg.
Csak egyenesen a szemébe néztem.

- Nem házasodom újra. Néhány jog megilleti, például, hogy rajtam kívül kurvára nem beszélhet így vele más. Te sem. - Feleltem halkan.

Ivan pár másodpercig mozdulatlan maradt, majd végül elmosolyodott.

A levegő még mindig vibrált közöttünk, de tudtam, hogy ma este nem fog tovább menni. Végtére is, az alku közöttünk nem áll túl biztos talpakon, főleg, hogy a lopott fegyvereket sem sikerült megoldania.

- Ezt a beszélgetést majd folytatjuk, Matteo. - Mondta halkan.

- Nem hinném. - Böktem oda. – Később megkereslek.

Ivan bólintott, majd eltűnt a tömegben. 

Svetlana mereven állt mellettem, a válla feszült volt, a kezei ökölbe szorultak. Ivan szavai még mindig ott vibráltak a levegőben, és láttam rajta, hogy mélyen belé égtek. Az előbb még kihívó volt, pimasz, provokatív. Most? Egy másodperc alatt összetört kislánnyá változott.

Mert az apja ezt tette vele, és még mi mindent tehetett, amit nem tudok...

Körbenéztem a teremben. A Passione tele volt hatalommal. Az cosa nostra legfontosabb emberei, bérgyilkosok, üzletemberek, embercsempészek.

Ahogy a tömeget pásztáztam, egyszercsak Nicolas és Alessandro jelent meg a perifériámon.

Nicolas, ahogy mindig, széles mosollyal nézett rám.

- Na, Capo. Milyen eseménydús este, nem igaz? – A kis buzi. Még mindig nyalogatta a száját a feleségem finom puncijára utalva.

Alessandro nem vesztegette az időt. Közelebb hajolt, és komoly hangon megszólalt.

- Beszélnünk kell a románokról.

Épp válaszoltam volna, amikor Loriana megjelent mellettünk.

- Svetlana.

A hangja könnyed volt, de én ismertem Lorianát. Ez az álca csak azoknak szólt, akik nem láttak át rajta...

A húgom figyelmesen végigmérte Svetlanát, majd egy apró mozdulattal felé intett.

- Beszélnünk kell.

Svetlana rám nézett. Engedélyt kért. Okos kislány. Valószínű, nem akart Nicolas társaságában maradni.

- Menj. De látni akarlak. Ne vidd messze, Loriana.

Bólintott, majd az egyik közeli sarokba húzta a feleségemet.

Visszafordultam Alessandro és Nicolas felé.

- Üljünk le.

A Passione egyik félreeső sarkába mentünk. Innen tökéletesen ráláttam Svetlanara, közben pedig ezt a szarságot is elintézhetem.

Lehuppantam, Alessandro velem szemben, Nicolas pedig szokásosan hanyagul terpeszkedett mellette.

Sandro egyből a tárgyra tért.

- A románok nem elégedtek meg a fegyverekkel. - A hangja feszült volt. - A legfrissebb információk szerint szövetségeseket keresnek.

- Kiket? - Kérdeztem, miközben a poharam után nyúltam.

Alessandro végigfuttatta a kezét az állán.

- A bolgárok és az albánok neve is felmerült.

Megvetően elhúztam a szám. A bolgárok ingatagok, az albánok viszont kiszámíthatatlanok. Ha összefognak, annak kurvára nem lesz jó vége.

- Ha egy oldalon állnak, az szar lesz. - jegyezte meg Nicolas könnyedén.

Ránéztem.

- Nem szar lesz te faszfej. Háború lesz.

A szemünk találkozott, mire Nicolas vigyora halványult.

- És mi lesz az örményekkel? - Alessandro nem hagyta, hogy elterelődjön a téma.

Megkocogtattam a poharam, mielőtt megszólaltam.

- Egyenlőre semmi, amíg ennyire kusban vannak. Figyeljük őket.

Alessandro bólintott.

- Most lapulnak, de nem sokáig.

Pár pillanatig csend volt.

Aztán Nicolas vigyorogva hátradőlt, és egy teljesen más témára tért rá.

- Egyébként, Capo... - Kezdte. - A feleséged elég basznivalóan néz ki.

A poharam megállt a kezemben.

- Egy igazi vadmacska lehet az ágyban.

Lassan letettem az italom.

Felé fordultam, és egy halálos pillantást vetettem rá.

- Ha még egyszer így beszélsz róla, levágom a kibaszott nyelvedet, és feldugom a seggedbe.

A levegő megfeszült, de láttam Nicolas arcán, hogy csupán baszakszik velem. Nem gondolta komolyan. Ő egyszerűen ilyen.

Alessandro közbelépett.

- Elég. - Mondta higgadtan.

Nicolas megvonta a vállát, de nem szólt többet.

Épp hátradőltem volna, amikor egy karcsú test simult hozzám. A szőke nő keze végigsiklott a mellkasomon, a mellei nekem nyomódtak.

- Úgy tűnik, ma este egyedül maradtál, Capo. - Dorombolta.

Ránéztem. Szőke haj, dús ajkak. Pont olyan volt, mint az összes többi kurva itt.

Hagytam, hogy letérdeljen elém.

Mellettem Nicolas már két nőt is a térdére ültetett, Alessandro pedig próbált ellenállni, ami nem vall rá, de egy fekete hajú nő végül mégis mellé simult.

A szőke nő a nadrágom cipzárjához nyúlt.

- Hadd lazítsalak el egy kicsit, Matteo. - Suttogta.

Felé fordultam, de közben a tekintetem elkalandozott.

Svetlanat néztem.

Itt ült nem messze tőlem Lorianával, de nem figyelt a húgomra.

Engem nézett.

A szemünk összetalálkozott.

Láttam benne mindent.

Féltékenység.

Megvetés.

Kétségbeesés.

És a legveszélyesebb dolog az összes közül...

Vágy. Ő akart a kis szőke helyében lenni.

Egy apró, kegyetlen mosoly jelent meg az ajkamon.

Svetlana elkapta a tekintetét.

De tudtam, hogy látta.

Tudtam, hogy megőrjíti a gondolat, hogy egy másik nő térdel előttem, és nyalja körbe a farkamat.

És ez kibaszottul élvezetes volt.

A szőke kurva ajkai körbezárták a hosszomat, lassan mozgott rajtam, mintha élvezné az egészet, de én nem figyeltem rá. Noha állt a farkam, mint egy kőkemény cövek, de nem ennek a kurvának a hatására.

A feleségemet figyeltem.

A szeme sötéten csillogott, a keze ökölbe szorult, és láttam, hogy a mellkasa nagy erőkkel hullámzik. Nem tudta elrejteni, amit érez.

A féltékenységet.

A gyűlöletet.

A fájdalmat.

A szerelmet amit nem rég közölt is velem...

És azt a nyomorult vágyat, amit sem ő, sem én nem tudtunk elfojtani.

Hagytam, hogy lássa.

Hagytam, hogy tudja, bármennyire is azt hiszi, fontos nekem, bármikor pótolható.

Vagy legalábbis ezt kellett hinnie....

A szőke nő nagyon belemerült, a kezei a combomra simultak, de én még mindig csak Svetlanát néztem.

Aztán hirtelen elfordította a fejét, mondott valamit a húgomnak, majd villámló tekintettel, sietős léptekkel eltűnt a szemem elől.

A kurva tovább dolgozott rajtam, de én  elvesztettem az érdeklődésemet. Így már nem volt értelme.

A kezemmel a hajába markoltam, és durván elrántottam magamtól.

- Ennyi elég volt. - Morogtam.

A nő nyöszörögve pillantott fel rám, de nem mert ellenkezni. Szótlanul felállt, és dühösen elsietett. Egy mozdulattal igazítottam helyére a farkamat, majd végignéztem a termen Svetlana után kutatva.

Már éppen indultam volna, amikor egyetlen pillanat alatt minden megváltozott.

Először egy tompa, alig észlelhető vibrálás futott végig a padlón, mintha a föld mélyén valami megmozdult volna. Egyetlen szívdobbanásnyi idővel később, pedig egy lökéshullám úgy csapódott végig a termen, mint egy megállíthatatlan erő. A falak megremegtek, a csillárok vadul kilengtek, és az üvegtáblák egyszerre reccsentek, majd milliónyi szilánkra robbantak. A fülem bedugult a robaj erejétől, egyetlen tompa zúgássá mosott el minden más hangot.

Aztán jöttek a sikolyok.

A pánik gyorsabban terjedt, mint a füst. Emberek ugrottak fel, székek dőltek el, testek csapódtak a földre. A Passione emberei azonnal reagáltak. Fegyverek csattantak, parancsok hangzottak el, de a káosz már utat tört magának.

Én mégis csak egyvalamire tudtam figyelni.

Svetlana. A kurva életbe. Hol a picsába lehet?

Felugrottam a kanapéról, a mozdulat szinte ösztönös volt. A fegyverem már a kezemben volt, ahogy körbefordultam a füst és a villódzó fények között.

Aztán megláttam őt.

A terem végében állt, mintha a lába a földbe gyökerezett volna. A tekintete üres, rémült. A füst örvénylő árnyai között egy mozdulatlan alak tűnt fel mögötte.

Egy fiatal férfi. Talán tizennyolc sem lehetett.

Túl fiatal, túl vézna, túl bizonytalan. A kezében ott remegett a pisztoly, de látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit csinál. Nem egy profi volt,  csak egy kölyök, akit bedobtak a mély vízbe. Tudták, hogy meg fog halni. Ez csupán egy figyelmeztetés volt, hogy mindent tudnak rólunk.

Az ideges tekintet, az olcsó ruha, a kiszámíthatatlan remegés mindent elárult róla. Egy román kölyök, aki kurvára nem illik ide, de valahogy mégis bejutott, és kurvára ott állt Svetlana mögött, a fegyverével a lány oldalának feszülve. Hiba, hiba hátán, amióta ezekkel a retkes ruszkikkal kapcsolatban állok. Csak emlékeztessem magam minden alkalommal, hogy miért is érte ez meg nekem.

A világ továbbra is zúgott körülöttem, a látásom homályos volt, a fejem pedig még kába a robbanástól.

Csak a saját lépteimet hallottam, ahogy elindultam feléjük. Ott álltak, a terem másik végében. A férfi izzadt, a kezében remegett a fegyver.

- Tegye le a fegyverét, vagy megölöm! – Kiáltotta.

A tömeg mozdulatlanul figyelt. Az embereim körém gyűlve, mind pisztolyt fogtak az idegen kölyökre.

Svetlana nem sikított, nem rángatózott.

Csak állt ott, a teste megfeszült, láttam rajta, hogy halálra van rémülve. Nem mutatta, de én tudtam.

Felemeltem a fegyverem, mire az összes emberem kibiztosította az övét. A férfi még szorosabban húzta maga elé Svetlanát.

- Azt mondtam, tegye le a kibaszott fegyvert!

A tekintetem csak egy másodpercre siklott a feleségem arcára. Sápadt volt. A keze az oldalánál lógott,az ujjai remegtek.

Éreztem a feszültséget a testemben.

Az ujjam a ravaszon volt.

Tudtam, mit kell tennem.

És tudtam, hogy nem hibázhatok.

Svetlanától néhány centire kellett eltalálnom a férfit, pontosan úgy, hogy Svetlana vállába belemarjon a fájdalom, hogy érezze a golyó hevét, de ne sérüljön meg komolyan.

És pontosan úgy, hogy a férfi életben maradjon... hogy utána megölhessem a saját módszereimmel.

Egyetlen lövés.

A pisztoly visszarúgott a kezemben.

A golyó megindult.

Svetlana megrezzent.

A férfi összecsuklott.

Sikolyok hallatszottak, a tömeg pánikolva széledt szét, én pedig láttam, ahogy Svetlana a földre rogy.

A vállához kapott, a kezét vörösre színezte a vállából ömlő vére.

A lövedék épphogy súrolta őt.

Ahogy terveztem.

A férfi a földön hevert, a testét görcsös fájdalom rázta. A lövésem pontos volt. A nyaka oldalát találtam el, veszélyesen közel az artériához. A vér lassan szivárgott, eláztatva az ingét, de még élt. Éppen annyira sérült meg, hogy ne tudjon elmenekülni, de ne is vérezzen el azonnal.

A keze megremegett, a fegyver kicsúszott belőle, tompán koppanva ért földet. Az arcán fájdalom és rémület keveredett, ahogy felnyögött, de már nem volt hatalma a helyzet felett.

A fegyveremet leeresztettem, és lassan elindultam feléjük.

A szívem zakatolt, de kívülről semmi nem látszott rajtam.

Nem mutattam, hogy érdekelt volna, hogy a golyó majdnem telibe találta a feleségemet, és azt sem, hogy egyetlen másodpercig könyörögtem belül, hogy pontosan úgy menjen minden, ahogy akartam.

Svetlana rám nézett. A szeme tágra nyílt. Nem tudta eldönteni, hogy direkt történt-e, vagy hogy érdekel-e egyáltalán. Én pedig nem adtam neki rá választ.

Odaléptem a földön fekvő férfihez, felemeltem a fegyverem, és egyetlen szó nélkül a tarkójához nyomtam.

- Vigyétek ki. - Morogtam a mögöttem álló embereimnek.

Alessandro és Nicolas már ott voltak, megragadták a fickót, és elrángatták.

Svetlana még mindig a földön ült, a vállát szorongatta.

A tekintete rám szegeződött, de én nem néztem rá, mert tudtam, hogy ha most találkozik a tekintetünk, rájön.

Rájön, hogy érdekelt.

Hogy a rohadt életemben először imádkoztam valamiért.

És ezt nem engedhettem meg magamnak.....