Matteo

A cigarettám füstje lusták kanyargott a levegőben, én pedig mozdulatlanul álltam, figyelve őket. Figyelve őt. Tudtam, hogy kurva szar ötlet most ezzel foglalkoznom, főleg, hogy baszott sok a szar körülöttünk, de egyszerűen nem sikerült kivernem a fejemből, ahogy a drága kis feleségem azt a vadbarmot nézte az esküvőnk napján.

Nicolas kezei végigsiklottak Svetlana testén. Az ujja végigkövette a mellének vonalát, finoman körberajzolva a feszes halmokat, mintha csak ízlelgetné a pillanatot. A ruha vékony anyaga alatt megfeszült a teste, az ajkai résnyire nyíltak, de nem Nicolasra nézett. Nem is a saját reakciója érdekelte.

Engem nézett.

Az ujjaim ökölbe szorultak. A düh lassan, égető peremmel kúszott végig bennem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most leállítsam ezt az egész faszságot. Meg kell adnom neki ezt az átkozott pillanatot. Nem akarom, hogy valaha is másra vágyjon. Hogy másnak a kegyetlensége után sóvárogjon, amikor én vagyok az egyetlen, aki megadhatja neki mindazt, amit a teste kíván.

Nicolas nem siette el. Élvezte, hogy játszhat vele, hogy próbálgathatja, meddig mehet el, mielőtt  félbeszakítanám. Keze lejjebb siklott a mellkasáról, végig a lapos hasán, és amikor a combjai közé nyúlt, már éreztem a feszültséget a levegőben.

Mi a faszért mentem ebbe bele? Ráadásul ez a faszfej kurvára nem azt csinálja, amit mondtam neki....

Svetlana lélegzete megremegett, de most már volt benne valami más is. Egy halvány, elfojtott ellenkezés.

- Ne... - Suttogta halkan, a hangja megremegett, ahogy Nicolas ujjai a bugyija széléhez értek. Az egész teste megfeszült, mintha menekülni akarna, de tudta, hogy nincs hová. Próbált helyesen gondolkozni, de ő minden volt, csak normális nem.

Nicolas nem figyelt rá. Az ujja végül átsiklott a bugyija peremén, és egyetlen mozdulattal a puncijához ért. Először csak egyetlen ujjal, lassan, puhán simított végig rajta. Majd beléhatolt.

A retkes anyját! Hát mi a faszért ilyen gyengéd vele? Most kellene puszta kézzel letépnem a fejét...

Svetlana teste megrándult, egy remegő sóhaj tört fel belőle. Tudtam, hogy fáj neki, hiszen tegnap nem túl kíméletesen bántam vele. Kurvára belétemezkeztem, mind a huszonhárom centiméteremmel.

A fogaim összeszorultak.

A düh gyomorforgató hullámokban áradt szét bennem, de közben ott volt az egyetlen gondolat, amely vigasztalt.

Az én nyomaim még mindig ott vannak rajta.

Nicolas érintése alatt, a bőrén, a nyakán, a combjai között. Ott vannak az én kezem hagyta foltok, a tegnap esti durva szex nyomai. És a puncijában is, még mindig ott volt a vérrel keveredett mocskos dugásunk jele.

Nicolas lassan mozgatta az ujját benne, majd hozzáadott egy másodikat is. A mozdulatai biztosak voltak, nem siettek, nem kapkodtak. Kiélvezte minden apró reakcióját. És én végignéztem.

Svetlana ajkai szétnyíltak, egy halk, remegő sóhaj tört fel belőle.

De még mindig engem nézett.

A tekintetében ott volt az a furcsa kettősség. Az élvezet, amelyet a teste önkéntelenül érzett, és a fájdalom, amelyet nem tudott elrejteni, és amit kurvára élvezett.

A dühöm már elviselhetetlenül tombolt bennem.

És aztán Nicolas lehajolt...

A nyelve puhán érintette meg a duzzadt csiklóját, és én végignéztem, ahogy Svetlana teste ívben megfeszül. Élvezte. Fájt neki. Ellenkezett, de mégis akarta.

A retkes picsába...

- Ne... - A hangja megremegett, az ujjai görcsösen kapaszkodtak a földbe. - Nem akarom...

A szájából halk, édes nyögés szakadt ki, de nem nézett más felé. Nem hunyta le a szemét. Végig csakis engem bámult.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy elég volt.

Előhúztam a fegyveremet, és egyetlen mozdulattal kibiztosítottam.

- Kurvára nem ezt akarom látni Nicolas. -  A hangom olyan mély volt, hogy még én is alig ismertem fel. Jeges, fenyegető, halálos. - Úgyhogy térj észhez, mielőtt egy kibaszott golyót repítek a fejedbe.

Nicolas mozdulatlanná dermedt. Majd elhajolt a feleségem puncijától. Végre...

Svetlana lélegzete szaggatott lett, a teste  remegett a nyelvének érintésétől, de én csak a félelemmel kevert zavarodottságot láttam a tekintetében.

A fegyvert még mindig Nicolas fejéhez tartottam. A kezem mozdulatlan volt, az ujjam könnyedén simult a ravaszra. Egy pillanat lett volna. Egyetlen kibaszott másodperc, és nem kéne többé néznem azt az önelégült vigyort az arcán.

De végül sóhajtott egyet, és lassan felállt.

A tekintete végigsiklott Svetlanán, aki továbbra ott feküdt a földön, a combjai között Nicolas érintése, árulóan csillogott a napfényben. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, az arcán még ott volt a zavarodottság, a vágy és a fájdalom különös keveréke.

Nicolas azonban már nem érinthette meg újra. Mert ha megteszi, kurvára szétlövöm azt a beteg fejét. És ezzel remélhetőleg ő is tisztában volt. Megtenném...érte. Azthiszem...

- Fogd a farkad, és menj el innen! - Morogtam halkan, a hangom éles volt, fenyegető. -  Verd ki vagy bassz meg egy kurvát, de ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy a kezedet a feleségemre tetted. Takarodj!

Nicolas szórakozottan elvigyorodott, és végigsimított az ágyékán, ahol a nadrágja alatt a farka undorítóan kidudorodott, ahogy Svetlanat nézte.

- Szóval mégsem osztozol? - Vonta fel a szemöldökét lassan, hangjában nyílt élvezettel. - Ez nem rád vall, barátom.

A tekintetem ráemeltem, mire egy pillanat alatt eltűnt a vigyor az arcáról.

- Baszd meg. - Sziszegtem, majd közelebb léptem hozzá. A fegyverem visszatettem a helyére, míg a kezem a nyakára siklott. A mutatóujjam pontosan azon a ponton állt meg, amelyet ha megnyomok, azonnal kipurcan. Kevés ember van, aki ezt a fogást ismeri. De én köztük vagyok.

Ő csak nevetett. Halk, mély, provokatív nevetés volt, amelyben ott bujkált a felismerés.

- Tudod, mit jelent ez, igaz? - Mormolta, a szemében kihívás csillant.

Tisztában volt vele, hogy nem fogom megölni. Kurva bosszantó, de szükségem van rá. Ez a pöcsfej egy kibaszott zseni. Ha most azt mondanám neki, hogy törje fel az FBI rendszerét, nagyjából egy perc alatt meglenne neki. Sajnos majdhogynem pótolhatatlan. Sandro után ő az egyik legjobb emberem... A „barát" szót nálunk nem szokás használni, ezért sem szeretem. Viszont megnyomoríthatom úgy, hogy a farka soha többé ne legyen használható...

- Fogd be a kibaszott pofád, és takarodj! - Morogtam, majd ellöktem magamtól.

Nicolas a földre esett, de csak felkacagott. Aztán egy utolsó, elégedett pillantást vetett Svetlanára, majd megfordult, és elindult.

A tekintetem visszatért a földön fekvő lányra. Az arcát vörösre színezte az élvezet és a zavarodottság.

- Kelj fel! – Parancsoltam.

Nem reagált.

Egyetlen rántással talpra állítottam, de alig hogy elengedtem, Svetlana hátrahőkölt. A mellkasa őrült tempóban mozgott, az arca kipirult, a tekintetében pedig ott lüktetett valami, amit nehezen tudtam hová tenni.

Azt hittem, hogy szokás szerint csendben engedelmeskedni fog, ahogy általában tette.

A keze megremegett, a szeme egy pillanatra a földre siklott, aztán a következő másodpercben megfordult, és futásnak eredt.

Mi a faszt képzel? Nem mondtam, hogy elmehet...

A meglepetés olyan erővel csapott belém, hogy egy pillanatig leragadtam. Csak figyeltem, ahogy a lenge ruha libben mögötte, ahogy mezítlábas léptei halkan csattannak a kövön, és ahogy az egész lénye kétségbeesett menekülést sugároz.

Mégis hova a retekbe fut?

A düh jeges, könyörtelen hullámban csapott fel bennem.

- Ne merészeld! - Mordultam utána, de nem állt meg. – A kurva életbe Svetlana! Állj meg!

Nem állt meg.

Az állkapcsom megfeszült, és egy pillanat alatt utána indultam.

A lépteim visszhangoztak a csendes birtokon, és bár próbált menekülni, esélye sem volt ellenem. Hova a fenébe bújhatna a kibaszott birtokomon? Kijutni nem tudna. Akkor mi a faszt csinál? Bolond, buta nő...

Az embereim ijedten, zavartan, és meglepve nézték, ezt a kurvára soha előnemforduló műsort. Az egyikre egy gyilkos pillantást vetettem, mire az összes elfordult...

Felnevettem, olyan "kurvára nem lehet igaz" nevetéssel, majd futni kezdtem. Én, Matteo Morelli, futni kezdtem, a kibaszott feleségem után, a legjobban védett birtokon, ami csak létezhet a világban. Ez még viccnek is retek rossz volt.

Három másodperc.

Ennyi kellett ahhoz, hogy utolérjem, hogy elkapjam a karját, és egy erős mozdulattal magamhoz rántsam.

Egy kétségbeesett, fájdalmas nyögés szakadt fel belőle, de nem érdekelt. A hátát a legközelebbi kőoszlopnak nyomtam, a testemmel elzárva előle minden kiutat.

- Mit képzelsz, hova futsz? -  Sziszegtem, az arcom alig pár centire volt az övétől. – Kurvára nem mondtam, hogy elmehetsz...

Svetlana zihálva próbált kiszabadulni a szorításomból, de erőtlen volt. A válla remegett, a bőre forró volt a tenyerem alatt, és a szeme most már nem csak zavart, hanem valami mást is tükrözött. Sírt.

Oh a picsába....

- Ne érj hozzám! - Csattant fel, és próbált ellökni, de csak még szorosabban markoltam a csuklóját.

Úgytűnik, kurvára csak nekem mer ellenszegülni.

A dühöm perzselő hőként áradt szét bennem.

- Ne érjek hozzád? - Kérdeztem sötét, fenyegető hangon. – Miért? Mert ebben a pillanatban tudatosult benned, hogy nem akartad Nicolast? Hogy nem volt jó érzés, amikor más ujja mozgott a puncidban?

A szavai elakadtak. Egy pillanatra csak nézett rám, az ajkai szétváltak, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán.

Megcsóváltam a fejem, és közelebb hajoltam. A szánkat csak egy miliméter választotta el egymástól. Édes lehelete szinte perzselte az egész kicseszett testem. Legszívesebben felfalnám. Ez a nő olyan hatással van rám, amilyenre eddig senki más nem volt képes. Minden kibaszott sötétségével és eltiport lelkével, kurvára nekem teremtették.

- Tudod, mi az igazság, Mia Cara? - Mormoltam a füléhez, szándékosan olyan halkan, hogy csak ő hallja. - Hogy rohadtul nem azért futottál el, mert féltél. Hanem mert rádöbbentél, hogy bárki is érjen hozzád... csak engem akarsz igazán

Svetlana teste megremegett.

- Ne szólíts már így! Elég, Matteo! – Üvöltötte, a hangjában a düh és a kétségbeesés keveredett.. A könnyei patakokban folytak, mintha képtelen lenne megállítani őket. Félt. Mégpedig attól, hogy a közösbe dobom majd ezek után.

Figyeltem őt, ahogy szinte hiperventillált, a szeme vad volt és megtört egyszerre. Rohadtul szép volt így. Veszélyesen szép.

Közelebb léptem, az ujjaimat a nedves arcára simítottam, majd végighúztam a hüvelykujjam a remegő ajkán.

- Tényleg azt hiszed, hogy ettől másképp fogok rád nézni? - Suttogtam halkan, de a hangomban ott vibrált a fenyegetés. - Minél jobban próbálsz eltávolodni, annál mélyebbre rántalak.

- Én nem akarok eltávolodni tőled, Matteo! - Csattant fel, a szeme villámokat szórt, a könnyei végigcsorogtak az arcán.

Oh, várj csak... nemsokára megint a kibaszott nevemet fogod kiáltani, de akkor már nem így.

Rángatta magát, próbált kiszabadulni, de az ujjaim vasmarokként tartották. Esélye sem volt.

- Megaláztál! - Zokogta, a teste rázkódott a dühtől és a fájdalomtól.

- És nem aláztak már meg elégszer, Piccola? - Kérdeztem, miközben belemartam hosszú hajába, arra kényszerítve, hogy felnézzen rám.

- Talán Ivan nyomdokaiba lépsz? - Csattant fel, a hangja remegett a haragtól és a fájdalomtól. - Mert ha abban leled az örömödet, hogy megalázol...

Az állkapcsom megfeszült.

- Ne hasonlíts ahhoz a rohadékhoz! – Morogtam, a hangom mélyről tört fel, fenyegetően vibrálva kettőnk között.

- Akkor ne viselkedj úgy, mint ő! - Sziszegte. - A tetteid összezavarnak, Matteo!

A szeme tágra nyílt, a mellkasa alatt őrült tempóban zakatolt a szíve.

Lenéztem rá, a kezem még mindig erősen tartotta, de már nem csak a birtoklás kényszere miatt. Éreztem a fájdalmát, a zavarodottságát, és ez kurvára felbaszott.

Egy pillanatig csak néztem őt, majd lassan, fenyegetően közelebb hajoltam.

- Ne akarj olyasmit látni bennem, ami nincs ott, Piccola. - Szűrtem a fogaim között, a türelmem utolsó foszlányait is elégetve.

De azokban az ártatlan, kibaszottul naiv szemekben ott volt valami...

A remény? Talán. Lehetséges.

A gyomrom megfeszült, az ujjaim önkéntelenül is a hajáról, a karjaira siklottak. Nem akartam látni ezt benne. Nem akartam, hogy legyen benne bármi illúzió velem kapcsolatban.

Lehet, hogy érdekel. Lehet, hogy kívánom a testét, és a picsába is... ki akarom sajátítani. De ennél többet nem adhatok neki. Nem fogok.

Ezt jobb, ha felfogja.

Megvédem. Senki más nem érhet hozzá, csak én. Az élete ezerszer jobb lesz velem, mintha máshol lenne. De szerelem?

A szerelem az én világomban nem létezik. Az nem más, mint egy kibaszott halálos ítélet.

Svetlana nem feleselt tovább. Nem vágott vissza, nem próbált kiszabadulni a szorításomból. Csak pislogott rám, azokkal a hatalmas, tágra nyílt, könnyes szemeivel... mintha megpróbálna valamit kiolvasni belőlem.

A csend kibaszottul nyomasztóvá vált.

Lehunytam a szemem egy pillanatra.

Elég volt.

Kurvára nem voltunk egyedül. Az őrök ugyan elfordították a tekintetüket, de ha sokáig folytatjuk ezt a kis jelenetet, kénytelen leszek kivágni a nyelvüket és a fülükbe tömni.

- Menj! Zuhanyozz le! – Fintorodtam el, majd ellöktem magamtól.

A lendülettől megbotlott, és az egyik közeli oszlopba kapaszkodott, mintha attól a kurva tárgytól remélne biztonságot.

- Most. – Tettem hozzá. - Ma este velem tartasz.

- Hogy mi? Mégis hova? ..

A tekintetem sötéten villant, és egy lépéssel újra előtte álltam. A teste még mindig remegett, az ujjaival az oszlopot szorította.

- Csak fogd be, és tedd amit mondok! – Sziszegtem. – Takarodj! – Ordítottam rá.

Összerezzent.

Képtelen voltam továbbra is elviselni a látványt, ahogy Nicolas mocskos érintése virít rajta. A retkes életbe....

Svetlana nem szólt semmit. Egyetlen pillanatra még mozdulatlan maradt, mintha várt volna valamire. Aztán megfordult, és elrohant....mert mostmár megtehette..