Svetlana

Napjainkban

November másodika. Valószínűleg a legrosszabb nap az életemben. Ekkor születtem pontosan tizennyolc évvel ezelőtt, és a mai nap fogok hozzámenni a világ legkegyetlenebb vezéréhez.

A boldogság, ami egy pillanatra megcsillant előttem, úgy szállt tova, mint egy hullócsillag, amit csak egy pillanatra pillanthatsz meg az égen. Nem voltak soha nagy terveim, mert a normális élet mindig is messze állt attól, amiben voltam vagy vagyok. Már csak egy valamit szerettem volna. Megszökni, és soha többet nem emlékezni az engem körülvevő emberekre.

Egy óriási fehér fátyol takarta el az arcom az emberek elől, miközben a szörnyeteg undorító keze fájdalmasan mart bele vékony derekamba. Egy gyönyörű templom aulájában lépdeltem, egyre közelebb haladva a pokolhoz. Noha Isten színe előtt tesszük meg az eskünket, ez is csak azt mutatja, milyen undorítóan mocskos világ ez, amibe beleszülettem.

A testemet takaró  fehér csipke ruha alatt, a bőröm ragacsos volt az izzadságtól, amiért olyanra kényszerítettek, amit kurvára nem akartam. Nem akartam Matteo játékszere lenni, sem pedig Ivan boxzsákja. A szemeimből csepegő könnyek, amik másnak talán örömkönnyeknek tűnhettek, számomra nem volt más, mint színtiszta fájdalom.

" Sovmestnaya sem'ya. Obshchaya krov." 

Suttogta Ivan, mikor a kezemet egyenesen Matteo erős kezeibe helyezte.

Egy pillanatra olyan áramütés szerű bizsergés kapott el, hogy azt hittem, azonnal összeesek. Matteo ezt észrevehette, ugyanis rögvest elkapta a könyököm, hogy megtartson. 

- Kedves Jegyespár! – Kezdte a pap, mire azonnal elkaptam a kezem, amit eddig a vőlegényem tartott, majd felé fordultam. - A házasság szentségének méltósága őszinte szándékot kíván tőletek. Feleljetek ezért az Egyház kérdéseire!

A szöveg teljesen összefolyt előttem, nem voltam képes felfogni, mit is beszél a pap... micsoda képmutatás... mintha nem lenne tisztában a dolgokkal, és még ez-az ember nevezi magát Isten közvetítőjének...

- Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

- Ígérem. – Nyomatékosította Matteo.

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat?

- Elfogadom. Vagy elfogadom őket. – Folytatta. A hangja teljesen érzelemmentes volt. A szöveget úgy mondta, mintha betanulta volna.

- Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket?

- Ígérem! – Micsoda hazugság.....

Ezután az Atya felém fordult. Szemeiből színtiszta együttérzés sütött. Tudta. Tisztába volt vele, hogy miért is vagyunk most itt.

Lehajtott fejjel megismételte azt, amit Matteonak mondott, majd rám nézett. Nem tudom mióta állhattam síri csendben.

- Svetlana. Megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?

- I..Igen. – Dadogtam mindvégig lehajtott fejjel, ami ugyan nem látszott a csipkés fátylamtól.

- Forduljatok egymás felé. – Nyújtotta ki a kezét a Pap, jelezve, hogy lépjünk közelebb.-  Fogjatok egymással kezet, és én egybefonódott kezeteket átkötöm stólával annak jeléül, hogy házasságtok Isten előtt felbonthatatlan lesz.

Vettem egy mély lélegzetet, ami ugyan nehézkes volt, mert valahol félúton megakadt, majd Matteo kezeibe fontam az enyémeket. Reszkettem. Féltem, és egyben valami furcsa érzés nyomta a mellkasom. Vajon ő is érzi?

A Pap az összekulcsolt kezeinkre tette az övét, miközben a másikkal egy díszdobozhoz nyúlt.

- Isten színe előtt férj és feleséggé nyilvánítalak benneteket. Szeressétek és segítsétek egymást. Jóban. Rosszban. Egészségben. Betegségben. – Tagolta a szavakat, majd átnyújtotta Matteonak a gyűrűt, aki elengedte a kezem,  és egy szempillantás alatt húzta fel a gyűrűsujjamra a háromféle aranyból készült méregdrága ékszert.

Felemelte a csipke fátylat, ami az arcomat takarta, majd átnyújtotta az övét. 

Önkívületi állapotban húztam fel vastag ujjára az ő gyűrűjét. Ennek egy csodálatos napnak kellett volna lennie azzal a Matteoval, akit gyerekkoromban képzeltem magam elé. Aki megvédett. Aki véget vetett apám kínzásának... én mégis mélyről jövő fájdalmat éreztem. Ez a gyönyörű férfi sosem fog engem szeretni vagy tisztelni.

- Megcsókolhatod a menyasszonyt...- Súgta a pap. Talán csak mi hallottuk...

Noha nem az első csókunk volt, én mégis rettegtem. Hogy mitől, azt magam sem tudtam. Talán az érzelmektől, amit a férjem közelsége okozott.

Megfogta a derekam, majd túlon-túl gyengéden húzott maga felé. Nem volt jellemző rá ez a fajta viselkedés. Én csak pislogtam, miközben éreztem, ahogy elönti a meleg a bensőmet, ami aztán az egész arcomon tükröződött.

- Viselkedj szépen Svetlana, és nem lesz mellettem rossz életed. – Búgta a fülembe, amitől az egész testem lúdbőrözni kezdett, majd a számra nyomta az övét.

A hasamban azok a pillangók, amikről oly sokat olvastam, azonnal életre keltek, és villámgyorsan csapkodni kezdték színes szárnyaikat. Matteo illata teljesen elborította az elmém. Mentol és cigaretta, valami egyedi parfümmel keveredve, ami inkább volt fűszeres, mint édes. Nem viszonoztam a csókot, hiszen mire feleszméltem a kábulatból, már el is hajolt tőlem.

- A Bratva és a Cosa Nostra egy életre összeköttetett! Közös család! Közös vér! – Ismételte el Ivan orosz szavait.

A kezeinket összekulcsolta, majd maga után kezdett húzni. Pont mint pár hónapja a Passione-ban.

- Most elmegyünk a házamba, fogadjuk a gratulációkat, és végérvényesen is a magamévá teszlek Svetlana. – Közölte már a limuzinban.

- Mi lesz a piros lepedővel... - Suttogtam rekedten.

Túl gyorsan történt minden. Még feldolgozni sem volt időm a történéseket. Feleség lettem. Egy aljas, könyörületet nem ismerő, kegyetlen ember felesége.

- Svetlana. A farkam épp csak becsúszott abba a szűk kis puncidba. – Teljesen az arcomba hajolt. Úgy súgta a szavakat a fülembe. – Vérezni fogsz nekem ma este. – Harapta meg egy kicsit a fülem hegyét.

Kirázott a hideg, áruló testemet szinte felgyújtotta a szavaival. Lángolt az arcom, a lábam köze pedig ragacsos lett karcos hangjától. Undorodtam saját magamtól.

- Miért nem mész el az egyik kurvádhoz Matteo? – Hangom erőteljesebbnek hatott, mint ahogy éreztem magam. – Nem vagyunk igazi házasok. – Próbáltam teljesen az ablak felé közeledni, de észrevehette, mert folyamatosan egyre közelebb jött hozzám.

Felnevetett.

- Tudod drága feleségem...- Simított végig a csipkével fedett derekamon. – Soha nem hagynám ki azt az érzést, ahogy a puncid befogadja a farkamat.

Elhajoltam tőle. Utáltam, hogy a testem teljesen másképp reagál, mint az elmém.

- Mert már most is nedves vagy nekem. Igaz Mia Cara? – Fordította maga felé az arcom.

- Erre vagy büszke? – Sziszegtem az arcába. – Hogy egy tizennyolc éves éves lány teste reagál rád?

- Ugyan Svetlana. Ez kurvára nem a rohadt korodról szól. – Harapta be az alsó ajkam pont annyira, hogy egy apró vércseppet le tudjon szívni róla. – De gondolom ezzel te is tisztába vagy.

Nem válaszoltam, mert remegő hangom azonnal elárulná neki hűtlen bensőm harcát.

- Most pedig maradj végig mellettem. Nem akarom, hogy eltűnj.

Szinte hangtalan volt, ahogy a limuzin leparkolt. Az ajtó mindkét oldalát számomra ismeretlen emberek nyitották ki nekünk.

A szörnyen fodros menyasszonyi ruhámtól alig tudtam kiszállni a kocsiból.

Az egyik őr éppen segíteni készült, de Matteo elrántotta tőlem, majd átvette a kezeimet.

- Azthiszem világosan megmondtam, hogy kurvára nem érhettek hozzá. – Lökte félre a sofőrt.

Megmerevedtem a birtoklástól elködösült Matteotol. Még a birtokot sem sikerült felmérnem, mert teljesen legtaglózott a viselkedése....