- Ezt most csak álmodom?! - nézett körbe a srác, aki rám támadt. - Mert hogy ma még nem szívtam be, az biztos!
- Hogy került ide Gaia?! - néztem Annabethre, és próbáltam úgy tenni, mintha az ismeretlen srác és a lány nem lennének itt. Akárhogyis, a srác iránt még mindig gyilkossági kényszert éreztem, mivel betörte az orrom, és magáénak nyilvánította Annabeth-t. Egyszóval csak ki akartam csinálni.
- Fogalmam sincs - vallotta be. - De az nem tűnik jónak, hogy itt megtalált minket... Még úgy is, hogy még mi sem tudjuk, hogy mikor és hop vagyunk.
- Mielőtt Gaia megjelent, Nüx hangját hallottam a fejemben - mondtam, majd elmeséltem, amit Nüx mondott.
- Szerinted már elfogták őket, vagy...? - nem kellett befejeznie, mert értettem.
- Nem tudom, de remélem egyik sem - válaszoltam. - És úgy hiszem, hogy Gaiával is lesz még dolgunk.
- Mostmár legalább tudjuk, hogy miért nem halt már ki az emberiség - próbált vidítani Annabeth, de nagyon a gondolataimba feledkeztem.
- Igen - válaszoltam végül. - És mikor újra találkozunk vele, nem lesz ennyire könynű legyőzni.
- Bocsi, hogy beleszólok a bájcsevejbe, de elmondanátok, hogy ez mégis mi a franc volt?! - állt Annabeth mellé a srác, én pedig kettejük közé tolakodtam, átkaroltam Annabeth-t (amit a srác szemmel láthatóan nem vett jó néven), és csak annyit mondtam:
- Pofa be! - ez után Annabeth-szel és - sajnos - az ismeretlen sráccal és lánnyal együtt kimentünk az iskola udvarára. Mikor megálltunk, Annabethhez fordultam: - Meg kell keresnü...

A szavam pedig elakadt, mert Annabeth mögött megláttam Hazelt és Leot a diákok között. Oda is szaladtunk hozzájuk.
- Hazel! Leo! - köszöntünk.
- Percy, Annabeth! - öleltek meg minket. - Mi történt?
- Nem tudjuk - valaszoltam. - Mi is itt ébredtünk.
- Mi történt az orroddal? - kérdezte Hazel.
- Hosszú történet...
- A robbanásról nem tudtok semmit? - kérdezte Leo is.
- Az Percy volt - bökött oldalba Annabeth.
- Mi?! - nézett rám Hazel aggódó tekintettel, Leo pedig inkább elismerően.
- Ja. Gaia megjelent előttünk - mondtam.
- Percy meg eléggé ellátta a baját - tette hozzá Annabeth.
- Ezek meg kik? - nézett a hátunk mögé Leo.
- Nem tudjuk - sziszegtem. - De a srác már közel áll ahhoz, hogy belefolytsam a Sztüxbe.
- Mert? - nevetett Leo.
- Csak nézz rám...
- Ezek meg kik? - jött oda a srác és a lány is. A srác átkarolta Annabeth-t, amitől nekem nagyon felszaladt a vérnyomásom. Meglöktem a srácot.
- Mégegyszer hozzáérsz, esküszöm a Sztü...
- Percy... - figyelmeztetett Annabeth.
- ...esküszöm, hogy letépem mindkét kezed... - javítottam ki magam. Aztán Annabethre nézve hozzá tettem: - ... vagy ő fog kinyírni... És ha kérhetném, lehetne arról szó, hogy békén hagytok minket? Igazán kösz.
- Az én barátnőm! Nem te fogod megmondani, hogy mit tehetek vele! - ordította a képembe, majd fellőkött.

És ekkor volt elegem ebből a srácból. Felálltam, s Hazel és Annabeth kezét éreztem a vállamon.
- Ne tegyél meggondolatlanságot, Percy! - kérleltek, de én nem akartam rájuk hallgatni. Most csak az volt a fejemben, hogy beverjek ennek a srácnak egy isteneset.
- Gyerünk, Percy, adj neki! - szurkolt Leo. Szinte éreztem, hogy hogyan néznek rá a lányok, s már szinte megsajnáltam érte a fiút. De Leo nem változtatott a mondandóján.

Megtámadtam a srácot. Ököllel ütöttem egyet a srác arca felé, és ez be is talált, s hátratántorodott. Aztán vállal mentem a srácnak, amitől felborult. Ekkor vízcsobbanás szerű hangot véltem hallani, s egy hideg kéz megfogta a vállam. Mikor megfordultam, az apámat, Poszeidont találtam magam előtt.

Poszeidon ismét a hawaii ingjében volt, amiben a tizenötödik születésnapomon meglátogatott. Sötét rövidnadrágot viselt hozzá, s egy pecásbot volt az egyik kezében. Nem is tudtam, hogy a Tengerek Istene pecázik.
- Percy! - szólt rám szigorúan. - Nem ezért vagy itt!
- De Annabeth-t...
- Tudom, de akkor is a küldetésre kell koncentrálnod, nem holmi verekedésekre! Figyelj, Percy - váltott át kedvesebb hangnembe. - Segíteni fogok az utadon. Amiben csak tudok. De el kell azt fogadnod, hogy akármit is csinálnak az emberek, nem szabad lankadnia a figyelmednek a küldetésről! Ezért tudott észlelés nélkül Gaia megjelenni. Mert ti azzal voltatok elfoglalva, hogy mi történt.
- És mi történt? - kérdezte Annabeth.
- Nüx egy kicsit... belekavart a dolgokba - válaszolta az apám. - Kicsit eltérítette Elisabeth számításait, és több külön helyre rakott le titeket, viszont ugyanakkor.
- És ez az ugyanakkor pontosan mikor van? - kérdezte Hazel.
- 1947- ben - hangzott a válasz, s tágra nyílt szenekkel néztem Poszeidonra, aztán körbenéztem. És most, hogy jobban körbenéztem, láttam, hogy tényleg réginek tűnik New York.
- És a többiek hol vannak? - kérdeztem.
- Mind a hárman Los Angelesben vannak, szintén egy iskolában.
- Los Angelesben?! - nézett Leo döbbenten.
- Jobb lesz, ha indultok, Percy - nézett rám Poszeidon. Nem értettem amúgy, hogy miért volt ennyire ideges, amikor leállított. Nem szokott ennyire ideges lenni. Lehet, hogy sürget az idő? - Ja, és Percy! Vigyétek őket is! - mutatott az ismeretlen srácra és lányra.
- Mivan?! - azt hittem, csak viccel, de arca nem erről árulkodott.
- A srcácot Jack-nek hívják, ő is az én fiam, a lányt pedig Juliának.  Ő Annabeth féltestvére.
- Várj, MIVAN?! - kapkodtam a fejem Jack és apám között. - Ez valami rossz vicc lehet. Még hogy ez lenne a testvérem?! Miért nem Tysont küldted mégegyszer?!
- Siess, Percy, mert Nüx erősödik! - mondta Poszeidon, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, s eltűnt. Segítségkérően Annabethre néztem.
- Ugye ez valami vicc? - néztem rá.
- Sajnos nem úgy tűnik... - sóhajtotta.