- Nem értem, hogy minek megyünk Miamiba - sopánkodott Jack. - Ha Jacksonville-nél egy másik vonatra ültünk volna, akkor most úton lehetnénk California felé.
- Mert vizen gyorsabban tudunk haladni - válaszoltam. - Itt van Percy. Na meg te is, habár még nem is tudod használni az erődet, de Poszeidon fia vagy.
- Én ebben egy kicsit kételkedem - mondta Percy, s felült, mintha valamit észrevett volna.
- Attól még, hogy nem jöttök ki jól, az - mondta Hazel. - Apád mondta...
- Nem. Úgyértem... - ment közelebb Jack-hez - ...ő római.

Percy felhajtotta a fiú pólójának ujját, majd a saját alkarját mutatta meg mindenkinek. És nem fogjátok elhinni: ugyanaz a jel volt rajtuk. Egy SPQR, és egy háromágú szigony... csak Percynek egy csomó vonal volt alatta.
- Neptunusz?! - suttogta Hazel, és Percy bólogatott. Ezen mindegyikünk meg volt lepődve, még Jack és Julia. Bár ők inkább úgy néztek ki, mintha valamit nem értenének.
- De Poszeidon mondta, hogy a fia vagyok, nem? - kérdezte Jack. - Nem Neptunusz.
- Egy istennek több személyisége van - magyaráztam. - De tényleg Poszeidon volt ott...
- Percyt is Juno mutatta be a Jupiter Tábornak, nem Héra - mondta Hazel, és erre Percy is bólogatott.
- Ez igaz! De ő Neptunusz fiának, nem Poszeidon fiának nevezett - mondta Percy.
- Az talán az istennő Juno alakja miatt volt - találgatott Hazel.
- Nem tudom de... - Percy már nem tudta befejezni mondandóját, mert közbevágtam:
- Meg érkeztünk!

***

Miami nem volt annyira régies, mint Washington volt. Tudom, mert voltunk itt Percyvel pár éve.

A vonattal pont a tengerpart mellett tudtunk megállni, mert ott volt az állomás. Mikor kiszálltunk, az utasok elég furán néztek ránk.
- Hogyan tovább? - kérdezte Hazel.
- Most az az Atlanti-óceán - mutattam a vízre. - Valahol kerítünk egy csónakot, és Percy elvisz minket Houston-ba.
- Az még mindig messze van Angelestől - mondta Percy.
- Onnan majd vonattal megyünk tovább... ha van...
- Akkor kerítsünk gyorsan egy csónakot! - adta ki az utasítást Percy.

***

Pár csónakot röktön az első kikötőben találtunk... mivel egy kikötő volt... Ez egy kis facsónak volt, ami elég gyengének tűnt, de Percy váltig állította, hogy ő ezzel elvisz minket Houston-ba. Így hát beszálltunk a csónakba.

Percy nagyon jól tudta, hogy merre kell menni Houston-ig. Mondjuk már bebizonyította, hogy ő maga egy élő iránytű.

Lopva Jackre pillantottam, hogy tudja-e, hogy hol vagyunk, de semmi jelét sem mutatta annak, hogy tudná. El is gondolkodtam, hogy ő hogy lehet Poszeidon fia.
- Most érünk be a Mexikói-öbölbe - jelentette ki Percy.
- Mennyi idő alatt vagyunk ott? - kérdeztem.
- Fél óra... talán egy - válaszolta, de most valamiért nem tűnt meggyőzőnek. Pedig ha vizen van, akkor mindig biztos szokott lenni magában.
- Van még valami, ugye? - tettem fel a kérdést.
- Valami... rosszat érzek az öbölben - válaszolta.
- Milyen rosszat? - kérdezte Hazel.
- Nem tudom... De mintha egyre közelebb érne... Mintha tudná, hogy hol vagyunk - válaszolta Percy, és ebben a pillanatban egy hatalmas hajó csapódott nekünk. Az ütközés erejétől a csónakunk darabokra hullott, és mindannyian a vízbe csobbantunk.