- Ez Tartarosz?! - kérdezte Jászon. Már a hangján is hallatszott, hogy meg van rémülve. Ezt mondjuk meg is értettem, hiszen amikor legelőször találkoztam az istennel a Tartaroszban, akkor én magam is annyira megrémültem, hogy el is ejtettem a kardomat. Na arra a mozdulatomra nagyon nem vagyok büszke.

Előkaptam az Árapályt és a Tűz Kardját, ami Griffendél kardjakén jelent meg a kezembe, és Annabeth-t védelmezve a lány elé álltam.
- Hogy ébredt fel anélkül, hogy aktiválták volna a kardot?! - kérdeztem Tartarosztól aki valamilyen furcsa módon még nem támadott. Sőt, még kézségesen is válaszolt:
- Nekem nincs szükségem arra az ócska kardra, hérosz! - mondta, majd intett egyet az óriásoknak, amitől mind a kettő támadásba lendült.

A két gigász nekünk, félisteneknek rontott, Gaia pedig a bukottat támadta meg. Úgy vettem észre, hogy a két isten között Tartarosz a domináns fél, mert ő még mindig a helyén állt és elégedetten figyelte a cselekményeket.

Szóval Porphürión és Polybotes megtámadott minket, s mi heten támadtunk kettejüknek vissza, ugyanis Lilyt és Elisabeth-t nem engedtük harcolni.

Én a Tűz Kardjával egy-egy tűzcsóvát küldtem mind a két óriásra, s ebben Leo is segített. Aztán Jaszon segített be azzal, hogy a Levegő Kardját bevetve egy villámot szórt Porphüriónra, amitől az óriás elesett, és a hasán egy lyukból ichor folyt ki. Polybotest pedig Hazel terítette le spatája segítségével. Ezt úgy tudta elérni, hogy az óriás mögé lopózott és egy vágást vitt be a gigász... öhm... hüllőfarkába. Ez után már csak az maradt hátra, hogy eltüntssük őket.

Felemeltem tehát a kezemet, és a két óriás megmerevedve felállt.
- Anakluszmosz! - kiáltotta Annabeth, hogy ölje meg gyorsan az óriásokat, s gyorsan egy villám eltalálta Porphüriónt, egy tűzgolyó pedig Polybotest. A két gigász porrá vált.
- Nem rossz kis képességed van, Jackson! - mondta elismerően Tartarosz, s tüzes lasszóját leengedte. Tudtam, hogy támadni akar. - Ugye emlékszel Damasztórra, a fiamra.

Ekkor mégegy óriás emelkedett ki a jégből. Rögtön megismertem a gigászt. Damasztór volt az. Megszorult a szívem, amikor ránéztem az óriásra, ugyanis bánatos bocsánatkérő arccal nézett rám. Aztán megjelent mellette egy titán. Ezüstös színe volt, és nekem nem kellett több, hogy őt is felismerjem: Bob volt az. Vagyis az igazi neve Iapetosz, de én neveztem el Bobnak.
- Engedd el őket! - kiáltottam. Gondolom most Annabethen kívül mindenki hülyének nézett, hogy miért akarom, hogy elengedje Iapetoszt és Damasztórt, de nem foglalkoztam vele.
- Ahogy akarod - vigyorgott gonoszul, s az óriás és a titán is felénk kezdett szaladni. A többiek már harci állásban voltak, de én nem akartam velük harcolni.
- Segítsetek! - kértem a felénk száguldó lényeket. - Győzzük le együtt Tartaroszt! Nem kell ellenségeknek lennünk! Győzzük le Tartaroszt és Nüxt! Együtt!
- Igaza van - mondta Bob, s Damasztórral megállt, s Tartarosz felé fordultak. - Most sem engedem, hogy bántsad Percy Jacksont és Annabeth Chase-t!
- Ostobák vagytok mind a ketten! - kiáltott rájuk Tartarosz. - Most végleg eltűntetlek titeket!

Tartarosz lasszójával Damasztór felé csapott, de nem találta el a gigászt, mert az előbb ellépett a lasszó útjából, aztán elővette csontkardját, s apjára ugrott. Bob is segített neki a hatalmas seprűjével.
- Mi a...? - nézett nagy szemekkel Jászon.
- Az ő segítségükkel jutottunk ki anno a Tartaroszból - magyarázta Annabeth.
- Menjetek! - kiáltotta a bukott, miközben Gaiával harcolt. - Pusztítsátok el a kardokat és győzzétek le Nüxt!
- Igaza van! Nyomás!

Mind a kilencen a hajónk felé rohantunk. Mikor már majdnem a hajónál voltunk megjelent előttünk Tartarosz.
- Ez nagy hiba volt, Jackson! - mondta az isten. - Kétszer nem etettek meg ezzel a trükkel.
- Mit tett velük?! - követeltem a választ, de aztán meghallottam magam mögül Bob hangját. Mondanom sem kell, megkönnyebbültem.
- Véged van, Jackon! - morogta Tartarosz, s lasszójával felém sújtott. Ezt a támadást kivédtem az Árapállyal, s racsavarodott a lasszó kötele. De gondolom erre az isten számított, mert maga felé rántott.

Mikor felnéztem a földről, Tartarosz éppen fölöttem röhögött. Kihasználtam az alkalmat, és Griffendél kardjával belevágtam Tartarosz lábába, amitől az isten idegesen felordított. Lecsapott rám, de én még gyorsan elgurultam a penge elől, s felpattantam. Épp ekkor repült el a fejem mellett egy villám, amit Jászon lőtt ki a Levegő Kardjából. Illetve a villám mellé még egy tűzgolyó is társult. De még így sem tudták leteperni az istent a lábáról.

Lenéztem Tartarosz lábára, ahol belevágtam, s láttam, hogy csöpög valami. De ez nem ichor volt, hanem valami vörös lé. Azt gondoltam, hogy ez az alvilági folyók egyikének lehet a megfelelője, s épp ezért megpróbáltam parancsolni a vörös löttynek, de nem sikerült. Ekkor Bob és Damasztór elsuhant mellettem, és ismét rátámadtak Tartaroszra. És nekem csak ekkor jött az ötlet: a víz.

A körülöttem levő összes vízre koncentráltam, s mikor a fejemben kiadtam a parancsot, akkor az óceán nagyon elkezdett háborogni, és az Antarktisz jégtalaja is olvadni kezdett, majd egy vízburkot képzett az óceán segítségével.

Aztán a parancsomra az összes víz Tartaroszra zúdult, és egy gömbbe zártam az istent. A zúdulás egy kicsit elérte Damasztórt és Bobot is, de nemkülönben foglalkoztak vele.

Szétloccsantottam a gömböt, s Tartarosz a jégtalajon kötött ki. Morogva felém fordította arctalan arcát, és felállt, majd egy tüzes kísérettel eltűnt.

Felszaladtunk a hajóra Damasztór és Bob kíséretével, és elindultunk.