Nem hittem volna, hogy újra látom ezt a helyet. Hádész Háza. Meg a Tartarosz. Mikor legutóbb erre jártam, akkor éppenséggel kijutni akartam innen, nem bejutni.

Hádész Házának bejáratát senki sem őrizte, senki, csak egy tál. Egy tál és egy pohár.
- Jaj, nemár! - nyafogta Leo.
- Mivan? - kérdezte Percy.
- Egy pohárral meg kell osztanunk kilencünk között - mondta Hazel.
- De mi ez? - kérdeztem.
- Méreg - válaszolta Jászon.
- De akkor minek meginni? - vetette fel Percy.
- Mert ha nem iszod meg, akkor meghalsz odabent.
- Ha megiszod, akkoris!
- Lehet - adta meg magát Hazel. - De ha nem, akkor odabent sem fogsz meghalni, Hínáragyú. Max a Tartaroszban. De az már más.
- Szar lesz, hidd el - mondta Leo a fiúnak. - De tényleg megvéd. Nézz csak Jászonra! Lehet, hogy a téglákra bukik, de még él... asszem.

Ezen jót nevettünk Jászonon kívül.
- Na, akkor igyunk!

Hazel elvette a poharat a tálról és belemártotta.
- Körbe kell, hogy adjuk, és jegyezzétek meg: ne igyatok belőle egynél több kortyot!
Megitta a kortyát, s továbbadta. A kör legvégén voltam én, még Lily és Elisabeth is elöbb kortyolt bele, mint én. De amikor megtettem, egy égető érzés fogott el a mellkasomban. Aztán lassacskán, de elmúlt.
- Mehetünk.

Hádész Háza hosszú volt. És sötét. És pókokkal teli! Végig a Halál kapujáig szorongattam Percy kezét. Aztán megláttuk a liftet.
- Oké - kezdte Percy. - Felfele csak annyit kellett tennünk, hogy megtartottunk az ajtót. De lefelé?
- Ott majd én fogom kinyitni - mondta Hazel.
- Mégis hogy?
- Alvilági kölyök vagyok, rémlik?
- De nem tartaroszi, rémlik?
- Csak bízd rám, Percy! Tudom, hogy mit csinálok.
- Rendben.

A lift ebben a pillanatban kinyitott, s egy pár szörny jött ki rajta. Nem igazán volt fegyverünk, csak a Levegő Kardja. Ha Hazel nem lett volna, akkor egyáltalán kard nélkül maradunk, ugyanis Hazelről tudni kell, hogy ő vonzza a nemesfémeket. Így a Birodalmi Arany és az Égi Bronz kardokat is. Így pár másodperc alatt lett is kardunk, hogy lekaszaboljuk a szörnyeket. Gyorsan beszálltunk a liftbe, s az elindult lefelé. Közbe persze tartani kellett az ajtót, hogy ne nyíljon ki.

Aztán a szokásos tizenkét perc után megérkeztünk a a Tartarosz földjére. Egészen pontosan Tartarosz szívéhez. A helyhez, ahol az öt folyó összefolyik.
- Végre ideértetek! - hangzott egy félelmetes hang. Nüx volt az, maga. Éppen előttünk állt egy száz méterre.

Jászon elővette a Levegő Kardját, és már suhintani is akart vele, amikor valami a karhoz csapódott, és darabokra törte.
- Mi a...?! - néztünk mindannyian Jászon felé. A fiútól balra Luke állt, egyik kezében az Intrikus, másikban pedig az a sötét kard, ami a vonaton is nála volt.
- Végre szabad vagyok! - kiáltotta Nüx. És tényleg! El is felejtettem, hogy csak a kardok pusztulása után győzhetjük le. De ehhez le kell állítanunk Luke-ot valahogy.
- Luke, kérlek! - közeledtem a fiú felé. - Ne tedd ezt!

De a fiú mintha meg sem hallotta volna, állt egy helyben. Nüx pedig közelebb lépett, és mikor Percyhez ért, kitárta szárnyait.
- Te voltál, aki legyőzte atyámat, nemde? - kérdezte. - Percy Jackson. Elismerésem! De velem nem lesz ilyen könnyű dolgotok. Támadj!

Luke támadást indított mind a kilencünk ellen. És úgy mozgott, mint még soha. Nagyon gyors és nagyon erős volt. És az a sötét kard, az nagyon kiidegelt. És eközben Nüx is támadásba lendült, s megtámadott minket a Sötétség Kardjával. Egy másodpercig egy kis kör alakult ki, aminek a közepén Elisabeth állt. És a lány ki is használta az alkalmat: egy energia a kör közepe felé vonzott mindenkit.