Már jópár órája, hogy Apollón elporladt a hajón, és ez alatt az idő alatt egyre jobban kezdtem depressziós lenni. Nem tudjuk, hogy hova kell mennünk, ha jól értelezem a Végső Próféciát, akkor nemsokára meghalok és végezetül az egyik kedvenc istenem a szemem előtt párolgott el.

De akármennyire szenvedés is volt ez nekem, akkor sem hagyhattam, hogy összeomoljak, mert ha ez megtörténne, akkor azt Annabeth nem viselné valami jól. Látom, hogy ő is mennyire szenved. És én csak miatta akarok harcolni.

Ez alatt a pár óra alatt, egészen Dél-Amerika legdélebbi részéhez értünk.
- Meddig megyünk? - kérdezte Jack. - Mindjár' a Déli Sarkon leszünk!
- Pont oda megyünk - válaszoltam. Látszólag senki sem értette az indokot, ezért elmagyaráztam nekik: - Azért megyünk az Antarktiszra, mert gondolkodtam, és ott kell lennie a bukottnak.
- De ki az a bukott? Egy isten? - tette fel a kérdést Jászon. És akármennyire is válaszolni akartam volna, erre a kérdésre csak a nem tudom lett volna az egyetlen igaz válasz. De helyettem Annabeth válaszolt.
- Nem egészen - mondta. - A bukott egy sokadik generációs félisten, aki halhatatlanná lett.
- Várj.... Mivan?! - néztünk mindannyian a lányra. Eddig az oké volt, hogy mindig tudja az okos választ, de akkor Hazel és Piper mindig értette, hogy miről beszél. Most viszont Hazel ugyanolyan értelmetlen nézést produkált, mint mi, a többiek. Piper pedig nem volt itt.
- Tudjátok, ha két félistennek közös gyereke lesz, akkor egy másik, hatalmasabb félisten lesz - magyarázta Annabeth. - És ez a félisten pedig egy pont ilyen félisten... Vagyis mostmár inkább isten, mivel halhatatlan.
- Szóval most egy halhatatlan és egy majdnem minden isten hatalmával bíró félistenhez kell elmennünk, akiről még azt sem tudjuk, hogy őrült-e?!
- Röviden ennyi lenne - mondta.
- És erről te honnan tudsz? - kérdezte Leo.
- Anyám mutatta.
- Azt mondta, hogy nem tudnak többet segíteni.
- Azt mondta, hogy fizikálisan - ellenkezett a barátnőm.
- Jó, szóval akkor Antarktisz, bukott. Ugye? - kérdeztem az úticélt, s Annabeth magabiztosan bólintott. És még egy mosolyt is hozzáfűzött. Örültem, hogy újra láthatom mosolyogni.

***

Egy órával késöbb megérkeztünk az Antarktiszra. A levegő jég hideg volt, és nem volt nálunk semmi féle ruha, ami jó lett volna ilyen időben.
- Na jó, és m-most m-merre? - vacogtam.
- T-teljesen a D-Déli Sarkra - válaszolta Annabeth.

Ekkor Leonak egy hatalmas ötlete támadt: tűzbe vonta magát, és úgy állt mellettünk, így jó meleget adott.
- Égő vagy, Valdez - viccelődött Jászon.
- És túl meleg is - nevettem. Annabeth a bordáim közé könyökölt, ezzel jelezve, hogy elég volt a poénkodásból.

Nemsokára találtunk egy házat a jégsivatag havas vidékén. És a házban élt valaki.

A ház közelébe érve egy pasas lépett ki az ajtón. A pasas kb eg, fejjel magasabb volt nálam, kigyúrt teste volt, és rövid barna haj húzódott meg a feje tetején. A pasason nem volt egy sebhely sem.

Habár életemben még hallani sem hallottam egy olyan félvérről, aki annyira erős, hogy az összes isten erejét birtokolja, és úgy hívják, hogy bukott, de legbelül tudtam, hogy ő áll előttünk. És ekkor az eszembe ötlött a kérdés: Miért nem győzi le a bukott Nüxt, ha ennyire hatalmas?
- Nem véletlenül hívják bukottnak, Percy - mondta Annabeth, mintha a fejemben olvasott volna.
- Mi történt vele? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs. Még én sem hallottam róla, de gondolom nem véletlenül hívják így - mondta.
- Üdvözöllek titeket, utazók! - mondta a bukott, és kedvesen beinvitált a házába. A ház nem volt nagy, egy embernek bőven elég volt. Viszont amúgy nagyon szépen volt berendezve. - Mi okból jöttetek ilyen délre?
- A bukottat keressük - válaszolta Leo. Nem hiszem, hogy leesett volna neki, hogy éppen vele áll szemben, éppen ezért hagytuk, hadd beszéljen. A pasas nyugtalanul felnevetett.
- Az igazi nevem Anakluszmosz - mondta a bukott. Azt hittem rosszul hallottam. Anakluszmosz?! Dehát az a kardom neve!
- De... az nem lehet! - mondtam ki. - Nem lehet Anakluszmosz a neve!
- Csak jobban tudom, hogy hogy hívnak, hérosz! - csattant fel a bukott.- De ha azért vagy ennyire meglepve, mert a kardod is így hívják, akkor segítek: rólam nevezték el.
- Micsoda?! - néztem rá.
- Igen, Percy Jackson. Én voltam a Víz Kardja első gazdája is. Ahogy a Tűz, a Föld és a Levegő Kardjáé is. Én készítettem őket - mondta. - Minden kardból kettő van. Én a második generációt készítettem el, ezek kerültek késöbb az istenek birtokába.
- Akkor tudja, hogy miért kerestük meg - tért a tárgyra Annabeth.
- Igen, de azzal nem vagyok tisztában, hogy honnan tudtátok, hogy merre jöttetek.
- Apollón segített - motyogtam. Ebben a percben mindenki elcsöndesedett, s csak néztünk egymásra.
- Hallottam mi történt a Napistennel - mondta szomorúan a bukott. - Elmondom, hogy lehet elpusztítani a kardokat.

Ennek nagyon megörültünk. Én személy szerint azt hittem, hogy a bukott egy újabb őrült isten lesz, aki meg akar minket ölni. De nem. Mégcsak isten sem volt... vagyis az volt, csak... áh! Értitek!
- Szóval. Négy kard van, és csak három van nálatok - mondta a bukott.- Ezek szerint egyet a jövőben hagytatok.
- Sajnos... Nem tudtuk volna időben megszerezni - mondtam.
- Sebaj! - kiáltott fel a bukott. - Emlékszel, Jackson, amikor a Káoszba kerültél?
- Honnan tud maga erről?!
- Nem fontos. Akkor hogy pusztult el a kard? - ez költői kérdés volt. - Hát négy átok találta el.
- De nincs négy pálcánk és négy varázslónk, hogy felrobbantsuk mindet...
- Nem is kell - mondta tovább. - Ugyanis a te kezedben a Víz Kardja volt akkor. A levegőben.
- Ezzel tehát azt akarja mondani, hogyha úgy próbáljuk elpusztítani a kardokat, hogy nem érintkezik a saját elemével, akkor fognak megsemmisülni? - kérdezte Annabeth.
- Pontosan, Annabeth Chase! A négy közül három kardot nem nehéz megsemmisíteni. Ugyanakkor ott van a Levegő Kardja - mondta tovább.
- Nem tudunk olyan helyzetet biztosítani neki, amitől a föld alatt lenne - mondtam.
- Nem is kell - ellenkezett a bukott. - Ugyanis csak a levegőt kell elvennetek tőle.
- És azt ugyan hogy?! - kérdeztem, amire válaszolásképpen a bukott Leora nézett.
- Mivan? - nézett a fiú értetlenül.
- Az, Valdez, hogy el kell venned a levegőt a kardtól - fejtette ki röviden Jászon.
- Egy kardtól?! - nézett rá vissza.
- Egy kardtól.
- Mégegy kérdésünk lenne - folytattam. - A Fény Kardjáról.
- Na igen... A Fény és a Sötétség Kardját is én készítettem. A Sötétség Kardja, mint tudjátok, az Éjszakához került, azonban a Fény Kardját még senki sem birtokolhatta. Sem isten, sem félisten, sem ember. Az egyszerűen csak elveszett - mondta a bukott, majd felém sandított. - Úgy készítettem, hogy meg lehessen idézni a kardot, de még eddig senki sem járt sikerrel.
- És hogy lehet megidézni? - kérdezett rá Hazel.
- A válasz a birtokotokban van - válaszolta a bukott még mindig szemezve velem. Elég nyomasztó volt, hogy egy Franknél is kigyúrtabb isten néz így rám, de próbáltam nem foglalkozni vele. Aztán végre levette rólam a szemét, és Annabethre nézett:- Ne aggódj, leány! A kard csak azért nem gyullad meg a kezedben, mert nem téged választott.
- Maga olvas a gondolataimban?! - kérte számon Annabeth.
- Ha nem tudtad volna, akkor elmondom: az összes isten erejét birtoklom.
- De ha ez így van, akkor maga miért nem harcol Nüx ellen? - tettem fel az engem nyomasztó kérdést, s ez látszólag nem tetszett a bukottnak.
- Nem tudod, hogy miért hívnak bukottnak, ugye? - kérdezte. - Hát igen, nem sokan tudnak még a létezésemről sem. Az ok, amiért így hívnak, hogy nem voltam képes legyőzni Gaiát az első Gigászháborúban.
- Maga már akkor is élt? - kérdeztem.
- Persze! - válaszolta, majd folytatt a történetet: - Gaia ugyanúgy ébren volt, mint most, viszont akkor nem volt ennyire lekorlátozva. És nagyon türelmes asszony, jól taktikázik.
- Azt mi is észrevettük - motyogta közbe Jászon.
- Egyszer egyik isteni felmenőm, Athéné, megbízott azzal a feladattal, hogy pusztítsam el Gaiát, mivel minden isten hatalma bennem megvan. Elérkezett az ütközetünk, de csúfos vereséget szenvedtem. Nem rajtam múlt a háború, gyenge voltam hozzá. Heraklész nélkül elbukott volna az Olimposz. Mostmár tudjátok, hogy miért vagyok bukott. De sajnálom, hogy rabolom az időtöket, nektek menni kéne, hogy megöljétek Nüxt.
- De azt sem tudjuk, hogy hova kéne mennünk - ellenkeztem.
- A végső csatának az Alvilágban kell megtörténnie. Ott, ahol az Alvilág összes folyója összefut.

Mikor a bukott kimondta, megremegett a föld.
- Siessetek! Gaia már tudja, hogy itt vagytok! - sürgetett minket, majd egy kardot vett elő a ház egyik kanapéjéról. - Én feltartom az óriást, ti meg szaladjatok a hajóhoz!
- De nem tudod egyedül legyőzni!
- Akkor végre egy kicsit nyugovóra térhetek - mondta. - Siessetek!

Kinyitotta a ház ajtaját, s a hirtelen megcsapó hidegen kívül négy alakot véltem felfedezni a hósivatagban. Ebből kettő óriás volt, Porphürión és Polybotes. De akkor ki volt a másik két alak?

Mikor mar egy kicsit közelebb értek, jobban kitudtam őket venni: az egyik egy nő volt, aki lenge, zöld ruhában mászkált, körülötte pedig földtörmelék keringett. Ez egyértelműen Gaia volt, kezében egy karddal, ami ismerősnek bizonyult. A Föld Kardja volt az.
De a másik alak jobban megrémített: az alak testén öt lávafolyamot láttam, amik egyetlen pontban a mellkason összegyűlnek, és egy lávató keletkezik. A pasas egyik kezében egy tüzes lasszót tartott. Arca helyén pedig egy gonosz örvényt láttam, szemei, orra ész szája nem volt. Ezt az istent is felismertem, mert sajnos egyszer már találkoztam vele.
- Percy Jackson és Annabeth Chase - mondta gonoszan az isten. - Az első és utolső két ember, aki meg tudott szökni a birodalmamból.
- Tartarosz!