Az utolsó pillanatig halogattam azt a bizonyos ugrást, mire megtettem már egész kicsivé zsugorodott a kapu. Nem sok hiányzott hozzá, hogy beszoruljak. Hogy mi mindent meg nem tesz az ember, hogy kibékülhessen a másikkal? - gondoltam miközben a kékség összecsukódott felettem én pedig zuhanni kezdtem. Behunytam a szemem és csak vártam, hogy végre landoljak valahol, de ez a pillanat valahogy csak nem akart eljönni. Sebaj- gondoltam, max. meghalok - és elmosolyodtam, majd azonnal utána el is komorodtam. - Lassan kezdek megbolondulni, vagy mi? - ebben a pillanatban valami keménybe csapódtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet becsuknom a szemem, de már mindegy. Kinyitottam,de csak hogy ismételten lehunyhassam. Soha, fény még annyira nem volt bántó, szinte már égette a retinám.

Mikorra már annyira megszoktam a furcsán erős világítást,hogy nyitva tudjam tartani a szemem, feltápászkodtam, hogy a padlón kívül mást is láthassak. Nem mintha valami sok látnivaló lett volna: hófehér falak, hófehér csempe, mint valami kórház. Semmi több. Mit keres itt Saci, meg a családja? Halványlila gőzöm sincs. Ezt még ki kéne deríteni. Elindultam előre a folyosón. Séta közben is csak egyfolytában járt az agyam, hiszen az üres folyosón nemigen volt néznivaló. Hogyan akarok innen hazamenni? Ez járt a fejemben, mert alighogy megérkeztem, már honvágyam lett. Hiszen kinek nem lenne itt ezen a... hol is? Minő meglepetés, egy újabb kiderítenivaló.

Hirtelen elágazott a folyosó. Na most merre? - tettem fel magamnak a kérdést. Jobb, vagy bal? Benézem mind a két folyosóra, de egyik üresebb mint a másik. Van itt egyáltalán rajtam kívül valaki?

- Ecc pecc kimehetsz... - igen jól gondoljátok. Kiszámoltam melyik folyosót válasszam. Tisztában vagyok a ténnyel: Normális ember nem csinál ilyet, de nem túlzottan érdekel. Itt állok a semmi közepén és az élet még azt is elvárná, hogy normálisan viselkedjem... A jobb oldal nyert, így arra folytattam utamat. Végre csak összefutok valakivel?

A valaki azonban, látszólag sokat váratott magára. Már a létezésében is kételkedni kezdtem. Ha viszont nincsen itt senki, minek ez a nagy világítás? Az a mániájuk, hogy csak úgy növelik a villanyszámlát? Ugyan már ez egy marhaság - vetettem el, de akkor meg mi a fene lehet ez? Védelmi rendszer? Akkor már itt rég visszhangozna minden a szirénától. Vagy az csak a filmekben van? Lehet, de akkor is már jelzett volna valahova és már valaki a nyomomba szegődne, vagy valami, hiszen illetéktelen behatoló volnék... Ah, ebben sincs logika.

A folyosó végül egy nagy teremmé szélesedett. Itt is minden a fehérben tündökölt. A magas mennyezet, szinte ontotta magából a fényt, holott semmiféle világítótestet nem láttam rajta. A falak mentén pedig számtalan alig látható ajtó sorakozott. Na, talán majd most - gondoltam. -Végre találok valakit. Lelkesedésem azonban nyomban lelankadt, rá kellett jönnöm: mindegyik zárva. Rendben, akkor most visszamegyek a folyosóra egészen az elágazásig, és megnézem a másik felét. El is indulnék valamerre hátrafelé, amikor egyszer csak valami keménybe ütközöm. Oké, ezután kissé elvesztettem a fejem, jól van na ne hazudjunk: szabályos dührohamot kaptam.

- Hogy azt a... - Ha egy tévéműsor nézői lennétek, amiben én vagyok a főszereplő, most egy hosszú, de nagyon hosszú sípolást hallanátok, és csak aztán azt, hogy - ezt is bezárták! Bezzeg nem mutatnátok meg magatokat nekem, de bezárni ide, arra van eszetek ti utolsó... - képzelt sípszó (már megint, egyébként normál esetben nem káromkodom, csakhogy normál esetben kék trutyiba sem ugrálok, úgyhogy ezzel egyértelművé válik: EZ NAGYON NEM NORMÁL ESET...) Hosszú- hosszú percekig, még szitkozódtam, aztán egy: -... Haza akarok menni! - kijelentéssel leültem a sarokba és vártam a reakciót, de nem történt semmi.

Mikor már vagy öt perce ültem a sarokban, na akkor tudatosítottam tettem súlyát. Ha valóban helyes a feltevésem, és ezek itten néztek engem, akkor nem éppen azzal érek el náluk bármiféle eredményt, ha elkezdem szidni őket, az édesanyjukat, az édesapjukat és öhm, úgy nagyjából öt generációt a családfájukból.

- Hát én egy emeletes barom vagyok! - motyogtam. A gondolataim meg csak ekörül kavarogtak. Egyszerűen képtelen voltam leszállni róla. Majd egy idő után rájöttem: átestem a ló túlsó oldalára, és most épp pánikolok, amit határozottan nem kéne. - Rendben, most szépen lenyugszok, és hidegvérrel átgondolok mindent még egyszer. - mondtam, de aztán rájöttem, hogy én nem tudok lenyugodni, a hidegvér pedig olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, így aztán ezen pánikoltam, míg végül... Ne fokozzam, ugye? Maradjunk annyiban, hogy a végére teljesen belefáradtam, abba, hogy halálfélelmet érezzek különféle válogatott apróságok miatt, és ekkor talán valóban megszállt a hidegvér és könyörtelenül befészkelte magát egy balsejtelem a gondolataim közé.

Mi van, ha Saci egyszerűen csak már úton volt a szüleivel a gyermekotthon felé, én meg szimplán elkéstem... Ebben az eseten pedig, mégis mi a fenének kell nekem itt dekkolnom, teljesen feleslegesen?