- Mégis hogy érted azt, hogy eltűnt? - kérdezte Saci elkerekedett szemekkel. - Nem válhatott köddé.

- A logika szerint nem, de ez az egész már nyomokban sem tartalmaz logikát.- ráztam meg a fejem. A szobámban ültünk, hogy tanulás címszó alatt megbeszéljük ezt a kaotikus hétfő délutánt.

- Akkor ma lett volna a halálod napja, ha nem jelenik meg az a másik figura, akit szintén nem ismerünk és nem ment meg, és nem tűnnek el mindketten abban a semmiben, ahonnan jöttek. Mondd csak mégis mit ártottál ennek a mi láthatatlan emberünknek?

- Ha én azt tudnám? Minden könnyebb lenne. - néztem rá fáradtan, gondolatban újra és újra visszapörgettem az eseményeket. - Azt hajtogatta, hogy megvédi tőlem a népét, és úgy beszélt, mintha az teljesen evidens lenne, hogy tudom ki ő és milyen népnek a vezetője.

- Összekevert valakivel, - jelentette ki Saci eltökélten. - ez lehet az egyetlen értelmes megoldás.

- Mind a kettő? Kire hasonlítok én ennyire? - morfondíroztam, aztán belém fészkeltem magát az a szörnyű sejtés, ami mindent tönkretett. - Mondd csak tényleg nem ismered őket? - kérdeztem egy szép nagy adag gyanakodással a hangomban. Hiszen akkor ismertem meg, mikor ez az egész elkezdett beindulni...

- Miket gondolsz te rólam? - háborodott fel, valószínűleg jogosan. - Komolyan kinéznéd belőlem, hogy összerúgom a port ezekkel, aztán pedig szépen végignézem, ahogy elviszed helyettem a balhét?! - Igaza volt, illetve annak kellett volna lennie, el kellett volna hinnem neki, bocsánatot kellett volna kérnem amiért meggyanúsítottam, aztán fojtatni a beszélgetést ott, ahol abbamaradt. Talán rájöttünk volna együtt valami megoldásra, mielőtt...

Kitaláltátok már, hogy nem ezt tettem, ugye? Helyette elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját:

- Mégis mi alapján kéne bíznom benned? Két hete ismerlek, és azóta mást sem csinálok, csak menekülök valaki elől, aki azt a nyomorult népét, kéri rajtam számon akiket nem is ismerek. Furcsamód a pasas akkor jelent meg a városban, amikor te, és minő meglepetés ki akar nyírni. Aztán egyszer csak bejelented, hogy valóban ikrek vagyunk, de én erről valahogy nem tudok semmit, elfelejtettelek, mint ahogy a komplett gyermekkorom kitörlődött. Ma majdnem kikerültem az élők sorából, a miatt a pszichopata miatt, aki fenemód összekevert valakivel, aztán egy másik fazon is összekevert azzal a valakivel. Na szerinted milyen szintű hasonlóság kell ahhoz, hogy ez megtörténjen?! - Nem kellett volna kiakadnom, ma már tudom, ez volt a legrosszabb, amit tehettem ebben a helyzetben, de akkor nem éreztem semmit, csak a kétségbeesés táplálta jéghideg gyűlöletet. Az mondatta velem mindazt, amit szegény ikrem fejéhez vágtam. - és még TE csodálkozol, hogy nem bízom benned eléggé?! Tudod nem tudom mondták- e már neked, de a bizalom nem két hét alatt épül! - itt már gyakorlatilag úgy üvöltöttem, hogy két kilométeres körzetben hallani lehetett.

- De pár perc alatt meg lehet szüntetni. - mondta csendesen, könnyeit nyelve. - Ne aggódj, nem rontom tovább a levegődet, és a bizalmadért sem fogok tovább küzdeni, mert ezt teszem két hete, ha nem vetted volna észre, - folytatta. - de most végeztem. Oldd meg egyedül! Sok sikert! Ja, és elnézésedet kérem, amiért kiakadtam a rágalmaidon. - mondta maró gúnnyal, és kiviharzott a szobából.

Az ajtó becsukódott utána, én pedig csak álltam, remegve a hirtelen jött haragtól, ami talán úgy istenigazából nem is neki szólt, mégis őt tettem érte felelőssé. Pár perc elteltével visszatért a józan eszem is.

- Mit tettem? - temettem a kezembe az arcom, és utat engedtem a könnyeimnek.