~~~~~~~~~~

Rose Beauville

~~~~~~~~~~

– Juttassátok ki, a tűz egyre csak terjed! Csak ő számít senki más! – utasította a szolgákat, akik megmaradtak, és nem az életükért küzdöttek, miközben próbáltunk lejönni a lépcsőn.

Minden piros és sárga fényekben pompázott, mint a gyertyalángja a csillárokon, mikor bálokat szoktunk rendezni. De azokat már nem fogunk, mert valaki volt olyan gonosz, hogy ránk gyújtotta az otthonunk. Nagyapával és a vendégeivel a könyvtárban voltunk, amikor a semmiből tűz ütött ki, viszont a vendégek ott maradtak, mi pedig nagypapa gyorsaságának köszönhetően jutottunk ki. A könnyeim megállás nélkül folytak le arcom, féltem, és nem tudtam, mi fog történni, csak egyet akartam; távol lenni ettől a katasztrófától. A nagy sietségben kihagytam egy lépcsőfokot, és megbotlottam.

– Nagyapa! – kiáltottam, ahogy a hangom engedte.

Amint észrevette, hogy nem követem őt, odafutott hozzám, és a karjaiba vett.

– Csukd be a szemed, és ne nézz hátra! – utasított, de én nem hallgattam rá, mint az esetek többségében.

A lépcsőn lévő arany díszítésű, piros szőnyeg végét, már elérte a tűz, ahonnét egy szenvedő szolgáló kúszott felénk segítségért kiáltva. Egy apró sikítás hagyta el a számat, mikor egy fagerenda lezuhant mögénk. Tüstént behunytam a szemem, mint ahogy azt már az elején kellett volna.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a hátsó udvarra értünk, ahonnét már biztos volt a menekvés. Nagyapa hirtelen bevette az egyik kanyart, majd engem letéve leguggolt elém. A háta mögé nézve láttam, hogy a gyönyörű kert bokrait ellepte a tűz. Nem értettem, hogyan terjedt ilyen gyorsan ez a pusztító dolog, mintha pórázon rángattunk volna magunk után.

Nagyszülőm észrevette, mire figyeltem fel, ezért a tekintetemet magára irányította.

– Nincs sok időnk, mert mindjárt belepi az egész telket a tűz. Csak fuss a hátsó kapuhoz, ahol mindig kiszöktél, és ne nézz hátra, bármit hallasz vagy érzel! Rohanj, ahogy csak bírsz, mert itt és most, az életed múlik rajta! Ha kiértél, akkor indulj el az erdőbe! Majd ott találkozunk.

Meglepődve néztem rá, hiszen úgy tudtam, együtt hagyjuk el a palotát.

– Te nem jössz velem?

– Sohase hagylak el – biztosított róla, és gyengéden megszorította az apró kezeimet. – De valaki követ minket. Ha veled megyek, akkor nem tudunk elmenekülni.

Egy gonosz, de mégis lágy női kuncogást hallottam. Az ismerősen csengő hangot nem tudtam beazonosítani, de nagyszülőm arcát elnézve nem lehetett egy kedves személy.

Nagyapa homlokon puszilt, aztán így szólt:

– Ne nézz hátra!

Azzal a lendülettel futni kezdtem a kert legvégében lévő rozsdás kapuhoz nem foglalkozva a nedves talajjal, amit a késő esti eső hagyott maga után.

Amint kiértem az erdőbe, sötétséget láttam. Nem tudtam, hogy merre kellett volna elindulnom, mivel sohase merészkedtem be annyira az erdőbe, hogy ne lássam a kastélyt. A cipőm és a szoknyám szára vizes és koszos volt, fáztam, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni.

Hol van már nagyapa?

El akartam innét menni, pedig mindig is szerettem itt lenni, mert innen látni lehetett a kastélyt, ahol élek. Vagyis éltem... Ez a látvány most nem volt olyan szép, mint általában. Temérdeknyi füstfelhőt lehetett felfedezni, mert a teteje szinte már leégett, és az oldalán lángok tűntek fel. Csodálkoztam is, hogy még nem omlott össze.

Lecsuktam a szememet, és visszaemlékeztem, milyen is volt. A tágas előtér, ahol a nagy kristálycsillár ékeskedett, amivel mostohanagyanyám mindig büszkélkedett. A nappali, ahonnét látni lehetett a szökőkutat, ami az udvart díszítette. A szobám, ami egy hercegnőhöz volt méltó, aki én is voltam egykor. Még egy kis trón is volt a hatalmas üvegablak előtt, amit két lépcső ölelt körül, onnét lehetett felmenni az ágyamhoz, ami egy erkélyszerűségen volt elhelyezkedve. Kezeimmel átöleltem magam, ahogy lezuhantam a sáros talajra, és sírtam. Azt akartam, hogy ez egy rémálom legyen, de sajnos ez a valóság volt.

A távolból farkasüvöltés hallatszódott. Nem, az nem lehetett! Itt már nem éltek farkasok, ők már kihaltak, de az egyre közelebb érő hangok nem erről tanúskodtak. Ijedtségemben felpattantam, inkább futni kezdtem a sötétség felé, be az erdőbe. Ha szerencsém volt, akkor a város felé indultam el, ahol nagyapa biztosan megtalált volna. Futottam és rohantam, de nem voltam elég gyors, mert a hang egyre csak erősödött, míg végül utolértek, és körülvettek. Vége, ennyi volt, elkaptak.

Én már nem megyek innen sehova.

Reszkettem félelmemben, és hirtelen minden elsötétült. Az utolsó emlékeim az volt, hogy a fejemet egy koppanás érte, majd két kart éreztem meg, ahogy felvett, aztán elindult velem.

– Ne aggódj, hercegnő, már biztonságban vagy!

~~~~~~~~~~

Sziasztok! <3

Mint azt észrevettétek, hogy visszaszedtem körülbelül egy hete ezt a sztorimat, aminek számos oka volt. A legfőbb, hogy rengeteg helyesírási és egyéb hibát hagytam benne, ami első sztorihoz képest nem csodálok. ^-^"

A lényeg, hogy három év alatt sokkal többet fejlődtem, és mivel nagy terveim vannak ezzel a könyvsorozattal, így egy kicsit javítok rajta. És megígérem, ez lesz az utolsó! :'D 

Az előszóban említettem, hogy a végét tekintve nem fog változni, akár majd olvashatjátok úgy is a folytatást, hogy nem olvastátok a javított verziót, ha nincs kedvetek újra olvasni. :D Bár lesznek benne változások egy picit, amiért érdemes, de ezt ti döntsétek el majd. ^-^

Hogy tetszettek a karaktermontázsok? :D