Álmosan törölgettem a szemem a hajnali órákban. Elkezdődött az egyetem, aminek örültem, de nem mertem Elődöt egyedül hagyni. Bekövetkezett, amitől tartottam: elhagyta magát. Nem figyelt a környezetére, a szobája az enyémnél is retkesebb lett. A farmert leváltotta a mackónadrág, a testre simuló pólókat a bő, combig lelógók. Élőhalottként járt a szobák között. A szemüvegét is el-elfelejtette felvenni.

– Olyan furán viselkedik mostanában. – Klári hangja megütötte a fülem. Tomival beszélt, aki csak bólogatott. – Olyan, mintha depressziós lenne.

Előd is hallotta. Könnyes szemmel nézett rám. Mély levegőt vettem, és a bátyám mellé álltam. Klári észrevette, hogy mérgesen méregetem őket, ezért elhallgatott, de Tomi nekünk háttal állva csak mondta és mondta.

– Kedvetlen, szarul öltözködik, és a szexhez sincs kedve mostanában. – sóhajtott fel, és a hajába túrt. – Nem tudom, hogy mi a fasz baja van, de kezdem unni az állandó „Nincs kedvem semmihez, csak aludni akarok." szarakodását.

– Nekem meg abból van elegem, hogy szapulod a bátyám! – köptem a szavakat undorodva, mire felénk fordult. Ijedelem ült ki az arcára. – A faszom abba, hogy egy teljes hete rajta köszörülitek a nyelvetek!

– Peti, ne! - kért Előd kedvesen, de bennem már elpattant az utolsó idegszál. – Nem ér annyit!

– A lófaszt nem! Tomi is azt hiszi, hogy olyan nagy szám! Kedvelem, de egy idióta!

– Mégis ki a fasznak képzeled te magad, hogy így beszélsz velem? – fakadt ki Tomi, és elindult felém. Emelte a kezét, hogy megüssön, de Előd közénk állt, így ő kapta a pofont helyettem. – Ne haragudj!

Előd remegett a dühtől. Tudtam, hogy abban a lelkiállapotban, amiben volt, a legkisebb zökkenő is elpattintja nála a húrt, és ez bekövetkezett. Felém fordult, csakhogy lássa az arcomra kiült döbbenetet. Szemeiben harag csillant, ott izzott benne az utálat. Lassan Tomi felé fordult, és mély levegőt vett.

– Igen, elengedtem magam, szar a kedvem, és semmi kedvem a szexhez, – felemelte az ujját, és az úgynevezett szerelmére mutatott – de veled azok után, hogy meg akartad ütni az öcsém, sem lenne! Most pedig takarodj a faszba!

Tomi kétségbeesetten nézett rám. Nem tehettem róla, de elmosolyodtam. Tényleg bírtam Tomit, de mióta lediplomáztunk, a beszélgetéseik Előddel egyre unalmasabbak lettek. A ZH-t felváltotta a kétségbeesett munkakeresés és a visszautasítások miatti csalódottság témája. Őt elfoglalta a saját kis világa, hogy Előd mennyire nincs jól, az egyszerűen elkerülte a figyelmét.

– Kurvára elegem van belőled! – Előd fröcsögött a haragtól, hangja rideg és hidegen metsző volt. – A faszt sem érdekli, hogy nem vettek fel, vagy a nadrág, amit megvettél, nem megy az ingjeidhez! Elnéztem neked, mert szerettelek, de az öcsémre senki nem emel kezet!

– Előd, kérlek, ne tedd! – kértem halkan, de meg sem hallotta.

– Peti az egyetlen, aki tudja, hogy min megyek keresztül! Te elvileg a pasim vagy, de amióta ismerlek, egyik évben sem vetted észre, hogy ilyenkor mi is történik velem! Menj, és hagyj engem békén! Ki vagy dobva!

Klárival ketten lefagyva néztük, ahogy a bátyám bevonul a szobájába, és magára zárja az ajtót. Tomi perceken át könyörgött neki, de nem nyitotta ki az ajtót, így elment. Bennem is ott tombolt a harag és a féltés, amit Klári észrevett, ezért leültetett a konyhaasztalhoz. Kíváncsi volt, hogy mi az, ami miatt Előd ennyire elengedte magát. Elmeséltem neki mindent. Az apa halála utáni egy évet, amikor a depresszió olyan mértékeket öltött a bátyámnál, hogy azt hittem, utánamegy, azt, hogy minden évben keresztülmegy a gyászon, és én csak annyit tudok tenni, hogy mellette állok.

Előd szobájának ajtaja kinyílt. Kezében egy nagy zsákkal állt, és engem nézett. Felálltam, és a barátnőmre ügyet sem vetve odaléptem hozzá. Remegett a bátyám keze, a szemeibe könnyek gyűltek. A válla felett benéztem a szobájába. A falakról letépve a poszterek, a szekrényéből kidobálva a ruhák. Abban a zsákban volt minden: a rajzai, a kincsként őrzött poszterek, amiket a Bravó magazinból szedett ki még évekkel korábban.

– Nem! Nem dobhatsz el mindent egyetlen fasz miatt! – vettem el tőle a zsákot, és vezettem be a bátyám a szobájába. – Nem engedem, hogy megint kikukázz mindent!

Klári segítségével megmentettünk mindent, amit csak lehetett. Előd az ágyán ült, és üres tekintettel nézett minket. Amikor végeztünk, és sikerült mindent visszatenni a szekrénybe, Előd felállt, és kivonult a szobából. Nagyot sóhajtva követtem őt.

– Menj, pihenj le! – kérte Klári tőlem, de megráztam a fejem. – Kimerült vagy, és tudom, hogy te is gyászolsz.

– Nem tehetem! Mellette a helyem! – fordultam el könnyes szemmel. Fáradt voltam, lelkileg kimerült, de erősnek kellett lennem. Nem rólam volt szó, hanem Elődről, aki mellettem volt, mikor én zuhantam meg. – Támogatnom kell őt!

– Ő mikor tette ezt meg érted? – kérdezte meg Klári ingerülten. – Mióta ismerlek benneteket, te vagy Előd támasza, de soha nem láttam, hogy viszonozta volna!

– Semmit nem tudsz rólam és a bátyámról! – fordultam vissza, és a könnyeket nem tudtam már visszatartani. – Amióta az eszem tudom, ő mellettem állt!

Mérges voltam! Nem csak Tomira, de Klárira is! Ők nem láttak mindent, nem voltak ott, amikor Előd a saját házi feladata után leült velem, és tanult. Akkor sem voltak jelen, amikor Petra elhagyott. Fájt, pokoli gyötrelmes volt, de a bátyám mindent megtett, hogy elterelje a figyelmem. Bulizni vitt, annak ellenére, hogy Botond miatt még mindig maga alatt volt. Tudtam, hogy fáj neki, mondtam is, hogy nem kell, ennek ellenére hajthatatlan volt. Mindig ott volt velem, amikor szükségem volt rá, ahogy én is, amikor neki volt szüksége a segítségre.

Előd kíváncsian jött elő a fürdőből. Meglepettség ült az arcára. A vállamra tette a kezét, amivel általában megnyugtatott, de akkor, abban a pillanatban ez vajmi keveset ért.

– Előd volt az, aki hitt bennem mindig is! Támogatott, amikor orvos akartam lenni, sőt mellettem ült éjszakákon át, amikor dolgozatot írtunk. Nem csak az egyetemen tette, hanem általánosban és szakközépben is! Egymást támogattuk a nehéz időkben, mint amikor apa meghalt.

– Peti, nyugalom! – Előd hangja remegett, amitől belőlem még inkább kikívánkozott a felgyülemlett harag.

– A lófaszt nyugszom meg! Ezek azt hiszik, hogy mindent tudnak! – üvöltöttem. – Fáradt vagyok, nem tagadom, de kibírom! Mindig is kibírtam, mert neked kell most a támasz! Nekem is fáj, mindig is fájt, hogy nincs már velünk, de téged akkor is, és most is jobban kikészít!

– Sajnálom, hogy ennyi terhet teszek rád minden évben!

– Ne tedd! – töröltem le a könnyeket a bátyám arcáról. – Nem kértem soha, hogy sajnáld! Téged azért visel meg jobban, mert te ott voltál, amikor apa meghalt! A kurva életbe! Te végignézted, ahogy haldoklik, és azt is, mikor elhunyt!

Elődből kitört a zokogás. Klári a vállamra tette a kezét, hogy hagyjam, de ellöktem, és a bátyámhoz léptem. Azonnal a nyakamba vetette magát, és szorosan átölelt. Soha nem vetettem a szemére, hogy elhagyta magát, vagy bármit. Ő sem tette meg soha, szó nélkül mellettem volt, bátorított, és közösen megoldottunk mindent.

Az évek alatt megedződtem, így én tudtam kezelni a helyzetet. Előd kiszámíthatatlan viselkedése, a hangulatváltozásai betudhatók voltak annak, hogy feldolgozta ugyan apa halálát, de mindig vele maradt az a kép, amikor látta meghalni.

Klárira néztem, aki szomorúan nézett minket. Lassú léptekkel vezettem a bátyám a szobámba. A barátnőm értetlenül nézett, de segített nekem. Erről eszembe jutott az az eset, amikor Botond tette ugyanezt.

***

Alig fél év telt el a tragédia után. Senkinek nem beszéltünk róla, és a nagyiék is megkérték az igazgatót, hogy diszkrétek legyenek, így senki nem tudott róla. Botond át szeretett volna jönni hozzánk játszani, de Előd nem akart, legalábbis játszani nem. Elviselte Botond jelenlétét, szívesen lógott vele, de akkor, azon a hétvégén Előd ismét jobban magába zuhant. Erre rátett egy lapáttal Rebeka viselkedése is.

Új játékot kapott az anyától, amit élvezettel dörgölt az orrunk alá. Én csendben tűrtem, de Előd a harmadik ilyen eset után kiakadt, és kilökdöste a szobából. Ez nem tetszett a húgomnak, és megállás nélkül csak szapulta Elődöt. Belém hasított a gondolat, hogy ha apa még élne, akkor leállította volna, de már nem volt közöttünk, így nem tehette. Az sem segített, hogy Előd újra a szobájába menekült az iskola után, én pedig aggódtam érte. Rebeka megállás nélkül mondta és mondta, bennem meg elpattant a húr.

– Fogd már be! – kiáltottam el magam, mire behúzta a nyakát. – Csak hallgass már el, az ég szerelmére! Előd a bátyád, és gyászol! Apa nem is olyan régen halt meg, te meg a bátyádon köszörülöd a nyelved! Ha anya nem tanított meg a tiszteletre, majd én megtanítalak! Most pedig...

– Peti, ne tedd! – nyitotta ki a szobája ajtaját Előd. A szemei kisírtak voltak, láttam rajta, hogy fáradt, mégis kijött, hogy megvédjen. – A végén még megy, és a szokásához híven beárul anyánál. Nem ér annyit az egész! Inkább játsszunk valamit!

A válaszom meg sem várva behúzott a szobájába. Magára zárta az ajtót, és hátát a fának támasztva ereszkedett lefelé, miközben sírt. Fogalmunk sem volt, hogy Botond hallotta az egészet, csak akkor tudtuk meg, amikor bekopogott, és mi kinyitottuk neki az ajtót. Szomorúan nézett ránk. Nem találta a szavakat, de a szemeiből kiolvastuk, hogy mennyire sajnál minket.

– Nem kell sajnálni! – állt fel Előd, és mérgesen nézett a kékhajú fiúra. – Jól vagyunk. Játszani jöttél, szóval menjünk!

Boti értetlenül nézett rám. Előd úgy, ahogy volt, elindult a szobámba, mivel ott volt a játékkonzol, mi pedig követtük. Alighogy játszani kezdtünk, elaludt az ágy előtt ülve, a hátát nekivetve. Mosolyogva szüneteltettem a játékot, és léptem oda hozzá. Botond is letette a konzolt, és segített nekem az ágyba fektetni a bátyám.

Innentől kezdve nem egyedül álltam ki Előd mellett. Az iskolában is feltűnő volt, hogy megváltozott, amit fegyverként akartak felhasználni ellene. Botonddal ketten védtük meg. Én szavakkal, amelyek jobban tudtak fájni, mint az ököl, Boti pedig leverte azokat, akik szidni merészelték Elődöt.

***

Most is sikerült a bátyámat az ágyamba dugni nagy nehezen. A visszavágásaiból hiányzott az él, és a durvaság, amiből tudtam, hogy nincs még jól. Próbált úgy tenni, de éreztem, hogy belül még fáj neki. Nekem is fájt. Soha nem tagadtam, hogy bennem is ott tombol az űr, viszont én megtanultam, hogy is kezeljem, amire Előd nem volt képes.

– Nem lenne neki jobb, ha a saját szobájában aludna? – kérdezte meg Klári halkan. – Már nem vagytok gyerekek, hogy egymás mellett feküdjetek.

– Nem, nem vagyunk gyerekek, viszont, ha neki ez kell, – márpedig erre van szüksége – én vele alszom! – a hangom határozottan csengett, de Klári így is elhúzta a száját. – Sajnálom, de évek óta ez van!

– Akkor is felnőttek vagytok! Vér ciki, hogy együtt alszotok, mikor a drága Elődke kiakad!

– Te egyke vagy! Nem tudod, hogy milyen érzés, amikor azt látod, hogy a testvéred maga alatt van, mi még ikrek is vagyunk, így még inkább érzem. – láttam rajta, hogy nem tetszik neki a válaszom, de nem érdekelt. – Előd és én mindig is közel álltunk egymáshoz! Ő is aludt már velem, mikor magam alatt voltam.

Klári arckifejezése undorodó lett. Egyrészt megértettem, hogyan is érez, másrészt felháborított.

– Ha ezt tudom, nem jövök össze veled soha! Undorító, hogy egymás mellett alszotok, mert Elődke gyászol! Másnak is halt meg az apja, mégsem alszik a testvérével!

Megdöbbentett, amit mondott. Nem hittem volna, hogy Klári ennyire visszataszító is tud lenni! Behunytam a szemem, hogy nyugalmat erőltessek magamra. Nem akartam újfent kiabálni, ezzel felébresztve a mélyen alvó bátyám. Felálltam, és elindultam az ajtó felé.

– Ha nem tetszik a helyzet, Miss Nincstestvérem, így szánalmasak vagytok, csajszi! Akkor tégy egy szívességet: dobj ki, és kímélj meg attól, hogy az életben még egyszer látnom kelljen!

Klára felállt. Szó nélkül hagyta el a házat, én pedig bementem a szobámba. Előd ébren volt, és hallott mindent. Kinyújtotta felém a karját, és amikor elfogadtam, behúzott maga mellé az ágyba. Némán hajtottam a fejem a mellkasára. Nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy nem is kell, mert érezte azt, ami bennem zajlott le épp. Könnyek gyűltek a szemembe, amik lefolytak Előd pólóba bujtatott mellkasára.

– Minden rendben lesz! – suttogta a szoba csendjébe, de én így is tisztán hallottam. – Ezt is megoldjuk, és túl leszünk rajta!