Hangos csörömpölésre keltem, ami a konyhából szűrődött be a résnyire nyitva hagyott szobaajtón keresztül. Az ágyam mellett álló asztalra néztem, amelyen az órám volt. Hajnali ötöt mutatott, amin kicsit meglepődtem. Álmosan törölgetve a szemem másztam ki az ágyból, és indultam el a konyha felé. Előd a közepén állt, kezében a serpenyő nyelével, aminek a másik fele a földön kötött ki, a benne készült rántottával együtt. Nem sok kellett volna, hogy felnevessek, de elnézve a bátyám könnyes szemeit, nem volt szívem kinevetni. Annyira igyekezett, hogy megtanuljon főzni, ezért nem éreztem helyesnek, hogy kacagjam rajta.

– Hajnali öt óra van! – szólaltam meg halkan, de ez is elég volt ahhoz, hogy halálra ijesszem Elődöt. – Mi a halál faszát művelsz te ilyenkor?

– Reggelit akartam készíteni, de ez a szar megadta magát! – vágta a földhöz a nyelet, és túrt a hajába, ami amúgy is mindenfelé állt már. – Tegnap te készítetted, ma szerettem volna én.

Hangjában ott bujkált alig észrevehetően a sírhatnék. Nagyot sóhajtva vettem elő a seprűt és lapátot, hogy feltakarítsam a kupit, amit okozott. Kérdőn nézett rám, amin elmosolyodtam. Mióta lebaszott, hogy túl rendetlen vagyok, ügyeltem a tisztaságra. Bevallom, rám fért már, hogy újra helyre tegyen, mint amikor gyerekek voltunk vagy a szakközépbe jártunk.

– Mitől vagy így kibukva? – kérdeztem meg, de tudtam a választ.

Közeledett az apa halálának évfordulója miatti gyászidőszak. Apa szeptember elején hagyott itt minket, de Előd már augusztus közepén elkezdett magába zuhanni. Ilyenkor Előd mindig kicsit megcsúszott. A koncentrációja megtört, a lelkesedése alábbhagyott. Összetört, mint hat éve mindig. Eluralkodott rajta a depresszió, a kedvtelenség, és elveszett annak lenni, akit én ismertem: a mindig vidám, kedves és odaadó testvér, aki mindent megtett volna értem és az álmaiért. Rettenetes volt látni, hogy mennyire nem önmaga, de minden évben hálát kellett adnom a magasságosnak, hogy nem annyira durva a helyzet, mint hét éve.

– Gyere! Feküdj le! – vezettem a szobámba, és lefektettem az ágyamba. – Én is nemsokára itt leszek, csak rendet teszek, oké?

Bólintott, én pedig visszamentem, hogy eltakarítsam azt, ami még hátramaradt. Kezemben a seprűvel néztem vissza a szobám irányába. Egy könnycsepp végigfolyt az arcomon, de nem volt erőm letörölni. Nem csak neki fájt, hogy apa meghalt, nem csak Előd szívében tátongott az űr, amit a hiánya okozott, hanem az enyémben is.

Előd istenítette apát! Neki ő volt a hőse, a mindene! Bálványozta őt, mert apa volt az, aki foglalkozott velünk. Ő tanított meg minket biciklizni, bekötni a cipőfűzőnket, vagy kísért el az első nap az iskolába, mikor az általánost kezdtük. Vele néztük meg a napfelkeltét, és azt is, ahogy alábukik a horizonton. Apa volt az, aki bátorított minket minden tervünkben. Ő vette az első játékkonzolt, ő jött velünk sétálni és fagyizni. Anya is velünk volt egy-egy alkalommal, de ahogy megszületett a kishúgunk, mi szinte már nem léteztünk számára.

Befejeztem a takarítást, felmostam, és én is lefeküdtem. Hülyén festhet, hogy a bátyám mellett feküdtem, de neki erre volt szüksége. Arra, hogy érezze: ott vagyok. Ez jelentette neki a nyugalmat, amire ilyenkor vágyott.

A néma csendet Előd zokogása törte meg. Magamhoz öleltem, amire ő belém kapaszkodva keservesen felsírt. Utáltam, hogy ennyire fájt neki, és én nem tudtam segíteni, mint ahogy akkor sem, amikor megtörtént a tragédia.

Előddel tizedikesek voltunk. Ő lebetegedett, és apa maradt vele otthon, hogy vigyázzon rá, pedig nem kérte őt. Apu hajthatatlan volt, hogy van elég szabadsága, nem áll meg a világ, ha otthon marad, amíg Előd felépül. Olyan magas láz kínozta, hogy mozdulni sem tudott, de erőszakoskodott, hogy neki nem kell pesztra, meglesz egyedül is. Apa nemet mondott, és felhívta a főnökét, hogy kivesz egy hét szabadságot, mert Előd ágyhoz volt kötve, és valakinek gondoskodnia kell róla. Én nem maradhattam otthon, mert semmi bajom nem volt. A harmadik napon Előd jobban volt, már nem gyötörte a láz, apa mégsem mozdult mellőle. Vigyázott az ő szeme fényére helyettem is. Az iskolában halálra untam magam nélküle, de Petra jelenléte kárpótolt.

Akkor reggel még nem sejtettem, hogy mire érek haza. Előbb elengedtek az iskolából, mert az utolsó óra elmaradt a tanár betegsége miatt. Boldogan mentem haza, hogy elújságoljam a bátyámnak: ötöst kaptam a biológia dolgozatomra, amiben segített, de otthon a nagyi várt rám.

– Tedd le a táskát, és induljunk!

Ennyit mondott, és én tettem, amit szeretett volna. Kocsiba ültünk, és haladtunk Budapest felé. Nem értettem az egészet, de nem mertem kérdezni. Megtanultam, hogy ha a mama erélyes, akkor csendben kell maradni, és azt tenni, amit mond. Szerencsére az autópálya nem volt bedugulva, így gyorsan Pestre értünk. Akkor kezdett el szitkozódni, mikor a pesti forgalom megakasztott minket.

Az ikrek között fennáll egy úgy nevezett telepatikus kapcsolat, amivel megérezzük, hogy ha a másikkal történt valami. Életemben akkor úgy éreztem, hogy a testemen kívül szakad meg a szívem. Könnyek gyűltek a szemembe, amit nem értettem.

– Mama! Előddel történt valami?

Válazt nem kaptam, amitől eluralkodott rajtam a félelem. Éreztem, hogy a bátyámnak valami rettenetesen fáj, de nem tudtam, hogy miért. Amikor megálltunk a kórház előtt, pánikba estem.

– Előddel történt valami? Mondd már meg!

– Nem! – hallottam meg anya hangját. – Ő jól van! Apáddal történt valami. Sajnálom, Kicsim, de apa meghalt.

Tárta volna ki a karjait, hogy megöleljen, de én elléptem mellette, és rohanni kezdtem. Elődöt kerestem, akit hamar meg is találtam. Lehajtott fejjel nézte a padlót, ennek ellenére is láttam, hogy hullanak a könnyei. Remegő lábakkal térdeltem elé, kedvesen szólongattam, de nem reagált. Meredten bámult egy pontot a hamuszürke kövezeten, amitől megijedtem. Nem láttam még ilyennek a bátyám. Óvatosan nyúltam az álla alá, hogy megemeljem a fejét. Soha nem felejtem el azt a hidegen fénylő, üres tekintetet, amivel akkor rám nézett. Letöröltem a könnyeket a szeméből, de nem akartak elapadni.

– Mi történt vele? – kérdeztem meg suttogva az akkor megjelenő anyámtól. – Jól van?

– Nem, Kicsim.

A megnevezésre elhúztam a szám. Megint megjátszotta magát, mert nem akart a nagyiék előtt bajba kerülni. Könnyek gyűltek a szememben attól, hogy egy ilyen helyzetben is képes gyalázatos maszkot hordani.

– Végig apátok mellett volt, amikor meghalt. Előd hívta a mentőket, és egy percre sem mozdult mellőle, míg ki nem értek. A kórházba is ő jött vele.

A bátyámra nézte, aki szomorúan nézett engem. A könnyei még folytak, de kinyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam. Magához húzott, és szorosan ölelve sírt tovább. Fogalmam sem volt, hogy milyen poklot élhetett át, míg a mentőt várta. Szorosan öleltem, míg ő lassan meg nem nyugodott. Anya megvetőn nézett engem, pedig nem tettem mást, mint támaszt nyújtottam a bátyámnak. A nagyi elment a papával kávéért, így levethette egy pillanatra az álarcát.

– Nem kellene a kórház közepén ölelkezni, nem gondoljátok? – kérdezte meg.

Akkor fordult be nagyi a folyosóra. Csendben maradt, így anya nem láthatta. A hajába túrt, és lehalkította a hangját, de a folyosó csendjében így is tisztán hallotta a mama, mivel nem messze állt tőle.

– Tudom, hogy apátok most halt meg, de...a húgotokra nem is gondoltok?

Rebekára néztem. Ő sem volt már olyan kicsi, hogy ne érezze a helyzet súlyosságát. Érzelemmentes arcát a papa is látta. Nyitotta volna a száját, de a papa a szája elé tette az ujját, jelezve, hogy ne tegye.

– Miért is kellene? – nagyanyám hangja hidegen és metszőn szelt bele a csendbe. – Őt miért nem rázta meg a fiam halála? Igaz lenne, amit az én Petikém mondott mindig? Neked csak a lányod létezik!

– Ez nem igaz, anyuka! – kezdett el dadogni anya. Életemben nem láttam még, hogy nem jut szóhoz, de kellemes volt látni. – Rebekának is fontos volt az apja!

– Hagyd a fiúkat békén! Nekik az én Elődöm volt a mindenük, ha már te le se szartad őket! Most pedig fogom az unokáimat, és hazaviszem őket!

Előd fel sem fogta, hogy mi is történt. Szorosan kapaszkodott belém, amikor a nagyszüleink után indultam. Egy pillanatra sem engedett el. Az autóban is közel ült hozzám, a vállamra hajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy mit kellene kezdenem a hangulatváltozásaival. A másfél órás út során el-elaludt öt vagy tíz percre, majd mikor felébredt, óvatosan körülnézett, felmérte a helyzetet, és nem egyszer hallottam, hogy „Csak álmodtam az egészet!" – dünnyögte, aztán jött a felismerés, a lidérces álomnak hitt esemény valósággá változott, a bátyám pedig sírva fakadt.

Tanácskérőn néztem a visszapillantó tükörbe, amiben találkozott a tekintetem a mamáéval. Szomorúan nézett vissza Elődre. Szemei vörösek voltak, de nem a viselt kontaktlencsétől, – most a szemüvege volt rajta – hanem a sírástól.

Megszólalt a telefonom. Anya keresett. Hezitáltam rajta, hogy felvegyem-e, de tudtam, ha nem teszem, hallgathatom a szentbeszédet, amit addigra teljesen felépít a fejében, mire hazamegyünk. A papa úgy gondolta, hogy addig maradjunk náluk, amíg Előd meg nem nyugszik. Felvettem a telefont, amelybe anyu rögtön bele is rikácsolt.

– Remélem, öreganyádék hazavisznek benneteket, és nem hozzájuk!

Válaszolni szerettem volna, de mama kivette a telefont a kezemből.

– Az én unokáim! Oda viszem őket, ahova akarom! – kiabálta a nagyi. – A papával úgy gondoltuk, hogy a mai napot nálunk töltik.

– Petinek holnap iskola!

– Írsz neki egy istenverte igazolást, hogy családi okok miatt nem megy iskolába, de ha kell, – és tudod, hogy megteszem – magam egyek be az iskolába, és közlöm az igazgatóval, hogy meghalt az apjuk, ezért pár napot otthon töltenek.

A hívás megszakadt. Anyu soha nem mert, és nem is tudott szembeszállni sem a mamával, sem pedig a papával. Örültem neki, hogy ott voltak velem, velünk, mert egyedül nem tudtam volna, hogy mit csináljak Előddel. Ő jobban szerette apát, pedig nekem is a világot jelentette. Ahogy találkozott a tekintetünk ismét, a nagyi csak bólintott, belőlem meg kitört a sírás. Előddel szemben én sokkal kevesebbet sírtam, az én lelkem erősebb volt, mint az övé, viszont ő fizikailag volt masszívabb nálam. Végül elaludt. Fél órára voltunk Dömsödtől, de nem volt szívem felébreszteni. A vállamon pihent a feje, és békésen aludt, míg bennem millió gondolat cikázott. Nem tudtam elképzelni az életem apa nélkül, és meg kellett küzdenem a gondolattal, hogy nincs többé.

– Megoldjuk, Életem! – fordult hátra a papa. Kedvesen mosolygott, de az ő szemei is könnyesek voltak. – Erős, okos fiúk vagytok. Ki fogjátok találni, hogyan tovább. Segítünk a mamával.

Szerettem volna mosolyogni, de nem ment. Helyette bólintottam egyet, és az ülés támláját kezdtem nézni. Megakadt a szemem valamin, amire már nem is emlékeztem. Általános iskola második osztályában azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le a hősünket. Előd apát rajzolta, míg én apa mellé rajzoltam a papát is. Mind a két aprócska rajz ott volt belevarrva a huzatba. A nagyi elkérte Előd rajzát, hogy annak pontos mását készíthesse el az, aki belehímezte.

Harminc perccel később megérkeztünk. Felemeltem a fejem, és kinéztem a szélvédőn. A rózsaszín falas ház állt előttem, amitől kissé megnyugodtam: nem hazavittek minket! A papa már kiszállt, hogy segítsen nekem becipelni a bátyám.

– Félek, – szólaltam meg halkan, a nagyi még is hallotta, és megakadt az ajtó kinyitása közben – hogy Rebeka ki fogja csinálni Elődöt érzelmileg!

– Nem fogja! – nyitotta ki papa az ajtót, és segített kivenni Elődöt, aki még mindig aludt, fel sem ébredt arra, hogy óvatosan átvettem papától a bátyám. – Petikém, te mellette leszel, és mindenben támogatod, ahogy eddig is tetted!

Ketten is nehezen tudtuk csak bevinni Elődöt a házba. Nem is vittük fel az emeleti szobájába, hanem a földszinten lévő vendégszobában fektettük le. Levettem róla a szemüveget, majd a nagyi kérésére enni indultam. Alig pár falat csúszott csak le a torkomon, mikor Előd is megjelent. A szemüvege nélkül nem sokat látott, így azonnal felugrottam, hogy segítsek neki. Leültettem az asztalhoz, és elszaladtam a szemüvegéért.

Visszaérve megálltam egy pillanatra. Hunyorítva nézte az elé rakott salátát. Szemeiből még mindig hiányzott a csillogás, ajka remegett, de már nem sírt. Meredten bámult a tányérra. Kis zajt hallattam, mire felkapta a fejét. Engem kezdett el nézni, ahogy közeledtem felé. Összetört a szívem, hogy ilyennek kellett látnom őt.

– Tessék! – adtam oda neki a szemüvegét, amit fel is tett.

Kicsit meglepetten nézett rám, mert az én szemeim is vörösek voltak. Elsírtam magam én is, amikor egyedül maradtam. Nagyot nyelve fordultam az asztal felé, és remegő kézzel szedtem a franciasalátából. Halványan elmosolyodtam, mikor követte a példám.

– Csak annyit, amennyit érzed, hogy meg is tudsz enni! – tettem a vállára a kezem. – Nehéz napunk volt!