A szobám ajtajának dőlve néztem körül a lakásban. Bármerre néztem, dobozok hevertek a földön, az asztalon, még a bejárati ajtó mellett álló cipős szekrényen is. Életem egy bizonyos szakaszát csomagoltam be. Zöld szemeimből kicsordultak a könnyek. A kontaktlencsém is valamelyik kartonbörtön mélyén hevert, amely arra várt, hogy megérkezzenek a költöztetők, és bepakolva a csomagtérbe elinduljanak vele Dömsödre. Kávéra vágytam, de a kávéfőző is már elcsomagolva várta, hogy útra keljen. Egy hetünk ment el arra, hogy mindent leszervezzünk. Munka alatt is egy dolog járt a fejemben: a ház, amelyben életem gyerekkorát leéltem, felcseperedtem, megismertem új embereket, és elvesztettem olyanokat, akiknek a hiányát a mai napig nem hevertem ki. Félelmetes, és egyben felemelő érzés volt az egész! Anya ruháit és ékszereit eladományoztuk. Eredetileg el akartam égetni, megsemmisíteni, de Botond felvetette az ötletet, hogy adjuk oda egy olyan szervezetnek, akik elajándékozzák. Segített mindenben. A válogatásban, a csomagolásban és az elküldésben is. Meglepetten vettük észre Petivel, hogy egy gyerekkori ruhánk sem volt kidobva, így azokat is elajándékoztuk. Nekünk már nem volt rá szükségünk, és örültünk, hogy segíthetünk.

– Fél óra, és itt vannak! – Peti hangjára megugrottam. – Neked nem lesz fura az, hogy mi is ott leszünk?

– Nem! Sejtettem, hogy ha én megyek, te is jössz! – mosolyodtam el, és kikerülve egy dobozt elé léptem. – Még nem állunk készen arra, hogy elszakadjunk.

– Én azért fosok, hogy mi lesz! Noémi fontos nekem, de kicsit, hogy is mondjam...

– Homofób? Lejött, hogy húzza a száját, amikor megcsókolom Botondot! – nevettem fel, bár kicsit rosszulesett. – Ismerlek már annyira, hogy nem hagyod, hogy engem baszogasson!

Peti elvigyorodott. Nem egyszer hallottam már, hogy veszekednek azért, mert Noémi nyíltan kifejtette a véleményét rólam. Ennek ellenére még együtt voltak, bár nem adtam nekik hosszú időt, mert ismertem az öcsém annyira, hogy tudjam, egy idő után megunja.

Megijedtem, amikor csengettek. Peti nyitott ajtót. Két fess fiatalember jött a holminkat bepakolni. Csak figyelni tudtam, ahogy egyik doboz tűnik el a másik után. Akkor realizálódott bennem a dolog, hogy ez végleges. Szürreálisnak hatott az egész! Igyekeztem megküzdeni az érzéssel, hogy anya elment, nem is jön vissza, de néha olyan volt, mint egy álom, és attól rettegtem, hogy egyszer felébredek. Még meg is csíptem magam, hogy biztosra menjek: Nem álmodom! Fellelkesülten kezdtem el segíteni. Az utolsó dobozt is bepakoltuk, amikor Botond hívott.

– Most végeztem! Gondoltam felhívlak. – nevetett a telefonba. – Menjek segíteni?

– Mi végeztünk! Most indul a komplett életünk Dömsödre. – néztem a teherautó után. – Érted menjünk?

– Nekem még össze kell szednem a holmim! Később találkozunk.

– Oké, addig is puszillak!

Letette a telefont. Volt valami furcsa érzésem, belül valami nem hagyott nyugodni, de száműztem az agyam leghátsó rétegébe, mondván, hogy úgysem számít. Petivel beszálltunk az autóba, és elhajtottunk. A visszapillantó tükörből még vetettem egy pillantást a panelházra. Egy részem örökre ott maradt, még ha képletesen is. A rengeteg első, amit megértem a harmadik emeleti lakásban, örökre velem marad. Az első szexuális élményem, vagy az, amikor részegen ballagtam haza egy forró nyári napon. Az is valamilyen szinten az első volt. Előtte nem csaptam annyira szét magam, és persze azóta sem.

Az úton mind a ketten felettébb csendesek voltunk. A rádió is csak halkan szólt. Elmerengve néztem az előttem kanyargó, végtelennek tűnő utat, míg az öcsém a mellettünk elsuhanó fákat, házakat. Ajkai remegtek, szemeiben csillogtak a visszatartott könnyek. Egy pillanat elég volt, hogy rájöjjek: őt is ugyanúgy megviseli az egész, mint engem. Elvettem az egyik kezem a kormányról, és az övére tettem, amely a combján pihent.

– Kell egy kis idő, amíg megszokjuk, de ezt is megoldjuk!

Eleredtek a könnyei. Tudtam, hogy többről van szó, mint pusztán a költözésről, így az egyik pihenőnél félreálltam, és leállítottam a motort.

– Halljuk! Mi bánt!

– Noémi nem akar leköltözni!

– Erre számíthattál volna! – húztam el a szám. – Én sem voltam vele tisztességes, meg azért mégsem Budapest!

– Miattad nem! Azt mondta, hogy nem él egy fedél alatt egy buzival.

– Ezt miért nem mondta, amikor felvetetted az ötletet, hogy odahozod az albérletbe?

– Nem tudom.

– Várjunk még egy kicsit! Talán csak idő kell neki!

Továbbhajtottam. Majdnem beértünk Dömsödre, amikor Anita hívott, hogy megérkeztek a költöztetők. Örömmel segítettek Bencével kipakolni a dobozokat, amíg oda nem értünk. Örültem, hogy ilyen nagynéném és unokaöcsém van, akikre számíthattam! Kicsit gyorsabban vezettem le a maradék szakaszt. Amikor megérkeztünk, már minden cuccunk ki volt pakolva a csomagtérből, csak arra várt, hogy bevigyük a házba. Mosolyognom kellett a látványon, ami fogadott. Az összes szomszédunk jött segíteni, aki ismert minket. A szomszéd Marika néni is jött, a két fia, Oszkár és Teodor is. Kedves kamaszok voltak, akikkel sokat játszottunk, amikor még gyerekek voltak. Rajongtak értünk, mert nem értették, hogy lehetünk egyszerre két helyen.

Nem tartott sokáig, amíg becipeltük a dobozokat. Szerencsémre volt annyi eszem, hogy mindenre ráírjam, hogy hova való, így nem kellett mindent egy helyen összegyűjteni. Letettük a dobozokat, és már pakoltunk is ki belőle. Ahogy kiszabadult a kávéfőző a kartonbörtönéből, az első dolgom volt, lefőzni egy adaggal. A koffein hiány miatt már hasogatott a fejem.

Egy pillanatra álltam csak meg, amíg megnéztem a többieket. Serényen pakolták a dobozokat. Szívmelengető látványt nyújtottak! Bence és Anita a fürdőszobai dolgokat pakolgatta ki, amíg Marika néni a két fiával a nappaliban álló vitrines szekrényt vette kezelésbe. Mire kettőt pislogtam, már minden porcelán és dísz elfoglalta méltó helyét. Peti úgy gondolta, hogy segít nekem a ruháimmal. Tudtam, hogy két okból teszi: az első, hogy hamarabb végezzek, a második, hogy ki tudja választani azokat a ruhákat, amik nekem nem kellenek, és elcsaklizza őket. A harmadik meg, hogy kinézze magának, hogy mit fog kölcsönkérni.

Az én szobám után jött az övé. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi mindent halmozott fel! A kacatok egy dobozban sem fértek volna el! Mosolyogtam, amikor kivettem az egyikből egy régi napszemüveget. Apa egyformát választott nekünk, de Peti az övét összetörte. Sírt is, így odaadtam neki az enyém. Nem tudtam volna egyszerre a napszemüveget és a pápaszemet is hordani, így nemes áldozatot hoztam.

– Ez még megvan? – mutattam felé a szemüveget, mire elmosolyodott. – Hány évesen is kaptuk? Kilenc talán?

– Tíz! Mindenkinek menő napszemüvege volt az osztályban, apa úgy gondolta, hogy nekünk sem ártana, ha nem akarunk kilógni.

– Bár tudta volna, hogy baromira leszarom, mennyire lógok ki! – húztam el a szám. – Vajon mit szólna, ha most látna minket?

– Azt, hogy baromi büszke, mert itt vagyunk egymásnak! Rád kifejezetten! – nagyot nyelt. – Minden nehézség ellenére, amit az élet eléd gördített, itt vagy! Boldog vagy! Ennél többet egy apa nem kívánhat a gyerekének!

– Ezért a szövegedért, meg megveregetné a vállad, és azt mondaná: „Az én okos nagyfiam!". Hiányzik!

Nem szólt semmit. Egy lépésből átszelte a közöttünk lévő távot, és megölelt. A költözés, meg hogy anya elment, és mindent hátrahagyott, bennem is felkavart valamit. Egy részem örült neki, a másik – ami a mélyben rejtőzött, ami nem akart mást, csak egy egységes, rendes családot – megszakadt. elvesztette a reményt. Titokban, minden nyers megnyilvánulásom, rideg, acélként csengő mondatom mögött egy kis részem remélte, hogy összekovácsolódhatunk! Anya nem ezt akarta, és nekem el kellett ezt fogadnom!

Késő délután végeztünk mindennel. Az, hogy segítettek, rettenetesen jólesett! Mindannyian elfáradtunk, így jobbnak véltük, ha rendelünk valami kaját. Amíg a hatalmas tálakat vártuk, elbeszélgettünk. Marika néni büszkén számolt be arról, hogy Teodor felvételt nyert a szakközépbe. Ő is informatikusnak készült. Oszkár pedig az apukája után asztalos szeretne lenni. A két kamasz pironkodva bújt az anyja mögé.

– Ez olyan ciki! – motyogta Teo. – Ne járass már le minket!

Felálltam. Elmerengve néztem a pirospozsgás arcú fiút, akinek ott ült a megalázottság a szemében. Tényleg úgy vélte, hogy az anyja lejáratja. Elé guggoltam, és elmosolyodtam.

– Tudod! Én örültem volna, ha anya így beszél rólam! – megdöbbent, láttam a kék szemekben, hogy csodálkozva néz rám. – Anya rólam és az öcsémről csak akkor beszélt elismeréssel, ha letettünk valamit az asztalra: kitűnővel érettségiztük, vagy mesterdiplomát szereztünk. Örülj neki, hogy anyukádnak egy egyszerű felvételi ennyit jelent!

Beállt a csend. Ebbe a némaságba robbant be Botond, aki mit sem értve az egészből nézett körül. Hatalmas bőröndje a háta mögött várta, hogy megszabadítsák a terhétől.

Felálltam, és rohantam is, hogy elvegyem tőle a koffert. Akkor még nem láttam az alakot a háta mögött. Közelebb érve vettem csak észre. Barna tekintete haragosan csillogott. Rémlett már, hogy láttam valahol, de nem tudtam, hogy hol.

– Igaz, hogy összejöttetek az unokámmal? – förmedt rám a vén fószer. – Te lennél az az Előd?

– Tessék? – hirtelen fagyott belém minden szó. – Elődnek hívnak, és ha minden igaz, Botond a párom!

– Szóval miattad nem veszi el a neki kinézett nőt? – elindult felém, amire már Peti és Bence is felálltak. – Az egy rendes asszony! Botondnak kötelessége, hogy elvegye!

– Már ne haragudjon, de nem abban a korban élünk, hogy feleséget vagy vőlegényt válasszanak! – mordultam fel.

Dühített, hogy még mindig élnek ilyen emberek közöttük! Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy akadnak még ilyen sötét parasztok, akik még gyertyafény mellett is sötétségben élnek!

– Ha megbocsájt, épp nem érek rá! Szóval, legyen olyan kedves, és menjen haza! Eméssze meg, hogy az unokája nem vesz el senkit, mert engem szeret! Most pedig a soha viszont nem látásra!

Behúztam Botondot a kezénél fogva, az öregre meg rácsaptam az ajtót, jelezve, hogy nem kívánok tovább társalogni vele. Botond szomorúan nézett rám. Az öreg az ajtót verte, hogy engedjem be, mert ezzel nem rendeztünk le semmit. Egy ideig hallgattam, majd kimentem.

– Ha most nem megy el innen, kihívom a rendőröket! – kiabáltam el magam. – Ünnepelni szeretnénk, amibe maga belerondít! Menjen haza!

– Üzenem az unokámnak, hogy halott a szememben!

– Nem tudom, hogy most ez áldás vagy átok-e! Na, viszlát!

Az öreg elment, én pedig visszaléptem a házba. Egyből Botondra néztem, aki megkönnyebbültnek látszott. Eszembe jutott, hogy a nagyapjával soha nem jöttek ki, mert egy zsarnokoskodó alak volt. Egyszer találkoztam vele, de elég is volt ahhoz, hogy tudjam, soha többé nem akarom a közelemben tudni!

A beszélgetés ugyan folytatódott, viszont kicsit feszültebb hangulatban. Oszkár és Teodor minket néztek. Nem láttam bennük gyűlöletet, egyszerűen csak a kíváncsiság csillogott a szemükben. Az anyjuk ezt észrevéve elmagyarázta nekik, hogy az, ami köztem és Botond közt van, nem bűn. A szerelem az szerelem! Ezen mindannyian mosolyogtunk.

A rendelt tálak is megéreztek, így leültünk enni. Körbenéztem az asztal körül. Számomra csupa kedves ember ült egy asztalnál velem: az öcsém, a szerelmem, Bence és Anita. Marika néni és a két fia, akik mindig is a különös helyet foglaltak el a szívemben. Boldog voltam, hogy abban a pillanatban ott lehettem, ahol vagyok!

Későre járt, mire kipakoltuk Botond ruháit is, és azt a pár dolgot, amit magával hozott. Nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra, és utána bedőlni az ágyba! Rettenetesen elfáradtam, de nemcsak én! Botondból is rengeteget kivett a nagyapjával való veszekedés. Elmondta, hogy ott várta őt az albérletben, ahol lakott, hogy elmondja neki: ideje végre elvennie a neki kiválasztott lányt, amire ő nemet mondott. Az út alatt, amíg leértek Dömsödre, azt kellett hallgatnia, hogy ezt meg kellene lépnie végre! A nagyapja és a nagyanyja már kamaszkorában kiválasztották neki az ideális lányt, aki vagyonos volt, és nem mellesleg, rettenetesen csinos. Ekkor dobta le Botond a bombát, és mondta el, hogy meleg, és velem van.

Botond előbb zuhanyozott, mint én. Egy kicsit áztatva magam elmerültem a gondolataimban. Eltöprengtem a mögöttem álló éveken. Azon, hogy a szakközép óta mire vittem. Büszke voltam magamra, hogy nem adtam fel, és mentem tovább.

Mire az ágyba értem, már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Kimerültem, de még mindig pörögtek a fejemben a gondolatok. Botond, ahogy megérezte, hogy melléfeküdtem, átkarolt. Szorosan bújt hozzám, és kivételesen nem bántam, hogy én lettem a kiskifli. Éreztem a belőle áradó nyugalmat, azt a szeretetet, amit senki mástól nem kaphatnék meg, az illatát, ami már szakközepes korunkban is magával ragadott, a karjait a derekamon, amitől úgy éreztem, hogy hazaértem.

Annyi minden után, amin átmentem, ő volt az, aki újra elrabolta a szívem, bár nem kellett érte nagyon küzdenie! Botond volt az első, és lehetséges, hogy az utolsó szerelmem is, hiszen soha nem engedtem el igazán. Óvatosan fordultam meg a karjaiban, hogy láthassam békés arcát. Mielőtt behunytam a szemem, még halkan megkérdeztem: „Vajon a sors akarta így?"

Még éreztem, hogy Boti közelebb húz magához, majd engem is magába fogadott az álmok csodás világa.