A férfi sarokba szorult. A maszkos gyilkos épp befordult a folyosóra, aminek a végén a húszas éveiben járó fiú reszketve várta a véget. Lábai remegtek, a halálfélelem minden lépéssel nőtt benne. Kék szemeiben megjelentek a könnyek, amelyek vég nélkül folytak le az arcán. Tíz lépés, a szőke srác szaporán kezdte venni a levegőt. Nyolc lépés, a torkára égtek az utolsó szavai. Négy lépés, a gyilkos felemelte a kezében tartott kést, minek élén megcsillant a lámpa neonfénye. Egy lépés, a kés lendült, egyenes a reszkető férfi gyomrába vájt, aki felnyögött, szája szélén kibuggyant a vér, majd a földre rogyva várta a halált. Lassan, araszolva érkezett meg, kivárva az utolsó perceket, amelyeket az áldozat a hideg kövezeten vergődve töltött. Kiélvezte a gyilkossal együtt a mézédes pillanatot, majd mikor eljött az idő, lesújtott. A szőke férfit elvitte magával, a gyilkos legnagyobb örömére.

– Megint azt a szart nézed? – kérdeztem meg az öcsém, miközben befeküdtem mellé az ágyba. – Értem már, hogy miért halnak el rohamosan az agysejteid!

– Mi a faszt csinálsz? – kérdezte meg, de ennek ellenére arrébbcsúszott. – Nagyfiú vagy, külön szobával.

– Kapd be! – mordultam fel, és kényelmesen elfészkeltem magam. – Apával álmodtam, most meg nem tudok visszaaludni.

Peti rögtön körém fonta a karjait, mint mindig. Gyűlöltem apával álmodni, mert az ébredés után mindig őt kerestem. Pár perc eltelt, mire felfogtam, hogy nem ez a valóság, amitől a szívem millió darabra tört. Tudtam, hogy ismeri az érzést, hogy neki is rettenetesen fáj apa hiánya, de ő mindig is erősebb volt lelkileg, mint én. Nem sokszor láttam sírni, de minden alkalommal én adtam neki vígaszt.

***

Az első szülinapunk nélküle maga volt a megtestesült rémálom! A vendégek mosolyogtak, nevetgéltek, nekem meg mindehhez jó képet kellett vágnom. Peti is hasonló állapotban volt, mint én. Botonddal beszélgettem, amikor felfigyeltem rá, hogy az öcsém szomorú ábrázattal vonult az emelet felé. Éreztem, hogy a szíve megszakadt. Egy pillanatra nézett csak rám, de jól láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Elnézést kértem Botitól, és utána indultam. Rettenetesen nehéz volt megtennem a lépcsőfokokat! Az érzések, amelyekkel nap mint nap küzdöttem, és próbáltam elnyomni, a felszínre törtek. A falakon a képek, amelyeken apa is szerepelt, csak még nehezebbé tették az egészet.

Lassú léptekkel araszoltam Peti szobája felé, megálltam a félig nyitott ajtóban, és éreztem, hogy összeszorul a szívem, amikor meghallottam elfojtott zokogásának hangját. Nem kérdeztem, hogy bemehetek-e, vagy zavarom-e egyáltalán, csak beléptem. Peti ott ült az ágya végében, kezében egy képpel, szemeiből pedig megállíthatatlanul folytak a könnyek. Rám emelte sírástól vörös tekintetét, letette a fotót, és a nyakamba borult.

– Hiányzik! – motyogta halkan. Magamhoz szorítottam, hogy tudja, mellette állok. – Elképzeltem, hogy ott áll az esküvőmön, és mosolyogva nézi, ahogy örök hűséget esküszöm.

– Ott lesz! – távolodtam el tőle annyira, hogy a szívére tehessem a kezem. – Itt veled lesz! Ha tükörbe nézel, veled lesz! A hajunk, az orrunk, még a szánk formáját is tőle örököltük.

– Te miért nem sírsz?

– Mert reggel minden könnyem elsírtam már a hiánya miatt, ahogy mindig is teszem. – sóhajtottam fel, és elléptem tőle. – Később megbeszéljük, oké? Töröld le a könnyeid, és gyere! Meg kell játszani magunkat!

Soha nem ejtettük meg azt a beszélgetést. Nem maradt erőnk a nap végére. Fáradtan dőltünk be az ágyba, hogy azonnal elragadjon minket az álom.

***

Hangos sikolyra ébredtem. Felemeltem a fejem, és álmos pillantásokkal néztem körül. Az öcsém szobájában ért el újra az álom. Ő még nézte a tévét, amiben egy újabb rémes horror ment. Mélyet ásítva bújtam ki az ágyból, és indultam el a szobámba. Közben megálltam a konyhában, hogy megigyak egy csésze kávét. Közel az éjfélhez nem kellett volna már, de péntek lévén nem dolgoztam másnap, és foglalkoznom kellett a tetoválásokkal is. Egy hetem maradt a próbaidőből, és rajzolnom kellett valamit, amivel megmutathattam, hogy igenis, értek hozzá. Lehúztam a fekete italt, és elbújtam a szobám magányába.

Elővettem egy lapot, a ceruzáim, és nekiálltam. A ceruza életre kelt a kezemben, ahogy a vonalakat rajzoltam. A skicc lassan értelmessé állt össze: kirajzolódott az arc, a nyak, majd egy komplett felsőtest. Egyáltalán nem figyeltem, hogy kit rajzolok le, csak akkor ocsúdtam fel, amikor a lapon ott mosolygott rám Botond. Álmosan pislogtam, hogy biztosan jó látok-e. Nem akartam sem rajzon, sem képen látni, már az is elég volt, hogy egy helyen dolgoztam vele. Az órámra pillantottam, és megdöbbenve vettem észre, hogy már hajnali négy is elmúlt. Nagyot ásítva tettem le a ceruzát, és bújtam be az ágyamba.

Arra ébredtem, hogy Peti finoman rázza a vállam. A szemem szúrt, mivel bent hagytam a kontaktlencsém, így kelletlenül állapítottam meg, hogy egésznap szemüvegben kell majd lennem. Nem a szemem színét utáltam, jobban mondva azt is, de leginkább azt, hogy az a hülye pápaszem állandóan le-lecsúszott az orromról. A lencse praktikusabb volt, az csak mellékes, hogy a szemem színén is változtatott.

– Ki halt meg, hogy ennyire kedves vagy? – kérdeztem meg álomittas hangon.

– Senki...csak... - vett egy mély levegőt. – Anya hívott, hogy úton van. Beszélni akar velünk valamiről.

Az álmosságom egy pillanat alatt szünt meg. Sebtében ültem fel az ágyon, ezzel lefejelve az öcsém. Hangosan üvöltött fel az orrába nyilalló fájdalomtól, amin gúnyosan elmosolyodtam.

– Tudhatnád, hogy ha így keltesz, akkor húzódj hátrébb! – kuncogtam el magam. – Adjak rá puszit?

– Anyád! – morogta, és kiiramodott a szobából. – Este meg öltözz fel rendesen! Megyünk bulizni!

Hangosan sóhajtottam fel. A listán, amit fejben vezettem, egy buli szerepelt az utolsó helyen. Szerettem volna egy kicsit kikapcsolódni, egyedül lenni, önmagamra koncentrálni, megtalálni a helyem a világban, és megtalálni az elveszett békét a lelkemben! Élvezni azt, hogy nem kell Tomi hülyeségeit hallgatnom!

A szekrényemhez lépve kezdtem keresgélni a ruháim közt. Meg kellett adni a módját, hogy miben fogadjuk anyát, mert ha az ízlésének nem megfelelő ruhában vártuk, hetekig hallgattuk, hogy nem vagyunk képesek felöltözni! Soha nem értettem, hogy miért teszi, amikor amúgy ránk sem hederített. Végül direkt egy olyan felsőt választottam, amiről tudtam, hogy bosszantja majd: fekete alapszín, rajta egy unikornissal. Utálta a pólót, de a mellé kinézett sötétkék farmert még jobban: a combja szaggatott volt, a fenekén meg olyan ritka az anyag, hogy engedte látni az alsónadrágom. Tudtam, hogy sikert aratok majd vele! Felvettem, és kisétáltam a konyhába. Peti kicsit szolidabban választotta a ruháit: minta nélküli fekete póló, sötétszürke farmer.

Rám nézett, és elmosolyodott, mire büszkeség áradt el bennem. Az egész lényem körbejárta. Örültem, hogy legalább abban még jó voltam, hogy anyát az őrületbe kergessem.

– Ha meglát, eldobja a hajcsavaróit! – közölte Peti, amire csak megráztam a fejem. – Már várom, hogy lássam, milyen képet vág!

– Ne tégy úgy, mintha sajnálnád! – léptem a pulthoz, és töltöttem magamnak egy csésze kávét. – Az a minimum, hogy minden alkalommal, amikor jön, felbosszantom! Soha nem foglalkozott velünk, ne most kezdje el! Ne mímelje nekünk a szerető anyát, mert elhányom magam!

Peti bólintott, de már nem tudott válaszolni, mert csengettek. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, ahogy a bejárati ajtóhoz sétáltam. Azt hittem, anya érkezett meg, de meglepetésemre Tomi állt a küszöbön, aki alaposan végigmért. Elmosolyodott, és engedélyt sem kérve belépett a házba. Döbbenten mentem utána a szobámba. Kérdés nélkül a szekrényemhez lépett, és kutakodni kezdett benne.

– Elárulnád nekem, - morogtam, mert még csak rám sem hederített – mégis mit keresel a ruháim között?

– Találtam benne múltkor egy ocsmány sárga pólót. –mosolyodott el, amikor kivette a Botondtól kapott ruhát, és meglóbálta a kezében. – Az öcsémnek ma lesz egy meccse, és sárga felső kell neki.

Sebes léptekkel léptem mellé, és rántottam ki a kezéből. Meglepődött a hevességemen. A ruhadarabot az ágyamra dobtam, az exem pedig kitessékeltem a szobámból, és kívülről bezárva az ajtót a kulcsot a nadrágzsebembe tettem.

– Először is: megtennéd, hogy nem jössz ide? – kérdeztem gonoszul, és elkezdtem taszigálni az ajtó felé. – Másodszor: már nem járunk, így nem kutatsz a holmim között! Most pedig fogd magad, és menj haza!

Kilöktem az ajtón, és becsaptam az orra előtt, meg sem várva, hogy mit szeretett volna mondani. Visszamentem a konyhába, ahol Peti eltakart szájjal nézett rám. Szemeiben ott csillogott a jókedv, ami hamar elszállt, mert anya kopogás nélkül rontott be a házba a húgommal, aki csendben kushadt mögötte.

Anyu tajtékzott a dühtől, Rebeka pedig szomorúan bámulta a kövezeten lévő mintázatot. Petire néztem, aki vállat vont, jelezve, hogy semmiről nem tud. Beinvitáltam őket a konyhába, hogy üljenek le. Rebeka leült Peti mellé, míg anya velük szemben foglalt helyet, és gyilkos tekintettel méregette a lányát. Tudtam, hogy hatalmas ostobaságot követhetett el, mert a nő, aki életet adott nekünk, máskülönben nem lenne ennyire mérges.

A levegőben tomboló feszültség közepette álltam neki kávét főzni, és vártam, hogy kirobbanjon az elkerülhetetlen balhé. Anya halántékán az ér már kidudorodott, Rebeka még mindig lehorgasztott fejjel ült Peti mellett, aki kíváncsian nézett hol rám, hol anyára.

– Képzeljétek gyerekek! – sipítozott, amire megrándultam. – A húgotok terhes! Apropó Előd, nem tudtál volna valami rendes hacukát felvenni? Erre neveltelek?

– Egy: te nevelted a lányod, ez nem Peti és az én saram! – mordultam fel. Imádtam, amikor ezzel a szar dumával jött! Semmire nem nevelt, mert apa megtette helyette! – Kettő: Ne nevettesd már ki magad! Te Rebekán kívül senkivel nem foglalkoztál! Három: Felnőtt ember vagyok! Ha tangában akarok sétálni a Deákon, akkor megtehetem!

– Előd! – szólalt meg Peti, és szemeiben csillogott a jókedv. – Ne inzultáld a mártírt!

Touché!* Eszembe jutott, hogy a szakközepes ballagásunk napján ezeket a szavakat vágtam én is hozzá. Próbáltam komoly maradni, de az ellenszenvem anyám iránt nem múlt el, csak mert a diplomaosztóm napján kivételesen emberien viselkedett velünk. Attól még ugyanaz a mártír maradt, aki a lányán kívül senkivel nem foglalkozott. Azért akadt ki, mert az ő szemefénye vagy a lovagja elfelejtett védekezni, és felnőtt nő létére teherbe esett.

– Nem veszitek komolyan! – kiabált anya. – Rebeka terhes, és nem mondotok rá semmit?

– Mit kellene? – kérdezte Peti, aki kicsit feszültebb volt, mint általában, ha anya meglátogatott minket. – Rebeka felnőtt nő! Már nem a te kicsi lányod, akit kedved szerint formálhatsz! Öt éve párja van, már jegyesek. Mit gondoltál, hogy nem lépik meg?

– Előtte áll még az egyetem! – sóhajtott fel anya, amire csak megforgattam a szemem. – Ügyvéd szeretett volna lenni.

– Nem te akartad, hogy az legyen? – fakadtam ki. Anya műhisztije mindig kihozott a sodromból. – Te szeretted volna, hogy ügyvéd legyen, mert a te állításod szerint az ikreid előbb-utóbb börtönben kötnek ki, és kell valaki, aki képviseli majd őket.

Anya elfehéredett. Rosszallóan nézett rám, de nem érdekelt. Lefőtt a kávé, így töltöttem neki és Rebekának is egy csészével. Rebeka remegő kezekkel nyúlt érte. Mielőtt elvette volna, anyára nézett. Sajnáltam. Anya egészen jól beidomította, ha egy kávé megivásához is engedélykérőn kellett anyura néznie.

– Oh, hogy a faszom! – sóhajtottam fel. – Nézd! Tudod, hogy attól, mert a húgom vagy, még nem foglak jobban szeretni, és nem fogom elfelejteni a sok szart, amit tőled kaptunk!

Peti felállt, és nyugtatóan simított végig a karomon. Máskor hatott volna, de abban a percben nem! Haragudtam anyára és Rebekára hosszú évek óta. Nem terveztem, hogy elmondok nekik mindent, vagy megbocsátok, de anya nem irányíthatta tovább a húgom!

– Felnőtt nő vagy, vagy nem? – bólintott. – Akkor miért hagyod, hogy anya irányítson? Akarod azt a gyereket, vagy sem?

– Persze, hogy akarom! Anya viszont azt mondja, hogy vetessem el!

Zabosan meredtem anyára, aki állta a tekintetem. Nem gondoltam volna, hogy erre is képes azért, hogy megtarthassa Rebeka felett az irányítást! Közelebb mentem hozzájuk, leültem a húgom mellé, és felé fordulva megfogtam a kezét.

– A te életed, a te döntéseid! – nyeltem egy nagyot. Magamon éreztem anya haragos tekintetét. – Edmond mit mondott?

– Hogy tartsuk meg!

– Azt már nem! – kiáltotta el magát anya. – Elveteted azt a gyereket, és befejezed az egyetemet!

– Mikor fogod már fel végre, hogy felnőtt nő? – kérdeztem meg hidegen anyát. Szemeiben csillogott a harag, ami átjárta az egész testem. – Hadd hozza meg a döntéseit, hibázzon, ahogy eddig is, csak a tudtod nélkül tette! Ne akarj olyan lenni, mint az anyád volt, mert előbb-utóbb arra eszmélsz, hogy egyedül maradsz!

Nem bírtam tovább. Felálltam, és elindultam a szobám felé. Kinyitottam az ajtóm, és épp belépni készültem, mikor meghallottam anyám hangját:

– Ha nem lenne bokszer rajtad, a segged is kint volna!

– Kinyalhatod! Alsógatyában, vagy anélkül! – csaptam be az ajtót magam után, és elnyúltam az ágyon.

* Touché. – francia eredetű kifejezés, jelentése: találat, ott a pont