Izgalommal a szívemben ébredtem reggel. Megkezdtem az életem, mint felnőtt, dolgozó férfi. A változás kicsit rémisztő volt, mindig is rettegtem az új dolgoktól, de tudtam, hogy néha kell a fejlődés, ám nem minden mozdult előre. Míg én gőzerővel készültem, hogy minden meglegyen, amire szükségem lehetett a munkához, addig az öcsém keményen tanult még nyáron is, hiszen előtte állt még az orvosi képzés.

Felöltözve léptem be a szobájába, ahonnan napok óta csak akkor tolta ki a képét, amikor mosdóba ment, vagy megérkezett a kajarendelése. Azzal a szaggal, ami bent terjengett, embert lehetett volna ölni! Nem viccelek, nem éreztem még a bomladozó hullák szagát, de fogadni mertem volna rá a még meg sem kapott fizetésemben, hogy az eltörpült volna mellette.

– Azonnal takarítsd ki a szobád! – töröltem ki a szememben megjelenő könnyeket. – Olyan istállószag van, hogy két dioptriát romlott a szemem, ahogy beléptem!

Peti értetlenül nézett rám. Én ébresztettem fel, így a világát nem tudta még. Sűrűn pislogott, ahogy nézett engem. Felvont szemöldökkel néztem körül.

– Mondd csak! Lovat is tartasz itt? – kérdeztem meg befogva az orrom. – Ne! Inkább ne is válaszolj!

Tovább folytattam a nézelődést: rothadásnak indult kajamaradékok, eldobált, már megmerevedett ruhadarabok. Nagyot sóhajtva, óvatos léptekkel kezdtem el kifelé hátrálni.

– Azt a kolerás szendvicset dobd ki először, a többi, kajának közel sem kinéző cuccal egyetemben, ami az asztalodon rohad! – túrtam a hajamba, és megálltam az ajtóban. – A következő világjárvány tőled fog indulni, ez fix!

Lenéztem a padlóra. Nem kellett volna!

– A szőnyeg kiégetve, leöntve, bár lehet, hogy az nem is egy istenverte szőnyeg. Mondd már meg, mi a faszom döglött a szoba közepére? Mindegy, kérek szenteltvizet a paptól, mert olyan retek van a szobádban, hogy azon már csak a Jóisten segíthet!

A konyhába mentem, hogy megigyak egy kávét. Úgy éreztem, hogy kell, mert az öcsém szobának alig nevezhető szeméttelepén tett látogatásom letaglózott. Tudtam, hogy rendetlen, nem felejtettem el a diplomaosztó napján is milyen kupi volt a szobájában, de azt hittem, kitakarította. Mekkorát tévedtem!

Csippant egyet a telefonom. Vártam egy üzenetet, ami nem akart megérkezni, viszont abban a pillanatban megjött. Kétszer olvastam el, hogy megérthessem. A fogalmazásmódja elütött a moderntől, így kellett pár perc, hogy felfogjam: nem sikerült az egyik tervem.

Könnyes szemmel néztem a kijelzőt. Annyira akartam, hogy másodállásként is vállaltam volna. Peti akkor jött ki a szobából, amikor eleredtek a könnyeim.

– Annyira azért nincs bent büdös, hogy innen is marja a szemed! – próbált poénkodni, de csak megráztam a fejem. – Na, Előd, mi a baj?

– Nem jött össze! Azt írták, hogy a rajzaim nem érik el a mércét.

– Ezek ennyire hülyék? – lépett mellém, és vette ki a kezemből a telefont. – Ezek ennyire hülyék!

Megráztam a fejem. Nem is az fájt, hogy nem vettek fel, inkább a sok elpocsékolt óra, amit belefektettem a gyakorlásba, a technikám kifejlesztésébe. A pénz, amit beleöltem, amivel csak azt értem el, hogy egy átkozott üzenetben csak kinevessenek. Elbizonytalanodtam. Elveszett az önbizalmam, amivel belekezdtem. Nehéz volt az egyetem mellett gyakorolni, a ZH-k mellett erőt fektetni még ebbe is. Tomi és Peti voltak, akik bátorítottak. Az ötletet az öcsém adta, mikor egyszer betört a szobámba. Lazításképpen rajzolgattam, egyet kivett a kezemből. Alaposan megnézte, majd elmosolyodva tette vissza elém.

– Neked tetkókat kellene varrnod! – veregetett hátba. – Baszott jól rajzolsz!

– Nem is tudom. – vontam meg a vállam. – Nem hiszem, hogy menne! Szar vagyok!

– A lófaszt! Ne nézd már le mindig magad! – kiabált rám. Leült mellém a másik székre, és szembe fordított magával. – Nem vetted még észre, hogy kishitű vagy? Mindenre azt mondod, hogy neked nem menne, közben bebizonyítod, hogy képes vagy rá! Nem is akárhogyan! Bátyus, fejezd már be, hogy leértékeled magad! Kurva tehetséges vagy, nem csak a rajzban, de abban is, hogy helyre tegyél engem, amire anya sem volt képes soha!

A bátyus kifejezés megütötte a fülem. Akkor hívott utoljára így, mikor kicsik voltunk. Elmosolyodtam, de a kételyem nem akart múlni. Annak ellenére sem, hogy elkezdtem többet gyakorolni. Órákat töltöttem a tanulás mellett a rajzzal. Peti mellettem volt mindig. A támogatása sokat jelentett nekem. A rengeteg tanulnivalója mellett nem volt rest ott ülni mellettem, amikor rajzolni kezdtem. Ő vette meg nekem az első tetováló gépet is. Könnyes szemmel néztem rá, mikor átadta.

– Mit hittél? – kérdezte meg mosolyogva. – Hogy nem állok melletted teljes vállszélességgel?

– Őszintén? Nem. Az inkább az én reszortom.

– Pont ezért! Te mellettem álltál, amikor azt mondtam, hogy orvos akarok lenni. – könnyes szemmel nézett a kezemben tartott csomagra. – Mindig hittél bennem, akkor is, mikor anya kinevetett.

– Az azért más! – kezdtem bele, de az ujját a szám elé tette, hogy hallgassak.

– Nem! A bátyám vagy, így ami neked fontos, az nekem is az! – törölte ki a könnyeket a szememből. – Váltsd valóra az álmod!

Boldog voltam, hogy Peti mellettem állt. Elhittem, hogy meg tudom csinálni. Ezért is esett rosszul a visszautasító üzenet. Elvettem Petitől a telefonom, és nagyot sóhajtva indultam el. A munka nem várt attól, mert rossz híreket kaptam. Felhúztam a cipőm, és a vállamra véve a laptoptáskám a bejárati ajtó felé haladtam. Ki akartam lépni rajta, mikor eszembe jutott valami.

– Takarítsd ki a szobád mire hazajövök! – fordultam vissza, hogy az öcsémre nézzek. – Ha ugyanolyan rendetlen lesz, mire hazajövök, rád gyújtom!

Bólintott, én meg elindultam. A lépcsőházban is végig azon járt az eszem, hogy mennyire felesleges erőfeszítés volt ez az egész. Annyi elpocsékolt óra, feleslegesen vett tinta! A kocsi ott állt a parkolóban, a jogosítványom is visszakaptam, de mégsem vettem a bátorságot, hogy volán mögé üljek. A diplomaosztóra sem véletlenül Tomi vezetett. Átlépve a sebességhatárt hajtottam Dömsödre, mikor belefutottam egy járőrautóba. A rendőrök meglehetősen szigorúak voltak, mert egyből elvették a jogosítványom. Nem is igazán hiányzott a vezetés. Ahova akartam, eljutottam metróval vagy villamossal, ahogy a munkahelyemre is.

A nyugtalanság csak nőtt bennem, ahogy közeledtem a megadott cím felé. Nem ismertem senkit, így izgultam egy kicsit. Az irodaház hatalmas épülete kicsit megijesztett, és azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, de vártak már rám. Egy magas, őszes férfi állt az ajtóban. Kedvesen mosolygott, amitől a frász tört rám. Meglátva engem elindult felém. Nem értettem az egészet.

– Üdvözlöm! Ács-Asztalos Norbert vagyok! – kék szemeiben öröm vibrált. Fehérbe hajló bajuszának végén pödört egyet, ahogy engem nézett. – Maga biztosan Nemes Előd Álmos, aki ma kezd a cégünknél!

– I-igen! Örülök, hogy megismerhetem!

A hátamat tapogatva bevezetett az épületbe. Akartam neki szólni, hogy örültem volna, ha nem molesztál már az első napon, de nem akartam bonyodalmat, így óvatosan elhúzódtam. Szerencsémre vette a célzást és nem folytatta, amiért nagyon hálás voltam. Először az irodájába mentünk, ahol nagy vonalakban elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom. Nem volt olyan komoly dolog. Nekem kellett rendben tartanom a cég számítógépeit, felügyelnem a weboldalt, és ha valami fennakadást észlelek, orvosolnom a problémát. Ezek után körbevezetett azokon a termeken, amelyekben a gépek voltak. A harmadik ilyen szobában jártunk, amikor felvetődött bennem a gondolat, hogy ha az épületnek minimum négy emeletét nekem el kell látnom, és mindegyiken van vagy öt ilyen szoba, akkor alaposan megszívom, ha nem egy gépen jelentkezik egyszerre hiba.

– Uram! Elnézést! – vágtam a főnök heves magyarázatába. – Minden hibát nekem kell egyedül orvosolnom? Mármint úgy értem, hogy egyedül édeskevés leszek ehhez.

– Természetesen nem! Önön kívül még két másik embert is alkalmazok.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomból, amin jót mosolygott, én mégis kellemetlenül éreztem magam.

– Viszont, mivel a maga diplomája lett a legjobb, így maga fog felelni az ő munkájukért is. Lehet úgyis mondani, hogy a kisfőnök lesz. Jöjjön, bemutatom a munkatársait!

A feszültség újult erővel tört rám! Nem álltam készen arra, hogy rögtön az első napon ilyen terhet raknak a nyakamra! Magamra sem tudtam figyelni, nemhogy még két emberre! Már majdnem kétségbeestem, mikor eszembe jutottak Peti szavai: „Nem szabad leértékelned önmagad! Előd, ügyes leszel! Bármit is mondjanak, megoldod!" Kihúztam magam, és próbáltam egy kevés bátorságot gyűjteni.

Egy kisebb irodába vezetett be. Azonnal lefagytam, amikor megláttam egy ismerős alakot! Nekem háttal állt, de azt a testtartást, a kék árnyalatot a hajában megismertem! Nagyot nyeltem, és nekitámaszkodtam a falnak, nehogy összeessek. Mély levegőt vettem, hogy nyugtassam magam.

– Uraim! – szólalt meg mellettem Norbert, mire összerezzentem. – Bemutatom önöknek a másik új alkalmazottat, Nemes Elődöt!

Láttam, ahogy Botond megfordul, de az egész olyan volt, mintha egy lassított filmjelenetet néznék. Kedvesen mosolygott, de mikor meglátott, döbbenet ült ki az arcára. Meredten bámultam őt. Lassan megjelent ismét a mosoly az arcán.

– Előd! Örülök, hogy látlak, hogy vagy? – lépett oda hozzám, és megrázta a kezem. – Ezer éve nem láttalak!

– Maguk ismerik egymást? Hát ez nagyszerű! Akkor jól ki fognak jönni!

Örvendezett Norbert. Senki nem vette észre, hogy nekem a viszontlátás nem volt boldog. A fájdalom a szívembe mart, és ha nem lettek volna többen is körülöttünk, elsírom magam. Botond levágta, hogy valami nem stimmel, elnézést kérve mindenkitől kivezetett a friss levegőre. Szomorú, barna szemekkel nézett rám, amitől még rosszabbul éreztem magam.

– Jól vagy? – kérdezte meg aggódva. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.

– Mondjuk így! A szakközepes ballagás óta nem láttalak. Honnan a faszból tudtad, hogy hol kezdtem dolgozni?

– Petitől! – motyogta halkan. – Ma csak azért jöttem, mert felvettek.

Felvontam a szemöldököm az öcsém nevének említésére. Beszélt Botonddal, és nekem elfelejtett szólni? A harag, ami bennem gyúlt, beárnyékolta az egész napomat. Kerültem a beszélgetést mindenkivel, még szerencse, hogy a nyolc óra legnagyobb részében egyedül voltam, hogy megismerkedjek az általam vezérelt részleggel. Átfutottam a teendők listáját, aminek neki is kezdtem, de az, hogy Botond tőlem nem messze, konkrétan a felettem lévő emeleten dolgozott, kicsit kizökkentett. Igyekeztem a feladatomra koncentrálni, de még mindig a találkozás hatása alatt voltam. Felkavart, hogy viszontláttam! A munkaidő végén elköszöntem a főnöktől, és már úton is voltam a metróhoz. A düh, ami lassan alábbhagyott bennem, újra feltört, és alig vártam, hogy otthon elbeszélgessek az öcsémmel. Hangos dübbenéssel vágtam ki az ajtót.

– Gyere elő, te görény! – üvöltöttem torkom szakadtából. – Hol a gennyes faszban vagy, told elém az ugyanúgy kinéző pofád, hogy beverhessem!

– Mi bajod van? – lépett ki az öcsém a szobájából, a kezében egy hatalmas zsák lógott, benne a szeméttel, ami a szobájában volt. – Faszra lettél húzva?

– Nem, de képzeld el, ki dolgozik ott, ahol én? – láttam, hogy megremeg a hangomban bujkáló haragtól. – Keszthelyi Botond, a szakközepes pasim! Beszéltél vele, és nekem nem is mondtad?

Peti megijedt. Ekkor vettem észre a kezében tartott mappát, amiből kilógott az egyik rajzom. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne üssem meg. Észrevette, hogy mit nézek, így kicsit közelebb lépett hozzám.

– Tudom, hogy haragszol Botond miatt! – kezdett bele halkan. Hangjából áradt a megbánás, és a félelem. – Nem kellett volna elmondanom neki! Viszont elintéztem neked még valamit.

Átnyújtotta a mappát. Felvont szemöldökkel vettem el tőle, és nyitottam ki. A rajzaim mellett ott hevert egy cetli, rajta egy dátummal és címmel. Értetlenül emeltem tekintetem az öcsémre. Nagyot nyelt, és behúzott a konyhába. Töltött nekem kávét, letette elém az általa készített ételt, amin meglepődtem. Tudtam, hogy tud főzni, ráadásul nem is rosszul, de utálta csinálni, így nem sűrűn állt a gáztűzhely előtt.

– Láttam reggel, hogy elszomorodtál, mert elutasítottak. – zöld szemeiben ott ült a sajnálat. – Ezért elmentem pár tetováló helyre, és megpróbáltalak bejuttatni.

– Mit csináltál? – kérdeztem meg halkan. – Miért?

Akartam rá haragudni szívből, mert beszélt Botonddal a tudtom nélkül, de nem ment. Amit értem tett, amennyit fáradozott, azért, hogy az álmom valóra váljon, megenyhítette a szívem. Amúgy sem tudtam volna rá sokáig haragudni! Elvégre kitakarította a szobáját, ahogy kértem. Könnyes zöld szemekkel néztem rá, ő lágyan mosolygott. Tudta, hogy elpárolgott a haragom.

– Mondhatnám azt, hogy amíg tetoválni vagy, addig szabadon rendezhetek orgiát a házban, de nem lenne igaz. – szélesen vigyorgott rám. – Azt is mondhatnám, hogy minél kevesebbet vagy itthon, annál többet járhatok egy szál faszban a lakásban, de ez sem lenne teljesen igaz. Úgyis megteszem, ha itthon vagy.

– Térj már a lényegre! Éhes vagyok, nyűgös, és meg akarlak fojtani!

– Azért tettem, mert meg akartam mutatni, hogy számíthatsz rám! Úgy, ahogy én is mindig számíthattam rád! Neked köszönhetem, hogy azon az ösvényen járhatok, amely az álmom felé vezet. Bíztattál, amikor senki más nem tette, tanultál velem, mikor neked is sűrű vizsgaidőszakod volt. Le merem fogadni, hogy annyira tudod a biosz alapokat, mint én, ha nem jobban. Csak meg szerettem volna köszönni neked, hogy mindig az oldalamon álltál!

Már nem bírtam visszatartani a könnyeim, így azok szabadon folytak végig az arcomon. Nem kellett volna ezt megtennie. Tudtam végig, hogy mellettem áll. Azóta tudtam, hogy szakközepes korunkban végigsegített egy depressziós időszakon.

– Azért még elkenem a szád, mert beszéltél Botival!