A napok fénysebességgel teltek, és mire észbe kaptam, már hétvége volt. Minden napot Rebivel és Petivel töltöttem. Észrevétlenül is elkezdtem nyitni a húgom felé, bár sok mindent nem tudtam neki megbocsájtani. Nem is akartam, de nem kamaszok voltunk már, hogy a sebeinket nyalogatva sértetten elfordítsuk a fejünket, ha találkozunk az utcán. A terhessége pedig pozitív hatással volt rá. Anya befolyása nélkül az elején elveszettnek tűnt, de túllendült a dolgon. Ha összeültünk, rám nézett engedélykérően, hogy cukrot tegyen-e a kávéjába, vagy Petit vizslatta, amikor inni szeretett volna, de könnyen tudtunk rá hatni, így hamar önmagára talált. Ezzel persze Edmondnak akadtak gondjai, de ez sem érdekelt különösebben.

– Mit csináltok ti Rebekával? – tört be hozzánk a hét közepén.

Azt elnéztem neki, hogy nem köszön, bár, ha nem Rebeka vőlegénye lett volna, már repült volna felé a kezemben tartott serpenyő. Ez volt az egyik oka, hogy nem hajítottam vele fejbe. A másik, hogy a húgom is ott ült az asztalnál, csak Edmond nem vette észre.

– Teljesen ki van fordulva magából! Felesel, nem teszi azt, amit mondok neki!

Pár perc némaság ütötte fel a fejét a konyhában, amibe csak a kávéfőző kotyogó hangja rondított bele, na, meg a másik serpenyőben sercegő szalonna. Peti épp kikukucskált, hogy ránézzen a dühösen csaholó sógorunkra. Nekem egy kis gyűrött képű kutya ugrott be róla, a fajtája viszont nem. Akaratlanul is felröhögtem, ami tovább hergelte Edmondot.

– Min röhögsz Buzunkulusz? – rivallt rám, amitől úgy kezdtem magam érezni, mint a Weasley gyerekek, miután a második részben ellopták a kocsit, hogy azzal szöktessék meg Harryt. – Van, min nevetni?

– Ha beverem azt a lapos, gyűrött orrod, akkor lesz! – dobtam el a serpenyőt, és indultam el felé. – Most meg szépen kifáradsz, kopogsz, és ha azt mondjuk, hogy szabad, vagy gyere be, kinyitod az ajtót, és köszönsz! Ebben a házban a Nemes sarjakon kívül senki nem lehet bunkó!

Már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de a nyitva hagyott bejárati ajtó felé lökdöstem. Egyszerűen nem értettem, hogy mi ütött belé, de nem hagytam, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem. Anyám sem tette meg, egy számomra tök idegen fószer, akiről csak annyit tudtam, amennyit a húgom elmesélt, pláne nem!

Nyugodtan sétáltam vissza a gázhoz, hogy kivegyem a szalonnát, ami rendesen megpirult. Vacsorázni készültünk, és magamra vállaltam a nemes szerepet, hogy elkészítsem. A szakácstudományom nem volt terebélyes, de a szalonnát és a tükörtojást meg tudtam csinálni, így azt készültünk enni. Újabb szalonnaadag került a serpenyőbe, amikor kopogtak. Egy hangos „szabad" után Edmond lépett be, láthatóan nyugodtabb állapotban. A sarokba néztem, ahol Rebeka ült, és kíváncsi tekintettel nézett minket. Petivel együtt rándult meg, amikor Edmond szitokszó gyanánt használta a b betűs szót.

– Vacsorázni készültünk, nem csatlakozol? Rebi is itt van.

Edmond jól láthatóan elfehéredett, de bólintott. Leült Rebekával szemben, amíg én tovább sütöttem a vacsorát. Beszélgettünk, beszámoltunk a héten történtekről. Így folytatódott a hét: munka, otthon valamelyikünk főzött. Egészen kellemesen telt.

A szombat reggel a kanapén köszönt rám, mivel Rebeka összeveszett Edmonddal, aki szerint túl sokat lógott velünk. Minket nem zavart, hogy nálunk volt, élveztük, hogy nem kettesben töltjük a délutánokat. Álmosan másztam le a kényelmetlen heverőről, és indultam, hogy megfőzzem a reggeli kávém, és elindulhasson egy újabb nap. A tetováló szalonba kellett mennem, amit már nem is igazán akartam. Nem élveztem a kényszerből elkészített mintákat. Sokat fejlődtem, mégsem engedték még, hogy szabadon rajzoljak, ami kezdett egyre idegesítőbb lenni.

A frissen lefőtt kávémmal ültem a konyhaasztalnál, mikor a szobám ajtaja kinyílt, és kijött Rebeka. Bűnbánó ábrázatát elnézve megsajnáltam. Emlékszem még a vitákra, amiket Kevinnel folytattam, mikor még jártunk. Szívet tépőek voltak, annak ellenére is, hogy nem voltam belé szerelmes a kapcsolatunk végén.

– Majd megbékél! – mosolyogtam rá, és felállva töltöttem neki is egy csésze kávét. – Viszont nekem mennem kell, mert várnak a szalonban. Ha baj van, írjatok, és azonnal jövök.

Egy húzásra ittam meg a kávém, és adva egy puszit a feje búbjára elindultam az ajtó felé. Mielőtt kiléptem rajta, még visszanéztem, és nem kerülte el a figyelmem, hogy Rebeka úgy nézte azt az egy csésze fekete italt, mintha abban mindenre meg lenne írva a válasz, mintha csak a habból a tetején meg lehetett volna jósolni, hogy mit hoz a holnap, esetleg, hogy mikor halunk meg, és milyen körülmények között. A biztonság kedvéért írtam egy üzenetet Petinek, hogy ha felébredt, nézzen rá Rebekára és igyekezzen életet verni belé, mert a kiszáradt folyómederben is több élet volt, mint a húgunkban. Rögtön meg is jött a válasz, hogy míg aludtam, ő lelépett az éjszaka.

Rákérdeztem volna, hogy merre kolbászolt, de igyekeznem kellett. A szalonban nem szerették a késést, és számolva a pesti dugókkal, korábban is indultam. Autóval mentem, szoknom kellett a gondolatot, hogy vezetek, és rutint szereznem, hogy ne érezzem magam elfuseráltnak, mivel az öcsém ebben is ügyesebb volt nálam.

Azt hittem, nem érek be időben, de minden fohászomat meghallgatta egy felsőbb hatalom, mert tíz perccel korábban is érkeztem, aminek nagyon örült Barnabás, a tulaj fia. Nem lehetett több huszonhatnál, de már ő vezethette az üzletet. Jól kijöttem vele, de nem mondhattam, hogy ő az én Hermione Grangerem. Az életem nem bíztam volna rá. Beérve lepacsiztunk, ahogy szoktunk, és már indultam volna, hogy kiválasszam a mintákat, amiket kértek, de megállított.

– Mától kezdve saját mintákkal is dolgozhatsz! – elvigyorodtam. Kedvem lett volna a nyakába ugrani, de nem akartam lejáratni magam. – Ügyes vagy, és úgy gondoltam, hogy kamatoztathatnád.

Boldogan vártam az első időpontom. Amikor megérkezett a vendég, megbeszéltük, hogy milyen mintát kér, és hova, nekem csak meg kellett álmodnom, hogyan oldjam meg, hogy tükrözze az én stílusom. A végeredmény tetszett a kliensnek, így elkezdhettem varrni. Az egész karjára egy sárkányt kért, színekben pompázót. Azt hittem, hogy a minta kifog majd rajtam, és nagyon büszke voltam magamra, hogy nem így lett. Úgy éreztem magam, mint Hosszú Katinka érezhette, amikor világbajnok lett! Lekezeltem az elkészült tetkót, lefotóztuk, majd befóliáztam, és kihúzott mellkassal néztem, ahogy elhagyja az üzletet. A nyomtatóhoz léptem, hogy kinyomtassam, mikor megszólalt a telefonom. Peti keresett. Megijedtem, mert megbeszéltem vele, hogy akkor hív, ha tényleg nagy a gáz. Remegő kezekkel vettem fel.

– Azonnal gyere haza! – szólt bele a telefonba köszönés nélkül. Hallottam anya hangját is. – Itt van anyánk, és rettenetesen ideges!

– Rohanok! Ne engedjétek, hogy szétszedje a házat!

Bontottam a vonalat, és bűnbánó tekintettel meredtem Barnabásra, aki tőlem nem messze állt, és hallott mindent. Említettem már neki, hogy a kapcsolatom az anyámmal nem mintaszerű. Bólintott, hogy mehetek, és már rohantam is a kocsihoz. Hazafelé sem volt kisebb a dugó, mint mikor a szalonba mentem. Idegesen doboltam a kormánykeréken. Rettegtem attól, hogy mi vár majd rám, amikor belépek az ajtón. A nőből kiindulva, aki felnevelt: semmi jó! Akkor is olyan hisztit levert, mikor bejelentettük, hogy költözünk, hogy szerintem a fél utca azt a műsort élvezte, amit vörös fejjel, sipítozva adott elő a szomszédoknak.

Nagyot sóhajtva álltam be a parkolóba, és azzal szembesültem, hogy anya kint vár rám Peti és Rebeka társaságában. Tekintetében haraggal figyelte, ahogy kiszállok az autóból, és elindulok feléjük. Mellette Peti ijedten nézett engem, ami semmi jót nem jelentett. Még Rebeka is behúzott nyakkal állt anyánk jobb oldalán.

– Igaz, hogy buzi vagy? – förmedt rám.

Megszeppentem! Felnéztem, és láttam, hogy a fél panelház minket néz. Nem terveztem ezt a parkolóban megbeszélni, így elsétálva mellette elindultam befelé.

– Nemes Előd! Kérdeztem valamit! Válaszolnál?

– Nem kint fogom ezt megbeszélni! Amúgy meg mi közöd van hozzá?

Tudtam, hogy követnek be a házba. Anya tombolt, ami nem volt rá jellemző, ha rólam vagy Petiről volt szó, ezért is lepett meg. Persze az is érdekelt, hogy kitől tudta meg. Én nem híreszteltem, mert nem tartozott rá, Peti és Rebeka tudta, azonban mindkettőnek volt annyi sütnivalója, hogy tartsa a száját. Az öcsém amúgy sem mondta volna el, mert mellettem volt, amikor a felfedezést követő időszakban megborultam, mint a vizespalack.

Beérve becsapta mögöttünk az ajtót, amire majdnem megkérdeztem, hogy mégis milyen számlákat fizet, hogy így baszkodja az albérlet bejárati ajtaját, de nem kockáztattam meg egy újabb kiakadást. Kihúzott mellkassal álltam előtte, ami csak még jobban borzolta az idegrendszerét.

– Akkor most elmondod, hogy buzi vagy-e vagy sem? – üvöltötte el magát, nekem meg kezdett olyan érzésem lenni, hogy viszket a tenyerem. – Hallgatlak!

– Akkor megkérlek, hogy ne üvölts, mert ugyebár alattunk és felettünk is laknak! – igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra, mert tudtam, ha én is kiakadok, abból minden származhat, csak jó nem! – Nem tudom, hogy kitől hallottad, de semmi közöd a magánéletemhez!

– Szóval igaz! Ti meg még bátorítottátok is! – nézett a testvéreimre, akik felvont szemöldökkel viszonozták a tekintetét. – Egyenesen remek! Az egyik ikrem, akit nehéz szívvel felneveltem, gondoztam és óvtam, egy rossz buzi! Edmondnak igaza volt!

A nyugalmam úgy kezdett elpárologni, mint a forrásban lévő víz!

– Nem bátorítottak! Peti is akkor tudta meg, amikor kiakadtam, hogy nem, én nem lehetek buzi! –Nagyot sóhajtottam, és mosolyogva bámultam a barna szemekbe. – Amúgy meg leakadnál a „felneveltelek" faszságodról?

Megdöbbent. Mindig ezt csinálta, amikor kimondtuk az igazat! Előadta a rendes anyát, aki mindent megtett volna értünk! Azon csodálkoztam, hogy nem fordult fel a gyomrom, ahogy kiejtette a szavakat! Petire néztem, aki remegett a dühtől. Tennem kellett valamit, mielőtt kifakad. Ő sem rajongott a „felnevelt minket" műsoráért, előbb küldte el anyánkat oda, ahova épp gondolta.

– Örülök, hogy imádsz ezzel jönni, de most figyelj! – húztam gonosz mosolyra az ajkaim, mert már nem az a kisfiú voltam, akit megvezethet a műhisztivel. – Múltkor elmondtam, hogy lófaszt nem tettél! Azóta valami multiverzumban kötöttünk ki, vagy mi?

– Szóval a férfiakat szereted! Meleg vagy!

– Nem, egyenesen utálom őket, ezért is mászom meg őket, mint a hegyet! – ijedten tettem a kezem a homlokomra, de nem éreztem semmit, hát Peti kezéért nyúltam, hogy a homlokomra tegyem, de megrázta, hogy nem érti, miért teszem. – Meleg sem vagyok, mert a testhőmérsékletem nem magasabb az átlagosnál! Még valami, vagy mehetek? Ezer dolgom van a hülyeségeid nélkül is!

Elléptem mellette. Vissza kellett mennem a szalonba, hogy lenyugodjak, de megdermedtem egy mondatára az ajtóban:

– Ezzel nincs minden lerendezve!

– Szerintem meg de! Elpofáztam, hogy nincs jogod az életemben vájkálni! Arról nem tehetek, hogy a múltkori „leiszom magam" faszságod miatt ezt nem értetted meg!

Rebekára néztem haragos tekintettel, pedig nem rá voltam mérges, hanem Edmondra.

– Üzenem a vőlegényednek, hogy ne kerüljön hosszú ideig a szemem elé, mert kitaposom a kis belét! Azért téged várunk ma este vacsorára!

Hangos dörrenéssel vágtam be magam mögött az ajtót, és indultam le a kocsihoz. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor megéreztem egy kezet a vállamon, és egy másikat a másikon. Rebeka és Peti álltak mellettem, mögöttük a dühösen fújtató anyánkkal. Sikerült lehiggadnom, így fásultan néztem az öcsémre, aki kivette kezemből a kocsikulcsot, és bepattant a vezetőülésbe.

– Nem gondolod, hogy ilyen állapotban engedlek vezetni? Rebeka is jön, mert kíváncsi, hogy hol is dolgozol az irodán kívül! – majd anyára nézett, barna szemeiben üresség csillant. – Menj haza, és soha többé ne keress minket! Jobb lesz neked, és nekünk is! Anyaként leszerepeltél, ne ronts tovább a dolgokon!

A motor felbőgött, és kerékcsikorgatva hagytuk el a parkolót. A visszapillantóban még láttam, ahogy anyám zokogva a földre borul. Egy parányi kis sajnálat gyúlt lángra bennem, de hamar elengedtem. Magának köszönhette, hogy így járt, és egyedül maradt! A jelleme, a gyerekeivel való viselkedése elviselhetetlen volt! Rebeka csendben gubbasztott a hátsó ülésen. Engem nézett, ami kezdett zavaró lenni.

– Nyugi, nem bántom, de elbeszélgetek vele, hogy mibe ugathat bele, és mibe nem! Ha meg felesel, egy-két foga repül!

– Tudom, hogy rosszat tett, elbeszélgetek vele, ígérem, csak remélem, hogy a faszságával nem baszta el azt, amit mi épp csak elkezdtünk építeni!

– Nem! A húgom vagy, ezen az sem változtathat, hogy a vőlegényed jelenleg a legutáltabb ember a listámon.

– Jobban utálod anyánál is?

– Soha nem utáltam anyát, csak megvolt a véleményem róla. Ő egy napraforgó! Oda forog, ahonnan valamit remél!

Felnevettek, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Kifelé kezdtem bámulni az ablakon. Budapest utcái sok év után is lenyűgöztek. A Hősök tere mellett elhaladva még mindig éreztem azt a bizsergést, mint annak idején, amikor apa elhozott minket.

Tíz perccel később beálltunk a parkolóba, és engem követve léptünk be a szalonba. Barnabás egyből elvigyorodott.

– Azt hittem, hogy ma már vissza sem jössz!

– Egy balhé az anyámmal nem ok arra, hogy ne csináljam azt, amit élvezek!

Testvéreimmel a hátam mögött beléptem a számomra fenntartott kis zugba, és hevesen magyarázva kezdtem el nekik mutogatni a rajzaimat, amelyeket már fel is varrhattam, ha valakinek megtetszettek!