Napokkal később sem voltam jobban. Nem az emésztette a lelkem, hogy elküldtem anyámat oda, ahova gondoltam. Az érdekelt a legkevésbé. Az a csók, ami elcsattant, kavarta fel bennem az állóvizet. Jobban, mint azt kellett volna. Ha lehunytam a szemem, Botond szomorú arca lebegett előttem, a bánat, mi az övéiben ült. Ha az nem volt elég rossz, hogy megtörtént, a bennem életre kelt vágy annál inkább. Többet szerettem volna belőle, érezni, hogy milyen, amikor nem csak lágyan érinti az ajkam az övét.

Előttem a Duna megállíthatatlanul folyt a medrében, körülöttünk a csend, ami viszonylag nyugtató hatással volt a felborzolt lelkemre, de teljesen nem tudta elhallgattatni a bennem zsibongó morajlást. Minden nap órákat töltöttem el munka után a folyót bámulva, még akkor is, ha az iroda után be kellett mennem a szalonba. Az, hogy tetoválhatok, némiképp segített, de ez sem volt elég. Beszélni nem szerettem volna róla senkinek, még Petinek sem, aki pedig érdeklődve figyelt mindig.

El kellett indulnom haza. Az öcsém már ezerszer keresett, de nem reagáltam. A csengőhang, amit beállítottam neki, tucatszor szólalt meg a zsebemben. Aggódott, ráadásul nem is ok nélkül. Hátat fordítottam a Dunának, és a rakparttól a villamosmegálló felé kezdtem el sétálni. Agyamban milliónyi gondolat váltotta egymást, amelyeket ki akartam törölni onnan. Emlékképek szöktek a szemem elé, melyektől csak újabb repedések keletkeztek már sebzett szívemen. Könnyes szemmel ültem le a padra. Lekéstem a villamost, így várnom kellett a következőre.

– Hát, itt vagy! – kezdett bele Peti, ahogy meglátott, de amikor ráemeltem könnyes szemeim, megdöbbent. – Mi van veled? Nem szoktál te az év ezen szakaszában ilyen lenni!

– Milyen vagyok? – vontam fel a szemöldököm.

Nem vágytam rá, hogy kioktassanak. Elég bajom volt enélkül is! Csak szabadulni akartam az érzéseimtől, amit az a csók felébresztett. Bennem volt, tudtam, hogy mindvégig élt bennem egy érzés, ami Botondhoz kötött, és az az istenverte csók felébresztette bennem a szerelmet, amit szakközép után el kellett temetnem.

Megállíthatatlanul buggyantak ki a könnyeim abban a másodpercben, amikor az eső is szakadni kezdett. Peti elővett egy cipzáras pulóvert, és a vállamra terítette.

– Nem szoktál te órákat a Dunaparton tölteni! Még Dömsödön sem tettél ilyet! – hangjába aggodalom szövődött, amitől még rosszabbul éreztem magam. – Azóta vagy ilyen, amióta anyát elküldted a búsba. Történt ott valami más is?

Megráztam a fejem.

– Ne hazudj! – kelt ki magából Peti. – Ismerlek! Érzem, amit te! Szenvedsz, és nekem fáj, hogy nem tudok segíteni!

– Botond megcsókolt! – húztam össze magam, és nyeltem egy nagyot. – Leszarom, hogy anyát elküldtem a gecibe! Soha nem volt az életem része igazán, nem akarom, hogy most legyen az! A csók az, ami mindent felborított bennem!

– Hülye vagy! – vetette át a karját a vállamon. – El kellett volna mondanod! Most meg gyere haza, mert főztem!

Felállított a padról, és elvezetett a parkolóba. Ott állt az autóm, de nem voltam benne biztos, hogy képes leszek hazavezetni. A kocsihoz csendben sétáltunk el. Nyitottam volna az ajtót, de nem engedte. Szélesen mosolyogva nyújtotta felém a jogosítványát. Megszerezte autóra is a jogosítványt. Rettenetesen büszke voltam rá, de a bennem tomboló fájdalom most nem engedte kimondatni velem a szavakat. Gyengéden elnavigált az anyósülésig, beültetett, és ő maga is beszállt. Kicsit féltem, hogy milyen a vezetési stílusa, de pár perccel később megnyugodtam. Ügyesen elvezetett haza. Ügyesebben, mint én.

Pest utcáit nézve merengtem. Kifelé bambulva az ablakon próbáltam megtalálni a válaszokat a bennem cikázó kérdésekre. Megijedtem, amikor Peti finoman a kezemre, ami a combomon pihent, rátette a sajátját. Ránéztem, ő az utat kémlelte, miközben az eső megállíthatatlanul szakadt.

– Talán beszélned kellene vele! – szólalt meg halkan.

Nagyot nyeltem. Igaza volt, tudtam, hogy nem kerülhetem örökké Botondot, ahogy azt a napokban tettem. Tisztába kellett tenni az egészet, mert bennem hatalmas zűrt kavart a dolog.

– Ha kell, ott leszek melletted!

Elmosolyodtam. Lassan beálltunk a parkolóba, és szaladva közelítettük meg a panelt. Az eső már csillapodott, mégis elég hevesen esett, hogy a felső elázzon rajtunk. A lépcsőházban a fűtést még nem kapcsolták be, ennek ellenére is melegebb volt bent, mint odakint. A lift nem működött, ami nem okozott már meglepetést, ezért a lépcsőn indultunk fel. A második és harmadik emelet közötti pihenőn haladtunk, amikor Peti megállt előttem, és felém fordult.

– Igazán befejezhetnéd, hogy mindent egyedül akarsz megoldani! – kedvesen mosolygott, de zöld szemeiben szomorúság csillant. – Nem vagy egyedül! Soha nem is voltál!

Megbökte a mellkasom a szívem felett, ami kicsit fájt.

– Itt vagyok! – kiabálta, ami visszhangot vert az egész lépcsőházban. – A faszomért nem tudsz te is rám támaszkodni, ha baj van? Gyerekként is mindent egyedül akartál megoldani! Soha nem vetted észre, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok is könnyebben mentek neked? Vagy azt, hogy anya nem jött rá, hogy Botonddal együtt vagytok?

– Segítettél? Megvédtél? Miért?

– Nem lehetsz ennyire ostoba! – lökött a falnak, mégis figyelve arra, hogy ne fájjon. – Mert a kisöcséd vagyok! Te, mint a bátyám, ugyanezt tetted! Mindenben mellettem álltál, fogtad a kezem, és amikor a sötétség bennem túl nagyra nőtt, te ott voltál, és elűzted a sötétséget! Megvédtél engem a nagyobbaktól! Azt hiszed, nem tudtam, hogy miattam rád szálltak?

Lehajtottam a fejem. A könnyeim lassan cseppentek a pihenő fekete kövére. Peti megfogta a karom, és tovább húzott. Nem szerette volna itt kiteregetni a családi szennyest. A harmadikra érve kinyitotta az ajtót, és behúzott maga után. A hátam mögött nagyot dörrenve csapódott be az ajtó.

– Azt hiszed, nem hallottam, amikor anyával veszekedtetek miattam? – kérdezte meg hangjában haraggal. – Anya szerint ostoba voltam, egy menthetetlen gyerek! Azért tanultál velem, mert be akartad bizonyítani neki, hogy nem így van, igaz?

– Nem! É....én...nem ezért tettem!

– Akkor miért? – üvöltötte el magát.

– Mert nem akartam, hogy úgy nézzen rád is, mint rám! – ordítottam vissza. – Eleve én voltam a hátrányos helyzetű, mert érzékenyebb voltam, mint te! Én a gyenge és ügyetlen voltam, te meg az ostoba! Nem akartam, hogy anyának legyen igaza! Nem voltál hülye, csak oda kellett rád valakinek figyelnie! Amúgy is egy anyagot vettünk, ha megtanultam, miért ne segíthettem volna abban, hogy megértsd? Ha engem kérdezel, nem sok mindent kellett benne segíteni, mert okosabb voltál mindig is nálam! Én órákat szenvedtem egy könyv felett, hogy megértsem, míg te egy magyarázat után felfogtad!

– Én mindig a-azt hittem, hogy neked könnyebben megy!

– Diszlexiás vagyok! Nekem soha, semmi nem ment könnyen! – indultam el a szobámba. – Ha apa nem visz el kicsi koromban, hogy kiderítsük, miért megy nehezen az olvasás és írás, nem jövünk rá!

A szobám ajtaja hangosan vágódott be mögöttem. Nem akartam kiabálni Petivel, de valamiért mégsem tudtam magamban tartani a bennem felgyűlt indulatot. Levetettem magam az asztalomhoz, és bekapcsolva a laptopot elkezdtem nézni egy filmet. Találomra választottam ki egyet, még a címét sem néztem meg. Egy meleg fiúról szólt, akinek az anyja mélyen vallásos volt, és nem akarta elfogadni a fia másságát. Minden megtett, hogy visszavezesse fiát az általa vélt jó útra, aminek az lett a következménye, hogy a húszéves fiú öngyilkosságba menekült. A halálával ugyan elérte, hogy a nő megértse a melegeket és elfogadja őket, azonban ennek súlyos ára volt.

Elvesztem a film érzelemvilágában, egy percre sem tudtam levenni szemem a monitorról, így észre sem vettem, hogy Peti behozott egy tálcát, rajta az általa főzött makarónival.

– Jó, hogy nem veled történt ez! – ült le az ágyamra, és felém nyújtotta a tálcát. – Abba én biztos beleroppantam volna!

– Anya nem vallásos, és nem érdekel, hogy mit mond.

– Sajnálom, hogy kiabáltam veled! Biztos nem egyszerű most neked.

– Én is sajnálom! Mikor tetted le a jogsit?

– Nyáron, amikor te apát gyászoltad. A motoros jogsim mellett nem volt nagy dolog.

Másodszorra nyújtotta felém a tálcát, amit végre elvettem. Ölembe téve kezdtem enni. Nagyon finom lett! El akartam mondani, de nem beszéltem soha teli szájjal, apa nem szerette, így megtanított minket erre. Csendben ettem, miközben a film utolsó perceit néztük. A család, akik elvesztettek egy fiúgyermeket és testvért, felvonultak a Pride-on.

Megkönnyeztem a filmet nem egyszer. Nem azért, mert az anya nem fogadta el a fia másságát. Inkább a veszteség, amit átéltek, érintett meg mélyen. Petire néztem, és megborzongtam a gondolatra, hogy milyen érzés lenne, ha elveszíteném őt vagy Rebekát.

– Hívjuk fel Rebit! – fejeztem be az evést, és kivittem a tálcát. – Ideje egy újabb tesós estét szervezni!

Felkurjantott, ahogy rohant a szobájába a telefonjáért. A konyhából hallottam, ahogy nevetgélnek. Ők mindig is jobban kijöttek egymással, mint én Rebekával. Soha nem hagytam magunknak lehetőséget arra, hogy titokban rendes testvérek lehessünk. Tudtam, hogy a titkok kiderülnek, ahogy az általában történt, és akkor anya leszidta Petit és Rebekát. Irigyeltem őket azért a kötetlen kapcsolatért, amit kialakítottak.

– Ne legyél hülye! – dohogott Peti, ahogy kijött a szobájából. – Még semmi sincs veszve! Anya befolyása nélkül Rebeka normális! Szeretne rendes kapcsolatot kialakítani a bátyjával.

– Nem is tudom. Nem voltam könnyű eset.

– Most sem vagy az, de már nyitsz felé! Ez is több, mint amit pár évvel ezelőtt megtettél volna.

– Na, öltözz! Holnap nem dolgozom, neked sem kell bemenned. Rebi meg alhat itt, úgyhogy bulizni megyünk!

Elvigyorodott. Berohant a szobájába. A folyosóról láttam, ahogy dobálja ki a ruhákat a szekrényéből. Én is bevetettem magam a sajátomba, és körülnéztem, hogy mit is vegyek fel. Végül megállapodtam egy fekete pólóban, melyen „Hell" felirat volt, és egy hozzá illő koptatott farmerben. Választottam hozzá egy fekete bakancsot. Ezek mellé elővettem egy fehér pólót, melyen a „Heaven" szó volt fekete betűkel, és egy fehér, szaggatott farmert. Átvittem Peti szobájába, és az ágyára dobtam. Fel kellett nevetnem, ahogy megláttam egy bokszerben tétován állva.

– Ezeket vedd fel! – mutattam az ágyra dobott ruhákra. – Jobbak, mint amiket te választanál!

Hálával a szemében vette kézbe a pólót, és elvigyorodott a feliraton. A farmerre emelte a tekintetét, és mosolya még szélesebb lett. A pólókat és nadrágokat csak néha vettük fel, amikor úgy éreztük, hogy kicsit el kell szabadulnunk.

A csengőt hallva kimentem ajtót nyitni. Rebeka és Edmond álltak az ajtóban. Elhúztam a szám, de nem mondtam semmit. Félreálltam, hogy beljebb tudjanak jönni. Peti kijött, én pedig a fürdőbe mentem, hogy kicsit igazíthassak a hajamon. Bent is hallottam, ahogy Edmond megjegyzi, hogy nem igazán örültem neki.

– Örültem, de testvérpartit akartam! – erőltettem mosolyt az arcomra. – Kicsit erősíteni a kapcsolatunkat.

– Nem gondoltad, hogy egyedül hagyom a szerelmem, amikor terhes? – förmedt rám Edmond, amire csak felhúztam a szemöldököm.

– Szívem, kérlek! – szólalt meg Rebeka. – Előd és Peti nem tenne semmi olyat, amivel nekem ártanának!

– Nem érdekel! Nem hagyom, hogy egyedül menj velük!

– Na, most figyelj! – mordult fel Rebeka. – Ameddig apám vezetéknevét viselem a keresztnevem előtt, egy pasi sem szabhat nekem szabályokat! Ebben a stílusban még azután sem! Ha te elmehetsz a tesóiddal minden hónapban egyszer bebaszni, akkor én is elmehetek a bátyáimmal! Inni amúgy sem fogok, és ők sem nagy alkeszok, így nem lesz baj!

– Oké, megértettem, de megígéred, hogy vigyázol magadra?

– Az ikerbátyaimmal az oldalamon nem lehet bajom! Peti megvéd, Petit meg megvédi Előd!

Elmosolyodtam. Megveregettem Edmond vállát, és Rebekát karon fogva elindultam. Peti még megnyugtatta az ideges sógorunkat, és utánunk jött. Én vezettem, így elkerültem, hogy igyak. A bár, amelybe betértünk, kellemes környéken volt. Olyat választottam, amelyikben lehetett táncolni, ha kedvet éreznénk hozzá, de kisebb boxokban lehetett beszélgetni is. Mi elvonultunk az egyik hátrább esőbe, és kértünk két alkoholmentes és egy alkoholos koktélt.

Elbeszélgettünk. Rebeka elmondta, hogy a ház, amiben laknak tökéletes. A terhessége elején járt még, de várta, hogy megérkezzen a baba. Amikor Petire került a sor, ő elmondta, hogy az egyetem még mindig ugyanolyan kemény, mint amikor ketten jártunk, de igyekszik, és nagyon jók a jegyei.

Mind a ketten rám néztek, és várták, hogy én mit fogok mondani.

– Egy helyen dolgozom Botonddal, és múltkor anyunál megcsókolt...Azt hiszem, még szerelmes vagyok belé!