Botond mellettem ülve az autóban csendben nézett kifelé. A címet, ahová tartottunk, már beírta a navigációs rendszerbe, így csak azt az idegesítő női hangot kellett hallgatnunk, amely elnavigál a célig. Néha rápillantottam Botondra, aki bánatosan figyelte a mellettünk elsuhanó épületeket. Kezdtem megsajnálni! Tudtam, hogy a prostis kijelentésem miatt lett rossz kedve. Félreálltam egy pihenőben, leállítottam a motort, és felé fordultam. Óvatosan nyúltam az álla alá, és fordítottam az arcát az irányomba.

– Nem megyek prostihoz, oké? – kérdeztem tőle kedvesen, amire felragyogott a szeme. – Nem én kértem Petit sem, hogy vegye meg azt a vacakot.

– Tudom, de annyira váratlanul ért! – hajtotta volna le a fejét, de nem engedtem neki. – Ne haragudj rám, mert bunkó voltam vele!

– Én nem haragszom! Ha neked megy, és lecsavar egy jobbegyenest, az nem az én bajom. – vontam vállat, és mosolyogva simogattam meg az arcát. – Ismered! Ne hergeld, mert képes rá!

Nagyot nyelt, elveszve nézett a szemembe, bennem meg nőtt a késztetés, hogy megcsókoljam. Úgy lobbant fel bennem a láng, mint kiszáradt fában egy villámcsapás után. Nagyot nyeltem, ahogy lassan szüntettem meg a távolságot közöttünk. Lágyan érintettem először az ajkait, finoman simogattam, ízlelgettem. Beleremegett, pedig még nem adtam át magam a bennem tomboló szenvedélynek. Tarkójára fogva húztam magamhoz közelebb, és mélyítettem el a csókot. Én is reszketni kezdtem, ahogy megéreztem a nyelvét az enyémen siklani.

Éreztem, hogy bennem valami szárba szökkent, a lelkem mélyén a kikötőben álló hajó felhúzta a horgonyt, és útnak indult. Amikor belemarkolt a hajamba, végigsöpört testemen a borzongás! Lelkem megtépázott szárnyai újra kezdtek nőni, és a láncai minden egyes ajakmozdulatnál gyengültek. Csókoltam volna tovább, de indulni kellett tovább. Elváltam tőle, de azonnal belém mart a hiányérzet. Ajkam égett, szívem hevesen vert, folytatni akartam, ennek ellenére beindítottam a motort, és tovább hajtottam. Az utat figyeltem, kirekesztve minden gondolatot és képet a fejemből. Mélyeket lélegeztem, hogy felgyorsult szívverésem lelassítsam.

Elhagytuk Budapestet, amin meglepődtem. Azt hittem, hogy városon belül maradunk. Meg szerettem volna kérdezni, hogy hol foglalt asztalt, de bíztam benne annyira, hogy ne tegyem. Botond ízlése hasonló volt, mint az enyém, így tudtam, hogy nem foghat mellé. Kicsit aggódni kezdtem, amikor elhagytuk Áporkát! Fél szemmel Botira néztem, aki egy félmosollyal figyelt engem. Megnéztem újra a navigációs rendszert, és magamban kezdtem szidni magam! Hogy nem vettem észre a nyilvánvalót! Az irányítószám alapján rá kellett volna jönnöm, hogy Dömsödre megyünk! Én idióta annyira zavarban voltam induláskor, hogy nem is figyeltem.

Nagyot sóhajtottam, ahogy beálltam a fogadó parkolójába. Leállítottam a motort, és merengve néztem magam elé. Eszembe jutott az első vacsora, amelyet azután fogyasztottunk el, hogy összejöttünk. A Hat Testvér Fogadóban foglalt nekünk asztalt Botond. Nálunk aludt azon a hétvégén, így nem okozott neki gondot. Idegesen készülődött akkor este. A szokottnál is elegánsabb ruhát vett fel, és engem is megkért, hogy öltözzek ki. Akkor még nem értettem. Idegesen indultam el mellette. Nem kérdeztem, ráhagytam mindent, de akkor nagyon meglepődtem, amikor elvezetett a Fogadóba. Egy eldugott boxban leültetett, és várta, hogy felvegyék a rendelésünk. Arra is figyelt, hogy véletlenül se lássanak ránk! Életem legfinomabb Stefánia vagdaltját ettem akkor este petrezselymes krumplival. Az asztal közepén egy vörös gyertya égett előttünk, habár nem voltunk felnőttek, egy-egy pohár vörösbor állt. A vacsora végeztével ránk koccintottunk, arra, hogy a szerelmünk hosszú és erős legyen.

– Hosszú és erős szerelem, ha? – nyitottam ki az ajtót, és szálltam ki a kocsiból. – Ki gondolta volna, hogy az a tószt ennyire igaz lesz!

Nem válaszolt. Kiszállt ő is. Átjött az én oldalamra, és behajlított kezét felajánlotta nekem. Belékapaszkodtam, és elindultunk be az épületbe. Ugyanabban a boxban kaptunk helyet, mint annak idején, de nem csak ezért volt különleges. Stefánia vagdaltat rendelt petrezselymes krumplival. Elmosolyodtam, amikor elénk tették a tányért. Belenéztem Botond szemeibe, amelyek ugyanolyan szenvedéllyel néztek rám, mint sok évvel korábban. Mosolygott. Közöttünk gyertya égett, előttünk egy-egy pohár vörösbor. Elárasztott ugyanaz a hangulat, mint akkor! Szívem hevesen vert, már attól féltem, hogy kiszakad a mellkasomból. A gyomrom bukfencet vetett, amikor átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. Szólni szerettem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyokat nyeltem, hogy vissza tudjam tartani a könnyeim, amelyek kitörni készültek. Látta, hogy küzdök a sírással, és amikor kibuggyantak az első könnycseppek, ő letörölte.

A vacsora után letettük a kocsit a központban. Onnan gyalog indultunk tovább a Duna-partra. Dömsödön nőttem fel, ismertem minden kis zugát, mégis elvarázsolt! A kettéágazó Duna-ág, amely kis szigetet képzett, a rengeteg zöld terület, az égig érő fák! Direkt a hosszabb utat választottuk. Elhaladtunk a régi piactér mellett, ahol annyi pár lopott csókot a lemenő nap fényében, köztük mi is. Elsétáltunk a kajaktábor mellett, ahol gyerekként mi is voltunk, majd elértük a Petőfi fát. Nem olyan volt, mint gyerekkoromban. Kis parkot alakítottak ki körülötte, a szélén a Dunától nem messze, egy hatalmas, hófehér Dömsöd felirat jelezte, hogy hol vagyunk. Kapva az alkalmon Botond készíttetett magáról egy képet a felirat mellett, majd engem is lefényképezett. Szerencsénkre arra járt Bence és Nimród, így csináltak rólunk egy közöset is. Egymás szemébe néztünk, ott vibrált mindkettőnk tekintetében a szerelem, a vágyakozás a másik után. Nem tehettem róla, magával ragadott a hév, és megcsókoltam. Bence nem volt rest, erről is lőtt egy fotót! Mosolyogva nyújtotta át a telefonom, és megvárta, amíg megnézzük a képeket. Hálásan öleltem át az unokaöcsém, aki sietett, így nem maradtak tovább.

– Egész rendes gyerek lett belőle! – nézett utánuk Botond. – Ki hitte volna!

– Én igen! Felnő lassan, és a kis totyogó gyerek, aki Ejődnek hívott, elveszik!

– Nem hiszem. – vezetett a Petőfi fa alatt elhelyezett padra, és leültetett rá, – Felnő, de téged akkor is imádni fog!

Boti leült mellém. A vállára hajtva a fejem néztem azt, ahogy a Duna lassan folyik a medrében. Jólesett a csend! Szerettem Pesten élni, de a vidéknek mindig is volt egy hangulata! A csend itt tényleg némaság volt. Nem zavarta meg autó zaja, sem beszédfoszlány, mint a fővárosban a tömött utcákon. Egyedüli zajforrás a tücskök ciripelése volt, a telelő madarak dalolászása. Hiányzott nekem ez a fajta némaság! Amikor kiültem, és elvesztem a gondolataimban, és nem zavart meg senki.

Maradtunk volna tovább is, de ahogy ránk sötétedett, egyre hűvösebbé vált a levegő. Nehezemre esett felállni, és elindulni a kocsi felé, mégis meg kellett tennem. Fájt a szívem, hogy ott kellett hagynom azt a nyugalmat, ami megszállt, miközben hallgattam a természet hangjait. Botond mellett úgy éreztem, hogy megjöttem! Hazataláltam egy hosszú, fárasztó út végén!

Hazafelé tartva kicsit elszomorodtam. Szívesen maradtam volna még, de anyuhoz akkor sem mentem volna el, ha a fejemhez tartották volna a fegyvert! Inkább lőjenek fejbe, de én nem tartózkodom azzal a nővel egy légtérben, mert félő, nem tudom megállni, hogy ne pofozzam fel!

– Visszajövünk még! – simított végig Botond a combomon. – Annyiszor, amennyiszer csak akarod!

– Köszönöm ezt a csodás napot! – engedtem el a váltókart, hogy Botond kezéért nyúlhassak. – Remekül éreztem magam! Sikerült felidézned azt az első vacsorát!

– Örülök! Akkor legközelebb, a Kunszentmiklósi Fürdőbe megyünk! – mosolyodott el.

– Lesz legközelebb?

– Persze! Minden kellemes élményünket fel akarom eleveníteni! Szeretném, ha tudnád, hogy mennyit jelentesz nekem!

– Tudom, hidd el, hogy tudom! Látom a szemedben, amikor rám nézel, a mosolyodban. Érzem a csókokban is!

Nem mondott semmit. Szemeiből könnyek folytak. Kedvem támadt lecsókolni őket, de vezetés közben nem tehettem. Nem messze jártunk már Pesttől, ezért nem akartam félreállni. Kicsit gyorsabban hajtottam, hogy hamarabb hazaérjünk. Nem léptük át a sebességhatárt, de így is bőven többel mentünk, mint általában szoktam. Pestre érve a megszokott forgalmi dugó várt minket. Ezt sem szerettem a városban! Az állandó dugókat, amelyek miatt tovább kellett szenvedni az autóban! A sor araszolva haladt, bennem meg egyre csak nőtt a harag! Botond ezt észrevette, mert szorított a fogásán. Ráemeltem a tekintetem, ha már egy métert sem haladtunk előre. Barna szemei nyugalmat sugároztak, mosolya elérte, hogy a haragot a vágy váltsa fel bennem. Mélyet lélegeztem, és magamban elkezdtem imádkozni, hogy haladjunk, mert féltem attól, hogy nem bírom ki! Nem leszek képes megvárni a második vagy harmadik randit, és az ágyamba cipelem!

Szerencsémre, vagy nem, de megindult a sor. Egyik szemem sírt, a másik nevetett! Titkon reméltem, hogy nem indulunk el, hogy lesz időm elveszni a gesztenyebarna szemekben! Üvölteni akartam, szidni a meginduló kocsisort, hogy elvette tőlem a lehetőséget! Erősen ütöttem meg a kormánykereket, amibe bele is sajdult a karom.

– Nyugalom! Minden rendben van! – hangjának nyugodt csengése csak idegesebbé tett. – Nyugodj meg!

– Miért hiszi mindenki, hogy ez a szöveg segít? – fakadtam ki. Erősen markoltam a kormányt, és egyenesen előre néztem. – Soha, senki nem jött még rá, hogy az ilyen szituációkban csak ront a helyzeten? Tudod, hogy mi nyugtatna meg? Ha meg tudnálak csókolni! Ha megharaphatnám finoman az ajkad, és te a seggembe markolnál úgy, hogy érezzem! Na, az megnyugtatna, de itt ülök egy kibaszott forgalmi dugóban, ahelyett, hogy lenyomnád a nyelved a torkomon!

Botond felnevetett, belőlem pedig a feszültség egy része elpárolgott. Nevetésének hangja kellemesen megborzongatott! Az egész testem bizseregni kezdett, ahogy hallgattam őt! Nem mertem lenézni, de éreztem, hogy a nadrágomnak feszülök. Nagyot nyeltem, és elkezdtem imádkozni, hogy Botond ne vegye észre, de amikor hozzáért merev tagomhoz, rá kellett jönnöm, tévedtem! Felmordultam, amikor a nadrágon keresztül kezdett el simogatni. Jólesett, de remegni kezdett a lábam, és féltem, hogy nem tudok időben a fékre lépni, ha arra lenne szükség!

– Örülnék, ha nem molesztálnál vezetés közben, mert nagyon nem szeretnék a reggeli hírekben szerepelni! – vágytól fűtött hangon morogtam, de meg sem hallotta, tovább simogatott, nekem meg minden erőmmel a vezetésre kellett koncentrálnom. – Falnak csapódott a felajzott fiatal! A holttestet felizgult állapotban találták, és húzták ki a kocsi roncsai közül!

Végre leparkoltam. Még mindig remegtem az izgalomtól, és a bennem cikázó vágytól, amelyet Botond keltett bennem életre. Örültem, hogy nem kenődtem fel az első villanyoszlopra, bár be kellett ismernem, ha nem vezettem volna, simán hagytam volna neki, hogy a kocsiban elégítsen ki. Mielőtt kiszálltam, még ránéztem. Nagyot nyelt a tekintetemben izzó szenvedélytől! Fel akartam falni, elveszni az érzésben, ami bennem tombolt, amitől felforrt a vérem!

A lépcsőházban felfelé haladva egyik pillanatról a másikra cselekedtem. Óvatosan löktem a falnak. Halkan nyögött fel, amikor az egyik lábam az övé közé nyomtam, és az ajkaira tapadtam. Nem finomkodtam, vadul estem neki! Téptem az ajkait, de látszólag nem bánta. Ugyanazzal a szenvedéllyel csókolt vissza, engedte, hogy a nyelvem felfedezze a száját, és táncba hívja az övét. Belenyögtem a csókba, amikor erősen a fenekembe markolt, és még jobban magára húzott. Merevedése a combomnak nyomódott, ahogy az enyém az övéhez. Kezdtem elveszni a pillanatban, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.

– Nem szeretnék zavarni, – Peti hangjára elváltam Botitól – de szerintem a folyosó nem alkalmas hely a szexre! Menjetek szobára!

Dühösen néztem az öcsémre, aki röhögve ment be a lakásba. Magam után húzva Botondot követtem Petit, hogy megfojtsam, de igazat kellett neki adnom. Ha nem állít meg minket, akkor tényleg a folyosón tettem volna magamévá kékhajú szerelmem! Ennek ellenére rettenetesen mérges voltam rá! A konyhában ült, amikor beértünk. Szélesen mosolygott, szemeiben ott csillogott a mindentudó ragyogás, ami csak még jobban felhergelt! Egy ideig néztem, majd elindultam a szobám felé. Botond kezét nem engedtem el. Már majdnem beértünk, amikor Peti újra megszólalt:

– Mr. Hősszerelmes, kékhajú lovag! – nevetett, mire Botond megszorította ugyan a kezem, de Petit nézte. – Ha megkérhetlek rá, kígyóbűvölés közben ne nyögd már túl a falakat! Na, meg igyekezzetek már bádoglemezt nem megszégyenítő csattogással élvezni azt a bizonyos kígyóbűvölést!

Hangos dörrenéssel vágtam be a szobám ajtaját! Ennek ellenére is hallottam, ahogy Peti röhögés közben az asztalt csapkodja jókedvében.