A buszon ültem. Hazafelé tartottam, mármint Dömsödre, hogy elbeszélgessek anyámmal, akire újfent ráfért a helyreigazítás. Soha nem szerettem, ha valaki kényszert érzett beleszólni az életembe. Peti persze kivétel volt, de vele sok mindenen mentem keresztül, amire büszke vagyok, ám vannak bizonyos esetek, amelyeket kitörölnék az emlékezetemből.

***

Ilyen alkalom volt az is, amikor elmentük szórakozni. Ez az én esetemben csodaszámba ment, hiszen kerültem a diszkókat, mint cukorbeteg a csokit. Kellemes hangulata volt a helynek, a zenék sem voltak rémesek, csak arra nem figyeltem, hogy ne hagyjam őrizetlenül az italom. Elmentem táncolni egy helyes sráccal, akivel az első alkalommal megvolt a közös hang. Szorosan egymáshoz bújva ráztuk magunk a zene ritmusára, miközben egy alak – aki mint később kiderült, nem csak engem drogozott be, hogy kivihessen külföldre – beletett valamit az italomba. Kifulladva a tánctól tértünk vissza a pulthoz. Kerestem Petit, hogy merre lehet. Meg is találtam egy csinos lány társaságában. Épp a füléhez hajolt, és súgott bele valamit, mikor én lehúztam az italom. Onnantól kezdve csak derengenek a dolgok, mert lassan hatott a drog. Visszatértünk a táncparkettre, mikor elkezdtem szédülni. Az alakok lassan kezdtek szétfolyni a szemem előtt, majd egyre közelebb ért a sötétség, ami magába szívott.

***

– Min gondolkodsz? – kérdezte meg Botond. – Nagyon elmerültél a gondolataidban.

– Azon, hogy miért nem kocsival jöttünk. – sóhajtottam. Még mindig nem szerettem a volán mögött ülni, annak ellenére sem, hogy nem egyszer vezettem már. – Hozzá kellene már szoknom.

Elhallgatott. Örültem, hogy nem kezdte el feszegetni a dolgot. Semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy volt, aki vezetett helyettem. Kicsit hiányzott Tomi, de éreztem minden alkalommal, mikor megláttam valakivel: jól tettem, hogy kidobtam. Botondra néztem. Bár együtt dolgoztunk, nem figyelhettem meg közelről, mert rettegtem attól, hogy rájön: még mindig szeretem.

– Miért is megyünk Dömsödre? – jött a következő kérdés. – Úgy emlékszem, hogy nem jó a kapcsolatod anyáddal!

– Nem is, de ismét el kell neki magyaráznom, hogy nem ildomos beleszólni az életembe!

Behunytam a szemem, hogy nyugtassam magam. Ahogy közeledtünk Dömsöd felé, egyre idegesebb lettem, mint mindig, amikor ott volt dolgom. A település maga szép volt, ezzel nem sok gondom támadt, viszont az emberekkel annál több. A legtöbben ítélkeztek mások felett, bár ez az idősebbekre volt inkább jellemző. Úgy érezték, hogy mindenbe beleszólhatnak, még az életembe is.

A busz megállt a központban. Remegő lábbal szálltam le, mégis Botond ottléte adott némi erőt. Megropogtattam a nyakam, és elindultam a szülői házhoz. A bennem forrongó harag minden megtett lépéssel csak nőtt! A sok emlék, ami bevillant, csak rontott a helyzeten. A megaláztatások, amelyeket általánosban szenvedtem el, a kötekedő nagyobbak, akik abban lelték örömüket, hogy a kisebbeket szekálták. Azok táborát erősítettem, akikkel rendszeresen próbáltak kicseszni.

Mélyeket sóhajtottam. Meg kellett őriznem a hidegvérem. Már nem az a gyerek voltam, akit bántottak, mégis az emlékek olyan súlyként nehezedtek rám, amitől nem tudtam szabadulni. Megijedtem, mikor a telefonom megszólalt. Elővettem a készüléket, és elmosolyodtam, amikor megláttam Peti nevét a kijelzőn. Mindig tudta, ha szükségem volt rá, még akkor is, ha nem volt velem.

– Mi a faszt csinálsz? – kezdett el kiabálni a telefonba. – Megmondtam, hogy ne menj egyedül Dömsödre! Már elfelejtetted, hogy mi volt legutóbb?

– Nem felejtettem el, de nem vagyok egyedül! Botond is itt van velem!

– Sokkal jobb! Ha majd beüt a gebasz, sírva rohan Tassra! Tudod, hogy az az elmebeteg rocker fasz meg akar verni!

Felsóhajtottam. Ha akartam volna, sem tudtam volna kiverni a fejemből. Azelőtt történt az egész, mielőtt megismertem volna Tomit. Az első évet éltük túl az egyetemen, és hazajöttünk, hogy megünnepeljük az itt maradt barátainkkal. Fergeteges bulit csaptunk az egyetlen szórakozóhelyen, amely Dömsödön található volt. Iszogattunk, élveztük, hogy vége egy évnek. Peti is talált magának elfoglaltságot egy csinos lány társaságában, és nekem is akadt egy kedves fiú, akivel ellehettem. Nem terveztem semmit tenni vele, csak iszogattunk és elbeszélgettünk. A sokadik sör-rövid kombón voltunk már túl, amikor megcsókolt. Dermedten ültem a bárszéken, ő mellettem, és az ajkaink összeértek, amikor megjelent a srác apja. Fel sem eszméltem még, ahogy elrántotta a fiát, és pár pillanattal később arra ocsúdtam, hogy fáj a szemem. Eközben Peti és a barátaink közösen kitessékelték a férfit a bárból, miközben ő azt kiabálta, hogy meg fog ölni.

Azóta, ha meglát valahol Dömsödön, mint a felbőszült bika, kezd el felém szaladni. Nem egyszer az mentett meg, hogy mindig is gyorsabban futottam. Szégyen a futás, de hasznos, én pedig, ha nem volt mellettem valaki, a futást választottam.

– Nem lesz baj! Már majdnem az utcában vagyok, és nem is találkoztam vele! Biztos a kocsmában iszogat a selejt fiával!

Peti feszülten sóhajtott egyet, és bontotta a vonalat. Tudtam, hogy aggódik, és igaza volt. Botond nem volt az az izomkolosszus. Nekem mégis megnyugvást jelentett, hogy mellettem van. Ha volt mellettem valaki, soha nem mert kiabálni vagy elindulni felém.

Az utcába érve a gyomromban megülő kellemetlen érzés fokozatosan nőtt, ahogy közeledtem a ház felé. Messziről láttam a kaputól pár lépésnyire elültetett kis tujafát, ami az évek alatt nőtt egyre magasabbra, és lett terebélyes. Gyerekként imádtam az árnyékában hűsölni egy forró nyári napon, de ahogy egyre idősebb lettem, már nem láttam a varázsát. Nagyot nyeltem, ahogy elértem a kapuhoz. Remegett a kezem, ahogy lenyomtam a kilincset, és meg sem lepett, hogy nyitva van. Anya naivsága, az emberekbe vetett hite merész volt.

Nagyot nyeltem, ahogy elindultam a bejárati ajtó felé. A lelkemben éreztem a haragot, amit mindig elnyomtam. Utáltam az utcát, amiben laktunk, a házat, a szomszédságot! Nem voltam soha rasszista, nem is lehettem volna, mikor én magam is egy voltam a kisebbség tagjai közül.

A házban a hőmérséklet szinte már hűvös volt. A klíma ment, amitől egészen lehűlt a levegő. Anya a nappaliban ült, kezében egy üveg borral. Meglepő volt, mert nagyon ritkán ivott. Rám emelte a tekintetét, és felvonta a szemöldökét. Csillogott a szeme, ahogy alkoholgőzös állapotban felállt, és felém kezdett el botorkálni. Egy lépésre állt meg előttem, mégis megcsapta az orrom az alkohol szaga, amitől úgy éreztem, hogy elhányom magam.

– Jöttél beleverni az utolsó szeget a koporsómba? – a nyelve összeakadt, ahogy beszélt. – Ellenem fordítottad Rebekát!

– Én fordítottam ellened? – kérdeztem meg, miközben igyekeztem nem engedni a bennem tomboló méregnek. – Felnyílt a szeme! Sajnálom, de erre számítani lehetett!

– Te fordítottad ellenem! – kiabált, és már emelte a kezét, amit azelőtt elkaptam, hogy megüthetett volna. – Ő volt az egyetlen, aki mellettem állt!

– Részeg vagy! Feküdj le inkább!

Elengedtem a kezét, és lassan elvezettem a kanapé felé, hogy lefektessem rá. Megijesztett az, hogy ilyen állapotban láttam. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is alkoholhoz nyúlt volna. Nem kellett hozzá pár perc, és már aludt is. Betakartam, és feljebb vettem a klímát, hogy ne fázzon meg.

A fejem fogva rogytam le mellé. Elővettem a telefonom, és megírtam az öcsémnek, hogy milyen állapotban találtam rá anyára. Azt írta, hogy azonnal indul Rebekával. Kicsit megkönnyebbültem, viszont ki kellett találnom, hogy mivel is üssük el az időt Botonddal, míg meg nem érkeznek.

Eszembe jutott, hogy a régi szobámban voltak azok a rajzaim, amelyekkel gyakoroltam, így felmentem, és előkerestem őket. Botond jött utánam. Barna szemei furán csillogtak, ahogy engem nézett. Nagyot kellett nyelnem, míg figyeltem, ahogy belépett a szobába, és leült a régi asztalomhoz, míg én az ágyon foglaltam helyet.

– Rég volt már! – szólalt meg halkan, ahogy felállt, és kivette a kezemből a lapokat. – Emlékszem, mikor ide menekültünk a világ elől!

– Azok az idők elmúltak! – halk sóhaj szakadt fel a torkomból, amiben benne volt minden szomorúságom. – Hidd el, én is sajnálom, de nem mehetünk vissza!

A szomorúság, ami megült a szemében, összetörte a szívem. Botond mindig is sokat jelentett nekem. Az első szerelem volt, életemben sok mindenben ő volt az, akivel kipróbáltam, de bármennyire is akartuk, vissza már nem mehettünk. Bennem valami megszólalt. Egy hang, amit szakközepes korom óta nem hallottam. Szívem dobbanásának halk ritmusa dobolt a fülemben, ahogy néztem az előttem álló férfit.

Nagyot nyeltem. Le kellett hunynom a szemem, nehogy megcsókoljam. Érezni akartam ajkait az enyémen, ujjait, ahogy beletúrnak fekete tincseimbe. Annyira vágytam rá, mint éhező egy falat kenyérre! Megérezhette, mert egy pillanattal később megcsókolt. Finom, ajakérintés volt, bennem mégis felébresztette a vihart. Visszacsókoltam. Tudtam, hogy nem kellene, mégsem bírtam ellenállni az ismerős ajkaknak, a régen kóstolt szájnak, ami ugyanúgy érintette az enyém, mint annak idején. Az egész nem tartott csupán fél percig, én pedig többet akartam! Egy rendes csókot, amiben nem csak a vágy van benne, hanem minden érzelme, ami hozzám űzte, hajtotta, hogy foglalkozzam vele.

Elhúzódott, amitől bennem fura hiányérzet kezdett el kialakulni. Azon voltam, hogy én is megcsókoljam, mikor benyitott anya.

– Azt hittem, elmentetek. – húzta el a száját. – Minek is köszönhetem, hogy itt vagy?

– Beszélni szerettem volna veled. – álltam fel, és néztem farkasszemet a nővel, aki életet adott nekem. – Te szóltál Botondnak, hogy hol lakunk?

– Én voltam, de miért fontos? Azt hittem, a barátod!

Dermedten néztem anyát. Magamban el kellett számolnom tízig, nehogy olyat mondjak, amit még megbánok. Nem a megállapítással volt gond, hanem a hangnemmel, amivel mondta. Leereszkedő volt, szinte már ítélkező, amit senkitől nem tűrtem el, még tőle sem.

Körülöttünk izzott a levegő. Anya haragos tekintettel nézett rám, én pedig rá. Ajka megremegett, ahogy próbálta visszafogni magát. Mély lélegzetvétele elárulta, hogy nincs a helyzet magaslatán.

– Megkérhetlek, hogy ne add ki a címem mindenkinek? – kérdeztem meg nyugodtan.

Jobb szeme tikkelni kezdett, nagyot nyelt. Én egy lépést hátrébb léptem. Nem tudtam, hogy mire is számítsak, hiszen ennyire dühös tekintettel soha nem nézett rám. Egész teste remegett. Én sem voltam teljesen nyugodt, de igyekeztem tartani magam.

– Segíteni szerettem volna! – na, erre felvontam a szemöldököm. – Az is baj, ha kedves akarok lenni?

– Oh, ne röhögtess! – néztem anyára. A megvetést, amit éreztem, már nem lehetett elnyomni, nem tudtam tovább magamban tartani. – Olyan ritkán voltál velem és az öcsémmel kedves, mint sivatagban a hóesés! Sőt, jobbat mondok: kimaradtál szinte az egész életünkből!

Anya tekintete felért volna egy lottó ötössel! A megbántottság, a csalódottság kiült az arcára.

– Akkor sem volt rád szükségünk, most sincs! Apa halálával elvesztettük azt az embert, akit legalább szerettünk! Téged csak eltűrtelek, mert az anyám vagy! Ha képes voltál rá, hogy kimaradj az életemből, míg gyerek voltam, akkor most is tedd ugyanezt! Ne szólj bele, mert azzal egy cseppet elkéstél!

Az ajtóban megjelent Peti és Rebeka. Mind a ketten döbbenten néztek rám. Soha nem hallottak még így beszélni. Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, hogy ki kell onnan szabadulnom! Félrelökve az ajtóban dermedten álló testvéreim, lerohantam az emeletről, ki a házból, és nem érdekelt, hogy merre is megyek, csak minél messzebb legyek a háztól.

A Dunaparton ocsúdtam fel. A hatalmas Dömsöd felirat nézett vissza rám. A csend, ami körülvett, nyugtató hatással volt a felháborodott lelkemre. Zsebemben a telefon megállíthatatlanul zengett, de ez sem érdekelt. Nem akartam senkivel beszélni, senkit látni, míg teljesen meg nem nyugodtam.

Leültem az egyik padra, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Elszaladt velem a ló! Olyat mondtam, amit bár éreztem, és belül mindvégig mart, de magamban tudtam tartani. Nem bántam meg, hogy kiadtam magamból, de azt igen, hogy Botond előtt tettem.

Megijedtem, amikor megéreztem egy kezet a vállamon. Felemeltem a fejem, Peti állt előttem kedvesen mosolyogva. Zöld szemeiben fura fény csillogott.

– Ideje volt már, hogy kiadd magadból! – vont vállat, ahogy leült mellém. Ő is a Duna vizét figyelte. – Túl sokáig mérgezte már a lelked!