Alex az ablaknál ült, és bámult ki a messziségbe annak ellenére, hogy nem sok mindent látott az éjszaka leple alatt. Meztelen testét semmi nem takarta, de nem zavartatta magát, közel az éjfélhez már nem sokan járnak az utcán. Ha meg igen, senki nem tekint fel, aki mégis, csak egy feneket pillanthat meg, esetleg egy combot. Zöld szemeivel a város távoli fényeit figyelte, amelyek mindig elvarázsolták. Ha szerette volna valamihez hasonlítani, azt mondta volna: olyanok, mint az apró mécsesek. Szerette az ilyen dolgokat, órákat tudott tölteni az ablakon át beszűrődő fény bámulásával, amely a kialakításának köszönhetően a szivárvány minden színében játszott, napszaktól függően.

– Mit olvasol? – kérdezte meg Botond, amikor bejött a szobába. – Nagyon elmerültél benne.

– Még az egyetemről az egyik osztálytársamat, aki hobbi szinten ír. – túrtam a hajamba, és tettem félre a telefonom, hogy ránézhessek Botira.

Testét csak egy törölköző fedte, semmi más. Csupán a látványa elég volt ahhoz, hogy a vérem forrni kezdjen, és az elmém újra lejátssza a fél órával korábbi tevékenységünket. Nagyot nyeltem. Az alsónadrágomnak feszültem. Mosolyogva figyeltem, ahogy ledobja a törölközőt, és a szekrényembe hajolva kivesz egyet az alsójaim közül. Nem bírtam magammal! A látványa olyan érzékeket korbácsolóan hatott rám, hogy bizseregni kezdtem odalent! Mosolyogva keltem ki az ágyból, és levéve a rajtam lévő textilt álltam mögé, és dörzsöltem magam a fenekéhez.

– Elküldte nekem, hogy mi a véleményen róla. Eltehetem későbbre is, ha van helyette más program...

Megfordult a karjaim között, és ajkaival lágyan az enyémre tapadt. Óvatos érintések voltak csupán, annak ellenére, hogy egy rövid tusolással korábban, már szenvedélyesen tépte őket. Kezem érzéki utat járt be az egész testén, amitől remegni kezdett az ölelésemben és ajkai vadabbul martak a számra. Tenyerével belemarkolt a fenekembe, és lassú, araszoló léptekkel vezetett az ágy felé. Körülöttünk izzott a levegő, annak ellenére, hogy a résnyire nyitott ablakon át beszökött a hideg őszi szél. Halk sóhajaink, édes csókjaink, mindkettőnkben újra felkorbácsolták a vágy hullámait, amelyek őrjítő sebességgel közeledtek felénk, hogy elnyeljenek minket.

A térdhajlatom az ágynak ütközött, amitől elterültem rajta, Botond pedig megtámaszkodott felettem a könyökén, úgy nézett le rám. Barna szemei izzottak, homloka verejtékezett, ágyéka az enyémnek nyomódott, így éreztem, hogy ő is merev, akárcsak én.

Felhevült testünkön végigsimított a szobába lopakodó hideg fuvallat, amitől libabőrösek lettünk. Elvesztem Boti szemeiben, így nem vettem észre, hogy levette magáról a törölközőt. Egy halk nyögés szakadt fel a torkomból, amikor nekem nyomva ágyékát, merev tagját végighúzta az enyémen. Lassan kezdett el mozogni, merevedésünk egymáson siklott fel és le, ami nekem új élményt jelentett. Halk sóhajunk egy varázslatos dallamot keltett életre, a kórust a kintről behallatszó, zizegő falevelek adták, amelyeket a szél lágyan ringatott, és lökött az ablaknak.

A pillanatot kopogás hangja törte meg. Gyorsan magunkra kaptunk egy takarót, és hangosan kinyögtem – bár nehezemre esett – egy „szabad"-ot. Peti bűnbánó arccal lépett be a szobámba. A keze remegett, amit akkor is észrevettem, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és azonnal a háta mögé dugta. Elnézve őt, az egész testéből áramló feszültséget, rossz érzésem támadt! Nagyot sóhajtottam, ezzel is megtörve a szobába beálló kellemetlen csendet.

– Anya újabb faszságot csinált! – szólalt meg halkan.

Nekem is hegyeznem kellett a fülem, hogy meghalljam. A harag szinte azonnal fellángolt az ereimben. Megint anya! Már halálosan untam az idióta játékait! Nem érdekelve, hogy nem fed semmi, kikeltem az ágyból. Peti azonnal eltakarta a szemét, amin fel kellett röhögnöm. Sebtében vettem ki egy alsógatyát, amit fel is húztam.

– Nem hiszem el! – morogtam. – Egyetlen hét sincs, hogy ez a nő ne csináljon valamit? Mégis mit művelt már megint?

– Nem tudom! – kiabált rám Peti. – Anita most hívott, hogy megtalálta a levelet a postaládában! Arra kér, hogy menjünk le!

– Fantasztikus! – vettem elő még egy bokszert, pólókat és nadrágot, amiből az egyik szettet Botondnak dobtam. - Hogy te se vigyorogj! Jössz velünk!

Botond szemei kistányérnyira kerekedtek ki. Láttam rajta, hogy ő sem örül a helyzetnek, mert akaratán kívül csöppent bele. Peti kiment, így ő is kimászott az ágyból. Ahogy végignéztem rajta, úgy utáltam anyát, hogy megint megcsinálta nekünk a bajt! Még csak a boxer volt rajta, amikor odaléptem hozzá, és megöleltem. Egyikünk sem viselt az alsónadrágon kívül mást, így amikor a bőröm az övéhez ért, újra fellángolt bennem a szenvedély.

– Kárpótollak! – csókoltam meg lágyan. – Azonban azt mondtad, hogy a családom része akarsz lenni! Bele a mélyvízbe! Mentőmellény legyen nálad, nehogy elsüllyedj!

Lassan öltöztem fel. Magamban elátkoztam anyámat, amiért nem képes megülni a fenekén! Üvölteni akartam, zúzni és tombolni, de nem lehetett! Rettegtem attól, hogy mi várhat ránk Dömsödön! Anita nem szokott minket hívni, csak ha nagy volt a baj. Remegő karokkal öltöztem fel. Megijedtem, amikor Botond hátulról átölelt.

– Megoldjuk ezt is! Ott leszek melletted!

Sóhajtva engedett el. Éreztem, hogy ő is feszült, akárcsak én. Felöltöztünk, és kimentünk a konyhába. A faliórára néztem. Délután négy órát mutatott. A harag tombolt bennem, új tüskéket növesztett lelkem azon zugában, amit anyámnak tartottam fent. Ahol nem a béke és a szeretet honolt, és nem nárciszok nőttek, hanem vihar dúlt, a szele kitépett minden megmaradt gyomot, és a parázs, amit magával hozott, felégette a kiszáradt réteket, elpárologtatta a tavacskát, amiben már csak kevés víz volt.

Csalódottan néztem az öcsémre, aki már tudta, hogy mi megy végbe bennem. Feladtam. A lelkem nem bírt már több csapást, amit anyám mért rá! Töltöttem magamnak egy csésze kávét, és leültem az asztalhoz. A fekete italt néztem, miközben elmerengtem életem bizonyos szakaszain. A napon, amikor apa itthagyott minket. A fájdalmon, amit akkor éreztem, vagy az azt követő eseményláncon, ami odáig vezetett, hogy szétcsúszva egy csésze kávé felett beismerjem magamnak, hogy elvesztem! Annyi mindenen mentem már keresztül, küzdöttem, és igyekeztem erős falakkal megvédeni önmagam anyám ármányaival szemben, mégsem voltam elég erős ahhoz, hogy ne sebezzen meg!

Észre sem vettem, hogy elsírtam magam! Megijedtem, amikor Peti óvatosan letörölte a kibuggyanó könnyeim. Szemeiben, amelyekkel engem nézett, bánat ült és megértés. Ajkai remegtek, az ő szemeiben is megjelentek a könnyek. Nem csak nekem fájt! A temetőlátogatás óta ő sem volt teljesen önmaga, de nem voltunk elég erősek, hogy megbeszéljük a dolgokat. A saját sebeinket nyalogatva próbáltunk felkészülni anyánk újabb húzására, ami megérkezett.

Egy kortyban ittam meg a kávém, és álltam fel. Nem volt időnk arra, hogy elméleteket gyártsunk, hiszen úgyis kiderül minden. Nehéz szívvel álltam fel, és indultam, hogy felvegyem a kabátot. Nem bűn, ha beismerem: nem igazán akartam megtudni, hogy anya mivel rukkolt elő megint! Leemeltem a kulcscsomóm az akasztóról, és elhagyva a házat a kocsihoz mentem. Pár percre magam maradtam. Kellemes csend telepedett rám, ami kicsit segített elhallgattatni a fejemben cikázó kérdéseket.

– Minden rendben lesz! – megijedtem, amikor Peti és Botond megjelentek, és az öcsém hangosabban megszólalt. – Nem hiszem, hogy tud meglepetést okozni!

– Nem! Nincs, és nem is lesz rendben semmi! – kiáltottam el magam. – Eleve nem így kellene lennie! Nem abból kellene állnia a hetünk egy napjának, hogy anya hülyeségei miatt kelljen aggódnunk! Elegem van! Én ezt már nem bírom!

Nem szóltak semmit, de nem is kellett! Bennem olyan mértékű harag lobbant lángra, amit korábban még nem éreztem! A köd lassan ereszkedett le az elmémre, és én menekülni akartam a valóságból. Szerencsémre nem én vezettem! Peti vette át a sofőr feladatát, így én beültem hátra. Botond mellettem ült, fogta a kezem, amely remegett az övében. Egymás szemébe néztünk. Nem tudom, hogy ő mit látott az enyémben, de megrémült. Nagyot nyelve húzott magához, és igyekezett a bennem magát hurrikánná kinővő vihart csitítani.

Elmosolyodtam. Gyenge ajakgörbület volt, de sokat jelentett Botondnak, aki mióta újra az életem részévé vált, mindent megtett, hogy egy kicsit enyhítse a bennem tomboló stresszt és nyugtalanságot. Minden reggel, együtt mentünk dolgozni, bár nem minden éjszakát töltöttünk együtt. Minden alkalommal, amikor tehette, meglepett valamivel. A fellegekben érezhettem volna magam, ha nincs anya! A nagy kavarodásban el is felejtettem szólni Rebekának, ezért még a kocsiban felhívtam.

– Gyere Dömsödre! – szóltam bele, amikor felvette. – Anyád újabb hülyeséget csinált!

– Tudok róla! Én már itt vagyok, csak titeket várunk, hogy eldönthessünk pár kérdést.

– Félek! Bevallom, rettenetesen félek!

– Nem lesz baj! Ígérem!

Letette a telefont, én pedig igyekeztem elengedni az engem uralni vágyó rettegést. Ha Rebi is azt mondja, hogy nincs mitől, akkor csak nem lehet olyan vészes a helyzet! Anya felettébb meggondolatlan, de csak nem olyan ostoba, hogy valami világi baromságot kövessen el! Ebben reménykedtem, amíg oda nem értünk!

Már mindenki minket várt: Peti, Anita, Rebeka és a pasija, és még Nimród is. A nyugalom, ami megszállt egy pillanat alatt tört darabokra. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból. Rebeka a nyakamba vetette magát. Nem sírt, halkan nevetett, mint aki élvezi a helyzetet. Megijesztett! Eltoltam magamtól, és a többiekre néztem.

– Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdeztem halkan. – Mit művelt már megint?

– Elköltözött! Összeszedett magának egy gazdag pasit, és kiment vele Amerikába!

Anita hangja remegett, de nem a sírás miatt! A nevetését fojtotta el! Valamiért mindenki örült annak, hogy anya elutazott. Én is, mert megszabadultunk egy olyan tényezőtől, ami csak fekete felhőként lebegett életünk egén. Nagy kő gördült le a szívemről, és hangos hahotába kezdve öleltem meg Botondot és Petit, akik sokkos állapotban álltak a kocsi mellett.

– Ugye, ez nem csak valami szívatás? – fordultam feléjük. – Nem basztok át? Elment! Itt hagyott? Az sem érdekel, ha egy szó nélkül lépett le, csak ne jöjjön vissza!

– Ez nem a Kész Átverés! Lelépett! Azért kellett, hogy eljöjjetek, mert van egy dolog, amit el kell dönteni! Ki költözik be a házba?

– Nekem nem kell! – vágta rá Rebeka rögtön. – Én boldog vagyok! Előd és Peti jobban megérdemlik! Anya nekik többet ártott!

– Nekem nem kell! – hajtottam le a fejem. – Egyszerűen nem értem! Miért hiszi mindenki, hogy ha beköltözöm, elfeledem a múlt sérelmeit? Mindenre fátylat tudok borítani, és abban a pillanatban elmúlnak a szívemen még a mai napig vérző sebek?

– Ez nem erről szól! Nem anyáról! – kiáltott rám Rebeka. – Arról, hogy ebben a házban éltél apával! Éltetek ti is apával! Kicsit közelebb érezhetnétek magatokhoz!

Egy pillantás alatt szelte át a közöttünk fennálló távolságot. Két tenyerébe fogta az arcom, és könnyes szemmel nézett az enyémbe.

– Nem hozhatom vissza apát! Nem adhatom meg neked azt, amire vágysz, de azt megadhatom, hogy lemondok a részemről a javadra! Te jobban megérdemled!

– Előd! – tette Peti a vállamra a kezét. – Tudom, hogy most feldúlt vagy, hogy még magad sem hiszed el, de Rebeka nem akar rosszat! Kedves gesztus, és ne feledd el, hogy te előbb szavaztál neki bizalmat, mint én! Fogadd el!

– Át kell gondolnom! Sok változással járna, és nem akarom felborítani mások életét sem!

– Senki nem mondta, hogy most azonnal cuccolnod kell! – mosolygott rám Rebeka. – Annyit mondtam, hogy felőlem tiéd lehet a ház! Megengeded, hogy még utoljára bemenjek? Veled! Veletek! A testvéreimmel! És hálát adhassak, hogy itt vagytok nekem!

A kérésére nem mondhattam nemet! Együtt indultunk el befelé. Az ajtóban megálltunk egy pillanatra, amíg körülnéztünk. Apa képe még mindig ott állt, ahova évekkel korábban tettük: az ajtóval szemben. Petivel egymásra néztünk. Működött az ikertelepátia. Rebeka mit sem értve nézett kettőnkre, de mi csak legyintettünk egyet, hogy ez amolyan belső üzenetváltás, amit más nem érthet. Beljebb haladva felidéztem sok-sok emléket. Boldog és szomorú pillanatokat életünk bizonyos szakaszaiból.

Az érzelmek akkor törtek fel mindhármunkban, amikor apa szobájába léptünk be, ahol azt a rengeteg könyvet tartotta, melyekből olvasott nekünk. Peti fakadt sírva először, majd Rebeka, és legvégül én! Egymást öleltük, amibe becsatlakozott Bence és Anita is. Soha korábban nem éreztem akkora összetartást a családban, mint abban a pillanatban!

Egyikünk sem bírt tovább a házban maradni! Én menekültem ki először, hogy a kint rám váró Botond karjaiba vethessem magam. Rettenetesen megviselt a bent tartózkodás, de sikerült meghoznom a döntést.

– Szeretnék beköltözni!