Fáradtan ültem a konyhaasztal legeldugottabb sarkában, amire a szobákból sem lehetett rálátni. Előttem hevert egy lap, rajta skiccek, nonfiguratív figurák sorakoztak semmitmondó alakzatban. Koncentrálnom kellett volna, de egyszerűen nem ment, hiába igyekeztem minden erőmmel, gondolatban máshol jártam. Az előző napon ragadtam fejben. Élveztem a munkám, minden perce egy ajándék volt, de történt valami, ami fenekestől felforgatta a megszokott rendszert az életemben.

Ebédelni indultam Krisztiánnal, az egyik nyomtatásért felelős kollegámmal, mint minden alkalommal. Közel kerültem hozzá, jó barátságot ápoltunk, aminek örültem, mégis volt benne valami érdekes, amit nem tudtam megmagyarázni. A lezserség, ami áradt belőle, a laza életfelfogása vonzott mindenkit, beleértve engem is. Kivételesnek éreztem magam, amikor a második munkanapomon megkérdezte, hogy volna-e kedvem csatlakozni hozzá ebédnél. Igennel feleltem, aztán ezt követte a másnap, a harmadnap, majd rendszer lett belőle.

A tegnapi ebéd végeztével, ő nem tért vissza az irodába, de mielőtt elváltunk volna, megpuszilta az arcom. Döbbenten néztem utána, viszont nem szóltam semmit. A fejemben millió gondolattal mentem vissza dolgozni, de a nap hátralévő részében nem tudtam figyelni.

Botonddal megvoltam: nem beszélgettünk, nem igazán jött a közelembe, de azon a napon ott lihegett a sarkamban, ami jólesett, de valamiért idegesített is. Elkezdte kérdezgetni, hogy mi van velem, milyen a munka, hogy szeretek-e egyáltalán ott dolgozni...

– Úgy festesz, mint aki minimum lószart nyalt az aszfaltról! – Peti hangjára megugrottam, a ceruzát a papírra nyomtam, amitől ki is tört a hegye. – Egy ideje nem láttalak ennyire elmerülni a gondolataidban.

– Össze vagyok zavarodva! – néztem Petire, aki féloldalas mosolyt villantott. – Ugye Botond is ott dolgozik, de nem közeledett még felém, viszont Krisztián tegnap megpuszilt.

– Oh! - tette szívére a kezét az öcsém, és sajnálatot mímelve leült velem szemben. – Azt akarod, hogy Botika udvarolni kezdjen?

– Nem, nem akarom...vagyis nem tudom.

Kétségbeesetten figyeltem Petit, aki elmerengve nézett vissza rám. Alsó ajkát rágcsálva elemezte a helyzetet, annak ellenére, hogy nem volt mit! Nem történt igazából semmi, csak egy puszi. Azonban két férfi nem tesz ilyet, ha nem állnak közel egymáshoz.

Újra a lapra néztem. Rendetlenség uralkodott rajta, akár a fejemben. Peti is hallgatott, ami csak feszültebbé tett. Hajamba túrva toltam el a lapot, és nyúltam a már kihűlt kávémért. Reméltem, hogy a koffein segít észt verni az eltompult agyamba. Kezdtem kellemetlenül érezni magam csupán attól, hogy engedtem az agyam a semmin töprengeni.

– Szombat van, holnap nem dolgozol. – kezdett bele Peti, és ördögi mosoly terült el az arcán. – Este elmegyünk kicsit bulizni!

– Nem lehet! – sóhajtottam fel. – Megígérted a húgodnak, hogy elmegyünk lakásberendezőst játszani!

– Miért vagy még mindig rideg vele? – fakadt ki Peti. – Már bocsánatot kért! Anyától is elköltözött.

– Nem nevezném ridegségnek! – gondolkodtam el.

Nem voltam az. Rebekával valamilyen szinten rendeződött a kapcsolatom, de nem nevezhettem volna felhőtlennek. Pár szóval még mindig oda tudott szúrni, ahol fájt, de már nem volt benne igazi bántani akarás, inkább csak megszokás volt a részéről. Én meg mivel soha nem hagytam magam, rendszeresen visszaszúrtam, amit Peti nem szeretett.

– Sok évnyi basztatást az ember nem felejt el! Nem mindenki áll egy öngyújtó érzelmi szintjén, mint te!

– Nem igaz! Gazdag az érzelmi világom!

– Ha nem baj, nem sorolok fel minden esetet, amikor olyan gyökér voltál, hogy legszívesebben letagadtam volna, hogy testvérek vagyunk. Néha kurva gáz, hogy ikrek vagyunk, de ettől függetlenül szeretlek!

Peti morcosan nézett rám. Tudta, hogy igazam van, különben már a fejem vette volna. A szemmel ölés pillanatát csengő zavarta meg. Nyerésre álltam, Peti már izzadt, de tartotta a szemkontaktust. Ez amolyan farokméregetés volt nálunk. Egészen kiskorunk óta ezzel a módszerrel próbáltuk ráerőltetni a másikra az igazunkat. Most Peti szerette volna rám, de egy dolgot nem vett bele a számításaiba: én órákat ültem az egyetemen, de már a szakközép alatt is a számítógép előtt. A hosszú monitornézésnek megvan azon előnye, vagy inkább hátránya, hogy az ember olyankor kevesebbet pislog. Nekem meg nem kellett mást tennem, mint elképzelnem, hogy nem az öcsém néz vissza rám, hanem a monitor kacsintgat vissza.

Feladta, és ajtót nyitott. Engem is meglepett az a döbbent nyikkanás, amit hallatott, amikor kinyitotta.

– Azt hiszem, téged keresnek. – nevetett fel, és eliszkolt a szobájába. – Utólért a múlt!

Nem értve, hogy miről is magyaráz, felálltam, hogy megnézzem, ki is az. Majdnem seggre ültem, mikor megláttam Botondot a küszöbön egyik lábáról a másikra billegni. Barna szemei ragyogtak, ajkait mosolyra húzta, bennem meg bugyogni kezdett a harag. Azt hittem, Peti mondta el neki, hogy hol lakunk, és már indultam, hogy beleverjem a fejét az asztalába, de Botond hangja megállított:

– Anyukádtól tudom, hogy hol laksz.

Anyám említésére csillagokat láttam! Peti, mintha megérezte volna, hogy robbanni készülök, kidugta az orrát a szobájából, és elvezetett a konyháig. Leültetett, és intett Botondnak, hogy kerüljön beljebb, mire remegő lábakkal foglalt velem szemben helyet.

Csend telepedett ránk, ami elviselhetetlen volt. Tudtam volna mit mondani, de úgy gondoltam, hogy inkább hallgatok!

– A segítségedre lenne szükségem! – motyogta Botond, aki lehajtott fejjel ült velem szemben. – Elhagytam minden iratom, és Pesten nem tudom, hogy mi, hol van!

– Menj Szigethalomra! – mordultam fel. Semmi kedvem nem volt városnézésbe kezdeni az exemmel! – Ott szinte mindent el tudsz intézni!

– Az adókártyát nem! – sóhajtott fel.

Kezdtem megsajnálni. Azok a szemek, amelyekkel rám nézett, a kétségbeesés az arcán, megdobogtatta a szívem. Férfiasabb lett a kinézete, de a szeme nem változott. A ragyogás, ami ott ült benne mindig, ugyanaz maradt. A kis virág, ami a szemében lakott, ott élt tovább. Szerettem nézni, mert a fényben a barna zöldes árnyalatot kapott.

– Rendben, elmegyek veled! – sóhajtottam fel, és Petire néztem. – Este meg bebaszunk! Szarok Rebi lakberendezésére!

Peti mosolyogva nézett rám. Egy ideje szeretett volna már szórakozni, ami nekem sem ártott volna. Vigyázott Botondra, amíg én felöltöztem. Reggel lévén nem éreztem szükségét annak, hogy kibújjak a pizsama gyanánt használt rövidnadrágból és pólóból.

A villamosmegállóig veszekedtünk arról, hogy mivel kezdjük. Ő először az adókártyáját akarta megcsináltatni, amit hülyeségnek gondoltam.

– Előbb érdemes megcsináltatni az téged igazoló okmányokat! – morogtam ezredik alkalommal, ahogy felszálltam a villamosra. – A gecit nem érdekli az adószámod egy igazoltatás során!

– Nem is tudom! – vakarta meg a tarkóját Botond. – Arra is várni kell, nem? Most ne lépjek ki a házból, amíg nem jön meg?

– Édes faszom! Te magadtól vagy ilyen hülye, vagy súgnak is neked? – fordultam felé tikkelő szemmel. – Kapsz egy lapot, amivel ideiglenesen igazolni tudod magad!

A villamoson a fejek sorba fordultak felénk. Az idősebbek haragos tekintettel, a fiatalabbak döbbenten figyeltek engem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de amikor mindenki elfordult, megnyugodtam. Ülőhely nem lévén állva tettük meg az utat a HÉV-ig, amivel elmentünk Szigethalomra.

Én a gondolataimba temetkezve néztem magam elé, míg Botond szája megállás nélkül járt. Hálát rebegett azért, mert végül vele tartottam. Ahogy végzett a köszönetnyilvánítással, rátért arra, hogy megbeszélte a főnökünkkel, tegyenek minket össze.

Kezdtem méregbe gurulni. Már a szakközépben sem szerettem, ha áradtak belőle a szavak, de akkor megcsókolhattam, hogy elhallgattassam! Azonban azok az idők elmúltak. Nem az iskola padját koptattuk, nem algebrát és programozást tanultunk, miközben mindenki elől, akitől tartottunk, elrejtettük a kapcsolatunkat.

– Nem fognád be egy percre? – kérdeztem meg ingerültebben, mire elhallgatott. – Szakközepes korunkban egyszerűbb volt: ha irritált, hogy szófosásod van, csak megcsókoltalak!

– Most is megteheted! – kacsintott rám, és már hajolt volna közelebb, de a szám elé tettem a kezem. – Mi a baj?

– Szerinted vagyok olyan hülye, hogy egyből beadom a derekam?

Nagyot kellett nyelnem, mert a józan eszem harcolt a szívemmel. Ha az utóbbira hallgattam volna, simán belementem volna a csókba, de nem tehettem. Könnyen kaphatónak éreztem volna magam, ha megteszem. Láttam a csalódottságot a szemeiben, éreztem, hogy a vágy fellobbanni készült bennem. Szerettem Botondot, de a kihagyott évek súlya nyomta mindkettőnk vállát.

– Visszamennék az időben, de nem lehet! – motyogtam halkan, és a hangom megremegett, ahogy néztem őt. – Amikor elmentél, minden nap írni akartam, hogy gyere haza! Hosszú hónapokon át sírva aludtam el! Hiányoztál, minden nap! Még most is elevenen él bennem az, mikor Peti mellett aludtam egy héten keresztül, annyira hiányoztál.

– Szeretsz még? – kérdezte meg.

Egyetlen kérdés volt csupán, mégis felforgatott bennem mindent! Krisztián eltűnt a fejemből, mintha soha nem is telepedett volna a gondolataimba! Botond barna szemeiben megült a remény, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Bólintottam. Elmosolyodott, és befejezte a beszédet.

Megérkezve az okmányirodába egy kedves hölgy segített nekünk. Megkapta a sorszámát, és leült megvárni, hogy ő következzen. Már el is felejtettem, hogy a türelem olyan messze kerülte el Botondot, mint a sivatagi homok Budapestet. Húsz perc telt el, amikor morogni kezdett, ezzel megzavarva az olvasásban. Kezemben az egyik Harry Potter kötettel néztem rá. Arca feszült volt, cipőjével ritmikusan dobolt a sötétszürke kövezeten.

– Nyugalom! – kezdtem halkan. – Ez ezzel jár! Találd fel magad!

– Te könnyen elvagy, „Mr. Falom a könyveket"! – mordult rám, mire felvontam a szemöldököm. – Engem soha nem kötött le az olvasás, de ezt tudod.

– Ha megosztom a mobilnetem, kussolsz? – dörrentem fel a kelleténél kicsit hangosabban. – Nem tudom, hogy mit vársz? Ülj a seggeden, és várj a sorodra!

A barna szemek meglepetten figyeltek engem a többi emberrel együtt. Elfelejtette, hogy zabos tudok lenni, ha megzavarnak, miközben éppen elveszek egy másik világban. Figyelmem visszavezettem a lapon megbúvó sorokhoz, de elveszett a varázs. Botond megölte. Eltéve a könyvet, a közösségi hálón kezdtem el böngészni.

Nem várt rám semmi új. Peti nem tett ki új képet, amire több száz kedvelést szerezhetett volna, a régi osztálytársak – akik megvoltak ismerősnek ugyan, de nem beszéltem velük – sem posztoltak semmit. Már épp eltettem volna a telefont, mikor értesítésem jött. Krisztián bejelölt ismerősnek. Perceken keresztül, ujjammal a visszaigazolást megerősítő gomb felett, néztem a kijelzőt, de nem nyomtam rá.

– Akkor megosztod a mobilneted? – Botond hangjára megugrottam. – Unatkozom.

Fájdalmasan mély sóhaj szakadt fel a torkomból. Becsuktam a közösségi oldalt, és internetet osztottam Botondnak. Azonnal beszippantotta a kis kijelző, amit nézett. Időközben, mikor felhangzott a jellegzetes hang, amivel a monitoron mutatták, melyik sorszám következik, felnézett, de ennyi volt az összes interakció részéről.

Hamarabb kezdtem el unatkozni, mint azt sejtettem volna. Jobb dolgom nem volt, így elkezdtem megfigyelni a kis helyiségben lévőket. Az ajtó mellett állt egy fiatal férfi. Vékony arcvonásait az állán megülő szakáll tette hangsúlyosabbá, így elterelte a figyelmet a hegyes orráról. A mellette álló lányhoz beszélt, akinek haja a derekáig ért. Mind a ketten feketébe öltöztek. Egy-egy rock banda neve volt a minta a pulcsijukon. Időztem volna még rajtuk, de behívták őket. Nézelődtem egy kicsit, és megakadt a tekintetem egy fiún, akit az egyetemen napi szinten láttam. Fekete haja a szemébe lógott, ahogy a telefonját nézte. Megérezte, hogy figyelik, mert felnézett, így találkozott a pillantásunk egy rövid időre.

Nem sokkal később pittyent a telefonom. Üzenetem érkezett. Ő írt rám, amin elmosolyodtam. Az üzenetben csak annyi állt: „Milyen kicsi a világ!" Válaszoltam volna rá, de újabb embert hívtak be. Botond következett, aki felállt, és elindult egy üvegajtó felé.

A fiú kihasználva az alkalmat odalépett hozzám.

– Tényleg kicsi ez a világ! – mosolyodott el. – Nem hittem volna, hogy itt futunk össze!

– Én sem. – hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe a neve. – Bocsánat, a névmemóriám rossz, mi is a neved?

– Robi! Felettem jártál eggyel.

Kicsit törtem még a fejem, majd beugrott: Robi volt az a srác, aki minden alkalommal engem nézett, amikor csak tehette. A mosolya bearanyozta a napom még azután is, hogy Tomival összejöttem. Egyszer sem beszélgettünk, de minden alkalommal egymásra mosolyogtunk, amikor megláttuk a másikat.

Nyitottam volna a szám, de pont behívták. Csak néztem utána, miközben elvesztem az emlékekben. Megijedtem, amikor Botond percekkel később megjelent előttem, és meglóbálta a kezét az arcom előtt.

– Kész vagyok! Az ügyintéző elintézett mindent. Kaptam időpontot is, hogy akkor megcsináljuk a többit is.

Elmosolyodtam. Botond elindult, én követtem őt, és elhagytuk az épületet.