Délután ébredtem. Bence feje a mellkasomon pihent, karjai körém fonódtak. Próbáltam óvatosan kimászni alóla, de nem sikerült. Nimród és Peti már nem voltak a szobában. A konyhában beszélgettek, amire a frissen főtt kávé illatából jöttem rá. Kellett pár perc, amíg realizáltam, hogy az unokaöcsém miért is van nálunk. Anya újfent bekavart, ami cseppet sem hiányzott! Nehezen sikerült úgy megmozdítanom Bencét, hogy ne ébredjen fel, de sikerült. Mosollyal az arcomon sétáltam ki hozzájuk. Peti felvonta a szemöldökét, és oldalra döntött fejjel nézett rám.

– Nem csináltam semmit! – morogtam, ahogy a fürdő felé vettem az irányt. – Még!

Hallottam, ahogy felsóhajt. Megmostam az arcom, és magam kezdtem el nézni a tükörben. Zöld szemeimben harag fénye csillogott, hisz ereimben ott zúgott a düh. Küzdöttem ellene, minden erőmet bevetettem, hogy ne uralkodjon el felettem, de már a hócipőm tele volt azzal, hogy anya nem képes leállni! Dühített az egész helyzet, amibe belerángatta Bencét és Nimródot is. Ahogy néztem magam a tükörben, láttam, hogy a sok idegesség miatt, ami az elmúlt időszakban ért, kezdtek megjelenni a szarkalábak a szemem körül. Emiatt csak még dühösebb lettem! A démon, amit nagy nehezen kordában tartottam, ami belülről mart, mint a lassan csepegtetett sósav, most letépte láncait! Üvöltött, tombolt, mint a hurrikán, elpusztítva a lelkem mélyén fellelhető békés kis szigetet, ahova még menekülni tudtam! Még álltam, és néztem, ahogy elsötétül a tekintetem. Ellökve magam a mosdókagylótól indultam el kifelé. Bikát megszégyenítő fújtatással vágtam ki az ajtót.

– Menjünk! Anya már vár minket! – a hangom hallatán Peti megrémült, félve tett felém pár lépést, de aztán megállt. – Felkeltem Bencét, átöltözöm, és mehetünk sárkányt ölni!

– Mit tervezel? – kérdezte meg Peti, és láttam rajta, hogy fél. – Nem bánthatod anyát!

– Ki mondta, hogy bántom? Nem érek hozzá egy ujjal sem! – húztam mosolyra az ajkam, és elindultam a szobám felé. – Önmaga fog villával a konnektorba nyúlni, ha végeztem vele!

A szobámba érve letérdeltem a matrac mellé, és óvatosan kezdtem el rázogatni Bence vállát. Lassan nyitogatta zöld szemeit. Már el is felejtettem, hogy ugyanolyan őrült, ha szóba kerül a szeme, mint én. Utálta ő is a családban gyakori zöld szemet! Apa és az ő apja testvérek voltak, mint ahogy anyáink is azok. Soha nem értettem, hogy az én anyám, hogy lehet olyan, amilyen, amikor a nagynéném a világ legtüneményesebb asszonya! Biztos anyánál gyártási hiba lépett fel, vagy nem tudom mi, de Dömsöd összes rosszindulata elfért benne! Úgy itta magába, mint szivacs a vizet! Vele ellentétben Anita egy angyal volt!

Bence álmosan törölgetve szemeit ült fel, és kedvesen mosolygott rám. A gyomrom nagyot ugrott, ahogy a szemébe néztem. Az anyja természetét örökölte. Anita sem ment soha a szomszédba a bajért, mégis kedves volt, és annyi szeretet fért a szívébe, hogy néha már irigyeltem érte. Soha nem mondott rosszat senkiről, ahogy Bence sem. Védte a családját, ahogy azt kellene mindenhol. Ehhez képest én mit kaptam? Egy apát, aki szeretett, amíg élt, és egy anyát, akit a pokol sem fogadna be, bármennyire könyörögnék érte!

– Indulnunk kell! – álltam fel, és léptem a szekrényemhez. – Anita már halálra aggódhatja magát miattad! Így sem tudom, hogy állok majd elé!

– Tudja, hogy eljöttem! – lépett mellém Bence, kivette a kedvenc pólómat, és hozzá egy vékony pulóvert. – Jött volna ő is, de Eszter nénjét kellett rendbe tennie.

– Én megölöm! – mordultam fel, ahogy kivettem magamnak egy számomra megfelelő szettet. – Sátán lássa a lelkem, hogy megteszem! Miért nem képes megülni a seggén?

– Mert egy irányításmániás kivénhedt nő!

Visszamentem a fürdőbe átöltözni. Remegő kezekkel húztam magamra a tiszta ruhát. Éreztem, hogy minden erőmre szükségem van, hogy a bennem tomboló szörnyet, ami épphogy kiszabadult, újra ketrecbe zárjam. Karmai belülről martak a húsomba, fogai szüntelen tépkedték a cafatokat, amiket lemart. Közel álltam a síráshoz, ahhoz, hogy feladjam az egészet! Anya ellen nem nyerhetek! Bármekkora falat húzok fel, szerez egy istenverte létrát, és próbálja megmászni! Ha körbe kerítem még vizes árokkal is, amelyben hemzsegnek a krokodilok, szerez valamit, amivel elcsalja őket, amíg ő átússza! A harag mellé társult a csalódottság! Nyugalmat akartam, egy kicsit végre azzal is foglalkozni, ami nekem jó, ami boldoggá tesz! Miért kellett minden alkalommal valakinek beletenyerelnie?

Megráztam magam gondolatban, és elindultam kifelé. Petiék követtek. Már nyitottam volna az ajtót, amikor Peti megállított. Érdeklődve néztem rá. Kivette a kezemből a kulcsot, és beült a vezetőülésre.

– Ebben az állapotban nem vezetsz! – paskolta meg az anyósülést. – Az hiányzik, hogy az első villanyoszlopra csavarodjunk Kiskunlacháza és Dömsöd között! Ülj be, és nyugodj meg!

Kelletlenül ültem mellé. Bekötöttük magunkat, és elhajtottunk a parkolóból. Elmerengve néztem ki az ablakon. A fák elsuhantak mellettünk, az épületek az út mellett csak színes fénycsóvák voltak. Leengedtem az ablakot, és hagytam, hogy a menetszél a hajamba kapjon. Ez átmenetileg megnyugtatta a bennem pusztító szörnyeteget! Ordítása dorombolássá szelídült, de tudtam, ahogy megérkezünk, újra tombolni kezd! Ha meglátom anyát, minden erejével azon lesz, hogy kiadja magából mindazt, amit sikeresen ketrecbe zártam! A sok fájdalmat, szenvedést, amit eddig csak azért nem zúdítottam rá, mert tekintettel voltam arra, hogy az anyám! Lehet egyáltalán anyának nevezni?

Meglátva a Dömsöd táblát, újra felordított bennem a düh! Nem volt olyan erős, mint otthon, mégis éreztem, hogy a harag és a gyűlölet, amit éreztem anya iránt, átjárja az egész testem! Alig vártam, hogy végre megérkezzünk! Bizsergett a tenyerem, egész testem átjárta az izgalom! Minden egyes kanyar bevételével, ami közelebb vitt a házhoz, a szörnyeteg is egyre hangosabban morgott bennem.

– Nem sietnél? – kérdeztem morogva. – Szeretném mielőbb letudni ezt az egészet!

– Mehetek gyorsabban, de a lengéscsillapító ezeken az utakon lehelné ki a lelkét!

– Felőlem! Na, haladjunk!

Nem vezetett gyorsabban. Kímélte a kátyúkkal tarkított utakon az autót. Ezért gyűlöltem a mellékutcákat! Egyiket sem csináltatták meg évek óta! Autóval behajtani felért egy katasztrófával! A kisebb-nagyobb gödrök miatt az autó dobált minket, ami még inkább felborzolta az idegeim! Az utcába érve széles mosoly ült ki az arcomra.

– Legyél vele kíméletes! – szólalt meg Peti. – Lehet, hogy dühös vagy, de tudjuk, hogy pusztító tudsz lenni, ha elfelejtkezel önmagadról!

– Ne parázzál már! – mordultam fel. – Elegem van, hogy mindenki megmondja, hogy mit csinálhatok! Felnőtt ember vagyok!

Végre megérkeztünk. Lassan szálltam ki, nyugalmat erőltettem magamra. Nem lett volna jó, ha egyből letámadom. Lassú, kimért léptekkel haladtam befelé. Mélyeket lélegezve nyitottam ki az ajtót. Anya hangját már az előszobából lehetett hallani. Üvöltözött valakivel. Érdeklődve sétáltam be a nappaliba, ahol megpillantottam Anitát. Láttam a nagynénémen, hogy ideges. Anya fröcsögött a haragtól és gyűlölettől. Néma csendben figyeltem, ahogy veszekednek. Anita mellettünk állt, értünk harcolt, ami jól esett. Bence elmondta neki, hogy Petinek nem esett semmi baja, ezért is jött át. Számonkérte anyát, aki nem fogadta jól, hogy a húga ennyire leereszkedően beszélt vele.

– Kikérem magamnak ezt a hangnemet! – üvöltötte anya. Ha nem fogom be a szám, hangosan röhögök fel! Ő kéri ki? – Velem, így nem beszél senki!

Petivel összenéztünk. Őt is megdöbbentette, amit látott. Bence mellettem remegett, amíg Nimród Peti mellett. A fiatalok a mi karjainkba csimpaszkodva nézték, ahogy anyám felnevet.

– Akkor majd megteszem én! – léptem előre. Mosolyogtam, ahogy közeledtem anyám felé. – Én nekem lenne kikérni valóm!

Anya megremegett, ahogy meglátott. Hangom hidegen csengett, tekintetem metsző volt, áradt belőlem a megvetés és harag! Egyenesen elé álltam, és belenéztem a szemeibe. Nagyot nyelt, ahogy a füléhez hajoltam, és belesúgtam, hogy beszélni szeretnék vele. Miután elhajoltam tőle, Anitára néztem, aki kedvesen mosolygott rám. Visszamosolyogtam, majd anyára néztem.

– Lenne rám pár perced? – kérdeztem meg anyát negédesen, kiskutyát megszégyenítő arcot vágtam, és kedvesen pislogtam rá. - Ha nem, akkor is meghallgatsz! A székhez kötözlek, ha muszáj, szóval jobb, ha önként belemész!

Leült a kanapéra velem szemben, Peti és Anita mellé, amíg Bence a mellette álló fotelben foglalt helyet. A csend ólomnehezékként telepedett ránk, a súlya alatt meg-megrogyott a lábam, ahogy farkasszemet néztem anyával. Tekintetében ott ült a harag és a megvetés. Megszoktam már, hogy nem tud rám máshogyan nézni, elfogadtam, hogy nem szeret, bennem mégis csatát vívott a józan eszem a szívemmel. Az eszem azt kiabálta, hogy hagyjam a dolgot annyiban, nem kell feleslegesen újabb körökbe kezdenem, de a szívem teljesen mást hajtogatott! Üssem bele az utolsó szöget a kapcsolatunk koporsójába?

Csak néztem a nőt, aki életet adott nekem. Már nem fordult fel a gyomrom, ha rá kellett pillantanom, nem emésztette a lelkem a kérdés, hogy miért nem szeret minket! Egy idegent láttam, aki abban leli örömét, ha a gyerekei életét megkeseríti.

– Nekem kurvára elegem van belőled! – állt fel Peti, és kihúzta magát mellettem.

Hangja hidegebben csengett, mint az acél, tekintete égetőbb volt, mint a legpusztítóbb erdőtűz.

– Áruld már el nekem, hogy melyik hang súgta a fejedben, hogy balesetet szenvedtem? Magyarázd már el nekem, mi késztetett arra, hogy ezzel a hazugsággal hozd a frászt Bencére?

– Mégis mi a frászt kellett volna tennem? Egyik gyerekem sem látogat meg!

– Esetleg befogni végre a szád? – szólaltam meg ridegen, és minden szavam újabb kés volt anyám szívébe. - Halálosan unom, hogy mindennek rólad kell szólnia! Arról, hogy neked minden mennyire fáj! A lányod ellened fordult, amiért én vagyok a hibás, a két fiad eleve nem is foglalkozott veled! Nem unod még? – túrtam fekete tincseim közé.

Éreztem, hogy a harag egy újabb fokát sikerült megmásznom! Egy olyan szintet, ami után már nem lehetek ugyanaz az ember, aki voltam! Nagyot nyeltem, miközben járkálni kezdtem. A cipőm talpa hangosan kopogott a járólapon. Tekintetemmel az ott lévő embereket néztem, és sajnáltam, hogy Rebeka kimaradt az egészből. Neki is jelen kellett volna lennie! Rá is tartozott, hogy az anyja milyen hülyeséggel rukkolt elő megint, de őt lefoglalta a saját élete. Edmondtól nem volt olyan könnyű megszabadulni, mint azt remélte.

– Nekem és Petinek is sok minden fáj! Rebekának szintén! Volt képed belerángatni a kis játékaidba Bencét is! Ha te így állsz hozzánk, mi miért ne tehetnénk meg, hogy levegőnek nézzünk? Ha te a rokonokat is bevonod az elmeroggyant ötleteidbe, akkor engedd meg, hogy mindent megtéve megvédhessük magunkat! Egyet még mindig nem értek! Ki a bús faszomnak hiszed te magad, hogy azt gondolod: az univerzum közepe te vagy? Nem vetted még észre, hogy mennyire szánalmasak a próbálkozásaid? Azt, hogy te magad mennyire ciki, és gáz vagy? Hagyj végre békén minket, ne rángass bele másokat! Belefáradtam ebbe az egészbe! Nem fogok minden megtett méter után azért megfordulni, hogy megnézzem: mennyi pusztítást okoztál!

Könnyes szemmel indultam kifelé. Leültem a kapuban a kocsi mellé, és elsírtam magam. A térdeim felhúzva vetettem a hátam az autónak és hagytam, hogy minden érzelem elpárologjon belőlem. A könnyeim égettek, ahogy végigfolytak az arcomon! Hallottam, hogy nyílik a kapu. Bence és Peti jöttek ki Anitával az oldalukon. Aggódva figyeltek engem. Anita sem bírta megállni, hogy ne hullajtson könnyeket értem. Nimród akkor jött ki, amikor mindannyian összeölelkezve próbáltunk megnyugodni. Amikor szóltam, hogy szeretnék levegőt is kapni, elengedtek. Nem csak engem borzolt fel az egész! Számukra megrettentő volt, hogy így kellett látniuk engem! Peti megszokta már, hogy néha ki-kifakadok, de a többiek nem! Anita eddig nem látta, hogy milyen anyával szemben harcba szállni, hogy mennyi energiát vesz ki az emberből egy ilyen csata! A fiatalok is megrendültnek tűntek. Nimród szorosan fogta Bence kezét, aki az anyjáét markolta.

– Nem történt semmi! – szólaltam meg halkan, majd megkerülve a kocsit indultam el. – Egy újabb nap a Nemes család kicsit sem szokványos életében! Pár hét, és kitalál valamit megint!

Jöttek utánam. Az utca végén jártunk, amikor megláttam egy ismerős kék frizurát. Az arcot, ami oly sokat jelentett nekem, a szemeket, amelyek szerelmesen néztek rám az irodában is. Nem gondolkodtam! Nem akartam! Egyszerűen csak fogtam magam, és rohanni kezdtem! Botond megszeppenve nézett rám, majd amikor odaértem, kitárta a karjait, amelyekbe belerobbantam. Ha nem lép egyet hátra, elvágódunk a földön!

– Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle szipogva.

– Ismerlek! Minden veszekedéssel egy kicsit összetörsz! Itt akartam lenni, hogy támogassalak!

– Köszönöm!

Még közelebb bújtam hozzá, és elsírtam magam.