Öt évvel később!

A hátsó kertben a forró nyári napsütésben egy ötéves kislány után lépkedtem, aki előlem szaladt. Nem szerette volna, ha elkapom. Nevetése betöltötte az udvart. Rebeka és a férje, Barnabás minket néztek. Mosolyogtak. Ők még nem tudták azt, amit én és Botond: hogy az utolsó fogócskában vettem részt. Egy pillanatra a veranda felé emeltem a tekintetem. A húgom és a sógorom mellett állt Botond is, mindhármuk kezében lehűtött sör. Az előttem szaladó kislány az unokahúgom, Edina.

– Előd bácsi! – állt meg Edina, és mérgesen nézett rám a barna szemeivel. – Nem is figyelsz rám!

– Bocsánat! Egy kicsit elfáradtam! – töröltem le az izzadtságot a homlokomról. – Leülnék egy kicsit, hogy kifújjam magam.

– Ti öregek, olyan hamar elfáradtok! – nyafogta, amin elmosolyodtam. – Bezzeg, mi gyerekek!

Erre már nem feleltem. Elindultam, hogy csatlakozzak a felnőttekhez. Leültem az asztalhoz, és felbontottam a nekem előkészített sört. Kellemesen hűsített az augusztusi forróságban. Tekintetemmel bejártam az egész hátsó kertet: a kis homokozót, a medencét, a távolabb fekvő kis kertet, amit Rebeka serényen gondozott.

Bennem kavarogtak az érzések. Ahogy újra a húgomra néztem, belém nyilallt a gondolat, hogy talán utoljára látom. Nyelvem hegyét égették a szavak, már nem bírtam magamban tartani. Ki kellett mondanom, hogy ne emésszen fel a hatalmas titok, amit hónapok óta őriztünk, Botond és én!

– Elköltözünk! – bukott ki belőlem, amire a húgom arcára döbbenet ült ki. – Az országból! Amerikába megyünk.

– Miért? Minek? – Rebeka hangjában sértettség bujkált. – Nem vagytok itt boldogok?

– Nem erről van szó! Boldog vagyok itthon is, de mind a ketten tudjuk, hogy családcentrikus vagyok! – álltam fel, és álltam Botond mellé, aki még mindig nem ült le. - Imádom, hogy Edina ennyire szeret engem, hogy végre a mi kapcsolatunk is rendbejött, de ez az ország nem adja meg, amit szeretnék: a családot, házasságot, a gyerekeket!

– Miért pont Amerika?

Barnabás kérdése elgondolkodtatott. A kérdése jogos volt! Nekem mindegy lett volna, hogy hova megyünk, de Peti kapott egy remek ajánlatot az egyik amerikai egyetemről, hogy ott fejezheti be az orvosi képzést. Eleinte nem akarta elfogadni, annak ellenére sem, hogy magasabb ösztöndíjat ígértek, és egy kis lakást is, amit az egyetem fizet. Miattam nem akart menni, pedig könyörögtem neki.

– Mi lesz veled, ha nem leszek melletted? – fogta meg a két vállam, és a szemembe nézett. – Ha megint magad alatt leszel, ahogy szoktál? Leszarom, hogy mennyire remek az ajánlat, ha emiatt magadra kell, hogy hagyjalak!

– A telibe baszott, narkós, kurva életbe! – mordultam fel. – Miattam ne mondj le az álmodról! Én megvagyok! Nem vagyok egyedül! Menj, és éld az életed! Ha már apát nem is tudod, de engem tégy büszkévé, hogy megteszed! Építsd az életed, ismerj meg valami normális lányt!

– Egyetlen feltétellel! – a tekintete ellentmondást nem tűrően fénylett. – Ha megadatik neked is, hogy utánam gyere, akkor jössz! Nem akarom, hogy eltávolodjunk!

– A technika világában nem fogunk, de rendben! Még nem publikus, de a cég anyavállalata szeretne egy embert kiküldeni, és a főni hajlik rá, hogy én legyek az!

Felragyogott a szeme. Mosolyogva ölelt magához, és éreztem, hogy a könnyei eláztatják fekete pólómat a vállamnál. Nem tagadom, hogy az elválás rettenetesen fájt, de tudtam, hogy nem végleges. Sokat beszélgettünk videótelefonon, apa halálának évfordulóján is felhívott, nem érdekelte, hogy náluk már nagyon is későre járt. Minden héten megbeszéltük, hogy mi is történt velünk. Rettenetesen boldog voltam, amikor elmesélte, hogy megismerkedett egy lánnyal. Óva intettem, hogy ne siesse el a dolgokat és megfogadta a tanácsom.

– Most ne értsetek félre, de amikor három éve Peti kiment Amerikába, megígértette velem, hogy ha lehetőségem adódik, kimegyek utána. – nagyot sóhajtva húztam meg a söröm. – Már akkor szó volt róla, hogy a cég, ahol mostanra már elég magas pozícióban dolgozom, egy embert kiküld az anyavállalathoz. Nos, akkor is én voltam az esélyes. Az akkori főnököm, aki ma már a cég vezérigazgatója, hónapokkal ezelőtt megkeresett, hogy szeretné, ha én mennék. Azonnal igent mondtam! Persze Botond is jön velem.

Rebeka szemeibe könnyek gyűltek. Egy pillanat alatt pattant fel és ölelt át. A vállamon sírta ki magát. Tudtam, hogy ez lesz, én mégsem akartam az ajánlatra nemet mondani. Önzőség volt a részemről, de vágytam ki! Keményen tanultam, hogy fejlesszem az angol tudásom, és anyanyelvi szinten tudjak beszélni. Eleinte megszenvedtem vele, mert az amerikai és a brit angol között nem kis különbség van, de sikeresen áthidaltam a problémát.

Délután mentünk haza, mert még be is kellett csomagolnunk. Az én hülyeségem volt, hogy az utolsó pillanatokra hagytam, de annyi mindent kellett még elintézni, hogy nyugodt szívvel hagyhassam itt az országot! A házat, amiről anya időközben lemondott, én kaptam meg, hiszen Peti és Rebeka is lemondtak a javamra. Most átruháztam Rebekára, így nem kellett tovább az albérletben sínylődniük. A kocsit átírattam Barnabás nevére, és kisebb ügyeskedéssel elintéztem, hogy egy olyan személy töltse be a pozícióm a cégnél, akiben Botond is, és én is megbíztunk.

A lelkem egy része sajgott, ahogy a ruháimat pakoltam a bőröndökbe. Ahogy a szekrényem ürült ki, és a poggyászom telt meg, éreztem, hogy a költözéssel nem viszek magammal mindent! Szerettem volna becsomagolni az ágyam és a szekrényem, a Botonddal közösen vásárolt mosógépet, de nem lehetett. Helyette magammal vihettem az emlékeket, amelyeket kincsként őriztem a szívemben.

A pakolás végére futott be Bence és Anita is. Szomorúan néztek rám, amibe majd beleszakadt a szívem. Bence sem viselte már a szemszínét megváltoztató lencséket, ahogy én sem. Zöld szemeiben ott fénylettek a kitörni készülő könnyek. Kitártam a karom, amibe belerobbant. Elsírta magát! Én még küzdöttem a könnyeimmel. Nem szerettem volna előtte zokogni, de ez a harc veszett ügy volt. Együtt itattuk az egereket. Anita is csatlakozott az öleléshez.

– Amilyen gyakran tudunk, jövünk majd! – szólaltam meg rekedt hangon. – Minden héten egyszer legalább beszélünk videóhívásban is!

– Megígéred? – emelte rám Bence a tekintetét. – Nem versz át, ugye?

– Csaptalak én be valaha is?

Megrázta a fejét. Amikor elengedett, bennem egyfajta üresség kezdett el gyökeret verni, és tudtam: rettenetesen fog hiányozni! Nem csak Bence és Anita, de Rebeka és Barnabás, na, meg Edina is, a kollégákról nem is beszélve! Fűtött a vágy, hogy saját családom legyen! Férj szerettem volna lenni és apa! A bejegyzett élettársi kapcsolat nekem már nem volt elég, ahogy Botondnak sem. Egy pillantás elég volt, hogy tudjam.

A kapcsolatunk nem mindig volt felhőtlen, néha alaposan össze is vesztünk. Ismerve magamat, néha elég nyersen és visszataszítóan tudtam válaszolni, de minden alkalommal, amikor lehiggadtunk, megbeszéltük. Egy ideig kételkedtem magamban, hogy képes leszek megtartani Botondot, de az összeköltözést követő évben megkérte a kezem. Onnan tudtam, hogy ilyennek is szeret! A kirohanásaimmal, a hatalmas számmal, amit akkor sem tudok befogni, ha a helyzet megkövetelné.

Akkor is a legnagyobb támaszom volt, amikor Peti elment. Éjszakákon át úgy aludtam el, hogy előtte teljesen le kellett terhelnem magam, amiben nagy segítségemre volt. Kéthetes szabadságot vettünk ki, ami alatt számtalan programot talált ki, hogy sikerüljön kiütnöm magam. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy segítsen. Még a napi többszöri szeretkezést is szó nélkül tűrte, pedig tudtam, hogy ő is fáradt. Csodáltam az állóképességét! Minden nap, még ha fáradtan is ébredt, velem foglalkozott. Reggeltől estig. Nem is sejtettem, hogy tudnám jobban is szeretni, de abban az időben még mélyebben kezdtem el érezni iránta.

Amikor Anita és Bence elment, bevonultam a szobába. Olyan idegen volt az üres szekrény, a csupasz falak, amelyeken nem sokkal korábban képek lógtak életem különböző szakaszaiból. Láttam magam csecsemőként, elsős koromból, kezemben az iskolatáskával, a szakközepes és egyetemi ballagásomon készült képeken mosolyogtam vissza magamra. Mindegyikben egy volt a közös: Petivel szerepeltem a képeken. Botonddal is voltak közös képeink, amelyek estére már egy bőrönd mélyén várták, hogy útnak induljunk. Vártam is, ami jön, de egy részem még tiltakozott!

Hajnalban indult a gépünk, de egy percet sem tudtam aludni. Boti sem. Egymás mellett fekve néztük a plafont, és elmerengtünk az életen, ami odakint várt ránk. Tudtam, hogy a munka adott, hiszen a cég küldött ki minket, de minden más kérdéses volt. Féltem is egy kicsit, de menni akartam. Szelet kapott a vitorla és a hajó, amelyen én álltam a kormánykerék mögött, és sebesen haladt előre. Balgaság lett volna, ha nem élek a nekem felkínált lehetőséggel! Mindig is vágytam külföldre, és most megadatott, hogy megéljem a nagy amerikai álmot, amiről annyit olvastam.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte meg Botond hajnali egykor. – Izgatott vagy?

– Egy kicsit! Leginkább Peti arcára leszek kíváncsi, amikor becsengetünk! Olyan régen ölelt át, hogy elfelejtettem, milyen érzés! Rettenetesen hiányzik!

– Na, arra én is befizetek! Seggre fog huppanni, ha meglát!

Szorosan magához húzott, így aludtunk pár órát. Az ébresztő hangjára riadtunk fel. Sóhajtva keltünk ki az ágyból. Egymásra nézve felnevettünk. Mind a ketten ramatyul festettünk. Gyors zuhanyt követően, amibe még csempésztünk egy kis romantikát is, felöltöztünk, és már hurcoltuk is a poggyászokat a kocsihoz. Meglepett, amikor Bence megjelent. Segített, és kijelentette, hogy ő nem akar lemaradni a pillanatról, amikor a gépünk a magasba emelkedve eltűnik a horizonton.

Könnyeket csalt a szemembe. Átöleltem, és megígértem neki, hogy ha minden flottul megy, és beilleszkedtünk, a következő nyáron meglátogathat minket Nimróddal! Az a kis hülye belopta magát a szívembe! Olyan gyengéden bánt Bencével, hogy elérte: minden ellenszenvem elszállt irányába.

Megdöbbentem, amikor a húgomék is megjelentek. Mindenki ki szeretett volna minket kísérni, ami rettenetesen jólesett. Rájuk néztem, egyesével figyeltem meg egy kicsit jobban a körülöttünk állókat. Rebeka szemei vörösek voltak, és duzzadtak. Barnabás szemei is. Bencének és Anitának sem voltak különbek! Az egész család megsiratta azt, hogy mi elmegyünk. Felnéztem az égre, és eszembe jutott, hogy ha most apa látna, büszke lenne rám! A sok harcra, amin keresztülmentem, hogy végre a családunk egységes legyen. Anya nélkül azzá tudott válni! Az ő évekkel korábbi lelépése tette lehetővé, hogy igazán törődő, és figyelmes testvérekké válhassunk.

Úgy terveztem, hogy feléjük hajtunk el, és bedobva a postaládába az átruházási iratokat megyünk a reptérre. Szerettem volna elkerülni a búcsúzkodás okozta fájdalmakat. A búcsú soha nem könnyű! Ezt megtanultam apánál, később Petinél is. A szív egy része akkor is belehal, ha tudjátok, hogy nem szakadtok el örökre. Mosolyt erőltetve vettem ki a hátsó zsebemből a borítékot, és adtam oda Rebekának.

Az ujjai remegtek, ahogy kinyitotta, és előhúzta belőle az iratokat. Elsírva magát omlott a nyakamba.

– Peti tudja már, hogy mész? – kérdezte meg. – Bár ez hülye kérdés! Mindenről beszámoltok egymásnak.

– Nem! Meglepetés neki! – toltam el magamtól, és mélyen a szemébe néztem. – Annyira fasza lesz, ahogy meglát, és sokkot kap! Már várom! Nem mellesleg jár ez nekem, hogy nem tőle tudtam meg, hogy nagybácsi leszek!

– Nem kellene indulni? A végén lekésitek a gépet!

Bence hangjára elengedtük egymást, és kocsiba szálltunk. Anitával hozzánk ültek be. Átengedtem a nagynénémnek az anyósülést, én pedig az unokaöcsém mellé ültem. Megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. Karikásak voltak. Nem sokat aludhatott az éjszaka folyamán. Próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy nem megy neki.

– Ne erőltesd, ha nem megy! – szólaltam meg rekedtes hangon. – Nekem sem menne a te helyedben!

– Annyira rossz, hogy elmentek!

– Nem szakadunk el egymástól! Minden nyáron hazajövünk, és sátorozunk! Viszont van valami, amit neked szeretnék adni!

Botond tudta, hogy mire gondolok. Kinyitva a kesztyűtartót már vette is elő a kis dobozt, és nyújtotta hátra nekem. Végig az utat figyelte. Remegett a kezem, ahogy átnyújtottam Bencének. Remegett az ajka, ahogy kibontotta. Egy könnycsepp csordult ki a szemeiből, amikor meglátta azt a nyakláncot, ami generációról generációra öröklődött a családban. Apa született előbb, így amikor elvette anyát, ő kapta meg a papától. Én akkor kaptam meg, amikor apa meghalt. Büszkén viselte mindig is. Én már nem szívesen tettem a nyakamba. Vigyáztam rá, őriztem.

– Köszönöm! – nehezen nyögte ki. Belőlem is ki akartak törni a könnyek, de tartottam magam. – Büszkén fogom viselni!

Kis mosolyt villantva dőltem hátra, és hunytam be a szemem. A reptéren ébresztettek fel. Kicsit kótyagos fejjel haladtam Botond után. Ő intézett mindent. Becsekkolt, leadta a bőröndjeinket, és vezetett a gép felé. A többiek végig a nyomunkban voltak. Mielőtt felszálltunk, még megöleltünk mindenkit. Megígértették, hogy amint megérkeztünk, hívjuk őket. Könnyek közt szálltam fel a repülőre. Az ablakból még néztem, ahogy egymásba kapaszkodva sírják ki magukat. Egyedül Bence nem sírt. A nyakláncot nézte, és mosolygott. Felnézett egy pillanatra, és összetalálkozott a tekintetünk. Integetett még akkor is, amikor kifordult a hatalmas gépmadár a kifutóra.

A felszállásnál kicsit furán éreztem magam, de ahogy a levegőben voltunk, elnyomott az álom. Az egész utat sikeresen végigaludtam. Örültem, hogy nem kellett átszállással bajlódni, így egyenesen a Dallasi repülőtéren landoltunk, ahol már vártak minket. A cég alkalmazottjai hatalmas táblát tartva fenn kerestek minket. A bőröndök átvétele után egyenesen az autóhoz mentünk. Leesett az állam, amikor megláttam a limuzint. Fergeteges élmény volt a közel kétórás utat megtenni vele!

Megérkezve a lakáshoz, amelyben lakni fogunk, leesett az állunk! Nem vártam nagy durranást, de kétszer nagyobb volt, mint a dömsödi ház, még úgy is, hogy az ikerház volt! Remegő térdekkel szálltam ki a kocsiból, és vettem kezembe a lakáskulcsot. Benyitva azt hittem, hogy elájulok! Minden szoba kétszer akkora volt, mint odahaza! Az amerikai konyhától pedig elaléltam. Mindig is vágytam egyre!

Kicsomagoltunk, és elmentünk letusolni. Épp végeztünk, már felöltözve ültünk az új nappalink kanapéján és beszélgettünk, amikor csengettek. Felálltam, hogy ajtót nyithassak. Hallottam, hogy Amerikában szokás üdvözölni az új szomszédokat, így gondoltam, hogy nálunk is ez lesz a helyzet. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót, hogy szembe találjam magam a döbbent öcsémmel, akinek a kezéből kiesett a süteményes tálca. Zöld szemeiben könnyek gyűltek, és egy percet sem habozva a nyakamba vetette magát. Egész testében remegett, ahogy engem ölelve zokogott.

– Meglepetés!

Peti aznap késő este ment haza. Botival kimerülten dőltünk az ágyba. Magamhoz húztam Botondot. Már izgatottan vártam, hogy mivel kell majd szembenéznem, de tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell: a szeretett férfi karjaiban, egy olyan államban, ahol egybekelhetek vele! Közel a hozzám legközelebb álló emberekhez! Hosszú ideje először nyugodtan aludtam el.

Hali! Előd története is a végére ért! Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott ezalatt az idő alatt. Azonban nem veszünk tőlük végső búcsút, hiszen még az ikrekkel terveim vannak! Remélem, hogy minden rész tetszett, a sok kavalkád és harcon felül is okoztam élvezetes perceket! Még egyszer köszönöm!