Álmodtam. Egy varázslatos helyen jártam, ahol Előd velem volt. Szélesen mosolygott, zöld szeme boldogan ragyogott az időnként hordott szemüvege mögött. Fekete hajába kapott a lágy tavaszi szellő. Egy fekete, koponyás póló volt rajta, aminek az alja szaggatott, és jobb oldalt látni engedte feszes csípőjét. Rajtam a még elsőben kapott rövidujjú volt, amit minden randira felvettem. A nap már lemenőben volt, a meleg lassan követte őt, ahogy alábukott a horizonton.

Ránéztem mellettem, a zöld gyepen fekvő fiúra, és a szívem kihagyott egy ütemet. Éreztem, hogy millió lepke csapdos a szárnyaival a gyomromban. A domboldalon, ahol feküdtünk, több helyen már nyíltak a virágok, amelyek ontották az illatukat.

– Mennünk kellene, – szólalt meg halkan Előd, bár tudta, hogy még nem akartam, hogy örökké abban a pillanatban ragadtam volna vele, de az órát nem lehetett megállítani – anyu mérges lesz, ha nem érünk haza időben.

Náluk töltöttem a péntek estét, aminek nagyon örültem. Anya akkor engedett el, ha minden feladatommal elkészültem. A lelkemre kötötte, hogy beszéljem meg Előddel és az anyjával, hogy a következő hétvégén nálunk leszünk, mert az öcsém oda meg vissza volt Elődért, de ezt nem csodáltam. Szerette az öccsét is, az enyémért meg egyenesen rajongott. A húgommal nem jött ki olyan jól, mert Klárika mindig csesztette a vörös lencséje miatt, azért, mert a fekete hajával és a vörös szemével úgy nézett ki, mint egy vámpír.

Felálltunk, és elindultunk hozzájuk. A sötétség beköszöntével az idő már hűvösre váltott, így sietősre vettük a lépteinket, mert Előd köztudottan gyengébb immunrendszerrel volt megáldva, és rettenetesen hamar megfázott. Szerencsénkre nem voltunk messze tőlük, így nem tartottam attól, hogy lebetegszik.

– Végre! Azt hittem a természet lágy ölén akartok aludni! – lépett be az előszobába Peti. Haragosan izzottak zöld szemei. – Megígértétek nekem, hogy játsszunk egyet a PS-en!

– Vacsora utánra mondtam! – morgolódott Előd. Öccsét nézte, akinek tekintete lassan lágyult el. – Húzzál kezet meg arcot mosni, ahogy mi is megyünk, aztán az ebédlőben lássam azt az ocsmány pofád!

– Ugyanúgy nézünk ki, szóval: – nevetett fel Peti – akkor te sem vagy helyes!

Előd hozzávágta az épp levett kis táskáját, amit az oldalán hordott, és nevetve indult el a szobájába, ahová követtem. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, az ajkaimra tapadt. Egész nap arra vágytam, hogy érezhessem édes száját az enyémen, de nem igazán osztogatta a csókokat. Nem rettegett az emberek véleményétől, igazából nem is izgatta nagyon, amíg a családját és a testvéreit nem érintette. Dömsöd szép hely volt, de a lakosság nem az elfogadásról volt híres. Mindent, ami kicsit is kizökkentette őket a megszokott kerékvágásból, határozottan elutasítottak. Egy meleg gyermek coming outja beletartozott volna ebbe a kategóriába, és Előddel ezt mind a ketten tudtuk. Tasson sem volt ez másképp. A lakosság a konzervatív nézeteket adta tovább, így mikor kékre festettem a hajam, hónapokig én voltam az aktuális pletyka. Anyámat hibáztatták érte. Az idősebbek szerint túl szabadon hagyta a gyeplőt, amit szorosabbra kellett volna fognia.

Az egyik falugyűlésen is szóbahozták a témát. Engem kifejezetten kellemetlenül érintett, de anya mellettem volt, szorosan fogta a kezem, és biztatóan megszorította minden egyes sértő megjegyzésnél, amit rám, vagy rá mondott valamelyik begyöpösödött vén szivar. Csodáltam, hogy csendben tűr és hallgat, de azt is megértettem, mikor elege lett, és szót emelt.

– Már ne is haragudjanak! – állt fel, és szinte áradt belőle az elfojtott düh és ki nem mondott szó, amelyeket akkor készült kiadni magából. – Elárulnák, hogy mégis mi a faszt, – igen kimondtam, lehet hüledezni – de mi a bús faszomat képzelnek magukról?

Akkor láttam anyát először ennyire dühösnek, ami meglepett. Soha nem emelte fel a hangját, akkor mégis torkaszakadtából üvöltött. Megijedtem egy kicsit, de már elég érett voltam, hogy felfogjam, elszakadt a cérna. Túl sokáig maradt csendben ahhoz, hogy elharapódzzon a dolog, és nála túlcsordult az a bizonyos pohár.

– Nem embert ölt! Csak befestette a haját kékre! Nem erőszakolt meg senkit, de még csak a szomszéd udvarába sem tört be, hogy ellopjon valamit! Egyszerűen csak befestette a haját fiú létére kékre! Ez olyan kibaszott nagy bűn? Lehet nyugodtan hüledezni, mert kikeltem magamból, de a fiamról van szó!

Felrángatott ültemből, és a hátamra csapott lágyan, hogy húzzam ki magam, hisz nincs miért szégyenkeznem. Én a kék hajammal voltam tökéletes.

– Nem abban a korban élünk, hogy ezen fel kelljen háborodni, és heteken, sőt hónapokon keresztül az legyen a téma, hogy Keszthelyi Botond kékre festette az eredetileg szőke haját! Mindenki foglalkozzon azzal, ami az ő dolga! Mi sem foglalkozunk azzal, hogy a szomszéd Béla lányát minden héten más férfi viszi az udvar végén lévő sufniba, vagy azzal, hogy a másik szomszéd férfi létére férfiakat cipel a lakására!

Az idősebbek sorra hajtották le a fejüket, míg a szomszéd Béla, kinek a lánya szintén jelen volt, mérgesen nézett csemetéjére. Anya kifakadása sokaknál elérte, hogy bűnbánóan néztek rám, és persze rá is, de nem sokat segített. Anya óvón átölelt, adott a fejem búbjára egy puszit, amit cikinek éreztem, de nem mertem neki szólni, mert még nem tettem túl magam a kifakadásán. Soha nem gondoltam volna, hogy a mindig kedves, vicces nő, aki minden elesésemnél órákat ült mellettem és istápolt, ennyire ki tud fordulni magából.

Felébredtem. Dömsödön járt a busz. Már csak percek választottak el attól, hogy hazaérjek. Ahogy a többször bejárt főúton haladtunk elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy milyen hülyeségeket csináltunk Előddel.

***

A nyári forróságban jártuk az utcákat. Már sötét volt, de Előd és Peti eljöhettek, így kicsit elengedtük magunkat. Nem igazán szerettek a Dunában úszni, de kíváncsiak voltunk arra, hogy tényleg melegebb-e a víz, ahogy leszáll az éj. Melegebb, de a folyó vize cseppet sem tisztább attól, mert nem látod.

Nedvesen, csöpögő hajjal ballagtunk tovább. Valamiért a főúton kötöttünk ki, ahol míg az egyikünk képet csinált, ketten a langyos aszfaltra feküdtünk. Egyszerűen élveztük azt, hogy kevesen vannak az utcán, és bohóckodhatunk. Náluk nem nagyon lehetett, mert az anyjuk vaskalapos volt. Neki Rebeka volt a mindene, és mindenért szólt, ami zavarta a lányt. Nem lehetett az udvaron ugrándozni, vagy sokáig játszani a játékkonzolon, mert Rebeka nyafogni kezdett, és így minden mókának vége szakadt.

Sajnáltam őket, így minden alkalmat megragadtunk, mikor elengedhettük magunkat. Olyankor az ikrek teljesen másképp festettek. Az iskolában is más arcukat mutatták, ezért is voltak számomra érdekesek. Főleg Előd, aki igyekezett legtöbbször összeszedett maradni, de mikor lehullottak a falak, egy káprázatos fiú állt előttem.

Ahogy az idő haladt, és egyre többet lógtam az ikrekkel, Előd iránt úgy kezdtek el változni az érzéseim. Voltak jelek, hogy nem vagyok közömbös a számára, de nem mertünk lépni. Többet kezdtünk kettesben eljárni, de az első csók a már említett megfázásomnál csattant el. Onnantól kezdve lettek érdekesebbek a dolgok. A lehető legtöbb alkalommal próbáltunk elszakadni a családunktól, bár anyámat nem ejtették a fejére.

– Drága gyermekem! – mosolyodott el anya, ahogy beinvitált a szobájába. Apa dolgozott még, anya meg szabadságon volt. – Mikor akartad elmondani, hogy Előd ajkait kóstolgatod titokban?

– É-én...anya, é-én ne...nem is! – kezdtem el dadogni, amin ő jót nevetett. – Előd csak egy barátom.

– Akinek megengeded, hogy megcsókoljon. – lépett közelebb hozzám, és húzott az ágyára. – Bocsi, de megláttam, amikor a hátsókertben a tölgyfa alatt lágyan megpuszilt.

Arcomat a tenyerembe temetve próbáltam elrejteni a könnyeim. A vállam remegett, és nem bírtam elnyomni a szipogásom, amiből anya könnyen rájött, hogy minden erőm hiábavaló volt, és elsírtam magam. Átkarolta a vállam, és megvárta, hogy kisírjam magam. A csend, ami ránk telepedett, feszültséggel volt átszőve, legalábbis, ami engem illetett. A nőre néztem, aki életet adott nekem, felnevelt, és akitől abban a percben féltem, hogy eltaszít, kitagad. Szerettem Elődöt, de abba belepusztultam volna, ha ez megtörténik. Felállt, és elém térdelt. Állam alá nyúlva lassan emelte fel az arcom, hogy könnyáztatta szemeibe nézhessek, amik ugyanolyan barna színben ragyogtak, mint az enyém.

– Nem! Tudom, hogy mi jár abban az okos fejedben! – törölte le a könnyeim, és adott egy puszit a homlokomra. – Nem foglak elküldeni, mert a fiúk jönnek be. Botikám, te...te olyan hülye vagy! Még magadat sem fogadtad el, segítenem kell, nem pedig azt sulykolnom beléd, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy!

– Akkor is megvédtél, mikor kékre festettem a hajam! – húztam szerény mosolyra az ajkaim. – Ugye megvédsz most is?

– Míg anyai szívem meg nem szűnik dobogni!

Anyára vetettem magam, de ügyeltem, hogy a fejét ne verje be a padlóba, mikor szorosan megölelve zokogni kezdtem. Ő nyugtatóan simogatni kezdte a hátam, ami nagyon jólesett. Akkor jöttem rá, hogy anyura mindig számíthatok.

Ebben az idilli pillanatban rontott be apa, aki meglepve nézett ránk. Soha nem látott még sírni, és mikor felemeltem könnytől és takonytól maszatos arcom, megijedt. Lágyan húzott fel engem és anyut is, és ültetett le az ágyra. Kérdezte, hogy mi a baj, miért sírok, de nem jöttek a szavak. Nem mertem elmondani neki, hogy meleg vagyok. Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang, amitől pánikolni kezdtem. Nagyokat nyeltem, próbáltam magam megnyugtatni, de ahogy apa aggódó szemeibe néztem, a nyugtalanság rohamosan nőtt bennem.

– Nem történt semmi, szívem! – szólalt meg anya. – Ez egy anya-fia pillanat, ami kicsit érzelmesebbre sikeredett!

Láttam apán, hogy megnyugodott, de a szemeiben ott ült a kíváncsiság. Próbálta megérteni a helyzetet, de nem tudta, hogy miért is borultam ki, ami megnehezítette a dolgát. Tűnődőn nézett rám, amitől bennem csak nőtt, és nőtt a félelem. Ismertem őt, tudtam, hogy elfogadna, mert az öccse is meleg, mégis ott bujkált bennem az a gondolat, hogy a fiával nem lenne elfogadó.

Remegő lábakkal álltam fel, és léptem oda hozzá, hogy megölelhessem. Bennem volt az érzés, hogy talán, ha megtudná, nem lenne ennyire bensőséges az egész.

– Arról van szó, hogy Botika nagyon jóban van Előddel? – kérdezte meg ártatlan hangon, nekem meg leesett az állam a csodálkozástól.

Szégyenkezve akartam elhúzódni tőle, de szorosan átfogta a derekam, és magához vont. Nem engedett el, pedig tudta, hogy nem igazán voltam az az ölelkezős fajta. Lassan engedett a szorításon, és furán csillogó tekintettel nézett rám.

– Tudtam, kicsim! – suttogta, mire nagyot nyeltem, amikor az arcomra simított hatalmas tenyerével. – Mindig ragyogott a szemed, amikor Elődke átjött. Az én fiam vagy, ismerlek, jobban, mint bárki más. Mindennél jobban szeretlek, ezt tudod!

Nem akartam hinni a fülemnek! Úgy éreztem, hogy le kell ülnöm, mert a lábaim azzal fenyegettek, hogy nem tartanak meg. Az első csók óta rettegtem, hogy kiderül rólam minden, és elveszítem a családom. Apa tartott meg, és ültetett vissza az ágyra. Könnyes szemekkel néztem rá, de ő csak mosolygott. Büszkeség csillant a szemeiben, amiből a bennem kialakult csomó megszűnni látszott.

– Ne együnk! – szólalt meg anya. – Étterembe megyünk!

– Mit ünneplünk? – kérdezte meg apa, mire anya jelentőségteljesen rám nézett.

– A remek fiúnkat!

– Nem is vagyok remek. Csalódás vagyok!

– A faszt! – kelt ki magából apa. Anya mosolyogva nézett rá, de én csak lehajtottam a fejem. – Nagy bátorságra vall, hogy felvállalod magad! Ezt mindenképp meg kell ünnepelni!

***

A busz beért Tassra. Mosollyal az arcomon szálltam le, és indultam el az ismerős utcákon. Olyan hangulatban voltam, mintha ezer éve nem jártam volna otthon, miközben évente minden nyarat a szülői házban töltöttem. A templomharang is megszólalt, ahogy beértem az utcába. Anya már a kapuban várt, és ahogy meglátott, szaladni kezdett felém. Szeretett volna eljönni a diplomaosztómra, de az öcsémmel kellett a sürgősségire mennie, így kihagyta.

Az egész ünnepség alatt azon aggódtam, mi lehet Krisztiánnal! Arra, amit az igazgató mondott, nem is figyeltem, csak a telefont vártam, hogy anya értesítsen, jól van-e a kis szaros. Nagy kő esett le a szívemről, mikor közölték velem, hogy nem esett komoly baja. Eltört a lába, és egész nyáron gipszben lesz. Ezért is döntöttem úgy, hogy egy kicsit otthon leszek, mielőtt a nagyvárosba indulnék.

Majdnem elestem, mikor anya a nyakamba vetette magát. Rettenetesen boldog volt, hogy otthon vagyok! Éreztem a könnyeket, melyeket hullajtott, ahogy rám borulva szorosan ölelt. Utáltam ölelkezni, de ezt a pillanatot soha nem cseréltem volna el semmiért! Még az is hiányzott, hogy ölelgessen, puszilgasson!

– Gyere, Botikám! – ragadta meg a kezem, miután átvette az egyik bőröndöt, és befelé húzott a házba. – A kedvencedet főztem! 

😘🥰😍Sziasztok Manók! Igen új borítót kapott a történet, mivel már felnőttek. Remélem, hogy tetszik majd ez a rész is, mert ahogy olvashattátok, ismét Botond került sorra, hogy megismerjétek egy kicsit jobban! 😍🥰😘