– Holnap hazamész! Mondd csak, Botond, – nézett rám Csabi, a kollégiumi szobatársam – milyen érzés lesz újra a szülőfaludban lenni?

– Nem Tassra megyek, vagyis csak pár hetet leszek ott. Az én szívem már rég nem a családi házban ver, hanem Budapesten éli az életét, és tudom, hogy rettenetesen hiányzom neki.

Előd gondolatára halvány pír jelent meg az arcomon.

***

Szakközépiskolás korunk óta bele voltam esve. Soha nem felejtem el, amikor elsőben megláttam. Fekete haja minden irányba állt, mint aki nem sokkal korábban ébredt fel. Egyik szeme zöld volt, a másik vörös. Gondoltam, heterokrómiája van, de a vérvörös színű szeme túl szürreális volt, hogy valódi legyen. Akkor tudtam meg, hogy tévedtem, amikor a mellette álló, ugyanúgy kinéző srác viccesen oldalba bökte.

– Te fasz! Csak az egyik lencséd tetted be! – röhögte el magát. – Szerencséd, hogy elhoztam a másikat, mert fél szemmel, vakon szar lenne!

– Humoros vagy, mint mindig! – gúnyolódott az akkor még névtelen fiú. – Ha nem tudnám, hogy ikrek vagyunk, na, meg hogy okosabbnak születtem, még azt hinném, hogy szorult némi ész is abba a túl sötét, sokszor padlón koppant fejedbe!

Elámultam a frappáns visszavágáson. A fiúnak volt egyfajta kisugárzása, ami úgy vonzott, mint mágnes a vasat, mint virág a méhet, vagy mint alkoholistát a kocsma ajtaján a nyitva tábla. Reméltem, hogy egy osztályba kerülök vele, hogy legyen esélyem kicsit megfigyelni, megismerni. Éreztem, hogy nem elég, ha csak szünetekben láthatom a folyosón elhaladni, ahogy beszélget a testvérével.

Kezemben a lappal, amelyen a tájékoztató volt, hogy melyik osztályba is kerültem, léptem a hatalmas aulába, ahol a kilencedikes diákok sorakoztak. Rengetegen voltunk. Nálam magasabbak és alacsonyabbak, idősebbnek látszó és fiatalabbnak tűnő fiúk és lányok várták, hogy jöjjön egy tanár, aki felszólítja az osztályokat, hogy merre menjenek.

A percek óráknak tűntek, de nagy nehezen befutott egy őszes férfi, mellette öt jól öltözött férfival és két remekül kinéző nővel. A hangzavarban, amit a fiatalok beszélgetése keltett, a hangját nem igazán lehetett hallani, de ügyesen megoldotta: egy hatalmas pálcát tartott a kezében, amit a földhöz koppantott, ez az akusztikának köszönhetően elegendő volt ahhoz, hogy magára vonja a diákok figyelmét.

– Először is köszöntöm a kilencedikes nebulókat! – mosolyodott el a férfi, és megnézte az összegyűlt gyerekeket. – Megkérek mindenkit, vegye elő a tájékoztatót, hogy a későbbiekben az osztályfőnöküknek könnyű dolga legyen!

Feszülten vártam, hogy ki lesz az osztályfőnököm, de az jobban érdekelt, hogy az a fiú vajon négy éven át minden órán megajándékoz-e a jelenlétével, vagy sem. Mikor elindultunk az udvarra, pánikba estem, hogy nem nézhetem minden órán, nem hallhatom azt a bársonyos hangját, amivel lazán elküldte fivérét a búsba. Akkor vettem észre, hogy levegőt is elfelejtettem venni, mikor előttem álltak meg. Boldog mosoly terült el az arcomon.

– Mondd csak, Előd! – szólalt meg az az iker, akinek a haja rendezetten be volt állítva. Ebből tudtam meg, hogy Elődnek hívják a bozontos frizurájút. – Vajon meddig kell hallgatni a sok faszságot, amit évnyitónak álcázva ugatnak el?

– Baszd meg, Peti! – röhögött fel Előd. A nevetése elég volt, hogy a gerincemen végigfusson egy kellemes, bizsergető érzés. – Egyszer nem tudnál úgy meghallgatni egy évnyitót vagy évzárót, hogy ne járjon a pofád?

– De olyan unalmas! – nyafogta Peti, mint egy ötéves. A testvére felé fordult, így láttam, hogy ráadásul pont olyan arcot is vág, mint egy hisztis kisgyerek. – Kilenc kibaszott éve ugyanazzal a szarral tömik a fejünk!

– Mert kilenc éve jársz iskolába! Ja, és újat mondok: már nem általános iskolás vagy, szóval kuss, és figyelj!

Petinek igaza volt. A beszéd, amit végig kellett hallgatni, annak ellenére, hogy volt benne újdonság, unalmas volt. Egyedül az csempészett a hosszúra nyúlt ünnepségbe némi jókedvet, hogy előttem az ikrek egy percre sem tudták befogni a szájukat. Ügyeltek arra, hogy az elől álló osztályfőnök ne hallja őket, de én, aki közvetlenül mögöttük voltam, mindent tökéletesen értettem.

Rettenetesen örültem, hogy Előd az osztálytársam lett! Álmaimban sem reméltem, hogy mellé is ülhetek! Soha nem voltam én olyan mázlista, hogy minden, amire vágytam, beteljesüljön, de azon a napon az égiek mintha mellettem álltak volna. Viktor bá – így hívták az osztályfőnököt – az általános iskolai bizonyítvány jegyei és a felvételi pontszámok alapján hozta létre az ülésrendet, amit a bemutatkozások után ismertetett velünk.

Peti egy Rebeka nevű lány mellé ült, aki kitűnővel végezte el az elemit. Előd pedig mellettem foglalt helyet. Rettenetesen boldog voltam! Olyannyira, hogy nem is tudtam figyelni arra, amit Viktor bá mondott. Úgy lestem a mellettem ülő Elődöt, hogy ne lássa. Ő közben időnként a testvére felé nézett. Aggodalom csillogott immár vörös szemeiben.

– Keszthelyi Botond! – szólított fel az osztályfőnök. – Gyere ide, kérlek, és adj mindenkinek egy példányt ebből, magad is beleértve!

Remegő térdekkel léptem a tanári asztalhoz, és vettem el a papírhalmot. Gyorsan átfutva láttam, hogy a szülő elérhetőségét kérik, a lakcímünket, meg ha van, a saját telefonszámunkat. Mindenki elé tettem egyet, de elkövettem azt a hibát, hogy előbb Petinek adtam, és utána Elődnek.

– Nekem minek adsz, ha Előd is kapott? – kérdezte meg az egyik iker. – Még véletlen sem egy helyen lakunk!

– Azért kaptam én is, mert mindenkinek adnia kellett. – mordult fel Előd, és nézett a testvérére. – Meg mind a ketten tudjuk, hogy a fejed is elhagynád, ha nem lenne a nyakadra rögzítve. Ha nem tudsz értelmeset kérdezni, maradj csendben! Nem csak nekem teszel vele jót, de megmented magad attól, hogy felfedezzék a világűrt megszégyenítő sötétséget a fejedben!

Az osztály egy egységként kezdett el röhögni, még Peti is. Nem értettem a srácot. A fivére könnyedén beoltotta, erre nevet saját magán! Már akkor láttam, hogy érdekes négy év állt előttünk, és nem is tévedtem. Az ikrek civakodása, laza beszólogatásai, megszégyenítő megjegyzései végigkísértek négy éven át. Rengeteg vidámságot csempésztek a szürke hétköznapokba, amiért hálásak voltunk.

Én különösen lekötelezettje lettem az ikreknek, főleg Elődnek, akivel harmadik év végén kerültünk közelebb egymáshoz. Még kilencedik második félévében lettünk barátok, de csak tizenegyedikben csattant el az első csók. Téli szünet volt, ő meglátogatott, mert lebetegedtem. Volt annyira kedves, hogy elhozta nekem minden nap a házi feladatot, hogy ne maradjak le.

Aznap is lázzal küzdöttem, mégis mellettem maradt, és mindent elmagyarázott. Türelemmel fordult felém, és kezdett el mindent az elejéről, mikor látta, hogy elvesztettem a fonalat. Kivételesen nem viselt kontaktlencsét, helyette szemüveget, amitől sokkal szebbnek láttam. Furcsán fénylettek zöld szemei, olyasmit láttam bennük csillogni, amit a sajátjaimban, amikor rá gondoltam. Bátortalanul mozdultam. Addigra már sejtettem, hogy nem csak barátként tekint rám, hanem többet érez. Nem érdekelt, hogy megfertőzhetem, próbára tettem saját magam, és őt is. Az arcunk között lévő távolságot én kezdtem el megszűntetni. Rettegtem, hogy ellök magától, mikor megcsókolom, de nem tette. Meglepetten nyikkant egyet, majd bátortalanul viszonozta az esetlenre sikeredett csókolózási kísérletem.

– Nem féltél, hogy megfertőzlek? – kérdeztem meg, mikor elváltak az ajkaink, és homlokát az enyémnek döntötte. – Tudod, hogy beteg vagyok.

– Pont leszarom, hogy beteg vagy! – mosolyodott el, amitől a szívem hevesebben kezdett el dobogni. (Nem mintha nem vert volna legalább százzal a csók miatt!) – Érted bevállalom, ha te is így hozod el nekem a leckét.

Felnevettem. Erőtlen nevetés volt, ami átment köhögésbe, de nem érdekelt. Sebesen pattant fel, hogy pár perccel később egy pohár vízzel és lázcsillapítóval jöjjön vissza, ami mellett ott volt egy köhögés elleni pirula is. Elolvadtam a gondoskodásától! Mindig sikerült meglepnie, hogy mennyire odafigyel a másikra! A beszólogatások ellenére az öccsét is mindig szemmel tartotta, pedig ő sem esett a fejére. Még elsőben összejöttek Petrával, aki olyan toxikus lány volt, hogy senki nem viselte el tíz percnél tovább a környezetében. Ők boldogok voltak, és Elődnek csak ez számított.

– Nekem mennem kell! – zavarta meg a csendet Előd pár órával később. – Holnap is áthozom az órai munkát és a házit!

Bólintottam. Örömmel vittem volna el neki én is minden nap, ha újra és újra megkóstolhattam volna édes ajkait! Mielőtt távozott, kaptam tőle egy ügyetlen szájra puszit, amitől felforrt a vérem. A mellkasomban a szívem őrülten verni kezdett. Szerettem volna kikísérni, de egyetlen jelentőségteljes pillantással a tudtomra adta, hogy ne merjek kikelni az ágyból. Boldogan hevertem el, fejem a párnára hajtva. Szélesen mosolyogtam. A fellegekben éreztem magam, bár lehet attól, hogy fáradt és álmos voltam.

***

– Föld hívja Botondot! – nevetett Csabi. Zöldeskék szemeiben ott bujkált a jókedv. – Siess, vagy lekésed a vonatot!

Az órára néztem. Nem maradt sok időm. Megragadtam a bőröndöket, a táskám, és sebes léptekkel indultam el kifelé. Húsz percem maradt, hogy elérjem a vonatot, még szerencse, hogy nem messze volt az állomás, így nem kellett futnom, ami két poggyásszal elég nehéz lett volna. Még is imádkoztam, hogy odaérjek. Nem akartam az egy órával későbbivel érkezni, mert Budapestről még haza akartam menni, hogy eltöltsek ott pár hetet. Néha hazalátogattam, de hiányzott anya házikosztja, az ismerős arcok, na, meg a papa, aki olyan házipálinkát főzött, hogy egy kupica után vigyázzba állt tőle az ember. Hiányzott a légkör, Tass jellegzetes közege, a kisbolt, a templomtorony. A húgom és az öcsém.

Szerencsémre elértem még a járatot, bár nem sokkal indulás előtt szálltam fel a vasúti kocsiba. A kapkodásban elfelejtettem ellenőrizni, hogy melyik osztályra szól a jegyem, így amikor a kalauz elért hozzám, közölte, hogy rosszra szálltam. Pár száz forintos különbözeti díj ellenében maradhattam, ami nem volt sok. Bármennyit megadtam volna, hogy végre otthon legyek. Az öt év, bizony hosszú idő, főleg, ha távol vagy a szeretteidtől. Én legalábbis annak éltem meg.

Még le se tettem a fenekem az egyik ülésre, már megrohantak az emlékek.

***

Előddel egy nyári hétvégén kettesben mentünk el az állatkertbe. Nem ismertük Budapestet, így vonattal mentünk fel. Két kamasz fiú a nagyvárosban, mindennemű ismeret nélkül, csak a kommunikációs készségeire hagyatkozva próbált eljutni a kitűzött célig. Én rettegtem idegeneket leszólítani, de Előd nem. Könnyedén lépett oda bárkihez, hogy kicsikarja a kellő információt, amit meg is szerzett, így figyelve minden táblát, a metró falain az utca és körutak nevét, két óra bolyongás után ott álltunk a Fővárosi Állat- és Növénykert hatalmas kapujában. A tömeg hatalmas volt. Nem számítottam arra, hogy annyi ember szeretné megnézni az ott tartott állatokat, így mikor végre megvettük a jegyeket, és beléphettünk a létesítménybe, rettenetesen boldog voltam, de nem csak én, Előd is.

Őt az anyja csak nagyon nehezen engedte el. Hetekig könyörgött az asszonynak, legyen kedves megbízni benne, hogy nem lesz baja. Tud vigyázni magára. Mikor nagy nehezen beleegyezett, Előddel madarat lehetett volna fogatni! Az első olyan randink volt, amit nem Tasson, vagy Dömsödön töltöttünk.

Az állatkert fantasztikus volt! Az oroszlánok nekem tetszettek, a jegesmedvék a szerelmemnek. Én az afrikai állatokért rajongtam, ő az Északi- és a Déli-sarkon fellelhetőkért. A pingvin látványától egyenesen elolvadt. Nem tudtam, hogy milyen fajta volt a pingvin, de azok a ragyogó zöld szemek, tudatták velem, hogy Előd boldog. Meglepődtem, mikor megfogta a kezem. Soha nem tett előtte ilyet nyilvánosan, mert nem szeretett volna bajba kerülni, vagy engem keverni bele, de a fővárosban, idegen emberekkel körülvéve bátrabb volt. Mosolyogva nézett rám, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

Az állatkert után bejártuk a Hősök terét, a környező zöld területeken heverésztünk a fűben, csak élveztük a ragyogó napsütést, a kellemes meleget, azt, hogy ketten vagyunk. Egymás kezét fogva feküdtünk a zöld füvön, amiért kaptunk egy-egy beszólást vagy komolyabb megjegyzést, de ez sem szegte a kedvünk. Csak azt bántuk, hogy Előd időkorláttal jöhetett el, így nem sok időt tölthettünk Pesten. Legkésőbb este kilencre otthon kellett, hogy legyen, így korán eljöttünk. Nem azért, mert hosszú lett volna az út, vagy valami. Vonattal mentünk, és szerettünk volna azzal is távozni, de neki nem közvetlen Dömsöd határában volt az állomás. Egy órát kellett volna gyalogolnia, amit nem szerettem volna.

***

– Fiatalember! – hallottam meg egy idősebb hölgy hangját, ami felvert. Elaludtam. – Legyen kedves megmondani, hogy merre is járunk!

Akkor értünk be Budapestre, a Nyugati pályaudvarra. Felálltam, hogy leszállhassak. A két bőrönddel és a hátitáskámmal igyekeztem segíteni a néninek, akire már vártak. Egy ősz hajú férfi lépkedett oda hozzá, aki szenvedélyesen csókolta meg, amikor végre egymással szemben állhattak. Elnéztem volna bármeddig, de nekem tovább kellett mennem. Rám még várt egy metróút, hogy a Népligetbe érjek, ahonnan a buszom indult.

Ahogy haladtam a buszpályaudvar felé, újabb és újabb képek villantak az elmémbe. Az egyik járat leghátsó ülésén elejtett csókok, a helyfoglalás, hogy Előd mellém ülhessen, vagy a közös filmnézések, amelyeket megejtettünk, míg le nem szállt.

Remegő térdekkel szálltam le a metróról, hogy elinduljak a buszokhoz. Az enyém a megszokott négyes kocsiálláson várakozott már az indulásra. Öt perc, ha lehetett még, de a buszsofőr készségesen segített betenni a bőröndjeim a csomagtartóba, a táskámmal együtt. Felszálltam, körbenéztem, szerencsémre nem utaztak késő délután annyian a busszal. A sofőrre néztem, és szélesen mosolyogva szólaltam meg:

– Egy egészet kérek, Tass, Autóbusz váróteremig!

😍🥰😘 Sziasztok Manók! Remélem, hogy tetszett a rész! Ha igen, légyszi jelezzétek nekem valahogy. Köszönöm!😘🥰😍