Kezdtem őszintén megbánni azt, hogy az iroda szeme láttára fakadtam ki, és küldtem el Botondot oda, ahova épp gondoltam. Minden reggel alaposan megnéztek maguknak az emberek, de nem csak engem, Botondot is, aki olyan serényen készült a szombatra, hogy kezdtem tényleg megsajnálni. Mindenkinek elmondta, hogy nem vagyunk együtt, amit pluszpontként könyveltem el abban a bizonyos naplóban, amit szakközepes korunk óta lélekben vezettem. Egyedül az zavart, hogy a nyíltan homofób kollegák nem bírtak csendben ülni a fenekükön, és minden lehetőséget megragadtak, hogy belénk kössenek. Igyekeztem visszafogni magam, és nem elküldeni senkit a picsába, de a hét közepe felé, már nekem is meg kellett küzdenem minden csepp nyugalomért, ami megadatott.

Csütörtök délben robbant a bomba! Már nem bírtam hallgatni, hogy állandóan a melegeket szidják. Reggel nyolctól másról sem szólt a beszélgetés a két félnótás között, hogy az én fajtám a legrosszabb! Némelyik kijelentésüknél csak pislogni tudtam, és magamban megkérdezni, hogy honnan szedik ezeket a sületlenségeket. Nagyokat nyeltem, és mélyeket lélegeztem, hogy nyugtassam magam. Fortyogott bennem a harag! Ereimben felforrt a vér, ahogy vissza-visszanyeltem egy-egy beszólást! A nyelvem hegye már bizsergett, hogy bökjem oda, ami a szívemet nyomja, mégsem tettem.

Botond látta, hogy kezdem elveszíteni a hidegvérem, ezért felrántott a székemből, és felvezetett a tetőre. A karomnál fogva vezetett, ami nem lett volna furcsa, de ott, ahol hozzám ért, lágyan bizsergett a bőröm. Ahogy felértünk, elengedett, bennem meg felparázslott egy érzés: az érintésének hiánya. Kellemetlenül éreztem magam, ahogy ellépett mellőlem. Közel akartam tudni magamhoz, megfogni a kezét, és mélyen a barna szemeibe nézni. A korlátnak dőlve néztem az élő várost! Rengetegen járták az utcákat. Sokan mosolyogtak, beszélgettek, engem meg kezdett zavarni a körénk telepedő súlyos csend.

Egyszerre fordultunk a másik felé. Botond is épp annyira megdöbbent, mint én. Elmosolyodott, és féloldalt a korlátnak dőlt. Barna szemei láttán nagyot kellett nyelnem. Szívem veszett tempóban kezdett el verni csupán attól, ahogy engem nézett! Mosolyától elkocsonyásodtak a lábaim, és attól féltem, hogy képtelenek lesznek megtartani. Bármi is történt közöttünk, bármennyire is fájt sok éve, hogy elment, abban a pillanatban, amikor belülről feszített a harag és a karmai a húsomba vájtak, ő ott volt. Elrángatott, mielőtt a szavak, amik égették a nyelvem, kimondva mást is felperzseltek volna.

Nem terveztem, hogy megteszem: hogy engedek a bennem lassú ütemben megszólaló, hangos dallamnak, és közelebb lépve megcsókolom. Azonban a vágy olyan erősen vert tanyát bennem, hogy nem bírtam tartani az elhatározásom! Újra meg kellett ízlelnem az ajkait! Repetázni akartam az érzésből, amit ajkaink játéka okozott!

Ebbe a pillanatba rontottak bele a kollégák, és a főnök is. Nem figyeltem, hogy ki, de amikor valaki megköszörülte a torkát, úgy reppentünk szét, mint akik életük legnagyobb bűnét követték el. Zavartan néztem rájuk. Két ember kivételével mindenki kedvesen mosolygott ránk, ami jólesett rémült lelkemnek.

– Még hogy nem vagytok együtt! – köpte felénk az egyik homofób alak, Feri. – A többiek előtt fogtok egymásnak esni az irodában?

Ökölbeszorult a kezem. A harag újra fellángolt bennem, és már indultam előre, hogy megismertetem vele a jobb egyenesem okozta kellemetlen érzést, de Botond a vállamra tette a kezét. Újra megállított, mielőtt ostobaságot csinálhattam volna! Mérgesen fújtattam egyet, mint a felbőszült bika, és belenéztem Feri utálattól fénylő zöld szemeibe.

– Képzeld el, hogy nem vagyunk együtt! – morogtam hideg éllel a hangomban. Egész lényemben remegtem az indulatoktól. Legszívesebben lehajítottam volna a tetőről, de Botond kezét nem akartam lerázni a vállamról. – Egymásnak sem fogunk esni az irodában, de ha ennyire zavar, kivárom, hogy a mosdóba menj, és a melletted lévő fülkében teszem magamévá!

– E..ez undorító!

– Az az undorító, hogy azt hiszed, mindent tudsz a melegekről! – kikelve magamból üvöltöttem el magam. – Hallottál pár pletykát a tévében vagy a rádióban, vagy tudja a faszom, hogy hol, és már az az igazság! Mióta kiderült, hogy homoszexuálisok vagyunk, nem teszel mást, mint fujjolsz, és köpködsz ránk! Elegem van! Nem fogom tűrni a diszkriminációt az irodában! Aki egy rossz szót is mer szólni rám vagy Botondra, esetleg a melegekkel kapcsolatban, az szedi a sátorfáját, és ki van rúgva!

– Ezt nem teheted!

– Márpedig megteheti! – szólalt meg Norbert. – Ő a helyettesem! Mellesleg támogatom! Nincs elég gyűlölet már így is? Az irodában békét akarok! Ha ezt egyesek nem képesek betartani, akkor adják be a felmondásukat!

Elégedett mosoly terült el az arcomon, ahogy haladtam vissza az irodába. A nap hátralévő részében gyűlöletbeszéd-mentesen zajlott a munka. Persze erre rásegített, hogy kinyomtattam egy halom felmondó nyilatkozatot, és az asztalomra tettem.

Hazafelé Botond társaságát élveztem. Hazavittem. Kellemesen elbeszélgettünk. Felhozta, hogy az egyetemi évei alatt próbált elfelejteni, kapcsolatba bonyolódni, de nem ment. Mindenkiben engem keresett. Ez jólesett, mégsem tudtam hova tenni a dolgot.

– Nem vagyok különleges! – motyogtam magam elé. Szavai elindítottak bennem valamit ismét. – Egyszerű ember vagyok.

– Soha nem voltál egyszerű! – magamon éreztem a tekintetét. Finoman érintette meg a combom a nadrágon keresztül. – Emlékszem, amikor kilencedikben frappánsan visszavágtál Petinek. Csodálattal néztem fel rád!

– Ez a szokásom most is megvan. – álltam be a parkolóba. – Holnap reggel érted jöjjek?

– Azt megköszönném! – lassan, szinte perceknek ható másodpercek alatt hajolt hozzám közel, és adott egy puszit az arcomra. – Örülök, hogy újra jóban vagyunk!

Nem bírtam megszólalni. Bólintottam, majd ahogy kiszállt, percekig bámultam még azután is, hogy belépett a házba. Szívem őrülten verdesett, azt hittem, kiszakad a mellkasomból! Elmémben ezer kép jelent meg a szakközepes korunkból. Hátradőltem az ülésben, és csak hagytam, hogy felidéződjenek a szebb, és kevésbé szép pillanataink. Mi is veszekedtünk. Nem sokat, meg nem durván, de kaptunk össze. Utána hangosan nevetve, egymást átkarolva beszéltük meg, hogy hülyeségen civakodtunk.

Elindultam haza. Útközben betértem egy kisebb boltba, mert elfogyott otthon a WC papír, meg egyéb dolgok, és én voltam a soros, hogy bevásároljak. Petivel a jól bevált módszerünk, hogy egyszer én, egyszer ő tölti fel a fürdőszobát. A kaját és a számlákat közösen álltuk. Az egyetem mellett dolgozott ő is. Csodáltam benne azt, hogy amit a fejébe vett, azt végre is hajtotta! Akárcsak én!

A sorok közt bolyongva megláttam a gyerekkorunk édességét. Gyerekként apa mindig vett nekünk Lottó vagy Vadász csokit. Leemeltem mindkettőből egy tucatnyival. Szélesen mosolyogva szereztem be még pár dolgot. Sampont, meg pár személyes higiéniás kelléket. A szombati randi járt az eszemben. Fizetés után hajtottam tovább, megéheztem, de tudtam, hogy Peti nem főzött, mert elment az egyetemi iskolatársaival a könyvtárba tanulni. Amikor közölte velem, azt hittem lefordulok a székről! Tőlünk nem messze volt egy igazán jó pizzázó. Általában oda ugrottam be kajálni csütörtökönként. Már minden feltétet kipróbáltam, isteni az összes! Kellemes fél órát töltöttem el ott is. Beszélgettem Edittel, az egyik ott dolgozó lánnyal. Iskola mellett vállalta a munkát. Kedves szőke lány volt, hatalmas kék szemekkel. A mosolya meg mindenkit elvarázsolt. Engem is.

Végeztem az ebéddel, és folytattam tovább az utam. Még be kellett térnem a panelházzal szemben álló kis számítástechnikai boltba. Fejleszteni kellett a gépem, hogy otthonról is tudjak dolgozni. Eredetileg csak a winchestert akartam lecserélni, és bővíteni a memóriát, de megláttam egy külső SSD-t is, és gondoltam, hogy azt is megveszem. Boldogan sétáltam át a parkolón, és léptem be a lépcsőházba. Kezemben vagy három szatyorral másztam meg a lépcsőket.

Felérve a harmadikra kerestem volna a kulcsom, de bentről neszt hallottam. Belépve a lakásba a konyha felől dúdolás fogadott. Letettem a szobámban a vett cuccot, és a konyhába mentem. Peti ott állt a gáztűzhely előtt, valamit főzött. Nem is ezzel volt a baj! Felettébb jó kedve volt, pedig az egyetemen komolyan hajtották őket. Felvont szemöldökkel léptem közelebb, de bár ne tettem volna! A sarokban, amire nincs rálátás, egy fekete kalitkában ringatta a fejét egy papagáj.

– Az mi a faszom a sarokban? – kérdeztem meg kicsit nyersen. – Amúgy, helló!

– Papagáj! Nem tudod, hogy mi az?

– Pontosan tudom! Engem az érdekel, hogy mégis, hogy a picsába került ez ide!

– Megvettem!

Egy pillanat alatt szállt el minden boldogságom! A tollas kis szörnyetegre meredtem, az meg vissza rám. Kis gombszerű szemeivel engem nézett. A hideg is kirázott tőle! Utáltam mindent, aminek tolla van, mióta kiskoromban lecsinált egy galamb. Mélyeket kezdtem el lélegezni. Le kellett nyugtatnom háborgó idegeimet! Hangosan megköszörültem a torkom, hogy magamra vonjam az öcsém figyelmét.

– Ugye, tisztában vagy vele, „Mr. Vettemegykibaszottmadarat", hogy ez a dög, itt nem maradhat! – öltöttem hideg, szinte már gyilkos mosolyt. – Nem hiányzik, hogy hajnalok hajnalán felverjen a csipogásával!

– Miért nem? – nézett rám kiskutya szemekkel. Azzal a fajtával, aminek soha, senki nem tudott ellenállni. A smaragdzöld szemei kérlelően néztek, bennem meg minden elhatározás eltűnni látszott. – Tök cuki, meg nem hiszem, hogy csipogni fog, mert ez beszélő!

– Akkor meg pláne megy!

Csattantam fel, és már be is villant a lelki szemeim előtt, hogy békésen ülünk az ebédlőasztalnál, megvitatjuk Rebekával, hogy miben tudunk neki segíteni, ez a tollas kis gyökér meg belekotyog a beszélgetésbe, hogy: „Édes faszom!" Nem hiányzott nekem ez! Tekintetem Petiről a madárra vetettem, még mindig engem nézett, amitől végigfutott a borzongás a gerincem mentén. Nem az a kellemes fajta, amikor szeretkezés közben végigbizserget a vágy! Ezt is lehetett egy fajta vágynak hívni! Késztetést éreztem, hogy egyesével tépjem ki a tollait, miközben azt kiabálja, hogy álljak le!

– Minket ismerve az első megtanult mondata az lenne, hogy „baszd meg" vagy „a kurva anyád"! Már csak azt hiányzik, de őszintén, – és szólj, ha nincs igazam – hogy ha valaki átjön látogatóba, ez a tollas kis tetű azt rikácsolja, hogy „te kretén"!

– Erre nem is gondoltam! Lehet egy tengerimalaccal jobban jártam volna!

– Nem mondod! – léptem az öcsémhez, és alaposan hátba veregettem! – Mindegy! Már megvetted, de te fogod etetni, itatni és takarítani a kalitkát!

– Nem tudom, hogy kell!

– Kérlek szépen, ez nem az én gondom! A Google pedig a barátod! Használd, vagy vidd vissza! Engem ez nem érdekel!

Láttam, hogy felháborodottan tátog, mint a hal, de nem érdekelt. Elvonultam a szobámba, és magamra zárva az ajtót, elkezdtem a gépemmel foglalkozni. Óvatos mozdulatokkal tettem bele a plusz tárhelyeket és a memóriát. Bekapcsolás után láttam, hogy minden jól működik rajta. Elégedetten vetettem bele magam az e-mailben elküldött munkának. Szerettem volna itthon is foglalkozni vele, hogy szombatra már ne maradjon semmi.

Készültem a Botonddal való randira. A szekrényem ajtaján már ott lógott egy vállfán a felvenni kívánt ruha. Nem vittem túlzásba. Egy fekete pólót választottam, rajta vörös betűkkel a Hell szó volt az egyetlen díszítés, hozzá egy sötét, szaggatott nadrágot, aminek a térdén és a combján volt a szakadás. Ezek mellé a kedvenc vörös edzőcipőmet választottam, amit csak ritkán vettem fel. A póló fölé még néztem egy bőrdzsekit is.

Mosolyogva hagytam el a szobám. Peti még mindig a sértettet játszotta, ezért csak ellépve mellette vittem a fürdőbe az odaszánt dolgokat. Nem értettem, hogy miért akarja ennyire azt az istenverte tollas rémet, de ha neki ennyire fontos volt, jobbnak véltem, ha megengedem. Elpakoltam mindent a helyére, és a konyhába menve leültem vele szemben. Csak figyeltem őt. Egy szót sem szóltam. A szemöldököm rángattam, az ajkam harapdáltam. Kikívánkozott belőlem, hogy elmondjam: a papagáj maradhat.

– Mi bajod van, Duzzogi? – vigyorogtam rá. Mérgesen nézett rám, már szinte sajnáltam. – Még mindig a kis madarad miatt vagy megsértődve?

– Semmi közöd hozzá! – csattant fel. – Húzz vissza a szobádba!

– Hát jó! – álltam fel, és lassú léptekkel araszoltam a szobám felé. – Akkor gondolom, nem akarod hallani, hogy a kis dögöd maradhat, és még be is segítek a gondozásában!

– Tényleg?

– Egy feltétellel! A jelenlétében kerüljük a káromkodást!