– Nem mondod, hogy még nem készültél el? – léptem be az öcsém szobájába. Megcsapott az orrfacsaró bűz: a sarokban levő koszos ruhák, és az eldobált kajás dobozok szaga. – Kitakaríthattál volna, kupis a szobád!

– Nem is kupis! Nézz már körül! – fordult felém Peti. Nem zavart, hogy nem visel semmit egy bokszeralsón kívül. – Tisztaság van!

– Aha, tisztaság van! A retek a sarokban meg lassan már köszön! – nevettem fel. Rossz volt ránézni arra a sarokra: kajás dobozok, pizzaszelet, félig megevett fánk. – Háziállat gyanánt tárolod ott a szemetet? Netán a vihart várod, hogy egy villám segítségével életre keltsd?

Elborzadva nézett rám, majd kibuggyant belőle a nevetés. A szoba sarkába nézve megállapította, hogy tényleg ráférne már egy alapos takarítás. Nagyot sóhajtva felöltözött. Az öltöny remekül állt rajta, de ezt már láttam, mikor tükörbe néztem pár perccel korábban. Elindult a szoba legpiszkosabb része felé, hogy valamit kezdjen az ott uralkodó káosszal, mire megrezzent a telefonom. Tomi és Klári már vártak minket.

– Hagyd, majd megcsináljuk, ha hazajöttünk! Át kell venni a diplománkat!

Felkurjantott örömében, amin csak jót mosolyogtam. Elhajította a kezében árválkodó banánhéjat, és már robogott is ki a szobájából. Kuncogva követtem őt az autóig. Egy fekete Opel Corsa állt a számunkra fenntartott parkolóban, amit a párom vezetett, mert nekem elvették a jogosítványom. Persze a mama meglepett egy autóval, amit igazán nem is kértem, de úgy volt vele, hogy remek ajándék lenne a diploma megszerzésének alkalmából. Soha nem érdekelt a vezetés, míg meg nem kaptam a kocsit. Peti egy motort kapott, amit sikeresen össze is tört már az első alkalommal, mikor kipróbálta. A megcsináltatása egy vagyonba került, de az egyetem mellett dolgoztunk, így az albérlet és a szükségletek mellett közösen össze tudtuk spórolni rá a pénzt, na, meg anyu is beszállt.

Én ültem az anyósülésre, bár megmondtam Tominak, hogy soha többé nem ülök be mellé, ha ő vezet. Pár héttel korábban játszotta a menőt, hogy kocsi van a segge alatt, ami persze nem az övé volt, és az M0-ás autópályát elhagyva Dömsöd felé a megengedett sebességhatár felett hajtott az autóval. Konkrétan közel százhetvennel hasított az egyenesben, ahol nyolcvan volt a felső határ. Nem ezzel volt a baj. Inkább azzal, hogy későn vett észre egy kanyart, így olyan satuféket nyomott, hogy a mögöttünk lévő autó épp, hogy nem hajtott belénk hátulról. Azóta, ha ő vezetett, – ami gyakori volt, mert egyedül neki volt még meg a jogosítványa – rettegve ültem be az autóba.

– Nem ülsz te mellé? Vagy nem mehetnénk inkább villamossal? – kérdeztem meg Petit, aki elnevette magát a kérdésem hallatán. – Ne nevess! Ez a szemét majdnem megölt minket, mikor Dömsödre mentünk anyuhoz!

– Kocsival megyünk, vita nincs! Ha gyorsan vezet, maximum kap egy tockost! Vagy nem dugod meg egy hétig!

Ördögi mosollyal az arcomon néztem Tomira, aki nagyot nyelt. Beindította a kocsit, és csodák csodájára a sebességet betartva vezetett. A pesti dugó még mindig az agyamra tudott menni, pedig már negyedik éve laktunk a városban. Csigatempóban haladt a kocsisor, de nem voltam megijedve, mert direkt korábban indultunk, hogy ne késsünk el.

Azt hittem, meggyulladok, mire az egyetemig értünk! Leengedett ablakoknál is volt az autóban legalább negyven fok, ha nem több! Ezért utáltam a nyarat! Az állandó forróság, ami ellen csak úgy lehetett küzdeni, hogy lengébben öltözött fel az ember, bár a panellakás sokadik emeletén ez is édeskevés volt. Anyaszült meztelenül is járkálhattunk volna, is folyt volna rólunk a verejték. Folyt is, mert a szobába zárkózva az égvilágon semmit nem viseltem, ahogy az öcsém sem. Felesleges lett volna bármit is felvenni, mert ahogy megvoltak a vizsgák, állandó társaságunk volt, Tomi és Klári személyében. Tomi előtt meg kár lett volna bármit is viselnem, mikor lekerült volna úgyis.

Imát mondtam a magasságoshoz, mikor végre odaértünk. Találtunk egy árnyékos parkolót, ahova beálltunk, és rohantunk is. Fél óránk maradt a diplomaosztó kezdetéig, amit a hűvös osztályteremben kellett megvárni. Kicsit déjà vu érzésem támadt. A szakközepes ballagásunk is hasonlóan telt, és én már fordultam, hogy keressem Petrát és Botondot, amikor kapcsoltam, hogy öt éve semmit nem hallottam egyikről sem.

– Mi az? – lépett mellém Peti. – Kit keresel?

– Petrát és Botondot...- hajtottam le a fejem. – Hirtelen újra szakközepesnek éreztem magam.

– Megesik, de ma nem az érettségit, nem a bizonyítványt kapjuk kézbe, hanem a diplomát! Megcsináltuk! – lábadt könnybe a szeme, ami meglepett. – Kösz, hogy végigrugdaltál ezen az öt éven!

A hangosbemondón megszólalt az igazgató. Arra kértek minket, hogy menjünk ki. Egymásba karolva indultunk el. Tényleg olyan volt, mint négy évvel korábban, annyi különbséggel, hogy ő a folyosó végén csatlakozott a saját osztályához. Remegő lábakkal mentem ki az udvarra, ahol egy hatalmas pódiumot állítottak a nemes eseményre. Fent álltak az egyetem tanárai, doktorai, és minden olyan ember, aki az öt évünk alatt valamit hozzátett ahhoz, hogy elvégezzük.

A neveket hallva egyre idegesebb lettem. Senki nem tudta, hogy milyen eredménnyel végzett, így mire Peti került sorra, már tűkön ültem az izgalomtól.

– Nemes Péter Barnabás! – szólalt meg az igazgató.

Peti kihúzott háttal, büszkén lépett a pódiumra. Rám nézett, és szélesen vigyorgott. Zöld szemében hála, öröm és könny csillogott. Ő soha nem hitte, hogy megéri a pillanatot, hogy átvegye a diplomát. Amúgy sem tervezett egyetemre járni, de miattam beadta a jelentkezését oda is. Az érettségije annak idején remekül sikerült, hiszen én segítettem neki a tanulásban. Velem voltak külön tevékenységei, amelyek beleszámítottak a felvételi eredményekbe, így én tudtam, hogy bármelyik egyetem örülne, ha a tanulójának mondhatná.

– Gratulálok a sikeres Vörös Diplomához!

Rettenetesen büszke voltam Petire! Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy kiváló eredményt szerez! Könnyes szemmel néztem végig, hogy átveszi, majd lesétál az emelvényről. Utána valahogy kiesett minden. Sorba haladtak a diákok, de én leragadtam annál a résznél, hogy az öcsém kitűnő lett.

– Nemes Előd Álmos! – hallottam meg a nevem, mire megráztam magam.

Elvesztem valahol a valóság, és egy olyan világ között, ami csak nekem létezett, de ahogy szólítottak, hirtelen szemben találtam magam azzal, hogy ott állok egy halom volt diákkal, akik engem néznek. Peti is rám emelte a tekintetét, és felmutatta a hüvelykujját, hogy minden rendben lesz. Ennek ellenére remegő lábakkal indultam el. Rettegtem az eredménytől! Megálltam az igazgató előtt, aki mosolyogva nyújtotta felém a diplomám.

– Gratulálok! Akárcsak az ikertestvérének, önnek is sikerült kitűnő eredménnyel lediplomázni!

A tömeg felé néztem, és rögtön kiszúrtam anyát. Könnyes szemmel nézett rám, akárcsak a mellette álló húgom. Büszkeség csillant a szemében. Remegve nyúltam a keményfedeles oklevélért. El sem hittem, hogy vége van! Túléltem újabb öt évet a padban porosodva, azonban rettegtem attól, hogy mi vár rám! Egy mázsás súly gördült le a szívemről! Már nem kellett attól rettegnem, hogy egy esetleges elpuskázott diploma miatt nem vesznek fel álmaim cégéhez. Kezemben volt a kulcs, amivel kinyithattam azt az ajtót, amelyről évek óta csak álmodoztam.

Ahogy leléptem az emelvényről, megkerestem Petit. Nem érdekelt, hogy vissza kellett volna lépnem az osztályhoz, ahogy az sem, hogy nem messze tőlünk anyu állt és Rebeka. Átöleltem az öcsém, és könnyes szemmel szorosan bújtam hozzá.

– Megcsináltuk! Lediplomáztunk! Az az öt év szenvedés meghozta a gyümölcsét!

– Büszke vagyok rád! – suttogtam, hogy csak ő hallja. – Nagyon büszke! Azonban ne feledd, hogy vár még rád hat kőkemény esztendő!

– Köszönöm! Én is rád! Este bebaszós parti lesz!

Elnevettem magam. Még az egyetem kezdetén megegyeztünk, hogy ha elvégeztük, elmegyünk bulizni. Ha rossz eredménnyel végzünk azért, ha jóval, akkor meg azért. A lényeg az volt mindig is, hogy legyen meg a diploma. Ő és én sem hittük volna, hogy ilyen remekül sikerül. Az áttanult éjszakák és hétvégék végül is megérték!

Az ünnepség végén boldogan hagytam el az egyetem udvarát, ahol anya és Rebeka vártak ránk. Mind a ketten szorosan átöleltek bennünket. A kapcsolatunk akkor kezdett el javulni velük, mikor a papa temetését szerveztük. Rettenetesen ki voltam borulva akkor. Hetekkel, sőt hónapokkal később sem hittem el, hogy nincs velünk. Mindenki azért aggódott, hogy depressziós vagyok. Anya és Rebeka is kedvesebb lett velem és Petivel, aminek örültem. Az ő támogatásuknak köszönhetően lendültem át a nehéz időszakon.

– Annyira büszke vagyok rátok! – szólalt meg anya percekkel később. Hangjában az elfojtott sírás remegett. – Az én két okos, nagyfiam!

– Nem nagy szám! – közölte Peti, mire belecsíptem. – Au! Jó, nélküled tuti meghúztak volna!

Rebeka felnevetett anyuval együtt. Én elvesztem a gondolataimban. Nem tudom miért, de eszembe jutott Botond. A kék haja, a gyönyörű szeme, és az a bizonyos mosoly, amellyel mindig levett a lábamról. Reméltem, hogy ő is sikeresen teljesítette az egyetemet, beteljesítette az álmát, amiért annak idején elhagyott. Mély sóhajjal bújtam ki az ölelő karokból, és indultam el. Szemem könnybe lábadt, ahogy Botond lassan beférkőzött az elmémbe. Senkinek nem mondtam el, még az öcsém sem tudott róla, hogy még mindig szerelmes voltam belé. Tomi remek pasi volt, szeretett és szerettem, de amit iránta éreztem az nem szerelem.

Úgy éreztem, hogy anyám kedvessége, a rám törő emlékek, Botond gondolata egyszerűen megfojt. Nem Nobel-díjat kaptam, csak lediplomáztam. Ki kellett onnan jutnom, de Tomival sem akartam találkozni, ezért nem a parkolóba, hanem a villamosmegállóba indultam el.

Már ott álltam, amikor Peti utólért. Nem egy járatot néztem meg, hogy elmegy, de egyre sem voltam képes felszállni: a lábam nem vitt. A padon ültem, fejem a tenyerembe hajtva hallgattam a tömeg moraját, az emberek beszélgetését. Megijedtem, mikor az öcsém mellém ült, és átkarolta a vállam.

– Boldognak kellene lenned! Túlélted az egyetemet, van egy remek pasid, erre itt vagy egyedül, és búval baszott fejet vágsz.

– Így érzek tényleg. – emeltem rá szomorúan csillogó zöld szemeim. – Csak eszembe jutott Boti.

A mosoly egy pillanat alatt fagyott le Peti arcáról, és vált együttérzővé. Csendben ültünk a padon, néztük, ahogy fel- és leszállnak a villamosról. Egyikünk sem szólt hosszú percekig. Élveztük a napsütést, a levegő lágy érintését az arcunkon.

– Tudtam, hogy nem engedted el igazán! – szólalt meg egy idő után. – Megtaláltam a szekrényedben a pólót, amit a szakközepes ballagásunk napján adott neked.

– Nem tehetek róla, Boti volt az első szerelem. Te teljesen elfelejtetted Petrát?

– Nem, néha még beszélünk. Klári előtt egyszer-egyszer lefeküdtem vele.

– Te legalább beszéltél Petrával. Én öt kibaszott éve nem hallottam Botondról semmit, pár kép az instán, a face-en, de ennyi.

Mély, szívből jövő sóhaj hagyta el az ajkaim. Hiába próbáltam száműzni a fejemből az emlékképeket, makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy mindent újra átéljek. Az első csókot, az átvirrasztott éjszakát a Petőfi-fánál, vagy a temetőben megejtett bolondos szeánszot. Számtalan alkalommal osontam ki éjszaka, hogy a kis falu határában találkozzunk. Az átbeszélgetett estéket, mikor jelentéktelen hülyeségekről társalogtunk, vagy elmeséltük a másiknak, hogy mi a legféltettebb titkunk. Senki mással nem éltem meg hasonlókat. Tomival eljártunk randevúzni, moziba, étterembe, de minden alkalommal az egyetemi stresszes élet került szóba, vagy a már megírt vizsga. Botonddal minden olyan más volt. Tökéletesen tökéletlen. Két frissen a felnőtt korba lépő fiú fiatal, de annál szebb szerelmét éltem meg.

– Vissza akarok menni az időben! – sóhajtottam fel. – Botival lenni, kiszökni éjszakánként, átbeszélgetni a péntek estéket! A telefon pici kijelzőjén megnézni a Szégyentelenek első évadát, mint annak idején!

– Tudom, de nem lehet. Az az idő elmúlt, már nem hozhatod vissza. – törölte le Peti az arcomon végigfolyó könnycseppet. – Azonban, ha még szereted, írj rá, és beszélgess vele!

– Nem tehetem! Nekem ott van Tomi!

Felvonta az egyik szemöldökét, és úgy meredt rám. Felállt, és megragadva a kezem, felállított. A közelgő villamosra húzott, és elindultunk. A Duna lenyűgöző volt, mint mindig, a nap fénye csillogott a felszínén. A Margit-szigetnél lerángatott a járműről, és lehúzott a zöldes területre.

– Előd! Szereted te Tomit?

– Persze! Ha nem szeretném, nem lennék vele!

– Viszont Botond lesz mindig is álmaid pasija, nem igaz?

– Igaz, de mi a faszt kezdjek vele? Öt, ismétlem öt kibaszott éve nem láttam, nem beszéltem vele!

– Akkor beszélj már vele! Az ég szerelmére!

Dermedten figyeltem az öcsém, aki arra bátorított, hogy vegyem fel a kapcsolatot az exemmel. Nem akartam hinni a fülemnek. Egyszerűen hihetetlen volt számomra az egész. Értetlenül meredtem Petire, aki felnevetett.

– Előd, légy már egyszer végre önző, és gondolj már magadra is! Tomi rendes srác, bírom, de ha nem vagy mellette teljesen boldog, nem ér fabatkát sem az egész kapcsolat!

Még mindig csak álltam, és figyeltem, ahogy elhagyják a szavak a száját.

– Faszom... nem akartam ennyire nyers lenni, de látom, most eljátszod a Windows-t, és lefagytál. – egy pillanatra elmerengett, mielőtt újra megszólalt. – Tomival biztos fantasztikus a szex, remek lehet, mikor hmmmm...azonban lófaszt nem ér, ha csak moziba jártok és étterembe! Érett felnőtt vagy, de ő hozzád képest túl merev!

– Nem értem, miről beszélsz!

– Kibaszott érdekes lehet arról beszélgetni, hogy a filozófia ZH, amit megírt, mennyire nehéz lehetett. Amikor Klárival beszélgetsz, látom az életet a szemedben, ami Tomi érdekesnek közel sem mondható témáinál nincs meg!

Tanácstalanul álltam a zöld gyepen, és néztem az öcsém, ahogy próbál meggyőzni arról, amit már amúgy is tudtam. Tomi hozzám túl érett volt. Korban fiatalabb, de a felfogása, az élethez való hozzáállása merőben másabb volt, mint az enyém. Én még szerettem volna élni, munka mellett bulizni. Ezzel szemben Tomi olyan volt, mint egy közel hetvenéves nagymama. Este hatkor már ágyban volt, nézte a sorozatokat. Nem erre vágytam, vagyis nem csak arra, hogy az aktuális politikai faszságokat hallgassam, azt, hogy az infláció mértéke nálunk a legmagasabb, vagy az Orbán kormány hatását a gazdaságra.

– Rendben! Otthon ráírok Botondra! Egy feltétellel! Nem kelljen a kocsiban poshadva hazamenni! Villamossal menjünk, vagy bármi, de nem bírok most Tomi szemébe nézni!

Ha akartam volna, sem tudtam volna úgy nézni rá, mint a nap kezdetén! Bennem valami megmozdult, ami nem felé húzott, nem a megszokott dolgokat akartam: az unalmas társalgásokat, a berögzült estéket, a naplemente előtt már az ágyban heverészést, ami nem volt rossz, de fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy porosodó szobakellék legyek. Rendbe kell tennem az érzéseim, amire valóban vágyom, azt keresnem, és elfogadnom, hogy nem Tomi a hozzám illő férfi. A gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. Hazugnak éreztem magam, árulónak, aki éveken keresztül hitegette a másikat, miközben a szíve mindig is foglalt volt. Nem művelhettem ezt tovább! Nálam jobb embert érdemelt, olyat, aki tényleg teljes szívvel szereti.

– Rendben, akkor villamossal megyünk!