– Ne legyél már szomorú! – szólalt meg anyám haragos tekintettel. Ő nem értette, hogy nem csak egy ballagásról van szó, de egy szerelem is véget ér. – Látjátok még egymást!

Nem szóltam semmit. Fekete hajamba túrtam, és vetettem még egy pillantást magamra a tükörben. A szürke öltöny remekül állt, a királykék ing és a fehér nyakkendő remek választás volt. Az eredetileg zöld szemem, amit kontaktlencse varázsolt át rubintvörösre, szomorúan csillogott. Én tudtam, hogy ha a ballagásnak vége, ő elmegy, elköltözik, itt hagyva a szerelmünket, ami még törékeny lábakon állt. A közös kis virágunk csak a szirmait bontogatta, ki nem virágzott. Mélyet sóhajtva hagytam el a szobám. Az emeleti folyosón ütköztem bele a testvérembe. Peti, mint mindig, lezserül öltözött fel: féloldalt kitűrt ing, lazán megkötött nyakkendő, mégis jól állt neki.

– Úgy festesz, mint aki citromba harapott. – röhögött fel ikeröcsém, és megpaskolta a vállam. – Attól, hogy most elmegy, nem dől össze a világ! Előd, tudom, hogy fülig belé vagy zúgva, de nem várhatod el, hogy Botond miattad adja fel az álmait!

– Ezt mondanád akkor is, ha Petra menne el? – kérdeztem meg gúnyosan mosolyogva.

Nem az első alkalommal szakítottak, és Peti minden alkalommal maga alatt volt.

– Idáig én istápoltalak, minden kicseszett alkalommal, mikor kitette a szűröd.

Nem volt esélye a válaszra, mert anya jelent meg a fürdőszoba ajtóban, és szemügyre vette két ballagó gyerekét. Könnyek jelentek meg a szemében, amitől a hideg futkosott a hátamon. Szerettem anyát, de minden alkalommal olyan műsírást tudott lenyomni, hogy Oszkár-díjat érdemelt volna! Az ilyen eseményeken szeretett minket, de amúgy semmibe vette Petit, és engem is. Neki egyedül Rebeka volt a szeme fénye, a királylány, akit mindig is akart. Utánunk született, így az, hogy ránk kevesebb figyelmet szentelt, az elején érthető volt, de ahogy nőtt, a rászánt idő nem kevesebb lett, hanem több, minket meg lassan már észre sem vett. Apa volt az, aki mindig igyekezett egyensúlyt teremteni, de az ő halálával felborult minden. Rebeka lett a szent és sérthetetlen, míg mi a vásott kölykök, akik bármit is tettek, nem volt elég jó. Ezen a színötös bizonyítványom sem segített. A húgom hármasnál jobbat soha nem szerzett, de jobban örült neki anya, mint az én kitűnő bizonyítványomnak.

– Rebeka is eljön, vagy szarik a fejünkre még mindig? – kérdeztem meg anyát, már a kocsiban. A légkör azonnal fagyorsa váltott. – Nem értem, hogy min volt úgy kiakadva.

– Talán nem kellett volna szidnod a pasiját, és nem rág be! – közölte anyu nemes egyszerűséggel, mire Petivel forgatni kezdtük a szemünket. – Nem olyan rossz gyerek az!

– Nem, a lófaszt nem! – sóhajtott fel Peti, én meg erősen markoltam a kormánykereket, nehogy valami baj legyen. – Remélem, nem bassza el a szakközepes ballagásunk, mert akkor agyonverem!

– Miért utáljátok ti ennyire? – kérdezte meg anya.

Nekem szánta a kérdést, de az öcsém válaszolt.

– Töketlen, egy igazi papucs, arról már nem is beszélve, hogy két kapura játszik! Nekem nem fekszik az, ha ő kefélgeti a húgom, őt ne kúrja már meg senki! Az nem férfias dolog. Válasszon: vagy ő teszi be, vagy neki teszik be, de a kettő együtt nem szép dolog!

Egyet kellett értenem vele. Nem azért néztem le a húgom párját, mert biszexuális, melegként nekem lett volna a legkevesebb jogom hozzá, hanem mert minden héten más tette be neki, amit az én tökkelütött húgocskám meg elnézett, mondván, hogy szereti. Szívből reméltem, hogy csak Rebeka jön el, de csalódnom kellett. Mellette állt Kevin is. Szőke haja a szélrózsa minden irányába állt, de nem ez volt a legnagyobb baj. A virágmintás ing kék rövidnadrággal nem épp ballagásra illő öltözet volt, a térdig érő zokniról, és a szandálról már nem is beszélve.

Petivel egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mit is gondol a másik. Ez a csávó egy kész vicc! Nem szerettem volna, ha rosszul leszek a látványától, így nézelődni kezdtem. Az osztálytársaink már mind jelen voltak, egy kivétellel. Botondot nem láttam sehol. Festett kék haját, ragyogó gesztenyebarna szemeit kutattam, de nem találtam. Nagyot sóhajtva indultam el Rebeka és a pasija felé.

– Rebeka, – szólaltam meg kimérten, mert nem akartam balhét, és igyekeztem nem sértéssel kezdeni – Kevin, örülök, hogy eljöttetek!

– Szevasz, Seggbe Broki! – köszönt az öcsém Kevinnek. Anyára néztem, aki mérges tekintettel méregette az öcsém. – Hogy ityeg? Ma megvolt már a virsliadagod?

– Peti! – böktem oldalba az öcsém. – Ne inzultáld már a megbaszott menyecskét! Amúgy rendesen nem tudtál volna felöltözni? Ez egy ballagás, nem a „hogy szerezzünk kolbászt" maraton!

A húgom arca paradicsomvörösre váltott a haragtól. Ha anyánk nem lett volna jelen, már ontotta volna magából a szebbnél szebb szavakat, de az ő jelenléte megakadályozta benne. Soha nem káromkodott előtte, vagyis azóta nem, hogy anya kőkeményen megszidta, mikor egy egyszerű „baszd meg" elhagyta a száját. Azóta csak akkor szidott minket Petivel, mikor anya nem hallotta.

Újra körülnéztem, és megláttam őt. Botond, mint mindig, remekül nézett ki. Kék tincsei féloldalt a szemébe lógtak, a másikon fel volt nyírva, és gyönyörű szemeivel engem nézett. Rögtön felforrt a vérem, és már indultam volna hozzá, amikor eszembe jutott, hogy az anyának csúfolt bohóc is a közelünkben van. Megdermedtem mozgás közben, ami a húgomnak is feltűnt, és arra nézett, amerre én. Ördögi vigyor terült el azon az ocsmány képén.

– Anya, amúgy tudtad, hogy Előd...

Ekkor cselekedett Peti. Mindenkit meglepve, beleértve engem is. Karon ragadta Petrát, és magával húzta egy távolabbi padra. Mind a hárman azt figyeltük, hogy hevesen magyaráz a kistestvérünknek, mire annak arca jól láthatóan ment át szörnyülködőbe. Mosolyognom kellett az egészen. Peti volt az első, aki tudott arról, hogy Botond és köztem nem csak barátság alakult ki.

Elfogadta, bár nem értette, hogy miért pont ő volt az, akibe sikerült beleszeretnem. Szerinte átlagos srác volt, szerintem meg nem. Ő nem látta azt, amit én: a kedvességet, az odafigyelést, amit azok felé mutatott, akiket közel engedett magához.

Az osztályfőnök szólt, hogy minden ballagó diáknak az osztályteremben kell várakozni az ünnepségnek csúfolt bohóckodás kezdetéig. Petivel egymásba karolva hagytuk ott a családot, és léptünk be az iskola ódon épületébe. Örültem, hogy utoljára kell látnom azokat a tablóképeket, amiket négy éven keresztül minden egyes nap nézegetnem kellett, a sárgás falakat, amiket évek óta nem festettek le.

Csatlakozott hozzánk Botond is. Láttam rajta, hogy szomorú, de ez inkább azért volt, mert egy korszak véget ért, mintsem azért, mert több száz kilométer távolságra talált tőlem egyetemet. Nem értettem, hogy miért nem jó neki Budapesten, mikor ott is számtalan jobbnál jobb oktatási intézmény várta volna örömmel. Debrecenbe jelentkezett. Amikor megkapta a levelet, hogy felvették, olyan boldogságot láttam az arcán, mint amikor igent mondtam neki. Fájt, de nem tudtam volna maradásra bírni. Szerettem, és ő is engem, de ez kevés volt ahhoz, hogy maradjon. A szívem szakadt meg, de nem tehettem semmit. Az utolsó évünk kezdete előtt kezdtünk el járni, nem volt olyan erős a kapcsolat, hogy feladja értem az álmait.

– Lassan vége. – szólalt meg halkan, de én így is hallottam. – Hiányozni fogsz! Tudod, Előd, hogy szeretlek. Igyekszem sűrűn hazalátogatni.

– Miattam igazán nem muszáj! – mosolyogtam rá, de belül üvöltöttem. – Éld meg az álmaid, légy sikeres és boldog!

A teremben külön kellett válnunk. Ő ment a barátaihoz, míg én Petivel és Petrával dumáltam. Utáltam a csajt, de mindig beadtam neki, hogy kedvelem. Nem szerettem volna miatta veszekedni az öcsémmel, így igyekeztem minden olyan beszólást, véleményt kerülni, ami degradáló lehetett Petrára nézve. Nem azzal volt a bajom, hogy nem volt Petihez való, vagyis nem csak ez. Affektált, több réteg sminkkel fedte el az amúgy makulátlan bőrét, ja, és a legnagyobb bajom vele az volt, hogy többnek hitte magát, mint aki valójában volt. Ha nem segítek neki, úgy bukott volna meg, mint a huzat, amit persze elfelejtett.

– Mondd csak Előd, milyen érzés tudni, hogy mindennek vége? – Petra felé fordultam, aki maró gúnnyal az arcán nézett rám, amit Peti is észrevett, és igyekezett figyelmeztetni a lányt, hogy nem jó pillanatban kötött belém. – A kis Botondka lelép, te meg itt maradsz egyedül, bután és sötéten.

Pár pillanatig csak meredten néztem a lányt. Igyekeztem kitalálni, hogy mivel tudnék neki válaszolni úgy, hogy ne sértsem vérig, de a lelkembe tiport, így nem érdekelt, ha viszonzom a szívességet.

– Igen elmegy, pont úgy, mint az agysejtjeid, mikor kinyitod azt az otromba pofád! – köptem a szavakat dühösen, mire Peti is meglepődött. – Elfelejted, te agyhalott, fogyatékos kripli, hogy ha én nem segítek, megbuksz! – nem érdekelt, hogy egyre hangosabban beszéltem, hogy az osztály minket figyelt, ahogy az sem, hogy Botond kíváncsian nézi a jelenetet. – Én vagyok a buta, meg a sötét? Te ugatsz nekem, amikor két agysejtedből három halott? Pont te magyarázol nekem, aki azt sem tudta, hogy... mindegy, most megyek, mert nem érdekel, hogy lány vagy, örömmel verném bele a túlsminkelt fejed a falba!

Petire néztem, aki meglepetten figyelt.

– Fogd vissza a nődet, mert kibaszom az ablakon! Te meg attól tartottál, hogy Kevin bassza el a ballagásunk! A kétszer bukott, tizedikes luvnyádnak sikerült!

Már szólt volna, de felemeltem a kezem, hogy ne tegye. Haragtól izzó tekintettel rohantam ki a teremből, egyenesen a folyosóra. Könnyes szemmel néztem azt, hogy a tanárok, a minket ballagtató fiatalok sorban állnak. Megugrottam, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Peti nézett rám, az arca vörös volt, egy tenyérlenyomat csúfította csinos arcát.

– Melletted álltam ki, nem tetszett neki! – mosolyodott el, és ölelt magához. – Túllőtt a célon.

– Micsoda idilli pillanat! A szánalomikrek ölelkeznek! – szólalt meg Petra. – Megvigasztalod a bátyust, mert tudja, hogy igazam van?

Remegni kezdtem a dühtől. Peti karjai között óvatosan körülnéztem. Rengetegen álltak a folyosón. Műsor a ballagás napján! Nem messze tőlem találtam az ablakpárkányon egy műanyag cserepes virágot. Óvatosan megfogtam, kibújtam az öcsém öleléséből, és Petrához vágtam. Mindig is jól céloztam, így sikerült fejen találnom, amin az osztályom felröhögött. Petra megbántottan nézett Petire, aki csak vállat vont. Ezzel sikerült a lányt annyira kiakasztani, hogy elrohant.

Kezdetét vette a ballagás, ami azt jelentette, hogy minden osztályt felszólítottak, hogy induljon meg kifelé az udvarra. Tavasz révén még nem tombolt a nyári hőség, ennek ellenére páran felkészülten álltak arra az esetre, ha valaki rosszul lenne az ünnepség alatt. Keserű szívvel lépkedtem kifelé. Abban a tudatban voltam, hogy a nagyszüleim nem lesznek jelen, de ahogy megpillantottam őket a hatalmas üvegajtón keresztül, boldogság költözött a szívembe.

– Meglepi! – suttogta oda nekem a mellettem ballagó öcsém. – Anyu befűzte a vén trottyosokat, hogy jöjjenek el, ha nem miattam, legalább miattad.

Átkarolva egymást hagytuk el az épületet, és büszkén, kihúzott háttal álltunk a sor legelejére. Az igazgatónő unalmas beszéde tovább tartott, mint az előző években, de nem véletlenül. Az én tanulmányi átlagom kiemelkedett a többieké közül, a versenyek, amikről nyertesen tértem haza, a sok különmunka, amivel iskolám hírnevét gyarapítottam, megérte a plusz fél órát. Félve a nagyiék felé néztem. A papa büszkén nézett rám, míg a mama mindig undortól és grimasztól elcsúfított feje is lassan átment mosolyba. Az meg sem lepett már, hogy Kevin eltűnt. Rebeka jól láthatóan őt kereste, de mosolyogva pillantott néha ránk. Anyu az érdemeim hallgatva könnyes szemmel nézett engem, de tudtam, hogy átmeneti az egész. Otthon minden kezdődik elölről.

A bizonyítványosztás tökéletesen olyanra sikeredett, mint az amerikai filmekben. Az igazgatónő mellett álltak a minket tanító tanárok, és mikor szólítottak minket, a kezünkbe adták a bizonyítványt. Az egészben csak az volt a fura, mikor olyan tanárral is kezet kellett fognunk, aki a négy év alatt egyszer sem gratulált, sőt amikor tehette, elhordott minket mindennek.

A ceremónia végére Kevin is felbukkant, de nem akárkivel: Petra sétált mellette, szélesen mosolyogva, kigombolt blúzzal. Kevin épp a nadrágját igazgatta, amiből nem volt nehéz rájönni, hogy mit műveltek, míg mi elbúcsúztattuk az osztályt, az iskolát és a barátokat. Rebekára néztem, utána rögtön Petire. Mindkettejük arcán ott ült a harag, a megvetés és a szánakozás. Készenlétben álltam, hogy közéjük állok, ha úgy döntenének, hogy a csalfa bogaraknak akarnának rontani, de megjelent Botond.

– Gyere! – fogta meg a kezem, és magával húzott, vissza az épületbe, ahol senki nem láthatott minket. – Adni szeretnék valamit, mielőtt elmegyek.

Szélesen mosolyogva kutatott valamit a táskájában. Földbegyökerezett a lábam, amikor elővette azt a pólót, amit mindig is féltve őrzött. Még elsőben kapta tőlem ajándékba, de később belevarratta a nevét, és azt a dátumot, amikor összejöttünk. Akkor hordta mindig, mikor randevúzni mentünk. Parfümje illata még érezhető volt rajta. Remegő kezekkel vettem el tőle. Magamhoz öleltem, és könnyes szemekkel néztem Botondra. Nagyot kellett nyelnem, mikor átkarolta a derekam, és megcsókolt. Abban a csókban benne volt minden! A szerelme, amit irántam érzett, és az elválás fájdalma! Elhúzott ajakjáték volt, de meg kellett szakítani. Elengedett, és elindult az épület főbejárata felé.

Szaggatott léptekkel indultam vissza a családomhoz. Jól tippeltem: sem Peti, sem a húgom nem hagyta szó nélkül a történteket. Hangosan felsóhajtottam, és Petihez léptem, aki épp Kevint tette helyre. Vállára tettem a kezem, és könnyektől csillogó szemmel bámultam rá.

– Gyere, menjünk! Egy ilyen köcsög ne bassza már el a napunkat! – karon ragadtam a testvéreim, és elrángattam őket onnan. – Ünneplünk! Elballagtunk, ti meg megszabadultatok a felettetek lebegő dementoroktól!